Századunk, 1841. január-december (4. évfolyam, 1-104. szám)

1841-10-25 / 86. szám

Mindjárt igen örvendetes volt előttem, hogy többé sehol e’ sza­vakat nem hallottam „Brückengeld, Chaussé-Geld, Maut 12 kr. Münze, Maut 24 kr. Münze ’s t­­ejfélék. Szabadon mint Magyaror­szágban mentem, és mindig szívesebb és logalisabb emberekre akad­tam. A’ vidék tele fenyves erdőkkel ’s ittott egy egy folyó által átha­­sitatva, nagyon regényes. Végre szerencsésen elértem utazásom czélját, Münchent. A’ kapunál visitalioról szinte szó sem volt, ’s behajtattam a’ fekete sas vendéglőbe eláradván az öröm mellemben, hogy a’ német Florenzben vagyok. Másnap kivergődve Morpheus karjaiból, azonnal elkezdettem bucsujárásomat a’ művészség olly sok templomaiba, mellyekkel Mün­chen dicsekedhet; mert építészetben, festészetben, szobrászatban, optikában ’s egyéb művészetekben már annyit nyert München lelkes királya által, hogy azoknak leírása kötetekre terjed. Igyekezni fogok azonban mégis a’ legjelesebb tárgyakról röviden szólni, ’s a’ nagy tömegből csekély ítéletem szerint következendők ajánlhatók egy uta­zónak megnézésre: 1} A’ nagy kir. szobortár CGlyptotheca); 2­) a’ k. képtár; CPinacotheca); 3) Leuchtenberg herczeg kép- és szobortára; 4) réz- és kőmetszések gyűjteménye; 5) elefántcsont munkák; 6) por­­cellán-festések; 7) etruriai edények; 8} kézrajzolatok; 9) királyi palota; 10)Lajos-templom Cornelius „utolsó ítélet“ fresco festésével; 11) az úgynevezett Auenkirche ; felséges templom, üvegfestvények­­kel, minél felségesebbet emberi szem nem látott; 12) Minden-Szent temploma; 13) basilica; 14) sz. Mihály udvari templom; 15) Leuch­tenberg hg emléke Torwaldsentól; 16) királyi és nemzeti új színház; 17) főpostahivatal-épület; 18) könyvtár, királyi egyetem, semina­­rium, nemes kisasszonyok nevelőháza, só- és bányahivatal-épület; 19) szép művészetek académiája; 20) vakok intézete; 21) hadita­nács; 22) Bazár; 23) Maximilian király és herczeg szobrai; 24) szárkapu; 25) Kaulbach, Schwanthaler és Stiegelmeyer műhelyei. Méltán első helyet foglal el ezek között a’ nagy k. szobortár (Glyptotheca). Bámul az utazó, szinte borzad a’ szív és elnémul a nagy csudálkozásban, ha ezen mennyei fénnyel és egészen a’ pazar­lásig ellátott, királyi gazdagságú roppant épületbe lép. Nincs talán a’ világon olly színű márványozás, mellyet itt fel nem találni; a’ minden képzeletet felűlmúló tömérdek arany, melly a’ termek oldalait és te­teit ékesíti, perje minden a’ legszebb modorban, kimondhatlan fényt és pompát okoz. Az első teremben láthatók az egyptiai szobrok, a’ másodikban a’ görög státuak, a’ harmadikban a’ római szobrok, végre jönnek a’ legújabb időbeli képfaragó munkák és szobrok. Itt egyszerre meglátja a’ mükedvellő, mikép haladt elő a’ szobrászat az idő lelkével századról századra; különbséget tehet itt az egyptiai, görög és római szobrok közt, bámulván mindenben az eredetiséget, melly ama’ nagy nemzeteket e’ szobrokban egészen caracterisálja; bámulja a’ görög tökéletességet azon szobrokban, mellyeket a’ király Görögországban megvett és mellyek 181­1ken Regina szigetnek egy összeomlott templom romjai alatt találtattak. Méltán első helyet foglal köztök az ugynevezett Bachus terem közepén egy alvó faunus szobra, melly azonban nem az Aegina szigeten találtattak közül való,’s régen­­ten Romában tartatott; ezt Winkelman és Canova Praxiteles munkájának tartották ; és olly tökéletes minden legkisebb része, hogy nem győzi az ember szemeit rajta legeltetni, ’s csaknem lehetetlen a’ nézőnek e’ szobortól elválni; a’ faunus nyújtózkodva alszik hányát fekve, nyi­tott szájjal; képvonásai mutatják, hogy álmai nyughatlanok; testén igazán anatómiát lehetne tanulni. E’ szobrot látván, több tagjait némi ájtatos elfogadással összecsókoltam, ’s hiában, itt kénytelen az ember megvallani, hogy bizony csak több a' szobrászat a’ festésnél. Hát a’ haldokló Niobe, a' vigyorgó satyrus; Augustus, Scipio, Cicero szobrai. Elérzékenyül továbbá egészen a’ néző, ha Cannova angyali szépségű Velusát, Parisát és Torvaldsen Adonisát látja. Páris habozása, mely­­lyik istennőnek adja a’ kezében lévő arany almit, kimondhatlan re­mekséggel ki van fejezve. A’ Glyptotheca közepén létezik az úgynevezett trójai terem, hol kipihennek a’ nézők. E’ teremet a’ mostani század első frescofestésze, a’ nagyhírű Cornelius, festette. Látni itten Achilles haragját, a’ Pa­­troclus tetemei miatti viadalt ’stb.; de a’ legszebb jelenet és szinte menyei örömöt gerjesztő, Trója égése. Egy pillanattal látja itt az ember a’ város egész pusztulását. Priamus király neje, az öreg Hecuba, több mint emberi elkeseredéssel néz a’ világba agyonütött férje lábainál; oldala mellett leányai keservesen zokognak . Hector felesége, Andro­mache, szinte ájulásban fekszik zöld hantpadon; Menelaus épen ra­gadni akarja Polizenat, ki őzecskekint ijedve anyjánál menedéket ke­res ; — Helena, e’ borzasztó háborúnak boldogtalan oka, összecsapva kezeit fájdalmában neki rohan egy oszlopnak; Casandra, kinek a’ gö­rög ló miatti jövendöléseit a’ trójaiak megvetették, átkokat szór az ellenségre. Messze a’ város szélén látszik a’ menekvő Aeneás, Anchi­­zes atyjával. A’ rettentő lüztenger vérszint ád az egész vidéknek. Látni jobbra a’ görög hősöket, mint gyűlnek össze örömrobajjal a’ nagy fa­ló körül, ’s mint osztják egymás közt a’ nyert gazdag zsák­mányt. A’ trójaiaknál látható az ínség és nyomorúság, a’ görögöknél ellenben a’ diadalmas öröm; a’ tömérdek néptömeg tódúl be az égő városba; neki bőszülve mint az éhes farkas a’ prédára rohan ’s nem nézvén sem tüskét sem bokrot oda lódul az irtóztató végnélkü­li láng­tengerbe. Ha Cornelius ennél több képet sohasem festett volna, már ez maga elegendő, nevét a’ halhatatlanság könyvébe aranybetűkkel vésni. Az újabb szobrok közt gyönyörű Sh­adow leánykája, ki satuit kötözi, bámulandók továbbá Demostenes, Temistokles, Sokrates és Hanibal mellszobrai. Sóhajtva és bánattal hagytam el ezen épületet, meggyőződve, hogy a’ mit láttam, soha kimeritőleg leírni nem leszek képes. Kép­zelheted édes Vinczém szívbeli fájdalmamat, midőn meggondoltam, hogy illy szép szobrok hajdan még nagyobb bőséggel Magyarország­ban is tartattak, a’ minek már most nyoma sincs; mert első histori­­cusunk, Feszler, világosan írja, hogy a’ magyar nemzetnek legdi­csőbb és legnagyobb királya, Hunyadi Mátyás, több mint háromszáz státuát tartott budai várában, mellyeket tömérdek költséggel részint kiásatott, részint megvett Görögországban. És e’ nagy fejedelmünk szent hamvainak, kit a’ külföld mai napig is a’ magyar nemzet leg­nagyobb királyának nevez, még sem akarunk emléket emelni! Ez, barátom, csúnya folt nemzeti lobogónkon és nagy háladatlanságra mutat. Más sokkal szegényebb nemzetek még jeles írónak is emelnek emléket, és mi ezt megtagadjuk a’ törökök többszöri meggyőzőjének, a’ bécsi trón elfoglalójának, sok országok meghódítójának, Giskra meggyőzőjének, a’ budai könyvtár felállítójának, és végre Mátyásnak, a’ személyesített igazságnak! Elkeseredni kell valóban a’ hazafinak, ha meggondolja, hogy a’ Mátyás szobrának terve halasztatik, Köl­csey emlékére pedig, ki a’ nagy Hunyadihoz semmi tekintetben sem hasonlítható, bő adakozások történnek. Ez ép annyit lesz, mint egy házban, hol minden bőségben van, a’ vendégeknek nem buzaczipót, hanem zabkenyeret adni. Bár e’ nemes és szent czél dietális tárggyá válnék, ’s ezen emlék a' nemzet költségén vagy Schwanthaler mün­cheni vagy Guaccarini római szobrász által Pesten felállítottnék. Ek­kor megfelelne a’ jeles király nagyságának és a’ nemzet méltóságá­nak. Istenem, mi csekélység tizenkét millió emberre százezer pengő! Mi a’ müncheni királyi palotát illeti, ebben már a’ művészi tár­gyak megnézése kissé terhes, mert az csak bizonyos órákban szabad. — Illyenkor természetesen mindig tömérdek a’ néző; egyik a’ mási­kat taszigálja, lökdösi, és épen midőn az ember legjobban kezd nézni, a’ tolakodók által szinte kiemeltetik a’ szobából; igy csak arról szól­

Next