Századunk, 1839. január-december (2. évfolyam, 1-104. szám)

1839-05-30 / 43. szám

­ 341 342 ha a’ részt bántja valaki, akkor az egész is szenved. És épen most bántani mikor minden honi lakost magyarrá akarnánk változ­tatni, legyen az oláh, tót, rusznyák, sváb, rácz, görög, ör­mény, olasz, franczia, horvát, ujmagyar (értem a’ czigányo­­kat, nem az ujszó-gyártókat), melly népek’ keverékéből áll ha­zánk, ’s kiket tehát sértegetni valóban tulság. Népet egy nagy ember sem hódított meg avval, hogy bűneit szemére térítette ; hanem ha teljes erejét oda fordította, hogy bölcs intézetek által a’ jó útra vezesse, továbbá jó példaadással, nem pedig kigú­nyolás és kisebbítés által. Népet bírálni, megítélni egyes ember­nek igen nagy munka, és ha a’ legjobb utazók’ írásait nézzük is, ritka, de talán egy sincs hiba nélkül; itt azonban idegeneket ér­tek, mert a’ külföldi iró a maga honját bizonyosan nem fogja gyalázni, és azon bűnöket legalább nem mázolja egy részére a’ nemzetnek, mellyeket az egészben nagyítóüveg nélkül is fel­talál. Én sem költő, sem hivatalvadász, sem frász nem vagyok, hanem mint oláh, de magyar nemes, e’ nép’ ügyében, előre is en­­gedelmet kérve az olvasó közönségtől, egykét sorral alkalmat­lankodom. Hogy sok oláh szeret ott keresni, hova nem tett, fáj­dalom , alig tagadhatni; de ezt más részében szeretett honomnak szinte fájdalmasan tapasztaltam, nevezetesen h­e­ten, hol ál­­talmenő jószágomból több ízben számos darabot eloroztak, még­pedig tudomásom szerint módosabb gazdák. Mi a’ vallás­­talanságot illeti, ezt más felekezetű­ek között is szinte feltalálni, és hogy az oláh néha a’ korcsmából nem ereszti haza szárazán a’ papját, ez még hagyján; de én szemmel látott tanúja vol­tam K­é­ten, midőn a’ vallástalanok és valláscsufolók papjo­­kat az egyházi szónokszékből leüzték és botokkal (!­!) az*egy­­házból ki .... ez már sok is ügye ?! illyest a’ dragoméri olá­hok sem tesznek. Hogy továbbá babonás az oláh, igaz; de ettől talán más sem ment egészen. Ugyanis a * város’ egyik volt electusa, seniora és népszószólója nem egyszer jósoltatott ma­gának czigány némberrel; számtalanszor álmodott a’ város’ terhes dolgairól, és ugyanazon álmait fejtegette a’ gyűlésekben; a’ keresztutakat pénzkeresés végett éjjel összeáskálta; az elo­rozott jószág’ kitapogatása’ tekintetéből rostát forgatott, czínt, ónt, forrón, vízbe öntött ’stb., ez pedig nem volt ám oláh! — Ugyanott néhány évtizeddel ezelőtt, egy elöljáró’ házánál tartott némber valami jósló czigány némberrel magát megnyirette, hogy ez által a’ pártából kielviczkélhessen, pedig ez sem volt oláh. — Mi a’ részegséget illeti, azt a’ ki utat, mint én, máshol is fel­találja, és az oláhok között csak ott mindennapi, hol Izsák vagy Mó­zes a’ csaplár; de hol nem ők a’ haszonbérlők, ott kevesebb az undok részeg. A’ némbeli hibákról igen sokat lehetne szólanom, ha a’ szeraérmetesség megengedné; annyit legalább mondhatok, hogy még bizonyos intézeteket az oláh nem ismer. Mi és mennyi haszna lehet a’ földesúrnak oláh jobbágyiban, minthogy a’ cha­­racterfestő ur nem tudja, én sem tudom; de annyit mégis meg­­vall a’ festő, hogy fizet és kötelességit teljesíti az oláh, ez tehát ismét elég, hanem itt még azt jegyzem meg, hogy azon általában szegény és rest népek között mehet az utas kövezett utakon, ámbár néhol 8 sőt 10 mértfüldnyiről is szekéren kell a kavicsot hordani; ellenben a’ tehetős és nem oláh gazdák’ lak­helyén, hol szinte 8 mértföldnyiröl lehetne kavicsot szállítani, elég, ha egy szőlőközt gyéren agyaggal meghordanak, ’s azt 10 esz­tendő alatt sem igazítják ki, úgy hogy ősszel, tavasszal kényte­len az utas , a’ töltött utat kikerülve, homokos, azaz csinálatlan utat keresni, ha haladni akar. Hogy az oláh nemes büszke, az igen természetes, minthogy az elpusztult hannusok’ egy része nála talált menedéket, és most mint magyar nemesnek duzzad kebele! — He már az , hogy tisztujitáskor nem egy férfi’ sorsa ezen vadnép’ ordításától függ, mégis nem csak kemény, hanem igazságtalan és részrehajló állítás. Ila az mind vadnép volna, barátom, a’ hol tisztujitáskor ordítanak! — Annyi bizonyos, ho°y nem mindenütt oláhul ordítanak, hanem tótul, ráczul, magyarul pedig legtöbb helyt; ez magyar szokás, és minthogy a’ már­­marosi oláh is élhet e’ joggal, tehát biz az csak ordít, ha mind­járt nem tetszik is minden férfinak, kinek sorsa attól fü«-e r­­elé«* fájdalom, ha ollyan férfiak vágynak tisztségre, miilyeneket cha­­racterfestő ért. — Mi végre a’ nevelést illeti, az oláh ebben a’ rész­ben még nagyon hátra van; kevés az oskola, az is igaz; de ha sok helyen szigorúan megtekintenék az oskolákat és az azokban be- és kijáró nevendékeket, úgy talán még arra is fakadna a’ megszomorodott atya, hogy jobb lenne talán, ha az sem volna; ugyanis, én több ízben Pestre utazván, sok magyar városon keresztülmentemben tapasztaltam, hogy a’ kisebb oskolabeliek olly lármával jőnek és mennek, hogy sok ízben tűzi szerencsét­lenséget gondoltam a’ zaj’okának lenni; azonban látván, hogy veszekedés, kővel hajigálás, sárral bemázolás, üstökrángatá­s okozá mindezeket, fájdalommal vettem észre, hogy ezek oskolás gyermekek; sőt láttam pesti utamban egy lyceum­ban fustélyok­­kal, korbács, pipa­, dohány zacskóval, menni a’böltselkedő- és jogtanulókat; nem lehet csodálni, hogy sorspontos lovaim megi­jedtek a’ sok botos deákoktól, magam pedig első tekintettel csapszéknek gondoltam a’ Minerva' templomát. — Hanem elég legyen ez eddig; ne kisebbítsük egymást*), mindnyájan egy anyának gyermekei, az egy hazának édes fiai vagyunk; ne eről­tessük a' dolgot; az soha sem volt jó és nem is lesz. Volt oly­­lyan idő a’ múlt század’ végén, midőn mindnyájunknak másokká kellett volna lennünk, és mi mégis magyarok maradtunk; most már, hála Istennek, e’ részről nem volna semmi bajunk, hanemha magunk szerzünk azt magunknak. Ne legyünk ti­redelmetlenek más nemzetbeliek iránt, annál kevesebbé saját honunk’ fiai iránt; legyen közöttünk az a’ testvéri szeretet és barátság, mellyet ha­zánk e­védjeiben látunk, ezektől tanuljuk egymást tűrni és szeret­ni. Csak nézzünk egy huszárezredet, hányféle nemzetből áll, és mégis magyar huszároknak nevezi őket, úgy hiszem, a cha­­racterfestő is, pedig vagynak ezek között oláhok is stb. Jobb, ha az ember hivatalos kötelessége után, melly elég súlyos, sőt né­ha mázsás terhekkel is jár, lát és arra szorítkozik, mint hogy más nyelvű hontársait gyalázza. — írtam Hragoméren, május lsején 1839. Trim­náczy, C­a­b­r­e­r­a. Ámbár a’ spanyol liberális lapok Cabrerát dühösen megtámad­ják, tigrisnek, vérszomjas szörnyetegnek ’s Isten tudja még minek szidalmazzák: mindazáltal nem kevesbbé igaz, hogy Cabreranak gyermeki, gyengéd s érzékeny szive van, s bármilly ellenkező­­nek láttatják is e’ férfiú­ egyes tettei 's nyilványos éltének némelly bánásmódja ítéletemet, de környezői 's azon személyek, kiket ő különös bizodalmára méltat, a’ mondottak'igazságát igenis jól tud­ják hasznukra fordítani. Nevezetesen Cabrera a’ háladatosság' ér­zetének minden saját érdekeit ’s néha a’ köz érdekeket is felál­dozza. A’ háladatosság tagadhatatlanul egyike legfőbb erényei­nek; innen érthető, hogy kivált két rendbeli személyek , többnyi­re a’ legalsóbb körből, rajta határtalanul látszanak uralkodni: első bajtársai, kik őt környezők, midőn még fegyvere pásztorból vala és lakása hegyi barlangok; ugyszinte meghitt kémei, kik­et min­d­enről, mit az ellenség tesz vagy szándékol, tüsíini értesítik.­­• A’ sxerk *) Jókor már !

Next