Szatmár és Vidéke, 1915 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1915-01-05 / 1. szám

•­ SZATMÁR ÉS VIDÉKE A vidéki lapot úgy lehet „jól csinálni“, (az ő műszava) ha a lap mindig és mindenkit dicsér és ha tisztán és kizárólag helyi vonatkozású marad. A szabály úgy látszik kivételek által való megerősítésre szorul, mert a „­Szatmár és Vidéke“ szerkesztője ebben a most jubiláló huszonöt évben kitűnő vidéki la­pot csinált és ennek a szabálynak csak háromnegyed részét tartotta be. Az első felét nem respektálta egy cseppet sem. ő bizony nem dicsért senkit és semmit — kivéve a kéziratokat, ami­ket fiatal írók igyekeztek elhelyezni, leg­többször eredményesen a „Szatmár és Vidékeinél, mert atyai szeretetébe foga­dott minden írót és esztétikai világnézete volt, hogy mindenki író, aki ír. Ellenben betartotta ennek a szabály­nak az ellenkezőjét és mindent, de főként mindenkit nem dicsért abban a mértékben, amint rászolgált. Hogy ehez nagy bátorság, mély őszinte meggyőződés kell, azt mindenkinek tudnia kell, aki valamennyire tanulmányozza és ismeri a vidéki közélet lélektanát és össze­tételét. Itt igazán fordítva áll az arány az érdem és a működési kör között. Vidéken kis körben, egymást súrolva közel élő emberek között nehezebb valakit személyé­ben kritizálni, mint az országos közélet nagy távlatai között. Voltak itt Szatmáron is, másutt is nagytekintélyű és nagyszavú férfiak, akik mindig fennhangon bírálgattak intézmé­nyeket és irányzatokat — csak embere­ket nem bántottak sohasem. Ezek aztán szókimondó, de tárgyilagos férfiaknak tekintettek, akiket érdemes követni, akiket mindenki tisztel és akiknek nincsenek ellenségeik. Az ördögbe­­ is, az a tárgyilagos sze­mélytelenség igen emelkedett álláspont és végtelenül hasznos­­ az illetőnek. Csak­hogy az intézményeket és irányzatokat személyek képviselik. Sőt idelenn nálunk nincsenek is csak személyek. Aki azokat nem bántja, az nem bánt semmit és nem csinál semmit. Hát a „Szatmár és Vidéke“ szerkesz­tője sem bántotta az embereket, de csak azért, mert tőle nem is vették bán­tásnak a kritikát, még a személyi bírálatot sem. Hogy miért nem? Hát kérem ennek az oka egy olyan fényűzés, aminőt senki­nek sem mernék ajánlani, mert ezen kön­­­nyebb tönkremenni, mint négy lovon, meg a kártyán. Ennek az oka az, hogy ő nem azért tologatja az embereket, hogy a helyükbe üljön. És ezt tudták és ezért tőle rendesen nem fájt semmi, csak a túl­ságosan korlátolt embereknek, mert olya­nok is vannak ám, így nem tartotta be a jubiláló szer­kesztő a vidéki újságírás első parancso­latját. Ami a kizárólagos helyi érdekűség szabályát illeti, azt felerészben betartotta. A tárgy, amely tollára került, az esemény, amely gondolatot felkeltette, csaknem mindig helybeli vonatkozású volt. De a módszer, amellyel a tollat fogja, a­ színe és csillanása a gondolatának, az már aztán nem idevalósi volt, sőt nagyon is nem. Van egy módja az írásnak és a gon­dolkozásnak, amelynek sajátossága, hogy a dolgok és emberek megnézésére egy olyan hosszú rőföt használ, hogy elér az örökkévalóság egyik végétől az örökké­valóság másik végéig. És ezzel a rőffel mérve a dolgok és az emberek, olyan kicsiknek látszanak, hogy azon nevetni és sírni lehet egyaránt és ezen a rőfön olyan sajátos beosztás van, hogy a nagy embe­reket igen kicsinyeknek mutatja, de a leg­kisebb dolgot viszont beleméri a végtelenbe, mert a nagy mérce eléri a mindenség két végét. Ezt a nagy rőföt, ezt az írást, ezt a gondolkodást hívják humornak és erről meg kell vallanunk azzal a szerénységgel, amely e legfáróbb helyi honszerelemtől is elvárható, hogy ezt nem Szatmáron talál­ták ki, hanem ez a gondolkozásnak olyan művészi formája, amely az egész világ nemzetközi műveltségében fejlődött és alakult. Hogy a mi kedves — és ugy­e émelygősség nélkül mondhatjuk — nagyon kedves Pista bátyánk tud így írni, és gon­dolkozni, illetve itt csak ő tud így írni és gondolkozni, az egészen köztudomá­sú és ezért a pozícióért senki sem verseng vele. Valószínűleg azért, mert nem sokan tudják, hogy milyen óriási kincset bír és milyen nagy ez a pozíció. Ha tudnák, ré­gen alakult volna egy klikk, amelynek tagjai egymást kölcsönösen Szatmár első humoristáinak hívnák, mint a­hogy meg van itt az ünnepi szónokok helyi szak­­szervezete, így azonban vetélytárstalan király. Mint az oroszlán, a sivatag királya, mert nincsenek alattvalói. Tudniillik, hogy ne legyen ez­­ az ünneplés egészen olyan, mint a bankett, amelyen csak a szépet és csak a jót mond­ják el marhafilé és túrós csusza között, mondjuk el azt is, hogy a jubiláló szer­kesztő nagyon meg lehet elégedve magá­val ezután a huszonöt év után, hanem a munkájának az eredményével már kevésbé. Alakítsunk egy pártatlan juryt és tegyük meg annak elnökévé és összes tagjaivá a mi kedves Pista bátyánkat és mondja meg ez a jury, hogy mivel és mennyivel lettek itt jobbak és szebbek a a köz és magán állapotok ennek­­ a huszonöt­évnek bátor, becsületes és mindig magas­ban és mélyen járó kritikai munkájától? Melyik hivatatlant sikerült eltakarí­tani és melyik hívatlant sikerült feltar­tóztatni ? Egyiket sem. És hol van az ő pártja? Sehol ! Az az egy szál becsületes, bátor damaszezén penge tehetetlen a modern kor átmeneti anarkiájában, amelyben mindenki mindenki ellen harcol. Most már csak tömegek és pártok súlya tud valamit elérni, gyakran olyan eszközökkel, amelyek paradokisz nyelven szólva inkább származnak a termékeny korrupcióból, mint a meddő becsületből. De igy szép a hős, mikor egymaga száz ellen áll és igy gyönyörködünk benne mindazok, akik szeretjük. Mert ebben az értelemben aztán óriási pártja van a huszonöt éves szerkesztőnek, aki talán csakugyan huszonötéves még ma is. Ez a múltba nyúló különállása biz­tosítja a jövőbeli fennállását is. Mert so­k mindent nélkülöznénk ennek a városnak úgynevezett köz-, úgynevezett szellemi- és úgynevezett irodalmi életéből, csak abba törődnénk bele nehezen, hogy a „Szatmár és Vidéke“ és annak jubiláló szerkesztője még huszonötöt ne mérjenek oda, ahová kell ! A Szatmár és Vidéke legelső száma. Írta: Bodnár Gáspár. Bizony, eltelt az idő ! Jóban-rosszban, de elszüllott, elrepült . .. A „Szatmár és Vidéke 11 e számmal a harminckettedik évfolyamba lép. A­mi annyit jelent, hogy az ő legelső száma harmickét esztendővel ezelőtt jelent meg. Akkor kezdődött élete szála, íme, most sem szakadt el. Szép idő, öreg idő egy lap életében. Hiszen a lapnak is éppen úgy meg van a küzdelme, öröme, fájdalma. Fejlődése, hanyatlása, újra­élése — mint az embernek. Azzal a különbséggel, hogy m­íg a lap 82 éves korában már tiszteletre méltó kort­­ ér el, az ember e korban még csak férfi korának verőfényébe jutott. De nem azok, a­kik a lap élete szálát, első szálait fonták. Azok bizony belefutottak az őszbe. Abba a korba, melyről Arany János írja: „Dérré vált a harmat, hull a fa levele.“ Valami van a lap életében is — a nem­zetek életéből. Egy nemzedék meghal, de­ a nemzet él . . . A lapalapítók, a lap szerkesztői is meg­halhatnak, eltávozhatnak, de a lap él. Már t­­i ha vigyázott magára. Ha fentartotta, s konzerválta azokat az erőket és forrásokat, s melyekből egy lap táplálkozik. A „Szatmár és Vidéke“ alapítói közül egy — a fő­— meghalt. Kettő még él — és egyik átvette és tartja a lap élete fonalát. Huszonöt esztendőn keresztül. * A „Szatmár és Vidéke” főmunkatársa kért fel, hogy mint a nevezett lapnak egyik legkisebbik alapítója: Írnék valami „emléke­zet“ félét. Hát én szívesen hajlok a jó és méltá­nyos szóra. A lap megalapításának, legelső száma megjelenésének emléke lobog fel lelkemben : harminckét esztendőnek — távlatából. Istenem! Be szép, de virágos, de biz­tató ifjúság virult akkor lelkemben ! Olyan fiatalság, mely még az oltárhoz­­ sem engedett — a szent mise bemutatására. Várnom kellett. A szatmári plébániára jelöl­tek számomra munkát, mint száraz káplán­nak (T. i. azt a káplánt, a ki bár prédikál­hat és sok más funkcióra is , jogosult, de nem misézhet, száraz káplánnak nevezi a nép. Én testileg, talán lelkileg is elég sovány voltam­ akkor, hát duplán viseltem a száraz káplán titulust.) Egyszer csak az uj nyomdász, boldo­gult Molnár János azzal állít be hozzám, hogy lapot alapit és egyik belmunkatársnak én vagyok kiszemelve. Akkor már „firkász“ volt a címem. Sárga csikókat vittem el egy két alkalom­mal és egyik ifjúsági lap is — a főváros­ban — kidicsért. Persze, hogy én belső munkatárs le­hessek és a nevem is a lapon figuráljon a szerkesztő, Sarmaságh Géza és a másik bel­­munkatárs, Fejes István neve mellett. (Peczek Demetert akkor már ismerte az egész ország): hát valami nagyon lényeges, valami nagyon kérdéses feltételnek elérésére volt szükség. Püspökömnek — Schlauch Lőrincnek engedélyére. S csudálatosan, ezt az engedélyt meg­kaptam, így vonult be a triász — a „Szatmár­­ és Vidéke” szerkesztőségébe. Azzal a tudat­­­­tal, hogy itt Szatmáron közhangulat, mely sze­rint még egy eleven, független lapra szükség van. Szinte a közvágyódásnak forrását vittük tehát be az uj lap számára. És mikor meg­jelent az első szám, csakugyan nem volt — az érdekelteken kivül — egyetlen hang sem arról, hogy ennek a lapnak nincs jogo­sultsága az életre. Ez volt első győzelmünk. És az eleven, szokatlanul friss, modern beosztású lapnak egy csapásra megszerezte nem csak szellemi életének, de anyagi erejének forrásait is. El kell ismernem, hogy Fejes Istvánnak, akkor még csak ügyvéd „bojtár“-nak „Apró­ságai’* nagy segítségére volt a lapnak. Az ő humoros írásai — Peczek Demeter — neve alatt már országos derültséget keltett. Itt pedig Szatmáron — a mi közéletünkbe belekap­csolva — nagy értéket és erőt képviselt. Sarmaságh Gézának pedig óriási munka­erej­e, gazdag feje, gyönyörű, előkelő stilusa a lap krémjét, velejét, irányítását hordozta. Magamról nem szólok. Mert én csak fél esztendeig maradtam Szatmáron a lapnál. Aztán elmentem valódi kövér káplánnak. (Legalább testileg.) De onnan is és mikor csakhamar visszatértem Szatmárra, mindig munkatársa voltam e lapnak, természetesen fentartva elveimet, melyek nem csak a legelső szám programmjában volt­ak kifejtve, hanem a lel­kemben is egészen híven megmaradt. Leg­feljebb kristályosodott és­­ megbővült. Szívesen ismerem el, hogy a dr. Fejes 25 évi szerkesztése alatt nem volt reá eset, hogy az én felvilágosító, a harcok élét elvenni kívánó cikkeimnek helyet ne adtak volna. Pedig­ sokat írtam a „Szatmár és Vidé­kébe“ is. Mostanában átnéztem a 31. évfolya­mot. Igazán magam se hittem, hogy kötetek kerülnének ki cikkeimből. ... De azért mégis a legelső számot ol­vastam el leginkább. Az abban közölt cikke­met. Ez arcomat olyan ifjú pírba borítot­ták ... azok a cikkek­ Azok az első cikkek.­ ­ Apróságok. A főmunkatársam ambíciót csinált be­lőle, hogy 25 éves szerkesztői mivoltomnak egy kis ünnepélyes színezetet adjon. Többe­ket felkért, hogy erre az alkalomra, mint volt munkatársak írjanak valamit a Szatmár és Vidékébe. A készülő meglepetés nekem is tudomásomra jutott és ebből kifolyólag, mikor találkoztam vele, ilyen formát mondot­tam neki: — Hát van nek­d jó dolgod, csinálsz kellemetlenséget másoknak és magadnak is. Kinek van kedve cikkeket írni ilyen hábo­rús időben, s még ha látszólag szívesen ígé­rik is, utána bizonyosan azt gondolják: Az ördög­­ vitte volna el a Szatmár és Vidékét a szerkesztőjével együtt. Magam is így cselekedném.* Való igaz, hogy 25 év óta vagyok a szerkesztője e lapnak, de kijelentem, hogy a mai számért felelősséget nem vállalok. Nekünk a programmunk, hogy az igazságért fogunk harcolni, már pedig a­mit az ember­ről a saját lapjában a jó barátai imák, azt csakugyan nem lehet igazságnak tekinteni, s különösen nem lehet másoktól megköve­telni, hogy annak tekintsék. Én tehát mosom a kezeimet és áthárítok minden felelősséget a főmunkatársamra.* A vidéki hetilapra is áll, a­mit Széchenyi mondott, hogy oly­­ kevesen vagyunk, hogy még az apagyilkosnak is meg kell bocsátani. Oly kevés az előfizetője, hogy ezt a mód­szert kell követnie. A praktikus szerkesztő, ha valamelyik helyi nagyságról és pedig nem dicséretről van szó,­­először is az elő­fizetők lisztáját nézi végig, nehogy valami bolondot csináljon, mert a­kit nem dicsér­nek, az mindjárt azon kezdi, hogy a lapot visszaküldi. 25 év alatt a kiadóm sokszor figyelmeztetett erre a körülményre, de én­mindig azzal nyugtattam meg, hogy az emberek előbb utóbb hozzá­szoknak az­­ igaz­sághoz, a­mire ő azt szokta mondani: 1 — Lehet, de mi aligha fogjuk megérni. « Úgy látszik, ő tényleg jobban ismeri az embereket, mert a valóság csakugyan az lett, hogy az igazság ma sem népszerűbb, mint azelőtt 25 évvel volt, ellenben az előfizetők száma sokkal kevesebb. És a­mint kevesbe­­dett, abban az arányban zsugorodott össze a szerkesztői honorárium is, a­mely kezdet­ben is nagyon kicsike volt. Hanem én mél­tányos ember voltam mindig, s bár a múlt uj­évkor még a küldött 50 virzsinát kévésel­­tem, de az idén, hogy ez is elmaradt, már egyetlen szót sem­ szóltam. Olyan kis nem jövedelmező mellékfog­lalkozás volt tehát nálam a szerkesztőség, nagy dicsőség nem származott belőle, de egy gyönyörűséggel járt, ha szükségesnek mutat­kozott néha közérdekből kimondani valamit, a­mit más kimondani nem akart, meg lehe­tett cselekedni. Igaz, hogy vagyont nem gyűjtöttem belőle, s az egyetlen eredmény az a 6500 apróság, a­mit 25 év alatt meg­írtam, hanem az is igaz, hogy azt a 6000 apróságot nem adnám ugyanannyi koronáért, pedig a pénznek most mindnyájan szükeiben vagyunk. lám _____________________________________Demeter. — Kozákok . . . Amit a japán ka­tona sem bírt megtenni, megteszi a magyar­ kozákokat ejt foglyul... Kozák! Csillogó keleti regék csodás meséinek hőse . . . mely­ről álmodozott a Don vizében dalolva ruhá­ját sujkolózó orosz leány, s rémüldözött tőle a világ minden katonája . . . Most ezt a miszticismust megtöri a magyar huszár, s foglyul ejti az elfoghatatlan vad kozáko­kat. A világ civilisatorius működésének micsoda haladása, a fegyvereknek javulása, katonaságunk képzettsége s hősiessége . . . s a csillogó mesék romlása. „Kozákok fogság­ban“ — hihetetlen szólam — megtörte most ezt­ a hihetetlenséget a magyar huszár — a „vörös nadrágos ördög“. A világ legjobb katonája nem katona a huszárhoz képest . 1 . Örömmel ves­­­szük ezt tudomásul mi magyarok s kalapot lengetve hódolunk a világ első katonája, a huszár előtt. Gyors források, Revolverek, Háti­zsákok. ■ Lőpor egyedüli áruda. 5 Telefon 329. ad­arassy-mi­. Deák­ tér 17. Th­erinos palack, Gilette borotválkozó készülékek és pengék­ nagyválasztékú cipőraktárát ajánljuk a­­ vevő közönségnek, mint a legolcsóbb bevásárlási forrást. •== Szatmár is K­le leppM cim­k­ára. MEGÉRKEZTEK!!! az őszi és téli idényre megrendelt == Közvetlen a „Pannónia“ szálloda mellett!! • HŰT A valódi amerikai King Quality cipők kizárólagos raktára. *90 valódi box és chevraux bőrből készült férfi, női és gyermek lábbelik.

Next