Szegedi Híradó, 1862 (4. évfolyam, 1-104. szám)
1862-02-26 / 17. szám
Negyedik évfolyam. 11-ik szám. — 1802. Szerdán, február 26-án megjelenik.: Hetenkint kétszer, szerdán és szombaton reggel. Szerkesztői iroda: Széchenyi tér, Pfannház, első emelet. Stiadólis.’Panil: Burger Zsigmond könyvkereskedése. Előfizetési föltételek: Szegeden házhozhordással és vidékre postán: Egész évre 8 frt, — félévre 4 frt, — évnegyedre 2 frt osztr. ért. Helyben a kiadóhivatalból elvitetve: Egész évre 6 frt, — félévre 3 frt, — évnegyedre 1 frt 60 kr. osztr. ért. Egyes számára S urkr. HirdetéselL : Az öthasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 kr. kétszerinél 6 kr., többszörinél 5 kr. Bélyegdíj minden egyes beigtatásért 30 kr. A „Nyilttérben“ a háromhasábos petitsor igtatási díja 20 kr. Az előfizetési pénzek és hirdetmények Burger Zsigmond könyvkereskedéséhez címezendők. Menjünk a nagy világban. Hogy mi magyarok a külföldet oly gyéren látogatjuk, akát leginkább abban látom rejleni, hogy nálunk a vállalkozási szellem hiányzik, mondjuk bár azt akár institutióink hiányának, akár geographiai részhelyzetünknek, de nálunk bármi okok miatt a vállalkozási szellem eddig elő nem honosulhatott meg. Igaz, hogy nagy befolyást gyakorolt elszigeteltségünk; tengerünk közvetlen az ország kebelével nem érintkezik; idegen ország népei nálunk nem surlódhatnak; múlt időben ösztönt nem nyerhetünk különösen közlekedési eszközeink hiánya miatt; nem igen volt kedvünk arra, hogy egy hosszadalmas út terheit tetemes idő és pénzáldozatok mellett eszközölhettük volna, és Isten ne vegye bűnünknek, szilárd és elhatározó akaratot még arra sem igen mutattunk, hogy az alföld egyik vagy másik nevezetesebb helységét a legközelebbi vidékre járható úttal összekössük. Sáros téli napokon a tűzhely mellől kiindulni ember- és marhaveszély nélkül maiglan is alig lévén képes, nem csoda tehát, hogy valódi vállalkozási szellem hiányával azon észrevételre szolgáltunk alkalmul, hogy „a magyar önnön zsírjában fullad meg. Talán emlékezni fognak olvasóink közöl többen, midőn egypár évtized előtt, — hiányozván vasutjaink, gőzhajóink — ha vidékünkről valakit a sors Bécsbe menni kényszerített, elutazta előtt végrendeletét megtette, elbúcsúzván jó embereitől rokonaitól; többen az oltári szentséget magukhoz véve, oly aggodalmas indulattal válának el övéiktől, mint valamely világrész-kutató, ki az éjszaki földsark jegei közé behatolni igyekszik. Sokan pedig, kiknek idő és költség rendelkezésekre állott, azon őseinktől ránk hagyományozott elvet követték : extra Hungáriam non est vita. Azonban korunk nőttön növekedő fejleménye — Istennek hála! — érlelni kezdi azon eszmét, hogy nekünk túl kell hatolni előítéleteinken, túl több eszmén, melyekhez eddigele talán konokul ragaszkodunk, hogy fölvergődjünk azon állásra, melyre ezen fogékony, sokat tűrő, de szilárd és nemes jellemű faj a sorstól érdemesítve van. Mikép sajátíthatjuk tehát el azon módot, mely szellemi és anyagi jólétünket kellő fokra emeli? — úgy hiszem semmivel inkább, mint reál ismeretségek szerzeménye által, melyek megszerzésére fontos tényezőként szerepel az utazás, leghatalmasabb tényezőül azonban a londoni világkiállítás. Balga dolgot cselekedném akkor, ha csak távolról is ecsetelni merészelném egy világkiállítás nagyszerűségét, toll nem képes ily munkára; azon benyomást, melyet az emberre ily óriási tündéri látvány gyakorol, csak érezni lehet. Midőn az ember a világ legnagyobb, leggazdagabb, legbámulandóbb városában az egész föld kerekségéről egybegyült ezer fajú, ezer ajkú embertársai vegyületében a világ milliárdnemű remekeit, mindenségét öszpontosítva a szó szoros értelmében bámulja, — a szellemi elragadtatásban kéjelgő ember ha lassan magához tér, önkint kérdeni kezdi magától: vájjon mindezen csodaművek emberalkotta műveke?! de erről tovább hiába szólnék, mert ezt nem ecsetelni, hanem látni kell. Hogy megemlékezzünk pár szóval az 1855-ik évi párisi világkiállításról, mindenekelőtt sajnosan kell érintenem, hogy itt hazánk igen gyéren volt képviselve; nem lévén külön osztálya, mint tartomány, Ausztria formája alatt szerepelt; a kiállított tárgyak közöl különösen Beregszászy remek zongorára vonta magára a figyelmet. Boraink ugyan tűrhetően lettek volna képviselve, de fölöttébb nagy hanyagság mutatkozott a dugaszolásban oly anynyira, hogy ezen hiány miatt többnyire legjobb minőségű boraink nem versenyezhettek a más tartománybeli csekélyebb fokú borokkal. Egy napon szemtanú valék, midőn egy biztos tokaji borunk után kérdezősködő két amerikait az óriáspalack csúcsára felvitt, minthogy a tokaji borok — mint a nectárok királya — ezen bámulatos szerkezetű óriáspalack tetején díszlettek. Felhatoltam magam is a több öl magasságú óriáspalack helyében annak tetejére, leginkább azon tudvágyból, hogy tengerentúli barátunkra nedtárunk ize minő hatást gyakorland; azonban kedélyemet csakhamar lehangold azon körülmény, miszerint az első palack tartalma nem ütötte meg a mértéket, a boron némi ecetesedésre induló bajlam érzett. A második palack tartalmának íze megfelelt ugyan a kellő várakozásnak, de a jeles elismerési calculust legnagyobb sajnálatunkra ki nem érdemelhette épen úgy, mint midőn valamely tanuló próbatét alkalmával a feladott két tételből egyiket igen jól, másikat pedig sehogy sem fejtvén meg — kitűnő sorozatra igényt nem tarthat. Hogy a kérdéses bor a legjobb minőségű aszúink egyike valt, azon kétkedni nem lehet; vájjon a rokkanő hőség okozta-e ezt, nem tudom, — az időszak julius 28-dika volt, — annyi bizonyos, hogy a mi nemes boraink az egyenlítő hevét is kiállják; a jury látlelete a rosz és hanyag dugaszolási körülménynek keresztelé e tüneményt. Borászainknak nem kevéssé érdekekben áll tehát óvakodni, s különös gondot fordítani arra, hogy az egyébkép jó hírre vergődni kezdő borainkat épen akkor, midőn azoknak széles ismeretét terjeszteni kell, beesőket bizonyos balesemények közbejötte által ne kockáztassák. Országunk különnemű terményei közt két kincs rejlik leginkább, melyeket ha kellő modorban kifejlesztünk, anyagi jólétünk általok biztosítva van. Egyik t. i. a gabona, a másik boraink; egyik sem oly fényűzési cikk, hogy a divat szeszélyeinek volna alárendelve; mindkettő legkeresettebb cikk külföldön, mindkettőnek jövendője ezredévekre biztosítva van. Az alföldi földműves, gazda, ki példányágét Európát összejárta, s útjában egy kevéssé figyelmét kiterjesztette a földminőségre és művelésre, visszatérve honába, csak akkor kezdi fölismerni hazánk földének áldott minőségét; csak akkor gondolkozik tüzetesebben arról, hogy itt ily hanyagul kezelt gazdaság mellett is mi minden terem; csak akkor ébred föl azon eszmére, hogy egy rendszeres gazdászati üzlettel mennyit volna még képes itt teremteni, s csakhamar belátja, hogy Magyarország jól felfogott irányú gazdászata mellett nyűgöt Európa terményszükségletét maga képes ellátni. Nincs máskép a bortermeléssel sem. Igaz, hogy Franciaországnak sok és kitűnő bora van, de fölöttébb sok is csak magában Franciaországban a fogyasztó, mert tudni kell, hogy a francia a bort csaknem oly kelléknek tartja, mint a kenyeret, s különös sajátságai közé tartozik e művelt európai nemzetnek még az is, hogy vizet csak ritkán és igen keveset fogyaszt. Magyarországot a természet pazarul áldá meg bort termő helyekkel, és úgy látszik, hogy a természet maga itt határt kívánt szabni Bachus régiójának. Továbbá keleten vagy éjszakán a bor mint ritkaság, s nem mint mindennapi kellék fordul elő; míg ellenben éjszaki Németországban és Angolhonban, hol szinte nem terem szőlő, a módosabb ember bor nélkül nem élhet meg, — annyival is inkább oly tartományok lakóinál, kiknél terem bor, mint olasz, spanyol, portugál stb. a borital szükséges kelléknek van elismerve. Csodálatos játéka a természetnek, hogy a különnemű országok lakóit műveltségekre vonatkozólag jellemezni látszik azon körülmény, hogy mit iszik? Ki Holland-, Belga-, Francia-, Olasz-, Angolhonban megfordul, csakhamar tapasztalni fogja, hogy ott — a nőket s gyermekeket sem véve ki — vizet inni alig vagy soha nem látni; sőt Angliában — hogy úgy fejezzem ki magamat — a vízivástóri iszony annyira ment, hogy péld. ha egy 18 éves úrhölgyet kérdezesz : mikor ivott vizet? gondolkodni fog, várjon a legközelebb lefolyt évnegyedben ivott-e egyszer?! A tisztelt olvasótól bocsánatot kell kérnem, hogy értekezésem fonalát néha vesztve, akaratlanul is egy vagy más tárgy körül tévelgek, pedig bármennyire térjek is el tárgyamtól, minden szavam csak abban kívánom öszpontosítani, hogy : „Menjünk a nagy világba, menjünk mentül többen a londoni világkiállításra.“ Rázzuk le valahára azon vádat, hogy a magyar ember nem képes vállalkozni, ne várjuk a sült verebet szánkba, hanem hassunk , tegyünk , dolgozzunk tehetségünk szerint önmagunk. Azonban koránsem azt akarom állítani, hogy a külföldet mindenben majmoljuk ; mert nem volna ránk nézve talán veszélyesebb, mint nemzeti jellegünket kivetkőzve, a külföld szeszélyének vakon hódolni, de üdvösebb sem lehet valami, mint azon törekvés, hogy a tapasztaltak egybevetése után — fogalmunkat, ítéletünket gazdagítva — szellemi és anyagi jobblétünk alapjának megvetésére elegendő anyaggal rendelkezhessünk. Bontakozzunk ki azon előítéletből, hogy London messze van; oly hely soha sincs messze, hová két, harmadfél nap alatt kényelemmel eljuthatni. Szegedtől Temesvár messzebb volt néhány év előtt — különösen rosz utakban, mint jelenleg Szegedtől Paks vagy London. A posta három nap alatt Londonból Szegeden van, a távsürgöny pedig pár perc alatt kedveseinkről értesíthet. azt sem állíthatja senki, hogy sokba kerül, Érkövy úr programmját helyeselve bár, az időre nézve nagyon korlátolt számítást tett, 350 ezüst forinttal mégis megjárhatni azt. Az utazási költséget pontosan kiszámítani alig lehet, mert ez relatív tárgy, minek csak legkevesbtét lehetvén talán meghatározni; az egyéniségtől függ mindenkor annak meghatározása, hogy útját kényelemmel, vagy takarékosan akarja, illetőleg tudja-e végrehajtani? Párisban lehet 100 frankért fényesen, és lehet szerényen 1 frankért is ebédelni — természetesen bor nélkül. Hogy példát hozzak fel, Párisban az 1855-iki világkiállításon július- és augustusban, amidőn a világ minden részéből e pontra inkább tódult, mint fogyott a nép, a város központján létező „Régi Ágoston-utcai“ szerény, de becsületes „Hotel de Nantes“ című vendéglőben egy utcai kellően bútorzott negyedik emeleti szobáért két ágygyal társammal együtt fizettem 24 órára 5 frankot. Ugyanezen vendéglőben ebédet kaptunk table d’hote szerint személyenkint másfél frankért; az ebéd állott ízletes négyféle ételből. Kérdem most, várjon lehet-e Szegeden, vagy bárhol vidékünkön 36 pirért négyfélét étkezni? London már drágább hely; a egiiben levő elsőbb rangú „Hotel Royal “ban egy második emeleti utcai szoba naponként került 6 shillingbe; ugyanott a table d’hote ital nélkül 5 shillingbe, az étkek mennyisége 10—12-féle lehetett. Magától értetődik, hogy Londonban olcsóbb szállodák is léteznek; ne feledjük el azonban, hogy világkiállítás lévén, a számító angol ezt a maga malmára felhasználni igyekszik. Azért minden utazónak, ki a nagy világban nem jártas, meleg pártfogásába ajánlanom kell Érkövy úrnak azon tiszta hazafias indulatból keletkezett korszerű vállalatát, hogy míg egyrészről a járatlan és idegen nyelvet nem biró utas többnemű kellemetlenség- és zsarolásoktól megóvatik, másrészről azon kellemes helyzetnek örvendhet, hogy útjában a gazdászati téren látnivaló nevezetességeket megszemlélheti anélkül, hogy ez számára különös gondokat és nehézségeket idézhetne elő; valamint nem kevésbé megnyugtató azon öntudat, hogy Londonban az ily alkalmat felhasználó zsarolók körmei közé nem jutva — illő bérért szállást nyerhet. Engemet azon édes remény biztat, hogy Szeged — alföldnek ezen 70,000 lélekből álló legnagyobb fekvésénél fogva szép jövőjű városa, valamint az al-Tiszát övedző jobb módú helységeknek tanulmányozni óhajtó középosztálya közül többen fognak vállalkozni arra, hogy ezen nem mindennapi alkalmat felhasználva, élvezetdús s idővel nem csekély hasznot ígérő tapasztalásokat sze