Századunk, 1841. január-december (4. évfolyam, 1-104. szám)
1841-10-18 / 84. szám
Jelfejűnek lehetne nevezni; mert itt a’ két fő tesz egyet, és egymást kiegészíti, midőn mindeniknek saját elnöki köre van, ’s mindenik, mint elnök, saját körében maradván — mint ezt a’ tapasztalás, hála az egeknek több örvendetes példákban bizonyítja — társával a legidvesebb egyezésében, ’s egyesült erővel, dolgozhatik az egyház javára. És még azon esetben is — feltéve, de meg nem engedve — ha a’ két elnök a’ gyűlésben együtt meg nem férhetne, az igazság azt kívánná, hogy mindenik különkülön a’ saját körébe tartozó tárgyak eldöntésében elnökösködjék; mert azt csakugyan soha elvitatni nem lehet, hogy papi elnökre — ha mindjárt nem kívánná is azt, mint alább lálandjuk, az evangeliom, az eredeti egyház gyakorlata, ’s maga a’ reformatio és protestantismus szelleme — már csak a’ hittani ’s papnevelési, és sok egyéb tisztán egyházi tárgyak tekintetéből is, múlhatatlan szükség van. És ime épen ez a’ mód az, melly mellett szakadástól félni nem lehet, ha t. i. a’ két elem egymással tökéletes sulyegyenbe tétetik. Ellenben az olly egység, mellyel jogcsonkító egyoldalú nyomás és tekintet szül, vagy minden nemes szabadságot levetkező,’s a’hasznos tanácskozásra merőben alkalmatlan, gyáva szolgai szellemmé aljasul; vagy pedig, alkalom szerint, igazán bomlásnak és szakadásnak indul. De még azt is kérdheti itt az egyházi rend: miért hogy azon elv, melly a’ superintendentiákban uralkodó, a conventen — mellynek felsősége csupán az egyes superintendentiák jó akaratlán és megegyezésén alapul — megtagadtassék; és miért hogy épen az őt legközelebbről illető, és úgy szólva bőkben járó egyházi igazgatásban az egyházi elem lenyomassák, és hátra tétessék? És pedig azon egyházi elem, mellynek tagjai minden vallás körüli terheket, igen csekély jutalomért, és sokszor igazán a’ legalábbvaló embertől sem irigylendő véres könnyekkel öntözött keserű kenyérért, hordoznak; ’s hajdan saját vérökkel és keserves szenvedéseikkel kivílták, ma pedig fő részben fentartják, a’ protestantismust. Igenis épen azon egyházi elem, mellynek legjelesebb tagjai véres verítékkel keresett utolsó fillérkéjeket is — a’ helyett, hogy azzal, mint mások, a’ világiakban gyökeret verni, ’s alapot vetni , törekednének — eleitől fogva mind e’ mai napig arra fordítják, hogy a’ miveltebb külföld tudományával ’s bölcseségével nemcsak egyházunkat, hanem egész honunkat boldogítsák, ’s oskoláinkat mentői magasabb virágzásra emeljék. Talán azért kell tehát az egyházi rendnek alább tétetni, mert szegényebb, gyengébb ’s a’ polgárzatbani állása sokkal alább van, mint a’ világi rendé ? Oh de hiszen illyen az egyiptomi kaszok rendszerére emlékeztető fekete gondolatot vétek ’s botránkozás volna még csak fel is tenni a’ 19i. század közepén, melly, hála az egeknek, Magyarhonunkban is, az igaz humanitásnak Herder szerinti nagy eszméivel megvalósítására törekszik. Hiszen épen már csak a’ fennebbi tekintetből is, ha a’ szoros igazság — mint alább látandjuk — nem kívánná is, a’ különben is világi hatalmával minden esetre túlsúlyban maradó világi rendnek, legalább az egyházi dolgokban, fel kellene maga mellé emelni a’ sokkal kisebb ’s gyengébb egyházi rendet. Vagy talán , mint Fáy mondja, a’ papi rend hierarchiájától lehet félni, ha az, az egyházi igazgatásban, a’ világi renddel egyenlő lábra tétetik? Valóban ezt a’ ki mondja is lehetetlen hogy magában mint iróniát és satyrát ne nevesse; hanemha azt hinné, hogy idvezitőnk fején a’ tövis korona világi hatalom ’s méltóság czímere volt. És hát ugyan azon rendtől telhetnék e ki hierarchia — ha mindjárt akarna is, ’s ha mindjárt a’ hierarchia annak szivében ’s lelkében mélyen gyökeredzett protestáns tudományával nem ellenkeznék is , mellynek alig van napról napra valója, ’s a’ mellynek sokszor a’ legkisebb hallgatójától is méltatlan kedvetlenségeket ’s megbántásokat kell szenvednie, ha nem akar magának keservesebb bajokat okozni, és a’ Péczely meséjében érzékenyen rajzolt szomorú gyalázatra jutni, melly még ma is, habár más formában is, nem ritkán előfordul? Némelly egyes esetek, mellyek ezereibe egyszer valamelly igen szerencsés helyzetű, de nem igaz protestáns lelkületű, papi személyt, e’ részben, homályban tüntetnek fel — a’ railly tapasztalása, gondolom, Fáy urnak is lehetett — csak ritka kivételek, és épen úgy nem illenek az egész ref. egyházi rendre, mint a’ hogy egy két fa erdőt nem csinál. De végre nem is jól vétetik fel a’ fenebbi állításokban a’ hierarchia képzete, midőn az a’ papirendnek az egyházi igazgatásbani egyenlő részvétével összezavartatik. Sőt épen maga a’ két elemnek egyensúlyu egyesülése már a’ hierarchia képzetét összerontja. Mert ugyan is a’ hierarchia jegyei lépcsőzetenkint ezek: az egyházi igazgatásban jogszerint résztvevő világi rendnek a lábnyomása, annak általányos kirekesztése, az egyházi viszonyokon kívül eső polgári dolgokba való elegyedés, a’ világiakban világi hatalom alóli kivonulás, és végre a’ setét középidőnek ama borzasztó iszonyatosságai, a’ polgárzat főhatalmátóli függetlenségre törekedés, és annak erőszakos letapodása, ’s a’ magához ragadott főhatalom bitorlása. Ellenben ott, hol, az egyházi hatalombani legigazságosabb osztozás mellett is, a’ világi rendet olly kedvező viszonyok magasan az egyházi rend felébe emelik, hierarchiát emlegetni, újból is azt mondom, csupa carricatura és nevetségek nevetsége. — És ime ezen közelebb kifejtett hierarchia bilincseit törte szét már a’ reformatio, ’s különösen — a’ mi épen fő dolog volt — azt mondotta ki, hogy minden vallási társaság alatta van illető fejedelme főfelügyelésének, melly alól magát semminemű egyházi hatalom, semmi szin és ürügy alatt, ki nem vonhatja. De azt soha nem tanította, ’s nem is taníthatta, a’ protestantismus ész- és jogszerű szelleme, hogy az egyházi igazgatásban a’ világi elem az egyházinak felébe tétessék, ’s a’ világi tagok az egyháziakon uralkodást és felsőséget gyakoroljanak. Hiszen magok a’ reformátorok is, Luther, Calvin, Zwinglius, Knox ’sat. az egyházi tanácskozásokban papi elnöki szerepet vittek; sőt mondhatni Calvin és kedves tanítványa a’ hatalmas Knox, az egész elnöki hatalmat ön személyükben egyesítették, a’ mit itten csak roszalva jegyezhetek meg. Egy szóval, a’ protestantismus elvei szerint, egyedül a’ fejedelem, vagy általányosan szólva a’ polgárzat főhatalma az, a’ mivel, mint mindennemű egyházi igazgatás legfelső felügyelőjének, semmiféle, sem papi sem világi, sem egyes személy, sem erkölcsi testület, elnöktársa nem lehet. Ezeket előre bocsátva, menjünk már most a’ dolog derekára, ’s lássuk, mikint mutathatja meg akárki, hogy a’ papi és világi elemnek minden egyházi testületeken átvonuló sulyegyene az evangyeliomi protestantismus szellemével, ’s a’ reformatioval, ellenkező hierarchiai visszaélés volna. Nézzük meg csak, mit látunk az uj Testamentumban, és az első keresztény egyház gyakorlatában, ’s kezdjük a’ dolgot egy kissé fenebb. Hogy idvezítőnk tulajdon értelemben a’ néptől különvált’s meghatárzott formaszerinti egyházi rendet nem állított, erről senki, ki az evangeliomi históriában jártas, nem kételkedhetik. De másfelől az is igaz, hogy az egyházi rend első csirája már az apostolokban megvolt, és annak további kifejlődése is — mennyiben azt a’ tanítás, isteni tisztelet és szent ceremóniák szükségei kívánták — Idvezítőnk szellemében volt. És már ennyiben méltán mondhatjuk, hogy a’ milly távol volt egyfelől Idvezítőnk gondolatjától a’ világi hierarchia , épen olly isteni eredetű másfelől az egyházi rend, mellynek az isteni vallás kebelében múlhatatlanul születnie és kifejlődnie kellett. Sőt többet mondok: a’ fenebbi értelemben kétségkívül a’ püspöki hatalom is isteni eredetű ; mert tagadhatatlan, hogy részint magok az apostolok presbytereket, egyházi tanítókat rendeltek, ’s nagy fontosságú gyűlésekvezetői ’s elnökei voltak, mint például Jakab apostol a’ jerusaleminek (kétségkívül már csak azért is mivel ott helyben lakott, ’s hihetőleg a’ gyűlés is az ő házánál tartatott) ; részint pedig saját tanítványaik kü