Állami Főreál iskola, Szeged, 1890
utóbbi az ismeretlen elébe lépni vagy szolgájává szegődik-e majd ? És ha e nehéz végét a kérdésnek kerülni akarjuk, meg tudnók-e már határozottan mondani csak azt is, melyik részébe fogjunk annak az óriási épületnek, melyet minden nyelv képez ? Irodalmát vegyük-e mesterünknek, vagy a közélet nyelvét? Könnyűnek látszik a válasz, ha különös czélra tanítunk nyelvet, de éppen ezek a különös czélok nincsenek meghatározva. Ha az iskolai nyelvtanításra szorítjuk meg ez utóbbi kérdést, várakozásunk ellen még bonyodalmasabbá válik. Hivatalos tantervünk a német és franczia tanítás czéljául tűzi: 1. az illető irodalom megértését, 2. írásbeli képességet, 3. szóbeli ügyességet. De e három czél mindegyike külön-külön olyan feladatot tűz élénkbe, melynek megvalósítására a rendelkezésre álló idő csak a legjobb viszonyok közt lehet elegendő. Tantervünk készítői, de a franczia és német reform írók egész serege elmulasztották ama kérdés meghányását, mennyiben szolgálja egymást a fent említett három feladat. Mennyiben szolgálja a klassikus írók olvasása a stylus képzését és ez utóbbi a beszédbeli ügyességet? Ha Corneille „Cid“-jét olvastatjuk, nyújtunk e növendékünknek olyasvalamit, akár szót, akár kifejezést vagy fordulatot, melynek majd egy levél írásánál, egy könnyebb elbeszélés vagy fejtegetés fogalmazásánál hasznát veheti? És másrészt azon idő, melyben írásgyakorlatokat végeztetünk, mennyi hasznot hajtott a szóbeli képesség ügyének ? A sorrend, melyben a három czélt a magyar és több-kevesebb eltéréssel a külföld legtöbb tanterve elsorolja, azt látszik mutatni, hogy elsősorban az irodalom ismerete legyen az iskola feladata, csak másodsorban legyen törekvésünk a tanulót az idegen nyelv írásbeli használatára képesíteni. Az idegen beszéd pedig legvégül maradhat. De éppen napjainkban látjuk e sorrend megváltoztatását, sőt megfordítását mind gyakrabban sürgetni. Az iskolai nyelvtanítás mindenekelőtt a beszélés képességét tűzze czélul, minden más czél mellékessé legyen, paedagógiai indokolásul azt hozván, hogy valamely élő nyelvet behatóan csak az ismerhet, ki e nyelvet beszéli. De ez állítás lélektani okait csak a jövőtől várhatjuk. Francziaországban csak kevés évvel ezelőtt a lyccek és collegek tanárai országos megbeszélés tárgyává tették a nyelvtanítás irodalmi és gyakorlati czélját. Teljesen ellenkező nézetek hangoztak ez enquéten, melyek kiegyenlítésére senki sem merte a középút kijelölését elvállalni. Az élénk vita a mai napon is tart még és a két tábor közeledésére semmi remény. Ezalatt folyik a tanítás, de milyen különböző lehet az eredmény a valóságban, ha már az elméleti meggyőződés is annyira ellentétes. Az irodalmi czél pártolói maguk ismét két félre oszolnak. Vannak, kik a gyakorlati feladat megoldását az iskolában lehetetlennek tartják és ezért akarnának az elérhetőre szorítkozni. A másik fél nem tartja az iskolához méltónak, a beszélgetés külső ügyességére fordítani azon időt, melyben az idegen nemzet nagy szellemeivel ismertetheti meg növendékeit. Amit tehát az