Századunk, 1842. január-december (5. évfolyam, 1-104. szám)

1842-01-13 / 4. szám

4. szám. • Ötödik esztendei folyamat 1842. Január 13. SZÁZADUNK. Túlbuzgóság. Múlt ősszel megjelent egy német könyvecske ezen czim alatt:­­Protestantismus, Magyarismus, Slavismus. Als Antwort auf die gegen den Grafen Karl Zay erschienene Schrift. Vom aller Men­sschen Freunde, nur der Finsterlinge Feinde. Leipzig 1841. Ver­lag von Georg Wigand.“­­ A könyvecskének czélja, a menyiben egy tiszteletre méltó honosunk védelmével foglalkozik, tiszta és dicséretes, közérdeke azonban nálunk , a vitás tárgynak­ sajtónk általi kimerítő meghányatása után, csak alárendelt maradt volna, ha a journalistica azt taglalás alá nem veszi s tartalmát a politicai nézetek mezejére hozza. A dolognak illy állásában legyen a Szá­­zadunk szerkesztőjének is megengedve, szerény észrevételek­kel előállani. A Világ 90ki számában az észdús XYZ e munkácskát „mint valóságos curiosumot“ éles bírálat alá vévén, azon alapelvét emeli ki, hogy a szlávok magyarosodása „főokául nem a nemzetiség és haza ügye, hanem a protestantismus és bizonyos liberális eszmék vannak felhozva, s az egész munkácskán végigmenő főgondolat e két elemnek ugyanazonitása a magyar nyelvvel.“ —• Miután a bí­ráló ezen állítása alapját a könyvecske tartalmából, kivált azon tételből „hogy a szerző, ha azáltal alkotmányos és vallásos sza­badságát biztosíthatná, nemzetiségét még a Peschernekh nemzeti­ségének is kész lenne feláldozni“ — voltaképen kimutatta, s a szerző politicai reményinek 13 pontból álló hitágazatát a szat­mári 12 pontok bővített kiadásának nevezte ,melly a szerző meg­győződése szerint mind csak magyar nyelv és protestantismus által elérhető, s hazánknak az önállás azon nemét fogná biztosí­tani, mellyel az utolsó angol király alatt Hannover a birt“ — emlé­kezteti a szerzőt ,hogy a magyar törvényhozás azt, hogy az or­szágban lakozó bármelly néposztálytól nemzetiségének feláldozását kívánná, sehol és soha nem mondotta; soha sem kívánt többet az országban lakozó idegenajku honfiaktól, mint azt, hogy magyarul tudjanak. És mégis milly roppant akadályokra akadt szelíd bánás­módja! — a szerző pedig sikert remél, midőn a szlávokat épen abban, mi a nemes kebelnek legszentebb, öszleges individuali­tásukban nyersen megtámadja; midőn tőlük parancsolólag igényli a protestantismus nevében azt, mit a magyar törvényhozás tőlük haza és közalkotmány nevében soha sem követelt, nemzetisé­gük feláldozását! — Másik botlása —■ folytatja a bíráló — feledni, hogy Magyarországban a kitűnő többség catholicus, nél­külözhető e ezen többség közremunkálása? — lehetséges e ezek­nek magyarosítása, ha magyarosodás és protestantismus ugyan­­azonitatnak? s lehet e csodálkozni, ha azt hiszik, hogy a magyaro­sam törekvők egyszersmind vallásuktól akarják őket megfoszta­ni?“ — Átmegy azután a kapcsolt tartományokra, mellyeknek la­kosai merő katholícusok és eddigelé a magyar nyelvtől idegen­kedtek , nem fogja e csirájában elérni a némellyekben fejledező vonzódást a magyar nyelvhez, ha fenhangon hirdetjük, hogy a magyar nyelv a protestantismus nyelve, s hogy egyiknek győze­­delme a másiknak diadalát feltételezi?— S végre, szorulunk e nemzetiségünk további terjesztésében a kormány szíves és őszinte segedelmére? ha igen, úgy tarthatunk e arra számot, mikor a nemzetiség ügyét úgy tüntetjük fel, mint bizonyos politikai czélok eszközét, vagy úgy mint a protestantismus gyözedelmét ? — A magyar nyelv- és nemzetiség-terjesztés érdeke kívánja, azt úgy adni elő s úgy űzni minden alkalommal, mint közös nemzeti ügyet, melly minden honpolgárnak egyformán szükséges és üdvös. Nem valamelly osztály érdekét, nem egy vagy más felekezet túlnyo­­móságát, nem bizonyos politikai eszmék győzelmét kell általa ke­resni. Hogy hazánk s nemzetiségünk ellenségei álljanak elő illy gyanúsításokkal; de hogy Magyarországról s a magyar nyelv és nemzetiség nevében történjenek illy nyilvánítások, azt az idő kü­lönösségei közé kell feljegyeznünk.“ Mindezekből következteti XYZ úr, hogy az egész munkácska „csak egyes túlbuzgók agyve­lejében támadható rész számvetés, és a szerző szavai azoknál, kikhez intézvék, egészen ellenkező hatást teendnek , mint mellyre számítva voltak, é­s hogy fontos tárgy körüli éretlenebb kontár­kodással , mint miilyen a kérdéses röpiratban mutatkozik , már rég ideje nem találkozott.“ A röpiratnak e szempontbóli felfogása teljeséggel a tiszta, el­választó ész müve, melly semmiféle phrazisok által nem hagyván magát eltántom­tatni, a dolog legbensőbb velejébe hat; miben min­den elfogulatlan a röpirat elolvasása után, reméljük, velünk ke­zet fogand. Történt azonban, hogy a Pesti Hírlap 98 ik számában egy R. S. T. úr e birálat ellen hevesen kikelt; de nem a kérdés velejét vevén vizsgálat alá, nem azt mutatván meg, hogy a röpirat szerzője a gán­csolt tételeket vagy nem mondotta, vagy azokat alaposan állította, hanem egyenesen X, Y, Z személye ellen fordulván „Igazságos, leyális e, mondá, a gr. Zay elleni megtámadást körén kívülinek nyilatkoztatni s mégis védőjét elég keményen megtámadni? Lo­­vagias lett volna, a megtámadt ottért láncsát törni.“ Elmellőzvén erre , mint említők, a fővád megczáfoltát „a protestánsok termé­szetét“ veszi védőkül. „Nem lehet, mondja, ezekre mélyen hatni czifra szavakkal, anellyek azonban a kérdéses röpiratban nem csekély számmal fordulnak elő) nem ámíttatnak ők­et a tárgyak külső fénye által— eszükre, szívükre, meggyőződésükre, hitük érdekeire kell hivatkozni stb.“ Noha ez az egész világnak bár­­melly okos embereinek közös tulajdonsága, nem pedig a protes­tánsok monopóliuma, s igy illy valóban csak külső fényű „nya­lánkság“ által mi sem bizonyíttatik, még is olly mélyen merül R. S. T. úr ez apológiák tengerébe, hogy onnan csak néha-néha emel­kedik fel, hogy a kérdéses röpiratból felhangzó tételeket idéz­zen, miket senki kérdés vagy c­áfolat alá nem vont, s nehány ál­­talán­os, szépen hangzó, de a vita alatti tárgyhoz nem­ tartozó kérdéseket intézzen x, Y, Z úrhoz, mint például „bűnnek tartja e azt, ha valaki hitét mindenek fülé teszi?“ s a legtarkábbakat összekeverje, mint „Mahomednek vizek fölötti énekét és Prome­theus busongásait, Tancred normann vezért, di tanti palpitit stb. magára a kérdésre pedig egy nagy semmit. Ez azonban a dolog veléjét nem változtatja, mert a röpirat olvasója mégis végre csak önmeggyőződésének hisz, de csudál­­kozunk, hogy X, Y, Z, midőn a szerzőt túlbuzgósággal vádolja, említést nem tesz azon állításairól, mellyek valódi fanatismusát minden kétségen túl helyzik. Ugyanis 17. lapon ezeket mondja :

Next