Századunk, 1839. január-december (2. évfolyam, 1-104. szám)
1839-11-25 / 94. szám
747 748 Socrates’, hanem minden bölcs nevelők’ és jó keresztény tanítók’ lelke nyujtatik a’ készülő esztendőkben? tudja e, hogy ezeknek egész virágkora csupa lelkes készület ? tudja e, hogy ezeknek nem tizenkét, hanem tizennégy, tizenöt oskolán kell átkelni, minekelőtte nevelőkké lesznek? tudja e, hogy még igy is, minekelőtte hivatalukba kezdenek, szoros próbatételt állanak ki a’ királyi directio előtt? Ila pedig ennyi becses készületek vannak, ha már a’ bölcs királyi directio is elismeri őket alkalmatosoknak: van e joga P. E. urnak őket és adprobatorukat nyilványos lapokban fitymálni ’s gúnyolni? Pedig ennél még tovább megy P. E., mivel a’ nevelésben kifáradt’s megőszült szerzeteseket ollyan fabáboknak festi, mil- iyeneknek előbb az ifjakat, igy folytatván gúnyszavait: „Hát jövendő éveiktől várhatni e azt?“ — Be kár, P. E. ur! — de kár egy századunk’ tudósának ennyire lealjasodni! Ismeri e az önmagát és embertársait, ki tudós feleiben sem tudja becsülni az emberi méltóságot? Ila illyen ismeretet tudott szedegetni a’ külsőkkeli társalkodásban: egész társasága keveset igér, és érdemes arra, hogy nem csak a’ papság, hanem a’ jólelkű világi is fusson tőle. Ideje már, édes P. E. ur , ideje már, hogy azon dúló elvet, melly tollát illy rémekre ösztönözi, tegye le valahára. Nem illik ez mára. Ha már az ön- és emberismeretben, sőt az egész nevelés’ programmájában nevelőnkké, mesterünkké teszi magát, legalább is tanuljon a’ nevelőknek úgy írni, hogy köszönettel tartozzanak, nem undorral. Illába firkál a’ világnak a’ jó nevelésről, valamig azt lehet visszafelelni: Medice cura te ipsum. Azonban fontos okkal bebizonyítja P. E. ur, hogy a’ szerzetes utolsó vénségeig sem képes ön- és emberismeretre jutni: „Midőn azután is szorosan tiltatik a’ külsőkkel való társalkodás, mert: mortus sunt mundo.“ — Ennél oktalanabb okot egy tudós tollából soha sem olvastam. Mert ez nem azt bizonyítja be, a’ mi állítva van; hanem csak azt, hogy az író arról ír, amit nem tud. Az ön-és emberismeretnek fő alapja nem a’ külsőkkeli társalkodás , mint P. E. véli, hanem más valami. Nem szándékom P. E. urat tanítani, minthogy mesteremnek adta ki magát, és igy, legalább képzelete szerint, nem képes tőlem tanulni. De, hogy hibájából kihúzzam akaratja ellen is, a’ keresztény szeretet sürget. Vegye hát szívesen. Az önismeretnek fő alapja ’s forrása az igaz alázatosság, nem a’ társalkodás. Illába keresi az önismeretet a’ külsőkkeli társalkodásban, ha szive felfuvalkodott. Mert a’ társalkodás csak annyit adhat az önismerethez , hogy hibáinkat ’s fogyatkozásaikat vagy szóval, vagy az ékes példák’ fényes tükrében felfedezi. De mivel a’ kevélység siketté is vakká is teszi birtokosát, sem szó sem példa nem gyógyíthatja. Az emberismeretre is nem a’ társalkodás tanít, hanem az igaz vallással összehangzó keresztény philosophia. Azon emberismeret, mellyet a’ társalkodásban szedegetünk, csak alsmeret, nem fő; részletes, nem általányos, sőt nem is valódi ismeret, hanem példákkali bebizonyítása azon ismeretnek, mellyet az előbb említett forrásokból iddogáltunk. Tehátt nagyon tévelyeg P. E., midőn az ön- és emberismeretet mindenestül a’ társalkodáshoz szegezi. Bot marad az a’ társalkodásban is, ki előre szerzendő elvek nélkül társalkodik. A’ buta ’s elvtelen ember veszni tanul a’ társaságban, nem ismerni, mivel abban többnyire ollyanokat lát ’s hall, a’ mik nem nyitnak szemet, hanem zárnak. Előbb utóbb P. E. ur is , vagy magában vagy nyilván is eme’ bölcs’ panaszára fakadand: (Juoties inter homines fui, minor homo redit. — Ez az első feleletem, de van több is. Mit gondol P. E. ur, nyernénk e mi valamit azzal, ha a’ külsőkkel, mint külsők, összeereszkednénk? Én, az adatokból okoskodva, erősen hiszem, hogy akkor lennénk a’ világ előtt tetőtől talpig gyalázatosok. Mert a’ papot és szerzetest minden, még az is, ki hivatalosan imádja, hivatalon kívül vagy ritkán, vagy csak lélekben kívánja látni. Azok pedig, kiknek a’pap azonkívül sem fűszer, hanem undor, semmitől sem csömörlenek előbb, mint a’jelen paptól. Régi monda az már, nem uj: Dixit laicvs clero, nunquam amicus erő. Ha tehát úgy társalkodnánk velők, mint P. E. kívánja, mind a’jámborok, mind a’ gonoszok egy hangon gyaláznának. A’ jámborok, mivel e’ társalkodással characterünk’ szentségét nem tudnák összeszőni, jól tudván öntapasztalásukból, hogy a’ világ’ társalkodása ritkán ártatlan. A’ gonoszok még inkább, mivel, mint Izsaiás mondja: szőrös a’ szőrösre kiáltoz. Tudja azt a’józanabb világ, hogy mi szükségesek vagyunk neki. De, mivel társalkodásában sok ellenvetést kell neki tennünk hivatalosan, utóbb is csak azt mondja: Nec tecum possum vicere, nec sine te. Azaz, kell pap, de csak hivatalosan, nem barátságosan. Nem kétlem, hogy P. E. úr, ki most félrevonulásunkért gúnyol, első lenne, ki társalkodásunk ellen kígyót békát kiáltana. Ámbár tehát a’világiakkal, kivétel nélkül, úgy óhajtunk társalkodói, mint testvérek testvérekkel, de mivel a’ világ’ szemében még ártatlan társalkodásunk is nem szálka, hanem gerenda: kénytelenek vagyunk magunkat Jézus’ ama’ szavaihoz alkalmaztatni: Adolite transire de domo in domum. Ila a’ világ igy eltlt magától: meg kell elégednünk azzal, a’ mit Sz. Pál mond Filip. III. 20.: nostra autem conversatio in coelis est. De mind e’ mellett is bizonyossá tehetjük P. E. urat, hogy az ön- és emberismeretért becses társalkodására nem szorulunk. Azonban bátor vagyok kérdezni P. E. urat, hol vette azt a’ vakmerő állítást, hogy a’ nevelő szerzeteseknek a’ külsőkkeli társalkodás szorosan tiltatik ? Ha talán szerzetestől hallotta is, mégsem igaz, hacsak ollyan szerzetes nem mondotta, ki botrány nélkül nem tudott társalkodói, ’s azért hon marasztalóit. Közönségesen véve, a’ külsőkkel becses társalkodásra, mikor ez hivatalunk’ csorbája nélkül meglehet, szoros parancsunk van, nem szoros tilalmunk. De jól meg kell különböztetni a’ külsőket. Vannak sok dicső külsők, vagyis világiak, kiknek erénye után, mint mennyből szivárgó illat után, érdemes futni. Ezekkel társalkodó nemcsak kötelességnek, hanem dicsőségnek nézzük; minthogy ezek közt mind erényünk, mind hivatalunk gazdagon kamatoz. De vannak más külsők is, kiknek erkölcseiben az emberiség’ szörnyetegeit látni; vannak külsők, kikkel nem ön- és ember-, hanem állati ismeretet szerezhetni; vannak külsők, kiknek minden dicsősége Isten , király, kormány, egyház, vallás, papság ellen fecsegni. Az illyenekkel társalkodni, hit, ész, politica egy hangon tilt. Mi közünk is nekünk ezekkel ? Hiszen ezek tölünk semmi becses elvet el nem fogadnak; róluk pedig nunk semmi jó sem ragadhat, hanem piszok. Hozzájön még az is, hogy papi jelenlétünk ezeknek epét emel. Tehát úgyis keserű nyálukat minek keserítsük ? Hiszen ez szeretet ellen van! Örömmel, szabadon társalkodunk mi, pedig valláskülönbség nélkül, azokkal a’ dicső külsőkkel, kikkel összejönni nyereség; de azokat, kikkel lenni botrány, még pedig sok oldalú botrány, ég’, föld’ és öntökélyünk’ szeretetéből kikerüljük, és igy bizonyítjuk be legfényesebben, hogy „Mortus quidem sumus vivindo, sive vanitatibus ejus, sedivimus hominibus, quos omnes in visceribus Jesu Christi esse cupimus, nec P. E. excepto.“ — Novemb. 1. 1819. Bencze Péter, Zalából.