Szegedi Híradó, 1863. május-december (5. évfolyam, 35-104. szám)

1863-05-02 / 35. szám

V Jöjj velem .... Jöljj velem , oh jöjj leánykám! Szivemen találd föl vágyad, Szivem legyen a távolban Szülőhazád, szülőházad. Ha nem jösz, én elhervadok , S állsz idegen , árván, magad, S a hazában, szülőházban Számodra biibánat marad. Fővárosi hangok. (Renz és Nero. Költözködés. Egy török példabe­széd alkalmazása. Az öreg Udvarhelyi. Találós mese. Új Operette. Fővárosi baj.) Pest, april 25. A szegedi „Ringlspiel“ gonosz kezek által fölgyújtva, úgy hallom leégett, szegény fa­lovak! ha asztalt vagy sámerlit csinálnak vala belőlük, tán most is élnek! Ha boszú­­ból, akarattal történt a fölgyújtás, Herostra­­tes óta a legnemtelenebb tett ép úgy Szege­den, mint Ephesusban. Az egész dolgot pe­dig csak azért említettem meg, hogy ajtóstól ne rontsak a házba, mert eleven lovakról, cireusról, Renzről akarok szólani. Renz a maga nemében épen olyan híres, mint Bosco, Petropolis, vagy a tilinkes Nagy Jakab. Szép lovagjői, ügyes lovagjai, okos lovai, bolond bohócai, a hajmeresztésig merész késhányó arabjai és oroszlántaposó Battyja furcsa egy társaságot képeznek; maga Nero is gyönyö­rűségét találná bennük. A felső Dunaparton építik sátrát, melyben majd a közönség mu­latni, bámulni és félni fog. Én még nem láttam mutatványaikat s így nem is írhatok róluk, ámbár nem ritka dolog újságírónál, olyan valamiről beszélni, amit nem látott, vagy amihez nem tud; az „üstökös“ a többi közt azonban mondja , hogy olyan ember is van a társaságban, ki az ágyúgolyókat csak úgy habzsolja föl a szájával, mint a kutya a legyet. Az időjárás különben esősre válto­zott s nagyban zavarja a mulatságokat, ki­rándulásokat, sétákat. Nagy zajt és rendet­lenséget idézett elő az új fertály miatti köl­tözködés. Igazán kellemetlen valami, már például az ablak alatti visittek és ismeretség nem érnek semmit, meg kell változtatni. Kü­lönben pedig a lakások nagy drágasággal dicsekedhetnek. Épen jó, hogy itt lesz a nyár, amikor is — mint közönségesen tudva van — „minden bokor szállást ad.“ Három­szor költözködni annyi, mint egyszer leégni, mondja egy török példabeszéd. S valóban, ha a tükör nem törik el, bizonyosan kitörik valamelyik szék lábát; ha a szék épen ma­rad, elejtik a drága theakészletet; ha a thea­­k­észletet el nem ejtik,­­ térjünk át más vala­mire. Jótékonyságokról fogok szólani. Első helyen kell megemlítenem a pesti takarék­­pénztárt, mely újabban is 8000 irtot adott ki különböző jótékony célokra; az ilyen in­tézet boldogulását aztán a sok áldás csak­ugyan előmozdítja. Hát az öreg Udvarhelyi, e beteg aggszínész, vájjon találtak-e visz­­hangra a meleg szavak, melyeket érdekében néhány író több lapban a közönséghez jutta­tott? A közönséghez, melyet meleg, igaz játékával annyiszor megindított, — most már nem játszik, a nyomor, a szükség, melyben van, való, — a közönség jobban szereti a képzelődést, de azért mindig akadnak nemes szívek, kik megemlékeznek róla. A színházi lap csaknem minden számában közöl adomá­nyokat, melyeket a beteg öreg részére be­­küldenek. (Azt hiszem, ilyeneket a „Szegedi Híradó“ is örömest közölne.) Különös dolog, egynémely lap mennyire lármázik még most is színházi szabadjegyének elvesztése miatt; én nem akarok sem a lap vádlója, sem a színházi igazgatóság védője lenni; de bizony csak megkímélném magamat a szóvesztege­­téstől s nem mutatnám ki lépten nyomon, hogy haragszom, mert elvették a jegyemet. Inkább semmit a színházról. (Akkor talán adnának ingyenjegyet.) Most Ristorit várják Pestre. A művésznő egész társaságával jó s én már előre is súrolom a tenyeremet, mi­lyen cikkeket lehet majd kanyarítani előadá­saiból. Ebből tán azt következtetné valaki, hogy ingyenjegyem van? Akkor drám­abi­(Heine.)­rálóválasztmányi tagnak kellene len­nem , de drámabirálóválaszt­mányi tag nem vagyok, tehát­­ a többit kitalálja maga az értelmes olvasó. Szokás szerint tér­jünk most át a népszínházra. Budai Apraxin Julia búcsút vett egy időre e védelme alatt álló intézettől. Párisba ment művészi tanul­mányozásra, melyre őszintén a legjobb sikert óhajtjuk neki. Különben innen távol sem fog megfelejtkezni az intézettől, melynek meg­mentésére épen a válság percében jött. „Az álarcos bál“ című operettét, melyet Türr al­­tábornagyné küldött, már tanulják. Nemcsak a színpadon, de a zártszékekben, a karzato­kon is fognak színészek játszani, kiabálnak egymásnak, hajigálódznak narancscsal, s mindezt a legszebb zeneszó kíséretében. De­­nique az ártatlan zene mindenre és mindenütt alkalmas. Veszekedésnél, lakodalomnál, te­metésnél, sőt még a verésnél is — a dob. A balesetek és elemi csapások egész sorát idézhetném, azonban kit mulatna embertársa szerencsétlensége? Az egész csak arra mu­tat, hogy a főváros közbiztonsági intézmé­nyei még nagyon hiányosak. Quasimodo. A nagybátya háza. Beszély. I. Kőtemplom falvától késésen egy úri­forma szán halad sz. János puszta felé. Alig esik másfél nap óta a hó, máris oly nagy, hogy a lovak csak nagy nehezen bírnak a csapástalan úton előre haladni. Bent a szán­ban egy magas termetű, szikár, barna úri ember ül, körülbelöl ötven esztendős lehet. Egy órai erős hajtás után sz. János pusztán Kozáry András háza elött állt meg a szán. Amint befordultak az udvarba, egy másik szán épen akkor hajtatott ki onnét. „Ühm! de nyalka kocsisa van a Tury Pálnak, nem tem hol vette“ — dünyögé a kocsis, irigy szemmel a mellettük elhaladó szánra tekintve. De az úri­ember nem halla e megjegy­zést, egészen más gondolatokkal volt elfog­lalva. A háziúr — egy termetes, kövér, nagy bajuszú s szakállú úriember — házi sapkában s szájában nagy tajték pipával, a tornác lépcsőzeten látszék várni az újonnan jött vendéget. — Te vagy, Jancsi? Isten hozott, öcsém! Ejnye, alig ismerlek meg, oly ritkán jösz hozzám, de ily későn!... talán valami baj van ?... — Baj ?!... van bizony bátyám mindig, — válaszolt egykedvűen a vendég, —­ de azért jövök ilyenkor, mert nappal nem érek rá, ezer a dolgom! — No hát menjünk be öcsém a me­legre , épen most ment el tőlem a Tury koma is, nem láttad? — De igen. A két testvér belépett a jó meleg pipázó szobába. — Ülj le öcsém és gyújts rá. Mi újság? hogy vagy? — Köszönöm, — válaszolt a kérdett — gondolhatod bizony, hogy nehezen a legjobban oly sok kár után, ami engem ért az idén. Hisz tudod, hogy minden gabonámat elverte a jég, nem maradt annyim se, amivel az idén beérhetném; a présházam még most is oly leégett állapotban van, de hiába öröködöm, föl nem bírom építetni! — Hát még­sem jöttetek nyomára, hogy ki gyújtotta föl? — Arra a volt kocsisomra van a gyanú, de eddig még semmire sem bírtunk vele menni. — Én is azt hallottam, — válaszolt közönyösen a bátya, — de lásd öcsém, — folytatá egy kissé indulatosabban, — hogy van az, hogy az én volt cselédem egy sem tesz olyat, egy sem lop meg, mint téged, egy sem gyújtja föl a házamat, hanem inkább kész örömmel jő vissza akármikor, csak egyet szóljak neki, — mi?... nem tudod ugye?... de tudom ám én. Annak az az oka, hogy nem jól bántok a cseléddel, nem adjátok ki neki illendően az ételét, a bérét meg — mert tudtok találni mindig valami okot — rendesen elfogjátok, ütitek, veritek; hát hogy ne lenne az ilyen bánásmód után ellenséged minden cseléd! De hiába! így van ez az olyan háznál, ahol minden sarokban gazda van, ahol a tensasszony, a kisasszonyok, meg az úrfiak is mind parancsolnak, mind gazdálkodnak, még­pedig mindegyik a maga kezére! No hiszen szeretném én látni, hogy micsoda rend van ott? — Nem úgy van az egészen bátyám, — felelt egy kissé neheztelőleg az öcs, — de te csak azokat okolod mindig. A sors csa­pása az egész, szerencsétlenség! — De nem a sors csapása az, öcsém! hanem a te gyöngeséged, gyávaságod, — kezdé egy kissé magasabb hangból a bátya, — tudod-e ezelőtt huszonöt huszonhat eszten­dővel, vagy az ördög tudja, hogy mikor is kerültetek össze, hogy akkor megmondtam én még, hogy a fejedre ül neked az az asz­­szony, úgy vigyázz magadra; de te akkor is megharagudtál rám, ugye?­s mondd, hogy nem mondtam-e igazat? Lásd! egyenlő vagyon­nal kezdtük meg a gazdálkodást, én vén legény maradtam, de nem is ütnek az én birtokom fölött dobot! Az öcs gyermeki türelemmel hallgatta bátyja leckéztetését, térdére könyökölve szo­morúan nézett maga elé, mintha csak a pipája tüzében gyönyörködnék. — Késő már minden! — szólt búsan fejét rázogatva. — Hm! most már késő, természete­sen; de ha ezelőtt csak két évvel fogadtad volna is meg tanácsomat, ha csak akkor lép­tél volna is föl erélyesen családod közt, kijöt­tetek volna ide a pusztátokra, az egyik leá­nyodat, meg a Dezsőt ide hozod hozzám, a Gyulát meg kényszeríted pályája folytatására, s csak magad veszed kezed közé a gazdál­kodást s meghúzva éltek, még akkor csak fölépültetek volna; de mikor egyszer a kis­asszonyok hozzá szoktak a szép nagy kas­télyhoz, az angol kerthez, az úrfiak nem akarnak lemondani a vadászatról, a paripá­­zásról, kártyázásról, és az apa mindez ellen nem tud tenni, mert csak addig úr, míg a házon kívül van, hej öcsém! akkor én is azt mondom ám, hogy késő i­s a bátya tüzesen kezdett föl s alá járkálni, majd ismét hirtelen viszszafordult: — Hisz tegnap meg azt hallottam a Braun zsidótól, hogy már minden jövő ter­mésedet is eladtad neki; gabonádat, amely még ki sem kelt, a jövő birkanyírást, birka - ellést; hát mi a gutából akartok élni, pénzelni, — vagy talán át akarjátok aludni a telet, mint az ürge? — Ha kénytelen voltam vele, hisz adó­sok börtönével fenyegetett az a gazember! — kiáltott türelmetlenebbül az öcs. — Azt is mondta, hogy a Kohn meg a jövő héten akar kijönni a követelésével s annak váltója alá a feleséged neve is alá van írva. Tudod-e édes öcsém, — szólt gúnyos közönyösséggel a bátya, — hogy az meg majd mit csinál veletek? hát szépen fölpak­koltat mindkettőtöket egy kocsira s úgy vitet párosával az adósok börtönébe. — De az Isten szerelmeér! mit csináljak hát!? — tört ki kétségbeesetten az öcs. — Tanácsot kérni jöttem hozzád, elmondani min­dent őszintén; szólj hát édes bátyám az Istenért! mit csináljak? tanácsolj valamit, de ne gúnyolj szüntelen, mert megöl a szé­gyen vagy főbe lövöm magamat, é­s két tenyerébe hajtva arcát, hangos zokogásban tört ki. A testvér karjait széles mellén össze­fonva , csak nézte darabig öcscse kínlódását, azután vállára téve kezét, megszólalt, még folytonos kemény, hideg hangon: — Öcsém! légy férfi, így nem segítünk a bajon; itt tenni s javítani kell, még pedig gyökeresen. Én, tudod, hogy vagyonomat nem akarom magammal vinni a másvilágra, nincs rajtad kivül senkim, akire hagyjam, de megmondom, eddig azért nem segítettelek, mert jól tudtam, hogy kótyavetyére megy az egész, hát minek dobjam én akkor sárba a pénzemet? Ha ezután akarsz s tudsz lenni férfi s gazda a háznál, ha megfogadod, amit mondok , akkor....... akkor....... még talán nem késő, még segíthetünk a bajon, de csak úgy, ha megfogadod, megtartod, amit előd­be szabok, máskülönben. — Mindent megfogadok, édes bátyám! mindent, csak segíts rajtam, az Isten szerel­méért ! — Jól van testvér, majd gondoljunk valamit, de előbb vacsoráljunk, ma úgy sem megy haza, ráérünk azután is. Vacsora után pipára gyújtva, higgadtan kezdett a háziúr a nagy munkához. (Folyt. köv.) Tudomány, irodalom és művészet. * (A magy. tud. Akadémia múlt hó 27- diki ülésében) bölcseleti osztályból Nagy Már­ton kegyesrendi háznagy olvasott „a keleti nevelészetről.“ Ez alkalommal csak a chinai és indiai nevelészetre szorítkozott. Minden ne­velésnek célja az erény, mondja egy chinai bölcs. China az iskolák hazája. Iskolából egye­nesen államszolgálatba lépnek az illetők. Chi­­nában tudomány és állam egy. A tudósok a hivatalnokok. Virágzik a csillagászat. China fennállásának egyik fő eszköze a nép tudat­lansága. A művészet, szobrászat, építészet, fes­tészet gyenge lábon áll. Vannak dalaik, tan­költeményeik, s meséik, de regényeik és szín­­játékaik nincsenek. Chinában fő erény a csen­des jóság, jószívűség. A chinai nép csak apák­ból és fiúkból áll, s mindenek felett van mind­nyájok atyja, a császár. Előadván ez előz­ményeket a tulajdonképi nevelészetre tért át, s azt kimerítőleg adta elő, átmenvén a neve­lés, oktatás, tanítás időszakain, az iskolákat és fennsőbb tanintézeteket írja le. Szemben a chinai családfejtéssel áll az indiai Kant-neve­­lészet. Ott főelem a család, itt a rangkülönb­ség. Azután Szalai István elméleti lélektaná­ról olvasák föl a bírálatokat. Horváth Cyril a kiadást nem ajánlja, ha szinte néhány érdekes cikk van is benne. Greguss Ágost is felolvas­ta bírálatát, mely részletesen tárgyalva a mun­kát, pontonként állítja szembe ellennézeteit, és indokolt véleményét. A kiadást azonban csak feltételesen ajánlja. Végeztetett: a munka visszaadandó. Az archaeologiai bizottmány át­írását olvasta a titkár. Ezzel a gyűlés eloszlott. * (A „Vezér“ címü lap) előfizető sorva­dásban kimúlt, életében sokat lármázott a sze­gény, de biz­t rrá nem hallgatott senki. * (A „Bihar“ címü váradi lapnak) a kiadó új szerkesztő terjesztett föl, Gyalokai Lajos urat, a­ki azonban még nem nyert megerősítést. * Petőfi (költeményeit) Opicz Tivadar német költő fordítja németre. * (A „Felvidéki magyar Közlöny“) egy időre megszűnt, de a szerkesztő, Jeszenszki Dániel biztosítása szerint októrben újra meg fog indulni. * (Megjelenni: „Dajka-négyes“) (Nour­­ricequadrille) Offenbach hasoncímű operetteje dallamaiból zongorára szerző Jacobi J, a bu­dai népszínház karmestere. Ára 70 kr. Szilv­ll­is­z. April 28. „Borgia Lucretia“, nagy opera 3 felvonásban. Zenéjét írta Donizetti. Sikerült előadás. Schinek Jozefa (Lucretia) sok erővel, de kevés könnyűséggel énekelt. Konti Fran­ciskától (Orsino) a bordal éneklése alkalmával egypár szép mély hangot hallottunk. Közép hangjaira kevés súlyt fektet , azok rendesen elmosódnak. Cantarelli­­ben (Genaro) lehetlen nem dicsérnünk az ügyekezetet, úgy látszik neki jelentékeny dalmű játékrend van bir­tokában, hangjához lassan-lassan hozzá szokunk; e terjedelmes hangban szép érzés rejlik , hogy a frisse­séget megtagadta tőle a természet, jól érzi az énekes s kitartó szorgalma által iparkodik némileg helyre­hozni a hiányt, s hogy a közönség méltányolni tudja ez igyekezetet, bizonysága a taps és kihívás, mely­ben Cantarellit különösen „A bűvös vadász“ s a mai előadás alkalmával részesíté. Cantarelli, kinek olasz létére nyelvünk nehézségeivel is sokat kell küzdeni, ma nemzeti nyelven énekelt. Jobban szeretnék , ha ezután is magyarul énekelne. Tanner ma különösen hangjánál volt s szép énekét gyakran megtapsolta a közönség. A karszemélyzet egészben jó volt, de annyival gyöngébb, midőn meg kellett oszlania. A zenekar ma kielégítőleg működött, csak még egypár hegedűvel kell erősbülnie, hogy teljes legyen, a ly­­riai zene megkívánja a hegedűt. A múlt alkalommal is csak ennyit mondtunk s sajnáljuk, hogy jóakaratú figyelmeztetésünk másra magyaráztatott, pedig egy­kor már kiemeltük e zenekart, midőn a classikus zene kedvelőinek figyelmét fölhívtuk reá. Az igaz­gatóság az operai előadások alkalmával, vidéki szín­padra valóban szép díszítményekkel rendelkezik. Levélkosár. R. G.-nak. Pest. Levelet kapsz tőlem. Qu­as i­mo dó n­ak. Pes­t. Még egyet írjál. A dolog így áll. R. J. -nak. Zent­a. Kedves doctorom ! úgy-e bár, ezután minél többször találkozunk? Névtelen levélre a szerkesztőség nem szokott válaszolni. Az utóbbi napokban beküldött ver­­sek nem használhatók.

Next