Századunk, 1842. január-december (5. évfolyam, 1-104. szám)
1842-01-13 / 4. szám
4. szám. • Ötödik esztendei folyamat 1842. Január 13. SZÁZADUNK. Túlbuzgóság. Múlt ősszel megjelent egy német könyvecske ezen czim alatt:Protestantismus, Magyarismus, Slavismus. Als Antwort auf die gegen den Grafen Karl Zay erschienene Schrift. Vom aller Mensschen Freunde, nur der Finsterlinge Feinde. Leipzig 1841. Verlag von Georg Wigand.“ A könyvecskének czélja, a menyiben egy tiszteletre méltó honosunk védelmével foglalkozik, tiszta és dicséretes, közérdeke azonban nálunk , a vitás tárgynak sajtónk általi kimerítő meghányatása után, csak alárendelt maradt volna, ha a journalistica azt taglalás alá nem veszi s tartalmát a politicai nézetek mezejére hozza. A dolognak illy állásában legyen a Századunk szerkesztőjének is megengedve, szerény észrevételekkel előállani. A Világ 90ki számában az észdús XYZ e munkácskát „mint valóságos curiosumot“ éles bírálat alá vévén, azon alapelvét emeli ki, hogy a szlávok magyarosodása „főokául nem a nemzetiség és haza ügye, hanem a protestantismus és bizonyos liberális eszmék vannak felhozva, s az egész munkácskán végigmenő főgondolat e két elemnek ugyanazonitása a magyar nyelvvel.“ —• Miután a bíráló ezen állítása alapját a könyvecske tartalmából, kivált azon tételből „hogy a szerző, ha azáltal alkotmányos és vallásos szabadságát biztosíthatná, nemzetiségét még a Peschernekh nemzetiségének is kész lenne feláldozni“ — voltaképen kimutatta, s a szerző politicai reményinek 13 pontból álló hitágazatát a szatmári 12 pontok bővített kiadásának nevezte ,melly a szerző meggyőződése szerint mind csak magyar nyelv és protestantismus által elérhető, s hazánknak az önállás azon nemét fogná biztosítani, mellyel az utolsó angol király alatt Hannover a birt“ — emlékezteti a szerzőt ,hogy a magyar törvényhozás azt, hogy az országban lakozó bármelly néposztálytól nemzetiségének feláldozását kívánná, sehol és soha nem mondotta; soha sem kívánt többet az országban lakozó idegenajku honfiaktól, mint azt, hogy magyarul tudjanak. És mégis milly roppant akadályokra akadt szelíd bánásmódja! — a szerző pedig sikert remél, midőn a szlávokat épen abban, mi a nemes kebelnek legszentebb, öszleges individualitásukban nyersen megtámadja; midőn tőlük parancsolólag igényli a protestantismus nevében azt, mit a magyar törvényhozás tőlük haza és közalkotmány nevében soha sem követelt, nemzetiségük feláldozását! — Másik botlása —■ folytatja a bíráló — feledni, hogy Magyarországban a kitűnő többség catholicus, nélkülözhető e ezen többség közremunkálása? — lehetséges e ezeknek magyarosítása, ha magyarosodás és protestantismus ugyanazonitatnak? s lehet e csodálkozni, ha azt hiszik, hogy a magyarosam törekvők egyszersmind vallásuktól akarják őket megfosztani?“ — Átmegy azután a kapcsolt tartományokra, mellyeknek lakosai merő katholícusok és eddigelé a magyar nyelvtől idegenkedtek , nem fogja e csirájában elérni a némellyekben fejledező vonzódást a magyar nyelvhez, ha fenhangon hirdetjük, hogy a magyar nyelv a protestantismus nyelve, s hogy egyiknek győzedelme a másiknak diadalát feltételezi?— S végre, szorulunk e nemzetiségünk további terjesztésében a kormány szíves és őszinte segedelmére? ha igen, úgy tarthatunk e arra számot, mikor a nemzetiség ügyét úgy tüntetjük fel, mint bizonyos politikai czélok eszközét, vagy úgy mint a protestantismus gyözedelmét ? — A magyar nyelv- és nemzetiség-terjesztés érdeke kívánja, azt úgy adni elő s úgy űzni minden alkalommal, mint közös nemzeti ügyet, melly minden honpolgárnak egyformán szükséges és üdvös. Nem valamelly osztály érdekét, nem egy vagy más felekezet túlnyomóságát, nem bizonyos politikai eszmék győzelmét kell általa keresni. Hogy hazánk s nemzetiségünk ellenségei álljanak elő illy gyanúsításokkal; de hogy Magyarországról s a magyar nyelv és nemzetiség nevében történjenek illy nyilvánítások, azt az idő különösségei közé kell feljegyeznünk.“ Mindezekből következteti XYZ úr, hogy az egész munkácska „csak egyes túlbuzgók agyvelejében támadható rész számvetés, és a szerző szavai azoknál, kikhez intézvék, egészen ellenkező hatást teendnek , mint mellyre számítva voltak, és hogy fontos tárgy körüli éretlenebb kontárkodással , mint miilyen a kérdéses röpiratban mutatkozik , már rég ideje nem találkozott.“ A röpiratnak e szempontbóli felfogása teljeséggel a tiszta, elválasztó ész müve, melly semmiféle phrazisok által nem hagyván magát eltántomtatni, a dolog legbensőbb velejébe hat; miben minden elfogulatlan a röpirat elolvasása után, reméljük, velünk kezet fogand. Történt azonban, hogy a Pesti Hírlap 98 ik számában egy R. S. T. úr e birálat ellen hevesen kikelt; de nem a kérdés velejét vevén vizsgálat alá, nem azt mutatván meg, hogy a röpirat szerzője a gáncsolt tételeket vagy nem mondotta, vagy azokat alaposan állította, hanem egyenesen X, Y, Z személye ellen fordulván „Igazságos, leyális e, mondá, a gr. Zay elleni megtámadást körén kívülinek nyilatkoztatni s mégis védőjét elég keményen megtámadni? Lovagias lett volna, a megtámadt ottért láncsát törni.“ Elmellőzvén erre , mint említők, a fővád megczáfoltát „a protestánsok természetét“ veszi védőkül. „Nem lehet, mondja, ezekre mélyen hatni czifra szavakkal, anellyek azonban a kérdéses röpiratban nem csekély számmal fordulnak elő) nem ámíttatnak őket a tárgyak külső fénye által— eszükre, szívükre, meggyőződésükre, hitük érdekeire kell hivatkozni stb.“ Noha ez az egész világnak bármelly okos embereinek közös tulajdonsága, nem pedig a protestánsok monopóliuma, s igy illy valóban csak külső fényű „nyalánkság“ által mi sem bizonyíttatik, még is olly mélyen merül R. S. T. úr ez apológiák tengerébe, hogy onnan csak néha-néha emelkedik fel, hogy a kérdéses röpiratból felhangzó tételeket idézzen, miket senki kérdés vagy cáfolat alá nem vont, s nehány általános, szépen hangzó, de a vita alatti tárgyhoz nem tartozó kérdéseket intézzen x, Y, Z úrhoz, mint például „bűnnek tartja e azt, ha valaki hitét mindenek fülé teszi?“ s a legtarkábbakat összekeverje, mint „Mahomednek vizek fölötti énekét és Prometheus busongásait, Tancred normann vezért, di tanti palpitit stb. magára a kérdésre pedig egy nagy semmit. Ez azonban a dolog veléjét nem változtatja, mert a röpirat olvasója mégis végre csak önmeggyőződésének hisz, de csudálkozunk, hogy X, Y, Z, midőn a szerzőt túlbuzgósággal vádolja, említést nem tesz azon állításairól, mellyek valódi fanatismusát minden kétségen túl helyzik. Ugyanis 17. lapon ezeket mondja :