Szegedi Híradó, 1863. május-december (5. évfolyam, 35-104. szám)

1863-09-16 / 74. szám

TÁRCA. Mi lenne az én éltem.... Mi lenne az én éltem nélküled ? S minő édes lesz majdan veled ! Együtt járunk nyáron virágok közt, S átálmodjuk együtt a telet , Hevülni fogsz szivem melegétől S bírni fogom egész lelkedet. Oh legyél hát minél előbb enyém, Az én édes, drága angyalom! Karjaid közt legyen ébredésem­ Üdvsugáros, fényes hajnalon! Hogy ismerjem meg a mennyországot, S zengjen róla örökké dalom! * Fővárosi hangok. Pest, szept. 14. 1863. Pest kívül és belöl. Faust, Császárfürdői él­vezetek. Visszaemlékezés. A jó barát boldogsága a mienk is. De szép is ez a Pest, istenem de szép! fogja mondani a szegedi szappanáruló le­ányka, ha majd 50 esztendő múlva fölkerül Pestre. Akkorra tán majd csak elkészül a pesti vízvezeték is s díszes kutai ékesíteni fogják a város főbb helyeit. Pestről a Margit­szigeten keresztül fogunk vasúton robogni a zugligetbe s a kirándulás élvezetei közé nem vegyül egy jó adag por is, melyet most, sok egyébbel, le kell nyelnünk. Az akadémia palotája s a gabonacsarnok között pompás szélben fog emelkedni a legnagyobb magyar szobra — hihetőleg külföldi terv szerint — a Duna part végig be lesz szegve kikötővel s föllötte pompás házak fognak emelkedni, me­lyek ugyan meglopják a legszebb kilátást, de jövedelmeznek a városnak, mely úgy lát­szik, minden talpalatnyi földet elakar adni s Pestből, sok nagy város példájára, egy óri­ási ketrecet csinálni. Akkorra tán kész lesz a lipót­városi nagyszerű egyház, a redoute má­sik része s a muzeum kerítése is. S a váci út, mely hivatva van, hogy Pest legdíszesebb utcája legyen , meg fog felelni rendeltetésének, megtisztul a szeméttől és bandleektől, kik minden siető emberbe belekapaszkodnak; erő­vel föl akarván őket öltöztetni ócskából új rongyaikba. E népség erőszakoskodása a leg­nagyobb boszszantásig terjed; csodáljuk hogy a város még nem gondoskodott rendszabá­lyokról , melyek polgárait ez utcai eleven bojtorjánoktól megmentsék. Tehát Pest jövendő külsejétől lehet né­mi homályos sejtelmünk. De jövendő belső életének fátyolát föl­nem lebbenthetjük; azért csak a jelennél ma­radunk; az igaz, hogy ez alig ér többet a semminél, úgy hogy kedve kerekednék az embernek átaludni s jobb napokra ébredni fel; mert kinek lenne kedve szárazságról és ínségről hallani örökös panaszokat. Unalmas világ van itt szörnyen, azért kapva kap a halandó minden újdonság után, ha mindjárt a nemzeti színházban tűnik is az föl. Legközelebb a Faust operát adták itt Gounodtól. Vadnai Károly igen szépen em­lékszik róla a jelesül szerkesztett „Ország tükrében.* Gounod zenéjében van valami megnye­rő eredetiség. Nem a föltalálásban, hanem a már meglevők alkalmazásában. Az élénk fran­cia styl itt komolyabb, egyszerűbb és magasb köntösben jelenik meg; a könnyed zene nemes harmóniával párosul. A mosolygó francia szellem mintegy körül folyni látszik a komoly és magasztos német múzsát. A zenei bevezetés után, mely egyszerű, a vén Faustot munka­szobájában látjuk, köny­vek, földgömbök, csontváz, és a tudomány eszközei között. Kétségbe van esve, hogy h­i­á­­ba fürkésze az alkotót és a természetet. Ké­telyei csak nőttek, s méregpohár után nyúl. De a kelő nap bepirosítja az ablakot, s élénk hajnali zene szól, oly idillies és vidám, me­lyet mintha mindig hallottunk volna, midőn a patak csörög, a madár dalol és a virágok ébrednek. A természet édes hangjai ezek. Hal­­lik a munkára sietők víg éneke, é­s Faust elkeseredve, átkozza a tudományt, a hitet, imát, s hívja a sátánt.. . . Mephisto megje­lenik a föld alól, görbe láb, sanda szemek, vigyorgó gríny , míg oldalán kard, fején tol­las kalap, ajkain csábító szavak. Mindent igér neki. Faust ifjúságot és szerelmet kíván. Mephisto a háttérre mutat. Ott a legszebb vi­lágításba egy bájos lányka látszik rokkája mellett. „Ez fog szeretni“ — mondja Me­phisto , s Faust azonnal ifjúnak változván, lel­kesülten indulnak el, hogy föltalálják e bájos képet az­­ életben. A második felvonás teli van élet és ele­venséggel. Egy város téren csoportok zsi­bongnak , a háttérben naptól világított kék hegyek. Katonák, tanulók, polgárok és nők szebbnél szebb karénekeket dalolnak. Valen­tin — Margit testvére is — köztük van, és szintén harcra készül. Jön Mephisto és hatal­mas bordalt énekel aranyról, ördögről. Dalá­ban megsérti Margitot, s Valentin karddal rohan reá. De kardja eltörik a levegőben. Borzadnak, mert „bizonynyal lakója ” (Mep­histo) a pokolnak.“ Ekkor megfordítják kard­jaikat, melyeknek markolatai igy megannyi keresztek, s a sátán borzalma közt vonulnak el. Majd újra hangzik a dal és tánc, zajos vidor képek közt egy szép sugár alak vonul át a háttérben, festői öltözékben, minőt ma már csak a múzeumok ódon képein látunk. Faust megszólítja: „Megszólításomért bocsánat szép kisasszony. Kisérnem ha szabad, fogadja el karom.“ Margit,szerényen és kecsesen felel: „Oh uram, nem vagyok én sem szép, sem kisasszony! S kíséretül karját el nem fogadhatom.“ Faust elszomorkodik, s e kecses, szű­zies képet ismét a tánc zaja, a nők éneke, az ifjúság tomboló öröme nyelik el. A harmadik felvonást a kerti jelenetek képezik. Ki ne emlékeznék Goethe e gyönyö­rű lapjaira? A szerelem oly édes képe ez, melylyel csupán „Romeo és Julia“ erkély je­lenete versenyezhet. Fák, virágok a földön, holdfény az égen, illat és csend a levegőben, szerelem az emberek szívében. A fiatal Sie­­bel (Margit imádója) bokrétával jő, s kéri a virágokat, hogy tolmácsolják szive érzelmeit; majd bokrétáját letéve Margit ajtajához , reménynyel távozik. Faust is jő, s üdvözli a kis lakot, bámulva egyszerűsége bájait. „Mily gazdagság van e szegény lakban, És mennyi boldogság tanyáz abban!“ Mephisto gonoszul szól: Hogy kiálld a versenyt, s legyőzd azt a­­ virágot, Kerítek oly drága kincset, Minőt e lány még álmában sem látott.“ Éksz­erszekrényt hoz, s leteszi Margit ajtajához. Margit lő, s leülve a gyeppadra, fonni és dalolni kezd. Dalolja az ó német balladát a „thulei királyról, ki sírig híven szeretett,é s megemlékezik a nemes megtartású ifjúra, ki őt az utcán megszólítá. Meglátja a virágot, s örül neki . .. majd meglátja az ékszerszekrényt is, és szeme el­vakul. Magára rak arany láncot, fülön függőt, s nézi magát az ezüstös tükörben ... A vi­rág el van feledve. Mily igaz és szomorú kép! Hány leány választ igy, é­s hány bán­ja meg választását! Ma mosolyog, holnap sír, holnapután kétségbeesik és meghal. A sátán fegyvere azért hódít, mert aranyból van. Faust jő, s szerelmi dalokat mond a holdfénynél Margitnak. Minden oly varázsos, mely a szivet szerelemre költi. A háttérben a vágyódó koros Mártha asszony édeseg, és a gonosz Mephisto ármánykodik gúnyosan. Faust a tűnő fényű holdvilágot kéri, hogy ébresz­sze föl Margit szivében a szerelmet. És föl­ébred az. Mikor Faust elmegy, még akkor is ablakából kihajolva dalol a csillagokhoz. Faust előltet és keblére omol, a lány gyö­nyörteljesen néz rá, s a sátán . . . kacag. A negyedik felvonás Margit búját és kétségbeesését festi. Szegény leány, szerel­mében elbukott, anya jön, s leánytársai megvetik. Siebel meg akarja bosszulni, de Margit nem akarja ezt . . . templomba indul, hogy vigaszt találjon. Ezalatt a harcból visz­­szatért katonák diadalzajjal jönek, s hatal­mas karéneket dalolnak. Valentin megtudja testvére balsorsát, s Faustra kardot, ránt. De ezt az ördög védi s Valentin elesik. A nép összecsődül, jön Margit is, hogy hallja test­vére átkait. — Mélyen ható jelenés , mely Va­lentin halálával, s a nép egy fohászszerű imájával végződik. A templomban Margit nem talál vigaszt. Imádkozik, de imájának viszhangja a gonosz szellem átka, mely Mephisto hangján beszél. A nagy khorálok közt Margit kétségbeesik, vívódik és összerogy. Az ötödik felvonás bűvös látványok lán­colata. Itt a Walpurg­éje. Rideg, sziklás vi­dék , lidércek dalolnak, s a jég­bolygó hideg fényei röpködnek a levegőben. Mephisto be­vezeti Faustot, kinek vére fagyni kezd. De a sátán egy intésére minden átalakul. Valóban bűvös és meglepő változás. A rideg sziklák helyén egy keleti kéjpalota belseje, aranyos ívek, oszlopok, lépcsőzetek, tündéri világí­tás,­­ a lidércdal helyett gyönyörök éneke, a zord boszorkányok helyett szép táncosnők, a szépség királynői, kik csábtáncot lejtenek gyönyördalok között. — Faust iszsza a fele­dés nektárját, s öleli a legszebb leányt . . . de Margit képe fölvillan előtte, nyakán vér­piros szalaggal. Borzadni kezd. A tündér­pa­lota egy pillanatban ismét eltűnik; rideg szik­lás vidék látszik, s egy hegylejtőn Margit vo­nul át. — Az utósó jelenés börtönben foly. Margit, ki gyermekét megölé a földön fekszik, midőn Faust hozzája lép. Kéri Margitot, hogy kövesse, de Margit Istenéhez fordul. S ime a börtön falai sülyednek, verőfény­es kék ég moso­lyog föl, s mig Faust lenn a sátán áldozata marad, Margit angyalok körében emelkedik előttünk föl az ég felé. Keresztényi igazságszolgálta­tás, mely szerint a szenvedés megtisztítja, s éghez emeli az egykor bűnössé vált lelkeket. A kiállítás egész fényűzéssel van esz­közölve , kivált az ötödik felvonásban , mely­nek változó képei megleptek mindenkit. Az őszi és téli idények kedvenc dalmű­ve „Faust“ leend. Költészet és mesterség, dal és gép, a szellem bája és külsőséges fényűzése fogtak kezet, hogy ö föntartsák.­­ — A császár-fürdői idény a magyar­ gaz­­dasszonyok által tartandó zártkörű táncmulat­sággal lesz befejezve. Tehát még egyszer táncolhat fiatalságunk, pedig Beniczky Emil barátunk már leborult keblére a Hölgydivat­lapban , hogy istenhozzádot mondjon a ked­venc mulató helynek, hol a pesti társasélet, nyert egy kis elevenséget. S valóban ha e vidám kör sem alakult volna meg, hol a lélek pillanatra megszaba­dulhatott gondjaitól s kora vénségéből, ifjú pezsgő életre ébredt . Ha nem nyertünk volna egy kis sugárt, erőt a fekete és kék szemekből, míg a fény­ben úszó platán fák alatt tova ragadott a zene , szomorú napjaink lettek volna s részünkről csak annyiból érdemelt volna említést az egész nyári idény, hogy végtelenül sokat izzadtunk benne. Más élet volt közöttünk csak egy év­vel ezelőtt is. Más eszme adott törekvéseink­nek irányt. Sokan voltunk egygyütt s merem mondani nem minden erő nélkül. Nekem éde­sen esik visszaemlékeznem azon időkre , mint­ha most is látnám a lelkesen kipirult arco­kat. Érzem hogy akartunk mi valamit , az szép és magasztos volt. Egy éve lesz körülbelül, midőn egy vidám estélyre gyűltünk össze. Egyesülésünket ültük meg. Ki hitte volna akkor, hogy egy év múlva szét leszünk szórva, hogy a­ki összetartó kapocs volt köz­tünk, lemegy vidéki lapszerkesztőnek, Sha­kespeare, Goethe és Byron helyet Corpus Ju­rist forgat kezében s úgy készül, hogy visz­­sza se kerüljön többé közénk. Ámde írva va­gyon , hogy legnagyobb bölcsesség azt az utat választani, mely a csöndes, tiszta boldogság­hoz vezet. — Győri Vilmos szép tollú és be­szédű fiatal lelkészünk is azon estélyen bú­csúzott el tőlünk. Szivet és híveket cserélt. A múlt héten ismét látták pesti hívei régi kedves lelkészüket, még pedig a legnagyobb üdv közepe«, mely az oltár előtt, két egy­másért dobogó szív örök egyesüléséből fakad­hat csupán. Az atya-püspök adta áldását a szép ifjú párra, kiket szív és lélek érdemes­sé tett egymásra, így mennek szét a hű ba­rátok; de a szív megnyugszik a végzetben ha boldognak tudja őket. r. f. A múzsák fia köszönő levelet ír az Ítészhez, költeményeinek elnéző bírálatáért. Ez visszaír! „Megenged, de sokkal keveseb­bet mondtam, mint a mennyit ön megérde­melt volna; de tudhatja ön, nem írhatok oly sok jót, a­nélkül, hogy részrehajlónak ne tes­sem!“ Amellett azt gondolja: „Rosz firkáló, az is sok volt a­mit mondtam!“ „Nagy tisztelet, nagy tisztelet!“ rebegi a szegény deák padlásszobájában, és mindkét lábbal kiugrik ágyából, mert a gazdag há­ziúr már korán reggel 6 órakor fárasztotta magát fel hozzá, hogy tőle a hátralevő havi­bért követelje. De már ekkor csakugyan ezt gondolja,, Vigyen el a manó, csúf ember! bár­csak ott ülnél a hol ingyen szállást adnak!“ Egynémelyt a sors igen sok örömmel és ja­vakkal halmoz el, másnak igen keveset nyújt jótéteményeiből. De nem az, ki kevés eszköz­zel bir, hanem azon telhetetlen gazdag mond­ható valóban szerencsétlennek, kinek minden a mivel bir, igen kevés. A nőknek mi sem sok. Mi sem ke­vesebb előttük, mint sok pipere, sok mulatság, sok udvarló, sok madár, kutya, majom, stb. sokat beszélnek, sokat kokettíroznak. Az uracsoknak mi sem kevés. Keveset di­csérnek , keveset adnak, keveset beszélnek, nőiknek kevés örömet szereznek, kevés ház­barátot sem szeretnek, keveset vannak honn, s keveset járnak az egyházba. Azért legjobb a férfiakat és nőket össze, házasítani ; itt összevegyül az igen sok és igen kevés, és ebből mindkettő engedékeny­sége folytán szk­lemlik a boldog házi élet. És most, bezárjuk humorisztikus párhuzamunkat, miután nem jó sokat ír­ni egy s ugyanazon tárgyról, mert az olvasó figyelme nem marad egy tárgyra függesztve. Ne mondjátok, hogy „igen sok“ midőn erény és nemesszivüségről van szó, és ne mondjá­tok, hogy „igen kevés,“ ha arra kerül a sor, edzett karral elnyomni a rostat. Bikán. Az „igen sok“ és „igen kevés.“ Léteznek emberek, kiknek mi sem sok, hanem minden kevés, t. i. a pénz, és létez­nek ismét emberek, kiknek mi sem kevés, hanem minden sok, f. i. a munka. Ha azt mondom, léteznek emberek, az anynyit tesz, mint: létezik egész világa oly embereknek, kik telhetetlenek vágyaik és kívánságaikban, és haragosak a legkisebb munka miatt is. Semmittevés és henyélésért akarnak megju­talmaztatni. De mindennek megvan mértéke; munka és élvezetnek ki kell egymást egyen­líteni, valamint eső és napfénynek ; egyből sem jó a sok, sem a kevés. A sok és kevés látszólagos csekély indok a világrészek és tartományok sorsát in­tézte el, és több millió ember életébe került. Ha Cato nem oly sokszor kiáltja„ Ego au­tem censeo“ — úgy tán még ma is állana Carthago, ha Napoleon nem lett volna oly sok hódítási tervvel tele, úgy a világ sok vért és könyvt kimért volna meg és — ha én nem tanultam volna oly keveset a gö­rögből , úgy Xenophon vagy Herodotosból példát idézhetnék, mely egyedüli a maga nemében, és legjobb bizonyítékát nyitja an­­nak, hogy mily borzasztó következmény­nyel bír egy kis „igen sok“ és „igen kevés.“ De igy jár az, ki a klassikai műveltséget el­hanyagolja ! Panaszkodik a férj ha az asszony igen sokat ír föl a konyha­könyvbe, és ő igen keveset lát az asztalon. P. o. egyszer ez áll: Zöldség 9 fr­t. Tejföl és vaj 4 frt 17 kr. „Oho oho!“ szól a férj, ez már mégis sok! vásárolt angyalom ezentúl napról napra, s ne ily nagy mértékben!“ „Jól van, kedvesem!“ felel a nő „de bizonyos dolgokat­ mégis nagy mértékben kell venni p. o. zsír, tojás stb. A következő konyha számlán ez áll! Zöldség 3 kr. Tejföl 15 kr. Marhahús 20 kr. „Oho, oho!“ ez igen kevés! hisz nem halhatok meg éhen! szól a férfi, ekkor to­vább olvas: Zsir 25 frt. Tojás 3 frt 56 kr. (Természetes, hogy ennek háta mögött egy szalmakalap s néhány ékszer rejlik) „De már ez mégis sok! ez roszul ,megy!“ kiált a férj és fölugrik. Azonban az „igen sok!“ és „igen ke­vés“ néha épen az ellenkezőt is jelenti. „Oh kérem, ez már mégis sok!“ szól megszégyenülve a szobacicus, mert Ferenc urfi meg akarja csókolni; azonban ez tulajdon­képen annyit jelent mint: „Oh, kérem, csak tessék!“ Tudomány irodalom, és művészet. * (Ihász Gábor magyar nyelvtanát meg­kaptuk) E nyelvtan az algymnasium I. II. és Ul­dik osztályának íratott. A legjobb’ ajánlat számára, hogy 11 kiadást ért. Ára 70 kr. Szerző tulajdona. * (Megjelent: „Egyetlen könycsepp.“ Re­gény. Irta báró Podmanscky Frigyes. II. kötet. Pest: Lauffer Vilmos, 1863. * (A nemzeti színházi szindizáló bizottság) által előadásra nem ajánltatott: „Halál vagy házasság“ című­­ felvonásos vígjáték. * (A magyar gyorsírást), mint a „P. H„ értesül, jövő évben a bécsi főbb tanintézetek­­ben is fogják tanítani. A tanító Markovich a „Gyorsirászat“ munkatársa lesz. S­z i n h á l. Szeptember 9-én „Tékozló apa“­, színmű 5 felvonásban. Irta ifjú Dumas Sándor, fordította Feleki Miklós. Szept. 12-én „Sóhajok hídja“, víg opera 2 szakaszban, 4 képpel. Cremieu és Halevy után fordította Latabár, zenéjét szerző Offenbach. Szept. 13-án ugyanez ismételtetett. A „Tékozló apa“ is azon színművek közé tar­tozik , melyek az újabb francia ízlés szabása szerint készültek. A legújabb francia iskola kerülni iparko­dik a rendkívülit, nem szövi tele bonyodalmakkal a darabot, hogy a szálak ügyes szétbomlásán bámuló közönség megfelejtkezzék alak és jellemről, melyekre legkisebb gondot sem fordított a szerző. Az újabb szín­műírók, kik közül nálunk Feuillet, Sardou s az ifjú Dumas legismertebbek, a mindennapi életből veszik a szemé­lyeket: egy családot, egy társaskört állítanak elénk, egy kis szerelmeskedés, csalódás, kiábrándulás, szel­lemdús párbeszéd és készen van a darab, semmi mé­lyebb szenvedély, semmi nagyobb, meghatóbb küzde­lem, szóval regényt hoznak színpadra és nem drámát. A „Tékozló apa, még ilyennek is a leggyön­gébbek egyike, egy jóravaló alak, erőteljes jellem nincs benne, amelyről megelégedéssel lehetne emlékezni. Rivonniere Ferdinand gróf (Jánosi) könnyelmű, s mint az ilyenek többnyire szoktak, jószmvűi s ke­délyes öreg úr, ki igen szeret fiatalt játszani; szere­tőket tart s 50 éve decára meg akar nősülni, s Helénát (Zsirai Róza) fia által akarja megkéretni. Azonban a lányka egy nyilatkozatából, melyet épen a megké­rés pillanatában az ajtó mellett hallgat ki, meggyő­ződik , hogy ő már, egy ifjú, szerelemért sóvárgó lelket boldogítani nem képes. Lemond a leányról a kit sze­retni hitt s kezét fia Andre (Prielle) számára kéri meg. A fiatal pár véletlenül szerette egymást — leg­alább a szerző sejtetni akarja — s igy a dolog köny­­nyen megy. Az apa azonban nem tudja megtagadni magát s udvarol menyének, a férj távollétében viszi az opera-színházba, a­mi a fiúnak nem tetszik s e nemtetszését nem is késik kijelenteni. Itt kezdődik a viszálkodás az apa és fiú közt. Az könnyelmű­ életéről nem akar lemondani s csinálja az adósságokat. A derék takarékos fiatal ember, kissé zsémbes férj s lobbanékony természetű­ szemrehányásokat tesz atyjá­nak. Ennek azt is mondja egy szélcsap élősdi fiatal barátja, hogy fia félti tőle feleségét. Az apa meg akarván győződni a valóságról, elutazást színlel. A fiú nem tartóztatja, sőt maga is az utazás mellett van. Ez elkeseríti az öreget s elutazik, de csak két napra, mire megérkezik, az ifjú házaspár hosszabb időre el­hagyta Párist. A gróf egy fukar, szívtelen nőnél (igen hiányosan festett alak) tforde Albertinánál (Hirtling M ) keres fájdalmai ellen szórakozást. Fia két hónap múlva megérkezik. Ismét viszálkodás, míg aztán — mialatt az apa fiáért párbajt is vív — végleges ki­békülés. Ez volna körülbelül a nem minden hiány és szárazság nélküli mese. Jánosi szép fölfogással adta szerepét, ő minden­esetre azon színészek közé tartozik, kiknek ha nem adatott fényes tehetség, szorgalommal iparkodnak azt

Next