Századunk, 1841. január-december (4. évfolyam, 1-104. szám)
1841-07-15 / 57. szám
nyilvánosságról illyen fogalmakat ’s illyen elveket nem csak vallani, de ténylegesen gyakorolni ’s nagyérdemű olvasó-közönségével azoknak egyedüli csalhatatlanságát kényszerítőleg (a’ mennyiben egy jelenleg általunk, meglehet mások által is, közlött p. hírlapi czáfolatokat elvon a’ nyilványosság elől) elhitetni akarni — soha képzelni sem tudtunk volna; annál nagyobb azon való csodálkozásunk, mert hiszen i. t. szerkesztő úr az egyedárusságot (csekély értelmünknél fogva előre nem tudhatjuk meg, mint más árnyéklatokban is) a’ nyilványosság mezejére is általplántálni törekszik, onnan aestheticai ízlésének ugyan nem annyira szép és szagos, de statustanilag az egész álladalomra hasznos nyilványosság növényeit ártalmas kezekkel irtogatván, a’ nyilványosság mezejét úgy látszik tekinteni, mint egy tulajdon birtokkertjét , mellyben önkénye alárendelt segédeivel mint sajátjában kertészkedhetik. De egész tisztelettel legyen mondva, hogy ellenkezni vakmerősködünk, a’ nyilványosság mezejét korántsem saját birtoku kertecskének, hanem egy respublicai tévés mezőnek lenni valljuk, mellyre hintett minden magocska a’ nagy közönségnek semmikép és semmi szín alatt el nem titkolható sajátja. A’ nagy közönség érdekéből, hogy a’ Pesti Hírlap 33. számában közlett álhirekre édes megyénk becsülete a’ közlemény előtt csorbulást ne szenvedne, léptünk föl czáfolólag a’ Századunk 40ik számában a’ „nyilványosság mételye, h.rág. czimü czikkelyünkkel, hasztalan szólítván fel a’ Pesti Hírlap szerkesztőjét, annak a’ nyilványosság tekintetéből hasábjaiba felvételére, mert határtalan szerkesztői hatalmánál fogva azt a’ nagy közönség eleibe juthatástól elvonta azért, hogy az egyoldalulag értesült közönséget, „Válasz Zemplénynek“ czimü czikkelyében olly erős és megdönthetetlen argumentumokkal mint — capete per nasum — meggyőzhesse arról és szokása szerint kitrombítálhassa, hogy azon közlemény epébe mártott tollal írott puszta vak indulat szüleménye; pedig i. t. sz. ut!önnek mint hirlapszerkesztőnek nemcsak jogai de kötelességei is vagynak a’ nagy közönség iránt; jogait ugyan jól, de kötelességeit nem látszik akarni ismerni; — mert hiszen a’ szerkesztői placetum jognak gyakorlata a’ nagy olvasó-közönségnek szabad itélhetése rovására nem kezeltethetik; ellenkező és czáfoló közlemények kibocsátásával, kötelességénél fogva, tartozik a’ szerkesztő; különben a’ nagy közönséget egyoldalú ítéletre erköltsileg kényszeríti, a’ közlemény szabad kifejtését ténylegesen korlátozza; a’ nyilványosság olly nagy apostolának pedig, mint igen tisztelt szerkesztő úr, kár volt azuttal úgy tűnni fel, mint a’ nyilványosság ellenségének; kár volt az őt anyailag ápoló és nevelő Zemplén megye ellen koholt rágalmaknak és álhireknek megczáfolására az utat a’ Pesti Hírlapban elzárni, illy módon magát pártemberré, lapjait pedig pártlappá aljasitani, törvénytani alapos ismereteinél fogva különben is jól tudván azt, hogy mint vádló egyszersmind bíró is senki fel nem léphet. Mindnyájunk felett a’ nagy közönség ítél , melly, bármint sokan hinni szeretnék, nem is kiskorú többé, hogy szájába kellene rágni az ítéletet. De mindezek nem argumentumok, mondja igen t, szerkesztő úr! mert csekélységünknek tudnia kellett volna, hogy lelki felemelkedettség gyarló embernél, mint a’ Pesti Hírlap szerkesztője is, csak a’ pillanat felvillanásai reá is illik, mit a’ Muzarion uj folyamának 443. lapján egykor olvasván ime előidézünk: „Mi érzéseinket, dicsvágyaink ingereit megtagadni csak parányi részben sem tudjuk, feláldozni pedig önlényünket a’ közlényért , valamint a’ polgári úgy a’ tudományos körben sem vagyunk eléggé erősek; mi nem az ügyet, egyedül magunkat szeretjük. Jaj annak, ki hiúságaink isteneit nem tisztelve vagy nem kimélve legalább, az igazság zászlójához áll ’s kritikai szövétnekkel járdál tudományos pályáján ’stb.“ Jaj tehát nekünk is nemde igen tiszt, szerkesztő úr?mert hiúságának nem tömjénezni, mi több, azt crimen laesae vel megtorlani, valamint annak a’ közügy érdekét ’s e szent elvet „sérthetetlen a’ becsület puszta vádra“ fel nem áldozni elég erősek valónk ’s e’ szent elvet megsértő journalisticus önkény ellen szavunkat felemeltük, melly ebbeli tettünket a’ nyilványosság előtti legdurvább feljajdulásnak, görnyedezésnek bélyegzi, holott elfogultságra kárhoztatott nagyérdemű olvasóinak ő volt kegyes gátat vetni, hogy czikkelyünk nyilványosság eleibe ’s ezáltal olvasóinak kezeibe ne kerülhessen, minélfogva a’ nyilványosság elleni feljajdulás, nem különben a’ magától elutasított — der verdiente Vorwurf schmerzt — reá tehát méltán illeszthető. Továbbá, hogy ügyes szerkesztői tehetségét egész mértékben tanúsítsa, czikkelyünkből csak egy-két szót kapkod ki és idéz támogatásául abbeli állításának, hogy ő az Ostorozdy B. levelezés közrebocsátásával Zemplén megyét álhírbe hozni é s tisztviselőit pedig rágalmazni nem segített. Hiszem i.t, szerkesztő úr, midőn azt méltóztatott mondani azon levelezői közleményről, hogy nem épül teljes bizonyosságú adatokon, adni nincs hatalmunkban, mind a’ mellett is azt a’ nagy közönség eleibe bocsátja, egyenes logicánk szerint annyi, mint puszta vádra rágalmazólag kimondani azt , hogy Zemplén vármegye múltkori némelly tisztviselői a’ köznép zsarnokai valónak ’s ezen népzsarlást ’s tisztviselői visszaéléseket Zemplény megye KK. és RR. bár jól ismerék, hanyagon elhallgatták, mi több a’ múltkori tisztválasztáskor kimaradt ’s zsarnokoskodásáról ismeretes egyik alszbiróta között a’ részbiróságra kinevezés végeit is előterjesztették. Nem rágalmazás eszközlése e ez, a’ megye KK. és RR. ’s főkormányzóját azon álhirbe hozni, hogy nehány tisztelőknek tudva levő zsarnokoskodásait elég gyávák nem büntetni! Mint a’ mellett tehát, hogy átlátta maga is i. f. szerkesztő úr az Ostorozdy B. közlemény alaptalanságát, de mivel mint mondja a’ hajdan hires mixtúra reminiscensiáit költvén fel benne, hisszük, hogy nem állhatott ellent sajátságos hajlamánál fogva, hogy az azzal rokon levelezést — ex sympathia peculiari — ne adja ; holott, ha nem pártérdek, hanem az igazság szellemétől’s hatalmas hivatása kötelességétől hagyta volna magát lelkesittetni, azon közleményt közre nem bocsátja, nem is bocsáthatja törvényesen, mig teljes bizonyosságu adatai kezeinél nincsenek ’s felelősége biztosítva nincs. Az elkövetett rágalmazás vételisulya alól tehát i. t. szerkesztő úr sem buvhatik ki olly könnyen, mint képzeli, mert nemcsak Chateaubriand-nak emez általa felhívott mondása szerint „Quand la cri tique est juste, je me corrige, — quand le mot est plaisant je ris — qnand il est grossier je 1’ oublie“, mint magát férfias őszinteséggel kifejezi, el is ismeri ebbeli hibáját, hanem meg kifejtett elveinket is törvényeknek kinyilatkoztatván, mi több, ezen nyilvános elismerése következésében lapjaira nézve reformot hirdet ’s igér életbe hozni. Azon való őszinte örömet érezvén, el nem titkolhatjuk egyszersmind, hogy méltán büszkének vallhatjuk magunkat, mert csekélységünk által elhintett magocska a’journalistica mezején gyümölcsözni, a’ nemzet közérdekében álló nyilványosság gyarapodni ’s kezelői által a’ mérges és mételyes növény kiirtatni fog. A’ közvélemény előkészítése méltányos Óvatosságot óhajt; a’ ferde irány, mellyet emberi kezek által nyer, átkot hozhat a’ nemzetre az életadó jótéteményei helyett, mire nézve a’ nagyhírű jogtudós és minister Ancillon F. szilárd politicai alapos ismereteit magában foglaló „Zur Vermittlung der Extreme in den Meinungen“ czimű a’ nyilvánosság és közvéleményről értekező jeles munkáját a’ nagy olvasó közönségnek figyelmébe eléggé nem ajánlhatjuk. Már Montesquieu e’ világ— érdekességü tárgyról a’ Lettres Persanesban elveket állítván fel a’ többi közt ezeket is felhozza: „Idée de la justice en général — celle de Dieu est immuable — combién il est necessaíre á 1’ hőmmé de conserver des sentiments d’ équité“. Ismét: „La justice élévé sa voix, mais eile a se fair entendre dans le tumulte des passions. Les hommes peuvent faire des injustices, parce que ils ont interét de les commetre et qu’ ils aiment mieux se satisfaire que les autres. C’ est toujours par