Századunk, 1842. január-december (5. évfolyam, 1-104. szám)
1842-11-21 / 92. szám
egyességet s egyesülést törvényszerüleg követelő nemesi magyarság ellen az együgyű külön népességek kedélyeit Colinger előleg megvesztegetni, mindinkább mélyebb pártforrongásokba sülyezteni, az örök czivódás gyujsanyagát hintegetőleg a status szent czélját’legbensőbb lényegében megrendíteni szakadatlanul továbbá is igyekeznek : előre látható , mikint illy szűkkeblű honfeledők a babyloni nyelvzavar hazánkbani megmerevülését előidézőleg a nemzeti testületnek ezáltali meghasonlását örökösitendik, miszerint hazánk s nemzetünk nemeslrei fejlődhesse, erőteljesbrei emelkedhetése, európai tekintélyes fönállássa megvalósulhatlan pium desiderium maradván, Magyarország bomlásnak s végelpusztulásnak indulva odahervad, el is temettetik, ha — a magyarok Istene e bajon nem segit: — de hiszek egy Istenben! Ezeket tekintve lehetetlen, a minden igazságtalan s méltatlan vádon fölülhelyzett nemesi magyarságnak föl nem szólalni, midőn a szláv hazánkfiai részéről nemcsak álutakon, hanem (Dráva-Kulpa közti) megyei gyűlésekben is tett mocskos szemrehányásokat hallja, vagy a mindenek fölött elkeseredett hangon irt indulatos Ilirske Narodne Novine és Danica Ilirska hírlapi czikkeket olvasván szeretett nemzetét olly hevesen s indulatosan, olly szemtelenül s elbizottan megtámadva s vad néppekkel összehasonlításba téve látja; lehetlen a magyar nyelv közügynyelvrel emeltetése tekintetéből a dráván-inneni s drávántúli nemzet közt támadott kedvetlen súrlódást nem fájlalni, mert soha sem volt versengés, egyenetlenség valamelly országnak hasznára, vagy ereje, jólléte, boldogsága gyarapodására; minthogy az illy surlódásbeli meghasonlásnak szomorú következményei a maga belsejében háborgó nemzetet sulyosbban s hosszasbban nyomják, mig gyakran a kicti kezdetből végre nagy tűz, pusztító olthatatlan lángok keletkeznek. Ha pedig ezen annyira méltatlan súrlódási okok kikutatásába mélyebben ereszkedünk, lehetetlen az azt élesztők józaneszűségén nem kételkednünk. A dráváninneni és drávántúli nemzet közt a magyar nyelv tárgyában keletkezett versengés valóban inkább alacsony irigység szülte szenvedélyes hiú önzésből, vagy — mondjuk szelidebben — haláiértésből származott s rövid idő alatt hazánk minden tájain átvonuló viharrá, sőt forgószéllé alakult, a 8 század viszontagságaival szerencsésen megvívott testvéri boldog összeköttetést, egyetértést szinte alapjában megrázandó. A drávaközti nemzetet hirtelen — mondhatjuk — minden ok nélkül az a félelem szállá meg, mintha a nemesb magyarság őt nyelvétől, nemzetiségétől minden külön (?) jogaitól s külön (?) szabadságaitól megfosztani összeesküdött volna. Valóban igazságtalan s méltatlan vád ez: sokkal nemesb érzésű és gondolkozásu a magyar nemzet, mint csak gondolkozhatnék is ollyanról, minek ellenkezőjét örökké nyilván s félre nem ismerhetőleg bebizonyította. A magyar nyelvnek — a magyar országgyűlésen képviselve egyesült közhazában — a latin nyelv kiszorításával országos közügynyelvről emelése, ebben határozódik e rettenetes és a drávakulpa közti testvérnemzetet álmodott különjogaiból s alaptörvényeiből kiforgató, gajszülle uj ilir nemzetiségétől megfosztó határozat, valamint az értekező távol van a nemes horvátsági egyéb szlávság iránti legkisebb idegenségtől vagy épen nemtelen gyülölségtől s s kaján érzéstől, úgy azt hiszi, tudja s teljes bizonyossággal meri állitni, hogy e kérdésben az egész nemes magyarság hasonló érzéssel és testvéres indulattal viseltetik, őszintén s szívesen megvárván, hogy a magyar nemzet közhazánk fönállásának szép részét a horvát testvérek vitézségének köszöni, háladatlanságnak tartván ezt el nem ismerni s a testvérnemzet iránt idegenséggel viseltetni, de azon kívánság, hogy a magyar országgyűlésen képviselt közhazának minden státuspolgárai az országos nyilvánésetben — a holt s száműzött latin nyelv helyett — eleven magyar nyelven hangoztassák hazafiságukat s tárgyalják a nemzeti küzügyeket, bizony nem egyértelmű azzal, hogy a nemesi magyarság dráva-kulpa közti nemes horvát testvéreit nyelvöktől, jogaiktól, szabadságaiktól, nemzetiségüktől s jaj tudjamitől megfosztani akarja. Kinekirtatik közhazánk országos törvénye által, hogy család körében s társai életében ezután is németeskedjék, tótoskodjék, horvátoskodjék vagy — ha inkább tetszik — illikedjék kedve szerint? „De gustibus non est disputandum!“ A törvény csak azt követeli, hogy az országos közügyéletben, minden — kizárólag— magyar nyelven (mint ezelőtt deákul) folytattassék. Ha tehát az országos közügyéletbeni diákoskodási homályidőben dráva-kupaközti hazánkfiainak hatósági különjogaik s külün szakadékaik oda nem vesztek, horvát nemzetiségük meg nem bomlott, s ha amit az idős közhonunk érdeke mulhatlanul megkíván, mi a népeit boldogító legjobb királyunk jóváhagyásának hozzájárultával közalkotmányos módon megtörtént, ha közhazánknak egységbeni megerősödése, közjólétének kifejlődése, köznemzeti magasztos tekintélye, a dicsőségesen s közatyailag uralkodó fölséges ausztriai háznak s az egész ausztriai birodalomnak politikai legszenteb közérdeke a magyar nyelvnek közhazánkbani országos közügynyelvrei emelését — a latinnak közügyeletünkbeli kiszorításával — megkívánja; (?) miért gyanusítni e köznemzeti szent kötelesség teljesítését, mintha a latin álmából fölébredt, nemesbre, magasbra haladó magyarság törekvése közhazánk külön ajkú fiainak elnyomására volna intézve! (?) Miután a magyar nagylelkű nemzetnek s a magyar lélek hatalmas nemzetiségnek föntartása, közhazánk s köznemzetiségünk lelkes összetestesülendésének gondos s honatyai ápolása az ausztriai háznak, az egész műveit Európának, sőt még a legincarnatusbb több egymástól mind beszédben, mind írásban fölötte különböző ágakra oszló közhazánkbeli szlávoknak is — föltévén, hogy ezek csakugyan az ausztriai császári status gaj mondotta leghűbb s legmunkásabb alattvalóji, és őszintén is azok akarnak maradni — politicai érdekében fekszik és épen ezért félre nem értendő, hanem figyelembe veendő s becsülendő , meg nem foghatjuk, mikép a lelkes s lélektiszta nemesb magyarságnak — egy lélekhatalmas köznemzettél szives összetestesülendésre, ennek közhazánkbani nemesb kifejtésére s lehetőleg erős meggyökeresitésére irányzott — buzgó törekvése közhazánk dráva-kulpa közti vidékében (nem-nem Uj-nem Nagy—Illíriában) találhat antagonistára. De nem is talál műveit korunkban s az európai politicai égnek összefolyásait méltányló közhazánkban egyéb antagonistát, ellenséget s rágalmazót, mint a gajszilte illyromaniát. „Hinc tantae lacrymae” Az illy veszélyes szédelgésből fakadó méltatlan s szégyenteljes villongások, hírlapi, röp- és gunyirati kitörések stb. botrányok köztudomásúak s itteni taglalásra nem méltók. Azonban bátorkodom dráva-kulpa közli hazánkfiait ez alkalommal egy- vagy közügyüleg (a mint tetszik) kérdezni: valljon mire (?) czéloz ama Zágrábban minap készült földabrosz „Krajobraz, Illirskih Po krajinah od Draguíina Seljana“ mellyen „Koruska, Stájer Eska, Krajnska, Gorica, Istria, Dalmacia, Horvatska, Slavonia, Backa, Banat, Horvatska íurska, Hercegovina, Cérna Gora, Albania, Bosna Serbi, Macedonia, Bulgarska, Tratia“ tartományokat egybeolvasztva s az egészet „ Velika Iliria” névvel czimeztetve szemlélem. Quousque? quem ad finem? Napjainkban, — midőn az országos testületek egyesülésrei törekvése minden nemesb honfikebelben lelkes összetestesülést szülő viszhangra talál; midőn az egyesülések üdvös eredményei, az egység eszméje a nemesb magyarságot nemcsak az országos