Szegedi Gyorsíró, 1923. szeptember - 1924. június (19. évfolyam, 1-10. szám)

1923-09-20 / 1-2. szám

dicsőséget, ki szüleinek e házában töltő gyer­mekéveit. Szabad magyar szó, hogy több ne vesszen sőt századokra nyújtsa életét A nyíregyházai városi felsőkeresk. iskola reformgyorsítókörének az az elhatározása, h­ogy magát rólam nevezze el, számomra kedves meglepetés volt, amely jóleső ér­zéssel töltött el annál is inkább, mert a re­form terén kifejtett munkásságomért nyil­vánított ez az erkölcsi elismerés éppen a magyar tanulóifjúság részéről ért, amely­nek érdekeit a reformmal elsősorban szol­gálni kívántam, amelynek érdekeit szolgálni tanári hivatásomnál fogva is kötelességem volt. Amikor az elismerésnek a névfelvételben megnyilvánult és így rám nézve igazán na­gyon megtisztelő módját hálásan megköszö­nöm, engedjék meg, hogy a rólam elhang­zott szép elismerő szavak kapcsán megem­lékezzem azokról a munkatársaimról is, akik engem a reform megvalósításában tá­mogattak, értem elsősorban az O. Gy. T. Gab.­M.-rendszerű szakosztályának kiváló tagjait, valamint azokat a­­neves sza­kembe­­reket, akikkel e sza­kosztály magát a reform­­tárgyalások idejére kiegészítette és végül mindazokat, akik a szakosztályt beküldött véleményeikkel és javaslataikkal támogat­ták. Az elismerés, amely nekem a reform terén kifejtett munkásságomért osztályré­szül jutott, nekik is szól. Ezek után aztán legyen szabad magam­ról is szólanom, nem érdemeimről, mert ilyeneket nem vindikálok maga­­mak, hanem arról, hogy miképen alakultak ki bennem re­­formtörekvéseim és miképen váltak azok valóra, minekutána a gyorsírás ügyének intézésébe befolyásom támadt. Gyorsírói reformtörekvéseim nagyon messzire nyúlnak vissza, arra az időire, amikor én magam kezdtem a gyorsírást ta­nulni. Mivel szegénysorsú tanuló voltam, aki az évi 12­0 gyorsírói tandíjat nem koc­káztathattam, egy lelkes osztálytársamtól (Bata Lukácstól) kaptam ingyen az első gyorsíróleckéket IV. gimn. koromban. Mes­terem, aki szintén akkor kezdte a gyors­írást tanulni, mindig csak egy-két leckével volt előbbre, mint én. Minél mélyebben ha­toltam bele a rejtelmes írásba, annál job­ban szaporodtak a nehézségek, amelyeket mesteremmel együtt nem mindig találtunk lo­gikusnak s annál jobban lankadt érdeklődé­sem is. Az a jegyig még csak eljutottam, itt azonban cserbenhagytam tanítómat, aki pedig váltig erősítette, hogy azok közül, akik első éve tanulják a gyorsírást, a ren­des tanfolyamon, egyik sem tud annyit, mint én. Ezt a jó véleményét alkalmilag büsz­kélkedvén, hogy ő is terjeszti a gyorsírást. Hogy a lelkes ige, mely játszva röppen, a hanggal el ne tűnjék szerteszét. Eszközt be nyújtál ehhez a magyarnak Markovits.----------­A magyar gyorsírók­. a gyorsírás tanárával (Cserei­­Józseffel) is közölte, aki azután a következő évben in­gyen vett fel a gyorsíró tanfolyamba. Itt aztán módomban volt­ közvetlenül tapasz­talni, hogy a gyengébb tanulók mennyire nem tudtak megbirkózni a tárgy nehézsé­geivel és hogy ennek folytán mint szaporí­tották a félbemaradt gyorsírók számát; pe­dig Cserei .1. akkoriban az országnak egyik legnevesebb és leglelkesebb gyorsírás tanára volt. Tapasztalataim még inkább gyarapod­tak, amikor mint 8. gimnazista a Szent Imre-intézetben tanítottam is a gyorsírást. Olvasván a gyorsírói szaklapot, már akkor nagyon rokonszenveztem azokkal, akik a rendszeri egyszerűsítés mellett törtek lánd­zsát, nem is gondolván persze arra, hogy va­lamikor nekem fog­­kelleni a már akkor dúlt csatát dűlőre vinnem. 1904-ben harmadéves tanárjelölt koromban tettem le a gyorsírás tanításra képesítő vizsgálatot és 1906 óta tanítottam aztán a gyorsírást a budapesti kereskedelmi akadémiában. Itt aztán bősé­gesen nyílt alkalmam tapasztalatok gyűjté­sére, különösen a tömegtanítás szempont­jából. (Kötelező látogatás­i eredmény - elégséges nem elég!) Tanítás közben szer­zett e bőséges tapasztalataim , mondhat­nám Markovits fellépése óta (186­3 óta) úgy­szólván napirenden volt rendszeri reform rendíthetetlen hívévé tetteik és attól a pilla­nattól kezdve, amikor az O. Gy. T.-ban szóhoz, később pedig a helyettes, majd a rendes előadói tisztséghez jutottam, felelős­ségem és kötelességem tudatában erélye­sen kezembe vettem az ügyet s bízva ener­giámban és érezvén széleskörű és mélyre­ható tanulmányokon és gyakorlati tapasz­talatokon alapult sziklaszilárd meggyőződé­sem helyességét és igazságát, habozás nél­kül vittem az ügyet a maga útján, ne­m tö­rődvén sem gánccsal, sem rosszakarattal, sem a konzervativizmusnak a megszokott­­ságban rejlő hatalmával. Azt mondottam, hogy­ nem törődtem a rosszakarattal és gáncsoskodással. Ez a gáncsoskodás elsősorban a más rendszerű gyorsírók részéről indu­lt meg, nevezete­sen a Nagy Sándor-iskola részéről, amely­­kez­dettől fogva a könnyűség jelszavával dol­gozott és így a reformtörekvéstől veszé­lyeztetve látta azt a kis területet is, ame­lyen eladdig megvetette a lábát. Bár elis­merték ezek azt, hogy a reformírás a régi­vel szemben sokkal könnyebb, ezt az előnyt azonban a maguk javára akarták könyvelni, mondván, hogy a reformírás újításait Nagy Sándortól vette át. Ezt az állítást annak A reformgyorsírás. l­r. Denis .János nyíregyházai beszéde. —

Next