Szeged és Vidéke, 1904. május (3. évfolyam, 154-177. szám)

1904-05-01 / 154. szám

szeged, 1904. vasárnap, május 1. ÉS VIDÉKE. hadsereget, akkor melyik az a közjogi intézmény, ami m­égis elválaszt engem Bánffytól ? Nem egyéb az, mint a közös köz­jogi kormányzat. Vagyis, ha Bánffy programja alap­ján meglesz az önálló vámterület, a magyar jegybank és meglesz a magyarul beszélő magyar hadsereg, ezek mellett még mindig meglesz a bécsi közös közjogi kormányzat intéz­ménye is s azt a 343.000 főnyi ma­gyarul beszélő magyar hadsereget még mindig Bécsből és nem Budáról kor­mányozzák. Tisztán és egyedül ez a közjogi intézmény választja el tehát Bánffyt és programját a 48-as közjogi alaptól. Nem kétséges, hogy ez még min­dig nagyon fontos közjogi dolog, mert hiszen századok óta iktatgatjuk már Corpus Jurisunkba azt, amit 1867-ben elejtettünk : non ad normam aliarum provinciarum regendum et gubernan­­dum (Magyarország más tartományok módjára nem igazgatandó és kormány­zandó) , s azt is tudjuk, hogy Deák Ferencz éppen a közös közjogi kormányzat létesítésével hagyta el 61-es közjogi alapját; de az sem két­séges, hogy az ország gazdasági füg­getlenségének és a magyarul beszélő magyar hadseregnek a kivívásával a nemzeti erőnek olyan mértéke gyülemlik össze, hogy ennek­­az utolsó közjogi akadálynak, vagyis a bécsi közös kor­mányzatnak a megszüntetése és a magyar katonai kormányzatnak Budán való fölállítása már csak gyerekjáték­számba menne. A magyar közjog igazságának a szempontjából tehát minden jóravaló 67-es alapon álló magyar embernek Bánffyt föltétlenül támogatni kell! és a szépszinü naspolyák; ezek az engaddi szőlem­ek két szép gerezd­, akit plántálának a gyönyörűséges vizidárium - kertben .... Valami mind, ami tebenned vagyon, mind tisztaságos édesség megvélhetlen édessége ... Mert mindenestül fogva szép és édességes vagy te, asszonyom, Mária ! Ekként szólt a barát az írás szerint, amikoron Mária eltűnt és Fráter Josephus egyedül maradt. Soká merengett még egyedül­­valóságának nagy magányosságában, amigyen végtére föleszmélt és csak úgy érzi vala, hogy elveszté egyik szemevilágát, egyik szemének ragyogó fényességét, látó tekintetét, sugárzó erejét. A fráter azonban ezt alig érzi vala. Másfelé jár az ő gondolata,­ másutt kalan­dozik lelkének vágyakozása, máshová hajtja szivének óhajtása. Alig is van nyugovása, sem pediglen pihenése és mindenkoron nö­­vekszik lelkének sóvárgása, áhitatos nagy érzése, amely látnia kivánja az égi szépséget-Üzi, hajtja, kergeti a gondolat a frátert, akinek immáron földulva vagyon belső békes­sége. S Íme, alig múltának el néhány napok, a fráter tapogatózva, lassan haladt a közös vecsernyére. Nem látta az utat s alighogy ment-mendegélt. Fráter Josephus föláldozta a másik szeme világát is. * A bohó ifjú. Történt pedig, hogy elment az iiú a színházba, mivelhogy nagyon unatkozék a kávéház füstös levegőjében. A színházban is többé-kevésbbé unatkozék az ifjú, amiglen tekintete föl nem emelkedik a kor utolsó sorába, ahol egy fiatal, szőke leányka fújta az unalmas finálét. Az ifjú nagy vágyakozást érzett magá­ban megismerkedni a leánynyal és fölvonás­­közben fölkereste barátját, aki udvarolt a primadonnának és kérdé : — Ki az a leány, aki az utolsó sorban áll — s igen szép és igen szőke ? Mondá erre a barátja: — Mariskának hívják. Hogy milyen Mariska, az mellékes. Szólt az ifjú: — Szeretnén őt megismerni. — Ám tedd, — mondá a másik — de elkölti a vagyonod felét. — Legyen, — szólt az ifjú és este már együtt mentek vacsorázni. Múltával rövid időnek mámoros szerelem közepette észrevette az ifjú, hogy nyakára hágott az anyai örökségének. Hazament tehát a falusi lakába, hogy számolni kezdjen ma­gával és helyrehozza az elmulasztottakat. Négy nap múlva pedig újra megjelent — és magával hozta az apai örökségét. * Az ellentét. A legenda hangja nemes és magasztos, amikor beszámol a fráter Josephus áldozatá­nak fenköltségéről. Lelkünket hevíti az áhitatos és tiszta érzés, amely rajongással vagyon teli. A köznapi történet hangja alantas és közönséges, amikor elmondja a bohó ifjú szamárságának ostoba dolgát. Szívünket el­tölti a búbánatos és a lehangolt érzés, amely megvetéssel vagyon teli. . . . S mégis, mégis egyért van a két áldozat. Olyan egyforma, olyan hasonló, mint az egyik vízcsöpp a másikhoz. Egyért van a két áldozat, a szépért. S az, ami más embereknek érthetlen bolondság, a rajongók­nak elég, hogy érte vérüket ontsák. Ez a szép. Egyikünknek fönn van a magas égben, másikunknak alant, a föld porában. Egyikünk­nek vágyakozása magasan szárnyal és röpke gyorsasággal emelkedik föl a végtelen ma­gasságba, a másikunk meg senn csúszik, mint a vakondok, turkálván a földet. Amaz az égi vágy, ez a földi vágy. S mondják, hogy amaz tiszta és nemes, ez pedig alacsony és parlagi. Ámde ha kérdik, hogy honnét ered a két érzés és hol találkozik újra össze, a felelet csak egy lehet: a szép kultuszában. ... Az élet álom. Aki szépet álmodott, szépen élt. Szép pedig csak egy van: a szerelem. Az az eredője minden szépségnek. A szerelem, amely egyformán szárnyal fönt és csúszik alant, él minden cselekedetünkben. A szerelem a szép s nékünk, akik a szere­lemből vagyunk, lelkesednünk kell a szere­lemért, a szépért. A tanulság. Csak egy van, ami nemtelen: a rút; csak egy van, ami nemes: a szép. Ellenzéki pártvezéreink, Tisza István gróf sokban a szerencse fia. Szerencsés, hogy oly időben biza­­tott meg rendcsinálással, amidőn már a rendet mindenki óhajtotta s a további rendzavarás hazaellenes bűnnek tarta­tott. Szerencsés, hogy hinni és bízni tud czéljainak üdvös voltában, míg vele szemben csupa bizalmukat vesztett, kishitű politikai ellenfelek állanak. Szerencsés, mert egyéniségének és jel­lemének újdonsült voltát még nem koptatta meg irányváltozás, oldalfordu­lat, meghátrálás, fegyverletétel és a politikai öngyilkosságnak más egyéb nemei. De legnagyobb szerencséje mégis abban gyökeredzik, hogy az ő, hata­lomban erős politikai irányzatával szemben nem áll gyakorlatilagban erős politikai irány s ami ezzel összefügg, a hatalmi eszközök kihasználásában erős egyéniségével szemben sem álla­nak rendületlen meggyőződés- és hit­­erősítette ellenzéki pártvezérek. Jaj annak a parlamentnek, amely­nek életén hatalmas többségi párt gyönge ellenzék mellett kényére-kedvére uralkodik. Sjaj az alkotmányos Magyar­­országnak, amelyet hatalmas kormányzó egyéniség törpe ellenzéki vezérférfiak között fék és korlát nélkül igazgathat! A nagy közjogi harcz elült, tépett zászlóinkat begöngyölgettük, lomtárba tettük. A rendkívüli küzdelem kora után hozzá kell látnunk a mindennapi élet nagy gondjainak szolgálatához. A nem­zeti erőre fokozott mértékben volna szükség, hogy nemzeti érdekeinket kellőképpen megoltalmazhassuk a fön­­forgó gazdasági kérdésekben. Sokszoros szükségünk volna nagy ellenzéki vezér­­egyéniségekre, hogy nemzeti érzéseink után nemzeti érdekeinket is hűen és erőteljesen szolgálhassuk. A nemzeti erő azonban fáradtnak látszik, igazi nagy ellenzéki vezéremberünk pedig nincsen egy sem. Ha a lefolyt küzdelem mérlegét a párterő szempontjából állítjuk föl, le­sújtó eredményt nyerünk. Azt hihettük még másfél éve, hogy ha a harcznak más örvendetes eredménye nem lesz is, annyi mindenesetre bekövetkezik, hogy a nagy kormánypárt erőben, bizalom­ban, tekintélyben és becsületben meg­fogyatkozva, végre a föloszlás stá­diumába jut. Ha a nemzeti harcz nem is oly hatalmas geológiai erupczió, amely fölszínre veti nemzeti jogaink eltemetett aranykincsét, — gondoltuk — legalább mélységes fenekű örvény, amely elnyeli a jogtékozló és osztrákos irányú szabadelvű pártot; újon támadt nagy légáramlat, amely a meddőség holt vi­zeiről a gyakorlatilág eleven hullámaira ragadja a 48-as párt veszteglő gályáját. Hogy hitet, erőt vesztett, idegenből hurczolt alakok lesznek a kormánypárt utolsó hajókormányosai s hogy ellen­zéki pártvezéreink fogják csinálni a magyar történelmet. Nem, nem igy történt. A küzdelemben levezetett a nemzeti jog, soha nem látott hatalom- i mai emelte föl fejét a konzervatív 67-es­­ irányzat s az ellenzéki pártvezérek nem hatalmi tényezők többé, hanem csupán sakkfigurák, amelyekkel a matador-kéz csak Bécs túlzott követelései tekinteté­ben játszadozik. Szóljunk pártokról, személyekről. A Kossuth-párt prometheuszként le­­lánczoltatott a tapasztalat és a lehetet­­lenségi nyilatkozat által. Kossuth Ferencz oly szánandó, sivár helyzetbe jutott, hogy önmagára és pártjára kellett el­mondania a sírverset a szélsőbal! Egyetértés hasábjain. Szkeptikus kese­

Next