Szatmár és Vidéke, 1902 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1902-05-27 / 21. szám
Melléklet az 1902. évi 21. számhoz. SZATMÁR É S VIDÉKE. Szakadnak a lánczok, Részegül, ki hallja , Dohogó paripái, Kardok csattogása, Süvöltő golyók közt Ezrek jajgatása, Trombita harsogás, Zug ágyú dörögve, De tudiad mindent, Előre, előre! S megzendül e szóra Az égnek négy tája, Világszabadság na!: Hangos muzsikája ! Barlantjáról a dal Nem mese, nem mese; Miénk volt, miénk lesz Petőfi szelleme. Egy emberiségnek Dal örök időre, Újra, újra zengi: Előre, előre! A közönség tapssal és éljenzéssel tüntette ki a művésznőt. Dr. Fechtel János, a „Kölcsey-Kör“ ügyvezető alelnöke azután a következő beszéd kíséretében adta át gondozás s megőrzés végett az emléktáblát Morvai Jánosnak, a ház tulajdonosának. Mélyen tisztelt ünneplő közönség! A világ legszebb ünnepe a nemzeti dicsőség emléknapjai. A népek és nemzetek történetének ezek a legtanulságosabb és legmaradandóbb lapjai, erkölcsi lelkesítő erőben a legkimagaslóbb mozzanatai, a melyek mint messze sugárzó máglya fény, belevilágítanak a letűnt korszakok évszázadok homályába s mint mózesi tűzoszlop jelölik meg a későbbi szerencsés pályafutás hatalmas országútján. A mély nép lelke fel tud magasztosulni a melegség keblében lakozó nemzeti őserő fel tud tud buzdulni a hagyományok nagyszerű eseményein, annak a népnek joga van hosszú élethez, a mindinkább megizmosodó, az egész világnak imponáló hatalomhoz és a fokozódó közboldoguláshoz. Megbecsülni történelmének dicső fordulatait a nemzet számára annyi mint fényes múlt után teljes erővel és bizalommal készülni a későbbi sorsdöntő küzdelmekhez, mint a saját fejlődésén, haladásán öntudattal, önérzettel, szorgalommal dolgozni. Gyáva és nagy ősökről lomhán megfeledkező nemzedék a pusztulás szégyenletes végzetének néz elébe. És eljő az óra, midőn a fentartó erőforrások kiapadnak, az idegek elpattannak, az izmok ellágyulnak s ő elernyedve, sompolyogva nem szemelte. Itt irta meg „Széchy Mária* *1 cz. költői elbeszélését is. Kováts Lajos, ki később gr. Széchenyi István titkára lett s mint a „Szatmármegyei Széchenyi-társulat” érdemes igazgatója hunyt el, egy lovat adott Petőfinek, melyen Erdődre járjon. Hogy gyakran lovagolt át Erdődre, azt pedig ő mondanom is felesleges. Hanem aztán ha rász hangulatban tért vissza tajtékzó paripáján, úgy csapkodta az ajtót, hogy szinte rengett belé a ház. Szendrei apai szíve rettegett a gondolattól, hogy leánya sorsát Petőfihez, e szilaj természetű emberhez kösse. Kétségbeesve kérte barátait: beszéljék rá Petőfit, hogy szakítson Júliával. Próbálták is kapaczitálni, de ő egyre azt hajtogatta: „Enyémnek kell lennie! Ha nem adják ide szépen, az ablakon át viszem el.“ Hogy Julia szivét elidegenitsék, azt is megtették, hogy a Szigetről egy levelet küldettek neki, melyben Petőfi árnyoldalait nagyon is kiszínezve mutatták be. Ez a levélküldés állítólag csak tréfából történt s V. Kovách László volt a mestere, ki állandó kísérőjét, Pillingert használta fel e levélírásra. Petőfi megtudván e levél tartalmát, végtelen haragra lobbant és sejtvén, hogy kinek a műve volt a levél, dühösen hangoztatta, hogy azt a kölyköt (Kovách Laczit) megöli. Alig tudták lecsillapítani. Egyszer meg épen akkor ment haza, mikor Szendrei Pap Endrével bizalmasan beszélgetett. Petőfi megtudván, ki van benn, dühösen rontott a szobába s közte és Szendrei közt heves jelenet folyt le. Pap Endre házánál találkozott Petőfi a megye több tekintélyes férfiával s jó barátságot kötött a berenczei Kováts-testvérekkel: Lajossal, Benczével és Ágostonnal, Kiss Gedeonnal, s a barátai közzül városunkban még élő* Vajai Károlylyal és dr. hurczolkodik el a nagy szerepek világ- színpadáról, hogy helyet engedjen az előre törő, ifjú erőtől duzzadó cselekedni, hatni, hódítani, élni vágyó ifjabb népeknek. Ez a történelem kipróbált és kivételeket nem ismerő törvénye. Vallás-erkölcsi törhetetlen alapokon épülhet csak fel az államok nagysága, nemzeti erények az országok évezredekre nyúló életének egyedüli biztosítékai. Az igazi dicsőség a culturális emelkedésben, a termékeny és magasan szárnyaló eszmék a religió buzgó csultárában mutatkozik csupán. A fegyvertények, a hadi szerencsés vállalatok gyümölcsei csak úgy tartósak, ha a gyűjtött kincset, e művelődés a civilisatio génusai veszik védő szárnyaik alá s teremtő munkájukkal formálni kezdik a durva tömeget s ebbe éltető ihlető, halhatatlan lelket lehelnek. Ezek a szellemek az emberiség Atlaszai, kik a lélek és szív kiképzésével, az ideálok iránt való szeretet kifejlesztésével vállaikon tartják fenn a föld minden életképes nemzetségeit. A cultura varázsvesszeje alatt a hatalom a kényelem, a jólét, boldogság gránitoszlopai nőnek ki a honi földből s mind magasabbra emelik az ambiczióval munkálkodó, a szabadság egyenlőség és testvériség trinitsának hódoló embereket. Ennek a nemzeti culturának volt genialis hőse, Tirteusza, legnagyobb magyar lantosa a halhatatlan dalok költője Petőfi Sándor, kinek egyéni, nemzeti és költői értékét az előttem szólott szónokok oly fényesen kifejtették. Nincs hozzá tenni valóm, csak magasztalói közé sorakozom, de én is hangoztatom : Petőfi Sándor megérdemli, hogy emlékét megbecsülje e város nagy közönsége. A Kölcsey-Kör pedig szerencsésnek érezi magát hogy ezt az ünnepséget rendezhette s Petőfi emléke iránt tanúsított kegyeletével a nagyok hálás megbecsülésének szintén egyik példaadójává vált. Ezen emléktáblát, melyet a kör készíttetett és örök emlékezetül e házba illesztetett, ezennel átadom Morvai János urnak, mint e ház tulajdonosának és kérem őt a kör és a társadalom nevében, hogy e táblát, mint nemzeti kincset, mint e város hazaszeretetének és a nemzeti művelődésért való lelkesedésének zálogát átvenni, megtartani és gondozni szíveskedjék. M. t. közönség ! Méltóbban be sem fejezhetnénk ezen ünnepséget, mintha megtartva a világon páratlanul álló, lelkesítő magyar közszokást egy szívvel, lélekkel kiáltjuk: Éljen a király, éljen a haza!! A beszédre Morvai János válaszolt, ki ígéretet tett arra, hogy az emléktáblát hazafias kegyelettel fogja gondozni és megőrizni. A minden pontjában szépen sikerült ünnepélyt a dalegylet rekesztette be a „Szózat“ elénekFekete Sámuellel; továbbá Luby Zsigmonddal, kit Nagy-Árban meg is látogatott s kihez többek közt 1847. aug. 8-án következő levelet irta : Drága kedves Zsigmond barátom! A teens asszony pedig igen szépen köszönteti velem a baraczkot, vagyis világosabban szólva engem szólított föl, hogy köszönjem meg helyette, amit fölötte sajnál, hogy maga nem tehet, de nagyon el van foglalva a trónörökössel, kinek most van a szerencsétlen szerencséje agyarat kapni s jónak látja a születendő agyar tiszteletére nagyszerű zenebonákat csinálni. Milyen gyerekesek ezek a gyerekek , egy foggal is milyen zajt ütnek . . . nekem van valami harminczkettő, vagy hány, még sem kiabálok. „Ha férfi vagy, légy férfi“ mondja a szentirás, vagy tulajdonképén, ami különben mindegy, a dolog vége csak az, hogy hát köszöni a baraczkot és csókolja az illetőket, de mindazonáltal is én sem Erdődön, sem Szatmáron nem vagyok állandóan, hanem hol itt, hol ott. Tegnapelőtt voltam kinn és váltottam jegyet (!!!) holnap ismét kimegyek, noha kedden Sziget felé indulunk Niskó Ráczival**) anélkül, hogy tudnók, mikor jövünk vissza. Ha megkerüljük a világot, majd tudósitlak, hogy kimehetek-e vagy sem. Addig is nőd s a te bájos ajkacskádat csókolván, voltam, vagyok és leszek valódi ha igaz s több efféle barátod: Petőfi Sándor. (Az a „trónörökös“ kiről e levélben szó van Pap Kálmán ny. törvényszéki biró.) Gr. Teleky Sándor itt ajánlotta fel Petőfinek a mézes hetekre kohói kastélyát, mikor hallotta, hogy megházasodik. Esküvője után a fiatal pár idejött, itt pakolt fel s innen indult a „ boldogság szigetére, amint Pósa Lajos Kohót elnevezte.* * * Pap Endréék 1848-ban már Pestre mentek s ott laktak Budán a várban, mikor Petőfi őket ismét meglátogatta. Pap Endréné azt a megjegyzést tette Petőfirelésével. Fél 12 óra volt, midőn az emléktábla leleplezési ünnepély véget ért. Az erdődi kirándulás. A programmhoz híven, déli 1 órakor, a Pannóniában elköltött villásreggeli után, egy harmincz-negyven tagú társaság — közte Torday G. Erzsébet és Koroda Pál — kirándult Erdődre. Itt a társaság megtekintette a Petőfi-tavat, bejárta a vár környékét, a vár egyes részeit, fölment az uj bástya tetejére, a honnan igen szép kilátás nyílik a vidékre, majd a Petőfiszobába tért be, a hol Petőfinek gipszmellszobra áll, a Petőfi Társaság által megkoszorúzva, s itt, a fölemelő hangulat hatása alatt, a társaság óhajára s kérésére dr. Fechtel János rögtönzött egy remek beszédet, amelyet a társaság stenographusa megörökített. E beszéd itt következik: Mélyen t. hölgyeim és uraim! Valami jutott az eszembe e helyen és fölhasználva a hangulatot, mondok pár szót e szép alkalommal. Lamartine azt mondja, hogy a költészet emlékezés a múltra, előre érzése és sejtelme a jövendőnek’. Amit a költészet dicsőít, az még nem halt meg, amit a költészet énekel, az él, létezik. Ennek a költészetnek, a szív legtágasabb és legnemesebb birodalma — és csakis a szív! — A festő, a színész, a szobrász az életnek legnagyobb szenvedélyeit, legnagyobb jellemeit csak tökéletlenül tudja visszaadni, mert csak azt ábrázolja, ami a tag-lejtésből vagy ami az arcából kisugárzik. Ez pedig mindig tökéletlen dolog, sokszor homályos tükre a lélek mélységeinek. Csak a költészet tudja visszaadni az életnek, a természetnek legmélyebb és legideálisabb részeit a maga szindus szavaival és képeivel. A költészetben minden olyan átlátszó, tiszta; a költészet városa kristályból épült, a fényt ezerszeresen verik vissza a tükörfalak, az utczák olympusi rózsaillatból, napsugárból szőtt alakokkal népesek, akiken az égi csillagok átvilágítanak. Ennek a legtökéletesebb művészetnek, a költészetnek volt halhatatlan mestere és világra szóló lantosa Petőfi, a kinek e peremben a szobra előtt állunk és akkor a mikor hódolunk az ő dicsőségének, a ki nemzetünk büszkesége, az emberi szív legnagyszerűbb és leghalhatatlanabb paedagogusa s a kinek szobrától a legkedvesebb emlékekkel távozunk, a melyek édes rezgésben fogják tartani mindenkor sziveinket: illő s a helyzethez méltó, hogy ezen történeti nevezetességű helyen megemlékezzünk arról az ünnepelt művésznőről Torday Erzsébetről aki a maga „Nagyon megszelídült maga !“ Petőfi.„Hiába! papucs alatt vagyok,“ felelt * * Egy Petőfi ereklye is van a család birtokában: Petőfi sétabotja. Az elefántcsont végű bot egy kissé meg van égve. Petőfi ugyanis egyszer a kályha mellé dobta ahol tüzet fogott. „Már most ezt a botot itt hagyom — monda Petőfi — jó lesz Kálmánnak Ha valaki megbántja, üsse főbe vele.“ Pap Kálmán úr, kinek ilyen jó tanáccsal hagyta a botot Petőfi, készséggel ajánlja fel azt a Petőfi háznak*) * & * A városi levéltárban évek előtt láttam Petőfinek egy kéziratát, melynek méltó helye szintén a Petőfi házban lenne. E levélben ha jól emlékszem fegyverre szólitjt a népet. Üt Ül * Ezekből is látható, hogy mikor az egész ország ünnepet szentel Petőfi emlékezetének mi is méltán gyújtunk áldozattüzet a kegyelet oltárán, mert büszkék lehetünk rá, hogy az ő fényes szellemének annyi örök ragyogású csillaga gyűlt ki falaink között. S midőn országszerte emléktáblákkal jelölik meg azon helyeket, melyek az ő nevével összefüggésben vannak, nekünk is kötelességünk megjelölni azt a házat mely Petőfinek rövid boldogságához és örök dicsőséghez vezető útjában hosszabb időn át édes otthona volt. legjobb erejét. (Éljenzés.) hogy azt ne mondjam, piros vérét áldozza annak a magas ,szárnyalásu nemzeti eszmének, a melynek lemondva a családi tűzhely alapításáról, az élet legédesebb érzelmeinek felkeltéséről, kifejlesztéséről, szenteli egész tartalmas életét. (Élénk éljenzés.) Hölgyeim és uraim! Én azt hiszem, hogy megvannak a nemzetnek a nagyjai, akik méltán jogot tarthatnak arra, hogy az utónemzedék emlegesse nevüket, Torday urhölgy azok sorába fog lépni egykoron, mert az ő áldozatai nagyok, kivívott diadalai fényesek és sikerei megbecsülhetetlenek. (Éljenzés.) Mélyen tisztelt U. és H. Ez a nemes hölgy misszionárius, nagy eszmék szolgálatában álló, törhetlen munkásságu nő, a ki a műveit külföldnek majd a magyar költészet remekeiben, a magyar nemzet egyik legnagyobb költőjével dörgi oda, hogy Él a magyar, áll Buda még , hogy e nemzet dolgozni, teremteni, alkotni tud, majd a lyra lágy hangjaival súgja oda a mely kénytelen elismerni, hogy a magyar nemzet nemes gondolkozású, büszke, tehetséges, nagyra képes s méltán megérdemli a müvelt népek figyelmét és rokonszenvét! Ezért indokolt nagyrabecsülésünk e hölgy iránt, s méltán megérdemli a müvelt népek figyelmét és rokonszenvét. S én ez ünnepélyes pillanatban, Petőfi szobra előtt kívánom, hogy az Isten áldja meg őt azért a nemes missióért és munkáért, amelynek lánglelkű úttörője, adjon neki egészséget, hosszú életet, tartsa meg életét, hogy azt a magasztos czélt, amelyet kitűzött, ennek a szegény magyar nemzetnek dicsőségére, boldogulására minél hamarabb elérhesse! (Hosszas éljenzés és tetszés.) E fölemelő beszédet egy igen megható jelenet követte, amikor a művésznő kények között köszönte meg Fechtel szavait. Ezután a társaság kívánságára Torday G. Erzsébet elszavalta Petőfi: „Jövendölés“ czimű költeményét, amiért a társaság a kedves művésznőt megtapsolta. A szép ünnepélyes jelenet színhelyét Petőfi a „Befordultam a konyhába“ czimű dalának vidám hangjai mellett hagyta el a társaság s lement a vár alatti kuglizó-helyiségbe, ahol étel s ital mellett a vonatindulás előtti pár órán át nagyon vidáman és kellemesen mulatott. Közben igen szép toasztok hangzottak el. Dr. Fodor Gyula Demjén Sándorné úrnőt köszöntötte föl, aki szives vendégszeretetével s gondoskodásával oly kedélyessé varázsolta a művésznő itt töltött idejét. Mátray Lajos a Kölcsey-kori tagok együttérzésére ürített poharat. Demjén Sándor szellemes koasztban dr. Korodét köszöntötte föl. Dr. Koroda a társaságra emelte poharát, keresetlen szavakban fejezvén ki, hogy mily felejthetetlen szép nap volt ez rá nézve, Radó Bertalan Mátrayt köszöntötte föl. Bakcsy Gergely Demjén Sándorné úrnőre emelt poharat. S az összes toasztok szellemes s szép vonatkozásokban voltak gazdagok a művésznőre nézve. Az esti vonattal a társaság egy felejthetlen szép nap emlékével érkezett vissza körünkbe. Tegnap délben gazdag terítékű lakoma volt Mátray Lajos vendégszerető házában, melyen a fővárosi vendégek is részt vettek. Tordai G. Erzsébet urhölgy: Koroda Pál a „Petőfi társaság“ kiküldöttje a délutáni gyorsvonattal utaztak el városunkbal együtt *) Azok közül azonban, kik Debreczenben honvédeskedtek Petőfivel közöttünk élnek meg : Félegyházi Elek, Kozma Zsigmond és Qcavecz János. víz •*) Riskó Ná czi, *) Hálás köszönettel jelzem itt, hogy a család ez ereklyét nekem adta át a „Petőfi-ház“-ban leendő elhelyezés végett. •*) Risk’ó Náczi. V is * V " . Apróságok. A leleplezési ünnepély nagyszerűen sikerült. Óriási sokan nézték végig, a lelkes éljnzés honorálta az egyes működőket. Mikor vége volt és oszlani kezdett a közönség, dicsekedve szólt oda egyik rendező u muzsikánk : — Ilyent csináljon Lorántffy Zsuzsanna, mint ez vala !* Bartók persze otthon maradt, az utolsó perczben meggondolta magát és beteget jelentett. Újságolja valaki a Bögre urnak, mikor a sürgöny megérkezett. — Nekem mondja — szól rá az üreg — hiszen már akkor tudtam, hogy nem fog jönni, mikor jelezték a jövetelét. Ül