Szegedi Híradó, 1862 (4. évfolyam, 1-104. szám)

1862-02-26 / 17. szám

Negyedik évfolyam. 11-ik szám. — 1802. Szerdán, február 26-án­ megjelenik.: Hetenkint kétszer, szerdán és szombaton reggel. Szerkesztői iroda: Széchenyi tér, Pfannház, első emelet. Stiad­ólis.’Panil: Burger Zsigmond könyvkereskedése. Előfizetési föltételek: Szegeden házhozhordással és vidékre postán: Egész évre 8 frt, — félévre 4 frt, — év­negyedre 2 frt osztr. ért. Helyben a kiadóhivatalból elvitetve: Egész évre 6 frt, — félévre 3 frt, — évnegyedre 1 frt 60 kr. osztr. ért. Egyes szám­ára S urkr. HirdetéselL : Az öthasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 kr. kétszerinél 6 kr., többszörinél 5 kr. Bélyegdíj minden egyes beigtatásért 30 kr. A „Nyilttérben“ a háromhasábos petitsor igta­­tási díja 20 kr. Az előfizetési pénzek és hirdetmények Burger Zsigmond könyvkereskedéséhez címezendők. Menjünk a nagy világba­­n. Hogy mi magyarok a külföldet oly gyéren látogatjuk, akát leginkább abban látom rejleni, hogy nálunk a vállalkozási szellem hiányzik, mond­juk bár azt akár institutióink hiányának, akár ge­­ographiai rész­helyzetünknek, de nálunk bármi okok miatt a vállalkozási szellem eddig elő nem honosul­­hatott meg. Igaz, hogy nagy befolyást gyakorolt elszigeteltségünk; tengerünk közvetlen az ország kebelével nem érintkezik; idegen ország népei ná­lunk nem surlódhatnak; múlt időben ösztönt nem nyerhetünk különösen közlekedési eszközeink hi­ánya miatt; nem igen volt kedvünk arra, hogy egy hosszadalmas út terheit tetemes idő és pénz­áldozatok mellett eszközölhettük volna, és Isten ne vegye bűnünknek, szilárd és elhatározó akaratot még arra sem igen mutattunk, hogy az alföld egyik vagy másik nevezetesebb helységét a leg­közelebbi vidékre járható úttal összekössük. Sá­ros téli napokon a tűzhely mellől kiindulni ember- és marhaveszély nélkül maiglan is alig lévén ké­pes, nem csoda tehát, hogy valódi vállalkozási szellem hiányával azon észrevételre szolgáltunk alkalmul, hogy „a magyar önnön zsírjában fullad meg.­ Talán emlékezni fognak olvasóink közöl töb­ben, midőn egypár évtized előtt, — hiányozván vasutjaink, gőzhajóink — ha vidékünkről valakit a sors Bécsbe menni kényszerített, elutazta előtt végrendeletét megtette, elbúcsúzván jó embereitől rokonaitól; többen az oltári szentséget magukhoz véve, oly aggodalmas indulattal válának el övéik­től, mint valamely világrész-kutató, ki az éjszaki földsark jegei közé behatolni igyekszik. Sokan pedig, kiknek idő és költség rendelkezésekre ál­lott, azon őseinktől ránk hagyományozott elvet kö­vették : extra Hungáriam non est vita. Azonban korunk nőttön növekedő fejleménye — Istennek hála! — érlelni kezdi azon eszmét, hogy nekünk túl kell hatolni előítéleteinken, túl több eszmén, melyekhez eddigele talán konokul ragaszkodunk, hogy föl­vergődjünk azon állásra, melyre ezen fogékony, sokat tűrő, de szilárd és nemes jellemű faj a sorstól érdemesítve van. Mikép sajátíthatjuk tehát el azon módot, mely szellemi és anyagi jólétünket kellő fokra emeli? — úgy hiszem semmivel inkább, mint reál ismeretsé­gek szerzeménye által, melyek megszerzésére fon­tos tényezőként szerepel az utazás, leghatalmasabb tényezőül azonban a londoni világkiállítás. Balga dolgot cselekedném akkor, ha csak tá­volról is ecsetelni merészelném egy világkiállítás nagyszerűségét, toll nem képes ily munkára; azon benyomást, melyet az emberre ily óriási tündéri látvány gyakorol, csak érezni lehet. Midőn az em­ber a világ legnagyobb, leggazdagabb, legbámu­­landóbb városában az egész föld kerekségéről egy­­begyült ezer fajú, ezer ajkú embertársai vegyü­leté­­ben a világ milliárdnemű remekeit, mindenségét öszpontosítva a szó szoros értelmében bámulja, — a szellemi elragadtatásban kéjelgő ember ha las­san magához tér, önkint kérdeni kezdi magától: vájjon mindezen csodaművek emberalkotta művek­­e?! de erről tovább hiába szólnék, mert ezt nem ecsetelni, hanem látni kell. Hogy megemlékezzünk pár szóval az 1855-ik évi párisi világkiállításról, mindenekelőtt sajnosan kell érintenem, hogy itt hazánk igen gyéren volt képviselve; nem lévén külön osztálya, mint tarto­mány, Ausztria formája alatt szerepelt; a kiállított tárgyak közöl különösen Beregszászy remek zon­gorára vonta magára a figyelmet. Boraink ugyan tűrhetően lettek volna képviselve, de fölöttébb nagy hanyagság mutatkozott a dugaszolásban oly any­­nyira, hogy ezen hiány miatt többnyire legjobb minőségű boraink nem versenyezhettek a más tar­tománybeli csekélyebb fokú borokkal. Egy napon szemtanú valék, midőn egy biz­tos tokaji borunk után kérdezősködő két amerikait az óriáspalack csúcsára felvitt, minthogy a tokaji borok — mint a nectárok királya — ezen bámu­latos szerkezetű óriáspalack tetején díszlettek. Fel­hatoltam magam is a több öl magasságú óriáspa­lack helyében annak tetejére, leginkább azon tud­­vágyból, hogy tengerentúli barátunkra nedtárunk ize minő hatást gyakorland; azonban kedélyemet csakhamar lehangold azon körülmény, miszerint az első palack tartalma nem ütötte meg a mértéket, a boron némi ecetesedésre induló bajlam érzett. A második palack tartalmának íze megfelelt ugyan a kellő várakozásnak, de a jeles elismerési calculust legnagyobb sajnálatunkra ki nem érdemelhette épen úgy, mint midőn valamely tanuló próbatét alkal­mával a feladott két tételből egyiket igen jól, má­sikat pedig sehogy sem fejtvén meg — kitűnő so­rozatra igényt nem tarthat. Hogy a kérdéses bor a legjobb minőségű aszúink egyike valt, azon kétkedni nem lehet; vájjon a rokkanő hőség okozta-e ezt, nem tudom, — az időszak julius 28-dika volt, — annyi bizo­nyos, hogy a mi nemes boraink az egyenlítő he­vét is kiállják; a jury látlelete a rosz és hanyag dugaszolási körülménynek keresztelé e tüneményt. Borászainknak nem kevéssé érdekekben áll tehát óvakodni, s különös gondot fordítani arra, hogy az egyébkép jó hírre vergődni kezdő borainkat épen akkor, midőn azoknak széles­ ismeretét terjeszteni kell, beesőket bizonyos balesemények közbejötte által ne kockáztassák. Országunk különnemű terményei közt két kincs rejlik leginkább, melyeket ha kellő modorban ki­fejlesztünk, anyagi jólétünk általok biztosítva van. Egyik t. i. a gabona, a másik boraink; egyik sem oly fényűzési cikk, hogy a divat szeszélyeinek volna alárendelve; mindkettő legkeresettebb cikk külföldön, mindkettőnek jövendője ezredévekre biz­tosítva van. Az alföldi földműves, gazda, ki példá­nyágét Európát összejárta, s útjában egy kevéssé figyel­mét kiterjesztette a földminőségre és művelésre, visszatérve honába, csak akkor kezdi fölismerni hazánk földének áldott minőségét; csak akkor gon­dolkozik tüzetesebben arról, hogy itt ily hanyagul kezelt gazdaság mellett is mi minden terem; csak akkor ébred föl azon eszmére, hogy egy rendsze­res gazdászati üzlettel mennyit volna még képes itt teremteni, s csakhamar belátja, hogy Magyar­­ország jól felfogott irányú gazdászata mellett nyű­göt Európa terményszükségletét maga képes el­látni. Nincs máskép a bortermeléssel sem. Igaz, hogy Franciaországnak sok és kitűnő bora van, de fölöttébb sok is csak magában Franciaországban a fogyasztó, mert tudni kell, hogy a francia a bort csaknem oly kelléknek tartja, mint a kenyeret, s különös sajátságai közé tartozik e művelt európai nemzetnek még az is, hogy vizet csak ritkán és igen keveset fogyaszt. Magyarországot a természet pazarul áldá meg bort termő helyekkel, és úgy látszik, hogy a természet maga itt határt kívánt szabni Bachus régiójának. Továbbá keleten vagy éjszakán a bor mint ritkaság, s nem mint minden­napi kellék fordul elő; míg ellenben éjszaki Né­metországban és Angolhonban, hol szinte nem te­rem szőlő, a módosabb ember bor nélkül nem él­het meg, — annyival is inkább oly tartományok lakóinál, kiknél terem bor, mint olasz, spanyol, por­tugál­ stb. a borital szükséges kelléknek van el­ismerve. Csodálatos játéka a természetnek, hogy a különnemű országok lakóit műveltségekre vonat­kozólag jellemezni látszik azon körülmény, hogy mit iszik? Ki Holland-, Belga-, Francia-, Olasz-, Angol­honban megfordul, csakhamar tapasztalni fogja, hogy ott — a nőket s gyermekeket sem véve ki — vizet inni alig vagy soha nem látni; sőt An­gliában — hogy úgy fejezzem ki magamat — a vízivástóri iszony annyira ment, hogy péld. ha egy 18 éves úrhölgyet kérdezesz : mikor ivott vizet? gondolkodni fog, várjon a legközelebb lefolyt év­negyedben ivott-e egyszer?! A tisztelt olvasótól bocsánatot kell kérnem, hogy értekezésem fonalát néha vesztve, akaratla­nul is egy vagy más tárgy körül tévelgek, pedig bármennyire térjek is el tárgyamtól, minden sza­vam csak abban kívánom öszpontosítani, hogy : „Menjünk a nagy világba, menjünk mentül többen a londoni világkiállításra.“ Rázzuk le valahára azon vádat, hogy a magyar ember nem képes vál­lalkozni, ne várjuk a sült verebet szánkba, hanem hassunk , tegyünk , dolgozzunk tehetségünk szerint önmagunk. Azonban koránsem azt akarom állítani, hogy a külföldet mindenben majmoljuk ; mert nem volna ránk nézve talán veszélyesebb, mint nemzeti jelle­günket kivetkőzve, a külföld szeszélyének vakon hódolni, de üdvösebb sem lehet valami, mint azon törekvés, hogy a tapasztaltak egybevetése után — fogalmunkat, ítéletünket gazdagítva — szellemi és anyagi jobblétünk alapjának megvetésére elegendő anyaggal rendelkezhessünk. Bontakozzunk ki azon előítéletből, hogy Lon­don messze van; oly hely soha sincs messze, hová két, harmadfél nap alatt kényelemmel eljuthatni. Szegedtől Temesvár messzebb volt néhány év előtt — különösen rosz utakban, mint jelenleg Szeged­től Pak­s vagy London. A posta három nap alatt Londonból Szegeden van, a távsürgöny pedig pár perc alatt kedveseinkről értesíthet.­ azt sem állít­hatja senki, hogy sokba kerül, Érkövy úr prog­­rammját helyeselve bár, az időre nézve nagyon korlátolt számítást tett, 350 ezüst forinttal mégis megjárhatni azt. Az utazási költséget pontosan kiszámítani alig lehet, mert ez relatív tárgy, m­inek csak legke­­vesbtét lehetvén talán meghatározni; az egyéniség­től függ mindenkor annak meghatározása, hogy útját kényelemmel, vagy takarékosan akarja­, il­letőleg tudja-e végrehajtani? Párisban lehet 100 frankért fényesen, és lehet szerényen 1 frankért is ebédelni — természetesen bor nélkül. Hogy példát hozzak fel, Párisban az 1855-iki világkiállításon július- és augustusban, amidőn a világ minden ré­széből e pontra inkább tódult, mint fogyott a nép, a város központján létező „Régi Ágoston-utcai“ szerény, de becsületes „Hotel de Nantes“ című vendéglőben egy utcai kellően bútorzott negyedik emeleti szobáért két ágygyal társammal együtt fi­zettem 24 órára 5 frankot. Ugyanezen vendéglőben ebédet kaptunk table­­ d’hote szerint személyen­­kint másfél frankért; az ebéd állott ízletes négy­féle ételből. Kérdem most, várjon lehet-e Szege­den, vagy bárhol vidékünkön 36 pirért négyfélét étkezni? London már drágább hely; a egiiben levő elsőbb rangú „Hotel Royal “ban egy második eme­leti utcai szoba naponként került 6 shillingbe; ugyanott a table­ d’hote ital nélkül 5 shillingbe, az étkek mennyisége 10—12-féle lehetett. Magától értetődik, hogy Londonban olcsóbb szállodák is léteznek; ne feledjük el azonban, hogy világkiállítás lévén, a számító angol ezt a maga malmára felhasználni igyekszik. Azért minden uta­zónak, ki a nagy világban nem jártas, meleg pártfogásába ajánlanom kell Érkövy úrnak azon tiszta hazafias indulatból keletkezett korszerű vál­lalatát, hogy míg egyrészről a járatlan és idegen nyelvet nem biró utas többnemű kellemetlenség- és zsarolásoktól megóvatik, másrészről azon kellemes helyzetnek örvendhet, hogy útjában a gazdászati téren látnivaló nevezetességeket megszemlélheti a­nélkül, hogy ez számára különös gondokat és ne­hézségeket idézhetne elő; valamint nem kevésbé megnyugtató azon öntudat, hogy Londonban az ily alkalmat felhasználó zsarolók körmei közé nem jutva — illő bérért szállást nyerhet. Engemet azon édes remény biztat, hogy Sze­ged — alföldnek ezen 70,000 lélekből álló legna­gyobb­­ fekvésénél fogva szép jövőjű városa,­­ valamint az al-Tiszát övedző jobb módú helysé­geknek tanulmányozni óhajtó közép­osztálya közül többen fognak vállalkozni arra, hogy ezen nem mindennapi alkalmat felhasználva, élvezetdús s idő­vel nem csekély hasznot ígérő tapasztalásokat sze­

Next