Szatmár és Vidéke, 1902 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1902-05-27 / 21. szám

Melléklet az 1902. évi 21. számhoz. SZATMÁR É S VIDÉKE. Szakadnak a lán­czok, Részegül, ki hallja , Dohogó paripái­, Kardok csattogása, Süvöltő golyók közt Ezrek jajgatása, Trombita harsogás, Zug ágyú dörögve, De tud­iad mindent, Előre, előre! S megzendül e szóra Az égnek négy tája, Világszabadság na!: Hangos muzsikája ! Barlantjáról a dal Nem mese, nem mese; Miénk volt, miénk lesz Petőfi szelleme. Egy emberiségnek Dal örök időre, Újra, újra zengi: Előre, előre! A közönség tapssal és éljenzéssel tüntette ki a művésznőt. Dr. Fechtel János, a „Kölcsey-Kör“ ügyvezető alel­­nöke azután a következő beszéd kísé­retében adta át gondozás s megőrzés végett az emléktáblát Morvai János­nak, a ház tulajdonosának. Mélyen tisztelt ünneplő közönség! A világ legszebb ünnep­e a nemzeti dicsőség emléknapjai. A népek és nemzetek történetének ezek a legtanulságosabb és legmaradan­dóbb lapjai, erkölcsi lelkesítő erőben a legkimagaslóbb mozzanatai, a melyek mint messze sugárzó máglya fény, belevilágíta­nak a letűnt korszakok évszázadok homá­lyába s mint mózesi tűzoszlop jelölik meg a későbbi szerencsés pályafutás hatalmas országútján. A mély nép lelke fel tud magaszto­sulni a melegség keblében lakozó nemzeti őserő fel tud tud buzdulni a hagyomá­nyok nagyszerű eseményein, annak a nép­nek joga van hosszú élethez, a mindin­kább megizmosodó, az egész világnak im­ponáló hatalomhoz és a fokozódó közbol­doguláshoz. Megbecsülni történelmének dicső for­dulatait a nemzet számára annyi mint fé­nyes múlt után teljes erővel és bizalom­mal készülni a későbbi sorsdöntő küzdel­mekhez, mint a saját fejlődésén, haladá­sán öntudattal, önérzettel, szorgalommal dolgozni. Gyáva és nagy ősökről lomhán meg­feledkező nemzedék a pusztulás szégyen­letes végzetének néz elébe. És eljő az óra, midőn a fentartó erőforrások kiapadnak, az idegek elpattannak, az izmok ellá­gyulnak s ő elernyedve, sompolyogva nem szemelte. Itt irta meg „Széchy Mária* *1 cz. költői elbeszélését is. Kováts Lajos, ki később gr. Széchenyi István titkára lett s mint a „Szatmár­­megyei Széchenyi-társulat” érdemes igaz­gatója hunyt el, egy lovat adott Petőfinek, melyen Erdődre járjon. Hogy gyakran lovagolt át Erdődre, azt pedig ő monda­nom is felesleges. Hanem aztán ha rász hangulatban tért vissza tajtékzó paripáján, úgy csapkodta az ajtót, hogy szinte ren­gett belé a ház. Szendrei apai szíve rettegett a gondo­lattól, hogy leánya sorsát Petőfihez, e szi­laj természetű emberhez kösse. Kétségbe­esve kérte barátait: beszéljék rá Petőfit, hogy szakítson Júliával. Próbálták is ka­­paczitálni, de ő egyre azt hajtogatta: „Enyémnek kell lennie! Ha nem adják ide szépen, az ablakon át viszem el.“ Hogy Julia szivét elidegenitsék, azt is megtették, hogy a­ Szigetről egy levelet küldettek neki, melyben Petőfi árnyoldalait nagyon is kiszínezve mutatták be. Ez a levélkül­dés állítólag csak tréfából történt s V. Ko­­vách László volt a mestere, ki állandó kí­sérőjét, Pillingert használta fel e levélírásra. Petőfi megtudván e levél tartalmát, végte­len haragra lobbant és sejtvén, hogy ki­nek a műve volt a levél, dühösen hangoz­tatta, hogy azt a kölyköt (Kovách Laczit) megöli. Alig tudták lecsillapítani. Egyszer meg épen akkor ment haza, mikor Szendrei Pap Endrével bizalmasan beszélgetett. Petőfi megtudván, ki van benn, dühösen rontott a szobába s közte és Szendrei közt heves jelenet folyt le. Pap Endre házánál találkozott Petőfi a megye több tekintélyes férfiával s jó ba­rátságot kötött a berenczei Kováts-testvé­­rekkel: Lajossal, Benczével és Ágostonnal, Kiss Gedeonnal, s a barátai közzül váro­sunkban még élő*­ Vajai Károlylyal és dr. hurczolkodik el a nagy szerepek világ- színpadáról, hogy helyet engedjen az előre törő, ifjú erőtől duzzadó cselekedni, hatni, hódítani, élni vágyó ifjabb népeknek. Ez a történelem kipróbált és kivéte­leket nem ismerő törvénye. Vallás-erkölcsi törhetetlen alapokon épülhet csak­ fel az államok nagysága, nemzeti erények az országok évezredekre nyúló életének egyedüli biztosítékai. Az igazi dicsőség a culturális emel­kedésben, a termékeny és magasan szár­nyaló eszmék a religió buzgó csultárában mutatkozik csupán. A fegyvertények, a hadi szerencsés vállalatok gyümölcsei csak úgy tartósak, ha a gyűjtött kincset, e mű­velődés a civilisatio génusai veszik védő szárnyaik alá s teremtő munkájukkal for­málni kezdik a durva tömeget s ebbe él­tető ihlető, halhatatlan lelket lehelnek. Ezek a szellemek az emberiség At­­laszai, kik a lélek és szív kiképzésével, az ideálok iránt való szeretet kifejlesztésével vállaikon tartják fenn a föld minden élet­képes nemzetségeit. A cultura varázsvesszeje alatt a ha­talom a kényelem, a jólét, boldogság gránitoszlopai nőnek ki a honi földből s mind magasabbra emelik az ambiczióval munkálkodó, a szabadság egyenlőség és testvériség trinit­sának hódoló embereket. Ennek a nemzeti culturának volt ge­nial­is hőse, Tirteusza, legnagyobb magyar lantosa a halhatatlan dalok költője Petőfi Sándor, kinek egyéni, nemzeti és költői értékét az előttem szólott szónokok oly fényesen kifejtették. Nincs hozzá tenni valóm, csak ma­gasztalói közé sorakozom, de én is han­goztatom : Petőfi Sándor megérdemli, hogy emlékét megbecsülje e város nagy kö­zönsége. A Kölcsey-Kör pedig szerencsésnek érezi magát hogy ezt az ünnepséget ren­dezhette s Petőfi emléke iránt tanúsított kegyeletével a nagyok hálás megbecsülé­sének szintén egyik példaadójává vált. Ezen emléktáblát, melyet a kör ké­szíttetett és örök emlékezetül e házba il­­lesztetett, ezennel átadom Morvai János urnak, mint e ház tulajdonosának és ké­rem őt a kör és a társadalom nevében, hogy e táblát, mint nemzeti kincset, mint e város hazaszeretetének és a nemzeti mű­velődésért való lelkesedésének zálogát át­venni, megtartani és gondozni szíveskedjék. M. t. közönség ! Méltóbban be sem fejezhetnénk ezen ünnepséget, mintha megtartva a világon páratlanul álló, lel­kesítő magyar közszokást egy szívvel, lé­lekkel kiáltjuk: Éljen a király, éljen a haza!! A beszédre Morvai János vála­szolt, ki ígéretet tett arra, hogy az em­léktáblát hazafias kegyelettel fogja gon­dozni és megőrizni. A minden pontjá­ban szépen sikerült ünnepélyt a dal­egylet rekesztette be a „Szózat“ elének­Fekete Sámuellel; továbbá Luby Zsigmond­­dal, kit Nagy-Árban meg is látogatott s kihez többek közt 1847. aug. 8-án követ­kező levelet irta : Drága kedves Zsigmond barátom! A teens asszony pedig igen szépen köszön­teti velem a baraczkot­, vagyis világosabban szólva engem szólított föl, hogy köszönjem meg helyette, amit fölötte sajnál, hogy maga nem tehet, de na­gyon el van foglalva a trónörökössel, kinek most van­ a szerencsétlen szerencséje agyarat kapni s jónak látja a születendő agyar tiszteletére nagy­szerű zenebonákat csinálni. Milyen gyerekesek ezek a gyerekek , egy foggal is milyen zajt ütnek . . . nekem van valami harminczkettő, vagy hány, még sem kiabálok. „Ha férfi vagy, légy férfi“ mondja a szentirás, vagy tulajdonkép­én, ami különben mindegy, a dolog vége csak az, hogy hát köszöni a baraczkot és csókolja az illetőket, de mindazon­által is én sem Erdődön, sem Szatmáron nem va­gyok állandóan, hanem hol itt, hol ott. Tegnapelőtt voltam kinn és váltottam jegyet (!!!) holnap is­mét kimegyek, noha kedden Sziget felé indulunk Niskó Ráczival**) anélkül, hogy t­udnók, mikor jövünk vissza. Ha megkerüljük a világot, majd tudósitlak, hogy kimehetek-e vagy sem. Addig is nőd s a te bájos ajkacskádat csókolván, voltam, vagyok és leszek valódi ha igaz s több efféle barátod: Petőfi Sándor. (Az a „trónörökös“ kiről e levélben szó van Pap Kálmán ny. törvényszéki biró.) Gr. Teleky Sándor itt ajánlotta fel Petőfinek a mézes hetekre kohói kastélyát, mikor hallotta, hogy megházasodik. Esküvője után a fiatal pár idejött, itt pakolt fel s innen indult a „ boldogság szigetére, amint Pósa Lajos Kohót el­nevezte.* * * Pap Endréék 1848-ban már Pestre mentek s ott laktak Budán a várban, mi­kor Petőfi őket ismét meglátogatta. Pap Endréné azt a megjegyzést tette Petőfire­­lésével. Fél 12 óra volt, midőn az emléktábla leleplezési ünnepély véget ért. Az erdődi kirándulás. A programmhoz híven, déli 1 óra­kor, a Pannóniában elköltött villásreg­geli után, egy harmincz-negyven tagú társaság — közte Torday G. Erzsébet és Koroda Pál — kirándult Er­dődre. Itt a társaság megtekintette a Pe­­tőfi-tavat, bejárta a vár környékét, a vár egyes részeit, fölment az uj bás­tya tetejére, a honnan igen szép kilá­tás nyílik a vidékre, majd a Petőfi­szobába tért be, a hol Petőfinek gipsz­mellszobra áll, a Petőfi Társaság által megkoszorúzva, s itt, a fölemelő han­gulat hatása alatt, a társaság óhajára s kérésére dr. Fechtel János rögtönzött egy remek beszédet, a­melyet a társa­ság stenographusa megörökített. E be­széd itt következik: Mélyen t. hölgyeim és uraim! Valami jutott az eszembe e helyen és fölhasználva a hangulatot, mondok pár szót e szép alkalommal. Lamartine azt mondja, hogy a költé­szet emlékezés a múltra, előre érzése és sejtelme a jövendőnek’. A­mit a költészet dicsőít, az még nem halt meg, a­mit a költészet énekel, az él, létezik. Ennek a költészetnek, a szív legtágasabb és leg­nemesebb birodalma — és csakis a szív! — A festő, a színész, a szobrász az élet­nek legnagyobb szenvedélyeit, legnagyobb jellemeit csak tökéletlenül tudja visszaadni, mert csak­ azt ábrázolja, a­mi a tag-lejtés­ből vagy a­mi az arcából kisugárzik. Ez pedig mindig tökéletlen dolog, sokszor homályos tükre a lélek mélységeinek. Csak a költészet tudja visszaadni az életnek, a természetnek legmélyebb és legideálisabb részeit a maga szindus szavaival és képei­vel. A költészetben minden olyan átlátszó, tiszta; a költészet városa kristályból épült, a fényt ezerszeresen verik vissza a tükör­falak, az utczák olympusi rózsaillatból, napsugárból szőtt alakokkal népesek, a­kiken az égi csillagok átvilágítanak. Ennek a legtökéletesebb művészetnek, a költészetnek volt halhatatlan mestere és világra szóló lantosa Petőfi, a kinek e peremben a szobra előtt állunk és akkor a mikor hódolunk az ő dicsőségének, a ki nemzetünk büszkesége, az emberi szív legnagyszerűbb és leghalhatatlanabb pae­­dagogusa s a kinek szobrától a legkedve­sebb emlékekkel távozunk, a melyek édes rezgésben fogják tartani mindenkor szi­veinket: illő s a helyzethez méltó, hogy ezen történeti nevezetességű helyen meg­emlékezzünk arról az ünnepelt művésznő­ről Torday Erzsébetről aki a maga „Nagyon megszelídült maga !“ Petőfi.„Hiába! papucs alatt vagyok,“ felelt * * Egy Petőfi ereklye is van a család birtokában: Petőfi séta­botja. Az elefánt­­csont végű bot egy kissé meg van égve. Petőfi ugyanis egyszer a kályha mellé dobta ahol tüzet fogott. „Már most ezt a botot itt hagyom — monda Petőfi — jó lesz Kálmánnak Ha valaki megbántja, üsse főbe vele.“ Pap Kálmán úr, kinek ilyen jó tanác­­csal hagyta a botot Petőfi, készséggel ajánlja fel azt a Petőfi háznak*) * & * A városi levéltárban évek előtt láttam Petőfinek egy kéziratát, melynek méltó he­lye szintén a Petőfi házban lenne. E levél­ben ha jól emlékszem fegyverre szólitjt a népet. Üt Ül * Ezekből is látható, hogy mikor az egész ország ünnepet szentel Petőfi emlé­kezetének mi is méltán gyújtunk áldozat­­tüzet a kegyelet oltárán, mert büszkék le­hetünk rá, hogy az ő fényes szellemének annyi örök ragyogású csillaga gyűlt ki fa­laink között. S midőn országszerte emlék­táblákkal jelölik meg azon helyeket, melyek az ő nevével összefüggésben vannak, ne­künk is kötelességünk megjelölni azt a há­zat mely Petőfinek rövid boldogságához és örök dicsőséghez vezető útjában hosszabb időn át édes otthona volt. legjobb erejét. (Éljenzés.) hogy azt ne mondjam, piros vérét áldozza annak a magas ,szárnyalásu nemzeti eszmének, a melynek lemondva a családi tűzhely ala­­pításáról, az élet legédesebb érzelmeinek felkeltéséről, kifejlesztéséről, szenteli egész tartalmas életét. (Élénk éljenzés.) Hölgyeim és uraim! Én azt hiszem, hogy meg­vannak a nemzetnek a nagyjai, a­kik méltán jogot tarthatnak arra, hogy az utónem­zedék­ em­legesse nevüket, Torday urhölgy azok sorába fog lépni egykoron, mert az ő áldozatai nagyok, kivívott diadalai fénye­sek és sikerei megbecsülhetetlenek. (Él­jenzés.) Mélyen tisztelt U. és H.­ Ez a nemes hölgy misszionárius, nagy eszmék szolgálatában álló, törhetlen mun­­kásságu nő, a ki a műveit külföldnek majd a magyar költészet remekeiben, a magyar nemzet egyik legnagyobb költő­jével dörgi oda, hogy Él a magyar, áll Buda még , hogy e nemzet dolgozni, te­remteni, alkotni tud, majd a lyra lágy hangjaival súgja oda a mely kénytelen elismerni, hogy a magyar nemzet nem­es gondolkozású, büszke, tehetséges, nagyra képes s méltán megérdemli a müvelt né­pek figyelmét és rokonszenvét! Ezért in­dokolt nagyrabecsülésünk e hölgy iránt, s méltán megérdemli a müvelt népek figyelmét és rokonszenvét. S én ez ün­nepélyes pillanatban, Petőfi szobra előtt kívánom, hogy az Isten áldja meg őt azért a nemes missióért és munkáért, a­melynek lánglelkű úttörője, adjon neki egészséget, hosszú életet, tartsa­­ meg életét, hogy azt a magasztos czélt, a­me­lyet kitűzött, ennek a szegény magyar nemzetnek dicsőségére, boldogulására minél hamarabb elérhesse! (Hosszas éljenzés és tetszés.) E fölemelő beszédet egy igen megható jelenet követte, a­mikor a mű­vésznő kények között köszönte meg Fechtel szavait. Ezután a társaság kívánságára Torday G. Erzsébet elszavalta Petőfi: „Jövendölés“ czimű­ költeményét, a­miért a társaság a kedves művésznőt megtapsolta. A szép ünnepélyes jelenet színhe­lyét Petőfi a „Befordultam a kony­hába“ czimű dalának vidám hangjai mellett hagyta el a társaság s lement a vár alatti kuglizó-helyiségbe, a­hol étel s ital mellett a vonatindulás előtti pár órán át nagyon vidáman és kelle­mesen mulatott. Közben igen szép toasztok hangzottak el. Dr. Fodor Gyula Demjén Sándorné úrnőt köszöntötte föl, a­ki szives vendégszeretetével s gondoskodásával oly kedélyessé vará­zsolta a művésznő itt­­ töltött idejét. Mátray Lajos a Kölcsey-kori tagok együttérzésére ürített poharat. Demjén Sándor szellemes koasztban dr. Koro­dét köszöntötte föl. Dr. Koroda a társa­ságra emelte poharát, keresetlen szavak­ban fejezvén ki, hogy mily felejthetet­len szép nap volt ez rá nézve, Radó Bertalan Mátrayt köszöntötte föl. Bak­­csy Gergely Demjén Sándorné úrnőre emelt poharat. S az összes toasztok szellemes s szép vonatkozásokban vol­tak gazdagok a művésznőre nézve. Az esti vonattal a társaság egy felejthetlen szép nap emlékével érkezett vissza kö­rünkbe. Tegnap délben gazdag teríté­kű lakoma volt Mátray Lajos vendég­­szerető házában, melyen a fővárosi ven­dégek is részt vettek. Tordai G. Erzsébet urhölgy: Koroda Pál a „Petőfi társaság“ kiküldöttje a délutáni gyorsvonattal utaz­tak el városunkbal­ együtt *) Azok közül azonban, kik Debreczenben honvédeskedtek Petőfivel közöttünk él­nek meg : Félegyházi Elek, Kozma Zsigmond és Qcavecz János. v­í­z •*) Risk­ó Ná czi, *) Hálás köszönettel jelzem itt, hogy a csa­lád ez ereklyét nekem adta át a „Petőfi-ház“-ban leendő elhelyezés végett. •*) Risk’ó Náczi. V is * V " . Apróságok. A leleplezési ünnepély nagyszerűen si­került. Óriási sokan nézték végig, a lelkes élj­nzés honorálta az egyes működőket. Mi­kor vége volt és oszlani kezdett a közönség, dicsekedve szólt oda egyik rendező u muz­sikánk : — Ilyent csináljon Lorántffy Zsuzsanna, mint ez vala !* Bartók persze ott­hon­ maradt, az utolsó perczben meggondolta magát és beteget je­lentett. Újságolja valaki a Bögre urnak, mi­kor a sürgöny megérkezett. — Nekem mondja — szól rá az üreg — hisz­en már akkor tudtam, hogy nem fog jönni, mikor jelezték a jövetelét. Ül

Next