Szegedi Híradó, 1863. május-december (5. évfolyam, 35-104. szám)
1863-05-23 / 41. szám
Az alföld és felföld. Szép az alföld gazdag rónatája, Még az ég is leborul reája, S éjenkint, ha a síkságon Pásztortüzek ezre ég, Azt séta tudni meddig a föld, S hol kezdődik túl az ég? Szép a felföld, A hegyvölgyes vidéke Közvetítő lépcsőzet az égbe; Bérceire lepihennek Lassan úszó föllegek, Odahagyván hütelenül A föld végett az eget. Alföld , felföld , mind a kettő drága , Mind a kettő ősi vérnek ára.... Mind a kettő érezé azt, Egyik részre vész ha szállt, Hiszen együtt, összeforrva, Alkotják e szép hazát. Az alföldnek tágas róna lapja A magyar szív nyíltságát mutatja; Tárva áll ez mindenkinek , Rejtekhelye nincs neki, Aki hozzá közeledik — Kebelére öleli. A felföldnek sziklabérc-vidéke Magyar jellemszilárdság jelképe; Csattogjon bár, sújtson le bár A villámok ostora, — A csapások súlya alatt Nem görnyed meg az soha. Melyikök szebb? Hogy mondhatnám én meg? Csak szeretem mindkettőt, míg élek; Hisz ott rengett bölcsőm fája, Ahol intő szent felül Alföld s felföld testvéries Öleléssel egyesül. Szentelje is minden magyar lélek Mind a kettőt forró szerelmének; Hisz e két rész összeforrva Egy egészbe olvad át, S szent kötelmünk hőn szeretni az egészet — a hazát. Kuliffay Ede. A nagybátya háza. Beszély. (Folytatás.) IV. A szegény nevelő bújt, futott egyik szűk utcából a másikba, hogy valaki észre ne vegye arcán a meggyaláztatás égető bélyegét; kínos gondolatokkal tépelődvén, már háromszor is elkerülte kis házukat s talán haza sem mert vagy tudott volna találni, ha épen édes anyjával nem találkozik. — Hol jársz, édes fiam? de ki vagy pirulva! — szólítá meg anyja. A fiú a lelkében dúló fájdalom és sértés miatt még jobban elpirult, alig birt magával, csak úgy emelkedett széles, domború mellé. — Szegény tekintetes asszony tudom szomorú? — kérdé az anya szánakozó részvéttel. A fiú nem felelt, csak bámult ide-oda, szótlanul haladva anyja mellett. — A Gyula úrfi aligha ki nem megy ám az öreg Kozáry András úrhoz, — szólt az anya, újra megtörve a csendet, — de talán nem is voltál még Kozáryéknál, Gáborom? — Csak hadd érjünk haza, majd elmondom, édes anyám! — fakadt ki végre indulatosan a fiú. — De furcsa vagy ám te, édes fiam! hát nem is szólhatok? — s az anya szemeiben a neheztelés könyei törtek elő. — Édes anyám, csak ne bántson most, az isten is áldja meg! —s a nevelő, amint anyjára tekintve annak szemeiben könyeket vett észre, még erősebb fájdalmat érzett. Kevés idő múlva elérték a kis nádas födelű alacsony házat. Az anya alig tette le kezéből a varrót, mit magával hozott, azonnal kiment a konyhára, miközben könyei egyre potyogtak, nem amiatt, hogy talán fia megsértette, hanem hogy mi baja lehet annak a Gábornak?! A szegény nevelő az ablakba könyökölve, bámulta a ház előtt álló nagy akácfát, mintha a rajta ülő varjakban akarna gyönyörködni. Észre sem vette, hogy azalatt anya is bejött, kezébe vette az újonan hozott varrni való ingeket s a kemence mellett szomorúan varrogatott. A fiú hátrafordult, nézte, nézte szegény jó édes anyját , szemeiből egypár könycsepp gördült le. — Kié lesznek azok az ingek, édes anyám? — szólalt meg fájdalomtól ellágyult hangon. — A Túry uraké, fiam, minek kérded? — Hogy az enyimek készen vannak-e? mert meglehet édesanyám, hogy a napokban bemegyek Kecskemétre. A jó anya ijedten tekintett fiára. — Mit akarsz Gáborom? Kecskemétre? minek? mikor? — kérdé remegve. — Bemegyek a collegiumba, — s a fiú alig tudta megállni, hogy anyja nyakába ne boruljon s el ne panaszolja neki ama gyalázatos kiutasítást. — Lássa édes anyám! úgye mondtam, hogy nem maradok én itthon, nem megyek én a Kozáryékhoz, de csak.... — Oh! édes fiam te, hisz hogy mentél volna akkor vissza! tudod, milyen beteg voltál egész karácsonyig? nem magad mondtad-e, hogy no hát nem bánod, majd inkább az őszre, a jövő őszre mégy be? tudod lelkem, azután meg én is milyen beteg voltam?! —s a szegény asszony zokogva hajtotta le fejét varrójára. A fiú leült anyja mellé egy kis székre s hallgatott, nem tudta, hogy vigasztalja-e anyját, vagy pedig magát vádolja? — Ne búsuljon édes anyám, majd csak megsegít bennünket az isten! — szólt végre a fiú, minthogy mást nem akart, nem bírt szólni. — De hát csakugyan el akarsz-e menni? — El anyám! — Oh! édes Gáborom te....... aztán ilyen rögtön.... Hát Kozáryék ? A fiú, akinek fájdalma már lassan kint kezdett lecsöndesedni, e kérdésre ingerülten ugrott föl; arca lángolt, szemei szikráztak a haragtól s öklét görcsösen szorítá össze. •— Ne hozza elő őket, anyám, az istenre kérem! — kiáltott elkeseredetten, — mert.... mert megörülök, hacsak reá gondolok is, — s indulatosan járt föl s alá a szobában, majd megállt, karjait keresztbe foná s elgondolkozott hosszan. — De hát mégis mivel bánthattam őket? — tört ki indulatosan egyszerre, — nem tanítottam-e jól, nem bántam-e vele szépen?! Hisz isten látja a lelkemet, életemet kész lettem volna értte odaadni! Vagy melyiket bántottam hát meg no? valamelyik úrfit?! Úgy áldjon meg az isten te kevély, gőgös ember, amilyen gorombául bántál velem! — s fenyegetve emelő föl ökleit, — kiutasítani, kilökni engemet, becsületes embert, aki még egy légynek sem vét! Ki látott ilyent?! Hisz egy részeget, egy gazembert, egy alávaló csavargót, egy zsiványt szoktak kidobni, nem egy becsületes embert! — Nem bírta tovább folytatni, hevesen egy széket rántott maga alá s rohamos zokogás közt az asztalra borult. Az anya kínos szorongással kisérő gyermeke kifakadásait; kezdé a történteket lassan kint érteni, félt, remegett a szegény, hisz egyetlen gyermeke, lelkének boldogsága, szivének egyedüli öröme volt! Kétségbeesetten rohant hozzá: — Gáborom! édes fiam, egyetlenem mi lett az isten szerelméért?! — és sírva, csaknem eszméletlenül rogyott gyermekére, görcsösen kulcsolván át annak fejét sovány karjaival. Tudja isten, csodás hatalma van a könyeknek; a szeretet könyeit ki nem pótolhatja a világon semmi. A bánat elenyészik, a fájdalom megkönnyebbül általa; a lélek kibontakozik a szenvedések közül és a kínok helyét benne csöndes nyugalom és boldogság foglalja el. Az ifjú hagyta anyját egy kevés ideig vállain nyugodni; jól esett szivének, hogy vele együtt kisírhatá magát, úgy érzi, mintha egyúttal egy jó adag régi szenvedéstől is megkönnyebbült volna. De majd lecsillapodott , szégyelni kezdé magát gyöngeségéért, mely miatt szegény jó édes anyját is úgy elszomorítá; szemeit megtörülgeté s megszólalt : — Édes anyám! mi baja? miért sír oly nagyon? ugye nagyon indulatos voltam? Ne haragudjék! lássa mikor.... de ugye nem haragszik?! — s csókjaival árasztá el anyja kezeit. A szegény jó édesanya dehogy haragudott volna fiára. Amint látta, hogy Gáborja egészen lecsillapult, hogy megbánta hevességét, azonnal ő is elfelejte a történteket. Mire az öröm, az egyszerű megelégedés ismét visszatért a kis családba, a jó asszony ismét a régi gondos, szelíd, nyájas anya lett. Újra kiment a konyhába, az elaludt tüzet megigazgató s a kis szolgáló leánykával nyájas beszélgetésbe ereszkedett. Gábor is egészen lecsöndesedett, arca lassankint kiderült, szemei visszanyerték jóságos, szelíd tekintetöket. Összekeresgélte régi könyveit s azokat zsebkendőjével leporozgatá. Írásait rendbe szedte, egyszerű ruháit megnézegette s mintha mindjárt indulni akart volna, egyúttal el is rakosgatott mindent. Majd közben kiment a konyhára, valami elkeveredett ruhadarabot vagy könyvet kérdezni , majd megkerülte akiáz környékét, kis udvarukból a havat lapáttal eltisztogató, édes anyjának az eresz alatt egy kis fát vágott s tett mindent szó nélkül, ami csak keze ügyébe került s mivel örömöt vélt anyjának szerezni. Ebéd után csöndesen, nyugodtan elbeszélgettek s mintegy három óra felé, kezébe véve pálcikáját, elindult a fiú egy kissé járkálni. Megnézte a szigetben azt a szép kis füzfaerdőt, melynek kas árnyai alatt néha napján a szünidők alatt oly édes órákat töltött, elábrándozva pályájáról, az édes reményről, a boldogsággal kecsegtető szép jövőről. — A befagyott Tisza, a puszta, lombtalan erdő, a hűs árnyak helyét takaró hósuvatag máskor talán szomorúan hatottak volna lelkületére, de most — maga sem tudta miért — oly jól esett szivének e zordon pusztaság. Egy kissé járkált, majd megállapodott s elmélázott, de szemei mindig csak a nagy jegenyefákat keresték, a sárga kastélyt, hova ő többé soha sem mehetett!!! Az ifjú szülei ezelőtt mintegy 15 évvel jöttek e tájra, apja gazdatiszt volt a sz.jánosi pusztán, derék becsületes ember, fiatalon halt meg, semmi nélkül hagyva özvegyét egyetlen gyermekével. A korán özvegygyé lett ifjú nő két kézi munkájával tartá fönn magát, mígnem szülei halála után egy kis pénzhez jutott. Jó embereknek kiadta kölcsön, kik azért a jó asszonynak búzát, télre fűteni valót s mindenféle a háztartáshoz megkivántató aprólékos dolgokat hordozgattak; egyik odavaló úr pedig — mert leánykáit varrni tanította — ingyen lakást adott neki a kőtorony melletti kis nádas épületében. Itt éldegélt a kis család, megelégedetten, nyugodtan. Míg a kis Gabi a népiskolába járt, szegény anyja nem igen aggódott gyermeke jövője miatt; azonban a fiú elérvén a tizenkettedik évet, minden vágyódása az volt, ha az öreg Túry Pál fiaival ő is iskolára mehetne. Az isten erre is rásegítő, egyszerűen, szegényesen csak eltanulgatott egyik évről a másikra, Oh mily nagy volt a jó anya öröme, mikor úgy szünnapok alatt fia haza jött. Gábort mindenki dicsérettel halmozá el; szép magas növésű, hoszszúkás arcú, szelíd tekintetű, alázatos, kissé félénk természetű ifjú vola. Sokszor elmondogatta a jó anya, de épen olyan, mint áldott apjakora volt! Az anya öröme, boldogsága tetőpontját érte el, midőn egyszer, mint már nagyobb diák, Kőtemplom helységébe jött legatióba. Ki volna képes leírni egy buzgó, istenfélő, amellett sok nyomorúságon, szenvedéseken keresztül ment édesanyának azon örömét, melyet érez, midőn gyermekét legelőször a szent szószékben látja. Könyek között hallgatá végig gyermekét. A várva várt szünidő egyszer ismét elérkezett, de az anyára ezúttal nem hozott örömöt; gyermeke betegen jött haza és egész karácsonyig mindig a hideglelés gyötrő; szegény asszony a sok virasztásos fáradozásba maga is belebetegedett. Gábor kénytelen volt otthon maradni, hogy azonban felüdülésével az időt mégis hasznossal tölthesse . Kozáry János úr fölszólítása után elvállalá a kis Ilka tanítását. Idejárt mindaddig, míg a Kozáry családon ama szerencsétlenség nem történt. Gábor a sétálásból majdnem estefelé ért haza. A jó asszony hogy megörült, midőn fiát egészen nyugodtan s csaknem vidáman látá visszatérni. Egynéhány nap múlva, amint a tisztelendő úrtól, Túry úrtól s többi jó ismerőseitől elbúcsúzott, vásáros kocsikkal visszament a fiú ismét Kecskemétre a collegiumba. A szegény édesanya ismét maga maradt , özvegyen, árván. Ki-kiállt a kis ajtóba, leste, várta fiát, hogy jö-e már Kozáryéktól, alig tudott hozzá szokni a gondolathoz, hogy neki újra egyedül kell maradnia. Oh! mily jól esett szivének az esteli s reggeli órákban az a szép imádság: az isten az özvegyekre és árvákra gondot visel! (Folyt. köv.) Tudomány, irodalom és művészet. * (A magyar tudományos Akadémia) május 18-diki természettudományi és mathematikai ülésében először Asbóth Lajos székfoglaló beszédét olvasta fel a Hadtan kifejlődéséről az őskortól kezdve a jelenig. Ázsiában Cyrusnak voltak elsőben rendes katonái. Európában a görögök és rómaiak oly magas fokra fejtették a hadfolytatás tanát, hogy a lőpor feltalálásáig majdnem csak azon fokon állott. A nyilasok képezték az úgynevezett könnyűlovasságot és gyalogságot. A dárdások a nehezet. Hires volt a görög phalanx. A rómaiaknál a légió volt a fejlődési alak, állván több tömör négyszögbe állított csapatból. A táborozást várvivást többre vitték a rómaiak mint a görögök. Később a germánok hadfolytatása érdemel figyelmet, kik a rómaiakkal vittak nehéz harcokat. A lovagkorban a lovasság vitte a főszerepet, s a magyaroknál például a könnyűlovasság. — A magyarok jellmzésére felolvasta Szalay művéből az ide vonatkozókat. Gusztáv Adolf új rendszert kezdett. Nagy Fridrik ezt tökéletesítette. Ezek még mind egy vonalban harcoltak; ennek hiányait Carout francia tábornok fedezte fel s kezdé a dandárok szerinti csatarendezést, 1793-ban. Ezt azonban csak Bonaparte tábornok juttatá érvényre. Itt előbb erőkimélés, aztán az ellenség zömének gyors megsemmisítése s részeinek elválasztása voltak a győzelem főeszközei. A legújabb kor a fegyverekben s különösen a tüzérségben tett szerfelett javító találmányokat. De legyen bárminő a tüzérség Vagy bármely osztály javítva, fődolog a sereg szelleme, a jeles vezér s a kölcsönös bizalom és meggyőződés. Ezután a titkár felolvas egy udvari rendeletet a bicskei féle csillagdáról a Nagy Károly féle hagyaték nyomán. Továbbá véleményt, magyar tanférfiak társulatának alapszabályairól Pauler J. és Gönczi Páltól, Lipthay Antal levelét, melyben Lipthay György 5000 forint hagyatékáról tudósít. Tóth Lőrinc jelenti, hogy a Huszár Kálmán hagyatéka kitisztázódván, tesz 10.000 forintot. Ezzel szépen gyarapul az Akadémia alaptőkéje. * (A Mindszenti Gedeon által szerkesztett) és a nm. egri érsek bőkezűsége által kiadott „Mária hava“ címü imakönyv mind dús és valóban lelket emelő tartalmánál, mind igen csinos kiállításánál fogva kedves imakönyvül szolgálhat Mária minden hű tisztelőinek. * (Megjelent új könyv.) „Balaton-Füred és gyógyhatása.“ A helyi viszonyok, a fürdő története, gyógyhatása és gyógyeljárás ismertetése. Irta Orzovenszky Károly orvossebész tudor, balatonfüredi főorvos stb. Pest, 1863, megjelent Lampel Róbertnál. Ára 1 ft 50 kr. * (Lapátalakulás.) A „Magyar Sajtó“ jövő félévtől kezdve uj szerkesztő kezelése alá jut. Külalakjára nézve a turini „ Opinione“ hoz fog hasonlítani, iránya pedig olyan lesz, mint a „Magyarország“-é volt kezdetben. Szerkesztője, mint a „F.“ hallja Szilágyi Dezső leend. Színház. Máj. 19. Konti Franciska javára: ,,Borgia Lucretia“ opera 3 felvonásban, zenéjét irta Donizetti. Május 20. „Épen most volt itt“, vígjáték 1 felvonásban, irta Aknási Tihamér. Eztkövette : „Denis úr és neje“, víg Operette 1 felvonásban, zenéjét irta Offenbach. Máj. 21. Ujfalussy és Ujfalussyné javára: „István első magyar király“, tragéeaia 5 szakaszban, írta Dobsa Lajos. Konti Franciska jutalomjátéka alkalmával a színház üresen maradt, kezdetben annyira csekély volt a közönség, hogy azt hittük , az előadás is elmarad. Az előadásról a múlt alkalommal szóltunk, ma nincs mit hozzá tennünk. Az „Épen most volt itt“ című egy felvonásos vígjáték az ifjú szerzőnek első műve. A budai népszínházban először és utójára adták s szerencsésen mégis buktatták; pedig e darab, kivált mint kezdetleges mű, jobb előadás mellett tűrhető ; legalább színészeink játéka azzá tette. Krasznainál (Eszlári) a fölindulás kifejezése nagyon erőtetett. Balog hatalmas ügyvéd volt. — „Denis úr és neje“ élénk kis operette, jól volt előadva. Schinek Joz., Marcellné, Aradiné, Marcell egyaránt dicséretre méltólag feleltek meg szerepeiknek. „István első magyar király“ tragoediáról (?) s az előadásról legközelebbi számunkban bőven szólunk. Levélkosár D. Gy.-nek. Pest. Vártuk a szép verset. A „Hölgyfutár“ szerkesztőségének. Pest. Semmi tudósítást sem kaptam. A levél hihetőleg elveszett. Ifj. K. Pálnak. Pest. Hol késik az éji homályban ?