Századunk, 1842. január-december (5. évfolyam, 1-104. szám)
1842-06-30 / 51. szám
legidősbjére, akkor s nem előbb jöhet a gondolat, Francziaországban örökös pakkamarát alkotni. Ha Francziaországban a nemesi becsület tőkéje sok ezer részecskékre és birtoktalan czimekre el van darabolva, akkor az egyesre is csak csekély része eshetik a tekintélynek. Egészen máskép volna, ha az üres nemesi czímek megszűnnének. E reform hasznos és üdvös magára a nemességre, a koronára s az egész nemzetre nézve, mert egyedül csak ezáltal lehet az állandóság hiányának nyilvános és folytonos veszélyét eltávolítani. Az országgyűlési ingyenszállásokról még valami. Szivünk legbensőjéből szólott e tárgyban a Századunk 41. számabeli czikkely, s örvendünk, hogy valahára találkozott műszer ama fájdalmas néma érzésinknek tolmácsául a haza előtt; valamint csodálkoznunk kell, hogy a többi honi hírlapok e fontos és most már az időszaki sajtó által megpendített tárgy felett mélyen hallgatnak, s hallgat még a Pesti Hírlap is, melly minden visszaélések s igazságtalanságoknak nyilvános harczot indított és mellynek hasábjain már sokkal csekélyebb és kétesebb hiányok tárgyaltattak. Pedig ha mindjárt azok közé tartoznék is, kik országgyűléseinket Pesten kívánják tartatni, legalább elvontan szólhatott volna a kérdésről, minthogy senki sem kívánja s nem is kívánhatja tőle vagy akármelly szerkesztőtől, hogy pártolja az országgyűlések Pozsonybani tartását, mi egyébiránt is — mint ama czikkelyben helyesen megjegyeztetik — Felséges Urunk kétségtelen jogai közé tartozik. De ezen felségi jog gyakorlásáról nincs kérdés, hanem egyedül arról: „igazságos, méltányos, illő e, hogy a magyar törvényhozó test magasztos hivatását mások kárával gyakorolja?“ Ezen kérdés megfejtésével azok is foglalkozhatnak, kik Pesten óhajtják az országgyűlések tartását, ki pedig méltányosnak s valósággal részrehajlatlannak akar tartatni, még ezen kérdést egy másikkal is megtoldhatja: igényelhet e méltó tekintetet ama testület, melly számos évek óta nyomasztó, semmi törvényen nem alapuló, fokonkint terhesebbé váló s már szinte elviselhetlen országos terhet maga visel?“ — Még ezen második kérdés sem foglalja magában az országgyűlések holtartását; de azt a P. H. tudós szerkesztője sem tagadandja, hogy maga a tárgy méltó, korszerű feladata az időszaki sajtónak, mert sebes léptekkel közeledik már az országgyűlés, még közelebb állanak pedig a t. megyék utasítást adó gyűlései, mellyeken most, a visszaélések eltörlési korában, talán csak nem maradand ismét érintetlen azon tárgy, melly olly nagy visszaélést és károsítást foglalván magában, még a nemzeti díszt is igen közel érinti. E különös, a maga nemében egyetlen tárgynak, az országgyűlési ingyen szállások jogtalanságának és szomorú következményeinek bővebb kitüntetésére tán nem leend fölösleges, némi pótlékkal járulnunk. Legelőbb is némelly, az említett czikkelyben érintetlenül maradt adatokkal szolgálunk. Feszler classicusnak elismert történetírása IVI. kötetében a 908. lapon világosan mondja, hogy az országgyűlésre meghívott mágnások és rendek az utazást a kitűzött helyre, itt pedig lakásukat és élelmüket, saját zsebeikből tartoztak fizetni .„dlasz die zur allgemeinen Reichstagsversammlung berufenen Magnaten und Stände die Reise an den bestimmten Ort, daselbst ihre Wohnung und Verpflegung, aus eigenen Mitteln bestreiten muszten“). Ezt említi Feszler 1457. évről. Ez tehát akkor úgy volt, s későbbi változtatásra mutató rendelet vagy törvény nyoma sem a levéltárakban sem a törvénykönyvben teljességgel nem található. A rákosi szabad ég alatt tartott országgyűléseken is alkalmasint mindenki maga tartozott gondoskodni sátoráról; a kir. főlovászmester arra olly rövid idő alatt rá sem érhetett, ő bizonyára csak a király személyéről és kíséretéről gondoskodhatott, e mellett úgy is a helyszinéni rendre is ő tartozott fölügyelni. Egyébiránt nem akadhatni nyomára valamelly sinórmértéknek, mellyet a kir. főlovászmesternek a városokbani országgyűlési szállások elintézésében követnie kellett volna; s kétségkivüli, hogy ebbeli kötelessége csupán a király, kísérete s legfölebb egyik vagy másik státustisztviselő személyeire szorítkozott, melly utóbbi esetben különösen kellett megbizatva lennie, a minek tanúságául szolgál László király parancsa, mellyben Pozsony tanácsának meghagyatik, hogy a kalocsai érsek, a nagyváradi, pécsi és olmützi püspökök, az alkanczellár és az egri prépost számára szállásokat készen tartson. S ezen egyetlen históriai adat, melly Kovachich „Supplem. ad vest. Com. Budáé 1800“ czímű munkája II. köt. 130 lapján olvasható, Pozsonyra nézve megbecsülhetetlen fontosságú, mert ebből kitetszik: 1) hogy azon országgyűlésnek minden többi itt meg nem nevezett tagjai magok tartoztak szállásaikról gondoskodni, hogy tehát ingyen nem követelhettek szállást, hanem ha itt lakó rokonaiknál vendégszeretetből; 21) hogy ezen alkalmasint szinte a király kíséretéhez tartozott személyek is, kik talán az akkori zavaros időkben nem húzhattak birtokaikból jövedelmet, csak kivételileg részesültek e kedvezményben, mert különben bizonyára nem soroltattak volna föl név szerint s különös parancsban, — egyébiránt a király, ki lakásaikról ekkér gondoskodott, közvetlen vagy közvetes kárpótlást is szolgáltathatott; 3) hogy a kir. főlovászmester nem követhetett önkényes eljárást, hanem — mint ugyanazon királynak ugyanazon alkalommal a főlovászmesterhez intézett külön parancsából kitetszik — utasítva volt, magát szigorúan a polgármestertől és tanácstól szabott rendeletekhez alkalmazni, anélkül hogy ezekben legkisebb változtatást tenne. Ha tehát világos törvény hiányában a történetileg tanúsítható méltányos szokás nálunk törvényerejűnek tekintetik, a felebbi adat már maga elégséges annak megmutatására, hogy e város polgárai teljességgel nem kényszeríttethetnek ingyen szállást adni az egész országgyűlési testületnek , s hogy még a fizetés melletti szállások kirendelése is sajátlag a polgármestert és várostanácsot illeti, és semmi önkényes vagy kényszerítő eljárásnak helye nem lehet, különben az emberiség azon leglényegesb jogai, mellyek biztosítása végett eredetileg társaságba lépett, tapostatnának el alkotmányos országunk épen azon helyén, hol a jogok védelmére törvényhozó gyűlések tartatnak, és épen azok által, kiknek főbb kötelességök, az egyesek és egész testületek vagyonát biztosítani. S miután illy önkényes eljárás adataira a történetekben és levéltárakban épen nem akadhatni, csodálatos, miként fejlődhetett ki a mostani visszaélés. Eredetét valószínűleg a magyar vendégszeretetből vette. Tudjuk, hogy Pozsonyban egykor — nemcsak a kir udvarházi közelsége, hanem több országos hivatal itt székelése miatt is — igen számos fő- és alrender, saját házakkal biró nemesség lakott, mi természetesb tehát, mint hogy az országgyűlésre fölsereglett fő-és alrendek itt többnyire rokont s vendégszeretetből szállást találtak nála, sőt akármelly tehetős a polgárnál is, tapasztalásból tudván , hogy az országgyűlés úgyis csak nehány napig vagy hétig tartand, s becsületnek tartván olly rövid időre szállással szolgálhatni törvényhozóinknak, kik viszont, a vendégszeretetet tisztelve, követeléseket nem tettek s kevéssel megelégedtek. De később a vendégszeretetből kötelesség képeztetett s e században már a kényelmetlen országgyűlési szállások miatti panaszok anynyira intettek, hogy országgyűlési küldöttség bizatott meg, melly nem átallotta azon elvet fölállítani, hogy minden háztulajdonos tartozzék házának egy harmadrészét országgyűlési szállásul átengedni; s tabellát készített, mellyen a jól butorzott, még pamlaggal is ellátott szobák, konyhák, istállók, kocsiszínek, pinczék, éléskamarák stb. illetőségei minden ranghoz képest meghatároztatók. S noha e küldöttségi tervezet, miután a felső tábla vonakodott olly igazságtalan és méltatlan rendszabályt elfogadni, legfelsőbb megerősít