Szegedi Híradó, 1864. január-június (6. évfolyam, 1-52. szám)

1864-01-06 / 2. szám

1864. Hatodik évfolyam. Megj­elen : Hetenkint kétszer, szerdán és szombaton reggel. Szerkesztési iroda : Buzatér, Mayer-ház. Kiadóh­ivatal: Burger Zsigmond könyvkereskedése. Előfizetési föltételek: Szegeden h­ázhozh­ordással és vidékre postán. Egész évre....................... 8 frt Félévre............................................................4 „ Évnegyedre..................................................2 „ Helyben a kiadóhivatalból elvitetve: Egész évre.....................................6 frt —­kr. Félévre .....................................3„ — „ Évnegyedre.....................................1 „ 60 „ 2-ik szám. Szerdán, jan. 6-án. Ihirdetóselv: Az hathasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 5 kr, két­szerinél 4 kr, többszörinél 3 kr. Bélyegdij minden egyes beigtatásért 30 kr. A „Nyilttér“ben a négyhasábos petitsor igtatási dija 15 ujkrajcár. Az előfizetési pénzek és hirdetmények Burger Zsig­mond könyvkereskedéséhez cimezendők. Egyes szám ám A kr oszk­. ért. Teljes számú példányokkal még foly­vást szolgálhatunk. Beköszöntő beszéd, melyet Tóth István, a csongrádmegyei gaz­dasági egylet elnöke, az 1863. évi november 30-án tartott tisztújító közgyűlés alkal­mával mondott. (Folytatás.) Azt nyilvánítva, hogy a mezőgazdasági előállítás minden tökéi közt, az első hely az értelmi tökét illeti, ezzel tulajdonképen azt mondva, hogy a gazdasági értelmesség bir­tokának megszerzése a legelső teendő, e bir­tokhoz jutás pedig, mint a mezőgazdaság emelkedettebb fokán álló nemzetek példája iga­zolja, a tudomány elvein alapuló szakképzettség nélkül épen úgy el nem érhető , mint a pap, orvos, katona, mérnök, ügyvéd, ipa­ros s­a­t. szakképzés nélkül hivatásának kel­lőleg nem bír megfelelni, sok gazdatársam­nál kételkedést látok keletkezni. Hallom föl­­említtetni, hogy a gazdai szakképzettséget hatás tekintetben az iparoséval egy színvo­nalra helyezni nem lehet, mert míg az ipa­ros működési köre holt anyagokra szorítko­zik, és azoknak kisebb vagy nagyobb érté­kességre idomítása, talán egy öt forintos fa­­tuskónak ötven vagy száz forintos művé ala­kítása, egyedül saját ügyessége, belátása és szorgalma kisebb vagy nagyobb fokától fel­­tételeztetik, addig a gazdasági előállítás élő tárgyakkal, jelesen az állati és növényzeti életerő működtetésével foglalatoskodik, és emel­lett egy oly tényezővel kell megküzdenie, melyhez az iparosnak semmi köze, és amely a mezőgazda belátásán és hatalmán felül áll, az időjárással, mely ellen hogy a legtudományo­sabb gazdasági szakképzettség ereje és igyeke­zete is meghiúsul, jelen év­folyama hazánk nagy részében bevalósította, és az eddig is divatozott közmondatnak: „az idő a gazda,“ jelentőségét újabban is érvényre emelte. Igaz, hogy az időjárás a mezőgazdasági előállításoknál egyik fő tényező; igaz, hogy annak menetét előre belátni, hatását mellőz­hetni, a gazda tehetségében egészen nem áll; de az is igaz, hogy az időjárás körülményeit célhoz képest kihasználni, káros befolyását lehetségesen korlátozni, a gazdai értelmesség­­nek nagy részben sikerül. — Midőn az idei rendkívüli, — a szárazság terjedelme és következései felett közzétett királyi biz­tosi jelentésben olvassuk és tapasztaljuk, hogy a mélyen művelt fekete ugarban vetett növények, a másként míveltek silányságának közepette vázként kitűnve diszlettek; midőn látjuk, hogy gyökereik mély leeresztésénél fogva, az idei aszálylyal is dacolt lucerna, s gazként terjedett szerbtövis és kutyatej te­­nyészése; továbbá a faültetvények közelében tapasztalt növényzeti nagyobb virulás, mint­egy ujjal mutogatja a gazdának a süleség el­leni teendőt és óvszert, növényeinek az ed­diginél mélyebb művelését, és faültetvényei szaporítását; midőn látjuk, hogy a lombard gazda értelmességű, és abból eredt munkás szorgalma, esetlen éghajlata aszályos időjárá­sának ártalmait, földet öntözése utján, már több­ századdal ezelőtt nem csak elhárította, hanem ami legfőbb figyelmet érdemel, föld­jei termékenységét még fokozta is, állandó­sította is; kényteleníttettünk az ész hatalma és felsőbbsége előtt meghajolni, s a szójára­tos közmondatot „idő a gazda“ legalább is oda, hogy: „idő és ész a gazda“ kiigazítani. Hallom továbbá fölemlíttetni, hogy a mezőgazdasági előállítások foglalkozását al­kotó állati és növényi életerő maga magát ki szokta képezni, és némely csekély ápolás és tápanyagnyújtáson felül, emberi segítséget nem igen szükséges; e téren tehát tudomá­nyos műveltség és fáradalmas szakképzettség miért igényeltetnék ? A feladat, melyet a mezőgazdaságnak legkisebb részletességig meg kell oldani, ab­ban áll, hogy az állati és növényi életerőt, mint eszközt tekintve, oly móddal bírja kihasználni, hogy állatok mind az állati, mind a növényi termelés, a lehető legnagyobb mérvben elő­­állíttassék, úgy de e feladat kellő megoldása nélkülözhetlenül igényli, hogy teljesen ismer­jük azon törvényeket, melyek szerint az élet­erő működik; hogy ismerjük életének felté­teleit , elemeinek kútfejeit és táplálkozása forrásait. Ezen most kívánt ismeret pedig magá­ban foglalja és föltételezi az egyetemes anyagi természet ismeretét, oly terjedelmes körét, hogy abban a legkitűnőbb szellemi tehetség is, mű­ködésével soha ki nem fogyható tápanyagot talál; lehet-e tehát kételkedni afelől, hogy a mezőgazda művelődésének és kellő szakkép­zettségének , az emberi tudás legtágasabb, és kimeríthetlenebb tere jutott feladatul, és hogy itt a netovábbat, ernyedetlen szorgalom és folytonos tanulás mellett is, alig lehet meg­közelíteni ? " Ameddig a gazda a fentebbi ismeretek nélkül, egyedül csak azon fogásoknak és esz­közöknek alkalmazását utánozza, melyeket ősei az állat és növény tenyésztés kezelésénél századok óta firól fira örökség gyanánt át­­hagyományoztak, melyek lakvidéke gazdasági üzletének úgynevezett rendszerét képezik; szóval, ameddig egyedül csak a gyakorlat terén forog, célt érhet ugyan bizonyos fokig, de a legkisebb nehézségnél vagy termelés­­csökkenésnél, mely tenyésztése körében föl­merül, midőn azok elhárítására eddigi mód­szerét elvégre képesnek nem látja, fönakad, és kisegítés végett hosszas, számos és több­­nemű kísérletet kénytelen lesz tenni, de me­lyek legtöbbször meghiúsulnak, és csak idő-, erő- és pénzpazarlást szülnek. Mennyivel könnyebb, mennyivel bizto­sabb az út, mely ily esetekben a tudomány fentebbi elveiben avatott gazdának nyitva áll! Midőn ez látja és tapasztalja, hogy föld­jének termékenysége, ugyanazon egy fajú növényművelés mellett, évről évre hanyatlik, midőn tapasztalja, hogy ugyanazon földben egyik faj növény díszül, a másik pedig nem tenyészik; midőn e különbségek okait keresi és tudja, hogy minden növény a maga dísz­lésére, különböző föld alkatrészeket igényel; hogy ez alkatrészek a növény hamujából ki­kutathatók, és kérdéses földet elemezve, ha termelni óhajtott növényéhez a kívánt alkat­részek abban hiányzását látja, a nem díszlés bizonyos okára azonnal rá­talál, reá fog ta­lálni az orvosló szerekre és elhárító eszkö­zökre is, mert ezek, az akadály oka felisme­réséből önkényt előállnak s a gazdát a vakos­­kodó kísérletektől megmentik, időt, erőt és tökét előnyösen alkalmazni, és sikerrel be­ruházni útba igazítják. Íme ily hasznos, ily nélkülözhetetlen vezér, a legfőbb tényező a gazdasági előállítások terén, a kellő szakkép­zettség, elmélet és tudományos műveltség és, ha az ember minden tényeinek mellőzhetlen kalauza az ész, ha az akarat semmi tényt nem hozhat létre, mielőtt annak eszméje gon­dolatunkban meg nem fogamzott volna, nem­de, megbecstelenítés lenne a mezőgazdára nézve, ha egyedül ő volna az, kinek foglal­kozása az okok belátását, az ész vezérletét nélkülözhetné, és tényezőjét az emberi rang­ból az állatok sorába visszahelyeztetné? Kapcsoljuk azért az elméletet a mező­gazdasági előállítások minden ágazatai üz­letéhez, elválaszthatatlanul össze­­ková. Se higyük azt, hogy a mezőgazdaság terén, akk­ár az elmélet külön, akár az üzlet külön, két egymástól különböző, vagy talán még ellen­kező uton járhatnának; hogy a gyakorlati kivitel tényei az elmélet elveivel és viszont ellenkezésben állnának; mert az elmélet nem egyéb, mint a gyakorlat virága s gyümölcse; s annak, mit a tapasztalatok összege magá­ban foglal, mintegy észbeli kivonata és szel­lemi kifejezése, a hosszas kísérletek legelső okfejének kimutatása, szóval, azok és okozat közt, kölcsönös egybefüggés törvényeinek fel­ismerése, a gyakorlat útjának , mely nála nél­kül az eszközöknek belátás és öntudat nél­küli alkalmazásává sülyedne, egyengetése, kellemesítése és megkönnyebbítése. Ha ily nagyszerű horderővel bír a gaz­dasági előállításoknál a kellő szakképzettség, ha ily terjedelmes az ide vonatkozó tudomá­nyok köre és folytonos szorgalmat kívánó megszerzése — hallom kérdésbe tétetni — hogy miután ily szakképzettség alapvonalai országilag felállított közintézetekben legcélsze­rűbben lehetnének elsajátíthatók, miként le­­­hetséges az, hogy hazánk, melynek lakosai legalább is kilenc tizedrészben gazdászattal foglalkoznak, polgárai ily nagy részének szakképzettségére szükséges eszközökről és intézetekről, országilag mindeddig nem gon­doskodott? Hiszen minden állam köteles azon neveltetést és kiképzést kivétel nélkül meg­adni polgárainak, melyet ezek társadalmi ál­lásukhoz mérve, nem csak mint emberek és polgárok, hanem mint munkás tagok is, fog­lalkozásuk szakjához képest igényelhetnek, és valóban míg hazánkban papot papnak, orvost orvosnak, mérnököt mérnöknek, ügy­védet ügyvédnek, iparost iparosnak, keres­kedőt kereskedőnek sat. képző országos in­tézeteket látunk, a legnagyobb osztályt, a földművelőt földművelőnek képző intézeteket országilag alakítva sehol sem találunk. E tényállás okai számosak. Mint a foglalkozások bármely nemesnél, úgy a gazdászatnál is, mi­előtt haladás és javulás keletkezhetnék, előbb az azokban találtató hiány felismerésének, s az abból eredő változtatási szükség közér­zetének kell létre­jönnie, ugy de e létrejövés már tágultabb gazdászati képzettséget és be­látást feltételez, ez pedig hazánk régibb szá­zadaiban a ritkaságok közé tartozott, s csak a múlt század utolsó, és a jelen közelebbi évtizedeiben kezdett mindig jobban és jobban terjedve maga körül, tekintélyesebb számú kört alakítani, és a hiány felismerését, annak orvoslása és változtatása szükségének közér­­zületét átalánossá tenni. A fentebbi tényállás okai, sokban az 1848 előtti köztörvényeink­nek és viszonyainknak is tulajdonítandók. Míg a majorsági földek, nagy részben robot út­ján műveltetve, a birtokost, a gazdászat szo­kásban volt kezelésénél, saját pénztárából kiadásokra nem igen kényszeríttették, követ­kezésképen annak megfontolását és egybeve­tését, hogy a kiadás a bevétellel arányban áll-e, tehát a művelés vagy kezelés ilyen vagy amolyan módja, hasznot adó-e vagy káros, fel nem ébresztették; mig a volt jobbágy, a dézma miatt s a tulajdonosi jog hiányában, földének javítására sem ösztönt sem kedvet nem nyerhetett, és mintegy idegennek kellett magát éreznie a földön, melyet szántogatott, mig az ősiség fenléte, a birtokolásnak biztos­ságot, a biztosság kellő javítási és felszere­lési vágyat, és e célra szükséges hitelt nem nyújthatott; mig a közterhek nem viselése a földbirtokost azoknak honnan és miként fö­­dözéséről gondoskodásra nem kényszerítette, addig a gazdászati hiányok felismerése és azok elhárítása szükségességének közérzülete, sikeres hatályra nem emelkedhetett; a száza­dokat átélt állapot megszokásának ereje, s azon hiedelem, hogy mihelyt valaki földbirto­kos, mindjárt egyszersmind született gazda; hogy különben is, mint fentebb már érinte­tett, „az idő a gazda,“ és hogy a gazdászat felvirágoztatására , az ipar és kereskedés emelésén kívül egyéb nem szükséges, háttérbe nem szoríttathatott. (Folytatása következik.A gazdasági egyesületet illeti, melynek erkölcsi befolyása nagyban fogja az ügyet elősegíteni. Értekező nem is tartja lehetetlennek e célra a kellő pénzerőt előteremteni. Számítás a kö­vetkező: Ehez maga Budapest is nagyban já­rulhatna. Fölvéve a két város terménykeres­kedőit, ezek száma a 200-at felülhaladja. Vegyünk e számból csak 150 et, mint olya­nokat, kik raktárakat bérelve, raktárdíjt fi­zetnek évenkint, és tegyük egyremásra a 150 raktár évenkinti illetékét egyenkint 300 frtra, a bérilleték 45,000 forintra rúg. Ez összeget 5%-kal tőkésítve, képvisel ez 900,000 frtot. Következőleg megszüntetve Budapesten a ma­gán­raktárakat, terménykereskedőink a köz­raktár alaptőkéjéhez ez összeggel járulnának. A közraktár részvények útján lenne létesíten­dő, 8 helyisége és fölszerelésére másfél millió forint volna fordítandó, míg a forgalmi tőke két millió frtban állapíttatnék meg. S igy 31/* millió frtnak megfelelő 17,500 drb 200 frtos részvény bocsáttatnék ki, megjegyezvén, hogy a 2 millió forgalmi tőke előlegül szol­gálna a raktárba beadandó terményekre, min­den tételnél a termény értékének 23­dáig 6%-os kamat mellett, míg a letéti díj a ter­mények minőségéhez képest mázsa vagy mérő után szabatnék meg bizonyos illetékben. A mi jó barátunknak, a „Botschafter“ - nek az alföldi vasút nagy szálka lehet a sze­mében. Ezt ő valóságos anomáliának nevezi. Nincs, úgymond, concessio, nincs hozzávaló társaság, s a földmunkákat megkezdték még­is, még­pedig „a megszavazott 20 millióból, annak ellenére, hogy a reichsrath határozot­tan megszabta, hogy abból vasút építésére semmi se fordítassék.“ H­a sok anomáliát le­hetne a világon fölhozni. Már magában az is anomália megszokott fogalmaink szerint, hogy a mi áldott alföldünk segítségre szorul, hogy itt ezerekre meg ezerekre megy azok száma, kiknek ha munkát , ez­által kerese­tet nem adunk, kénytelenek éhen halni. Sze­rintünk, noha lelkünkből óhajtjuk az alföldi vasutat, ez is, valamint minden bármi nagyszerű vállalat, ez idő szerint csak eszközzé törpült. A fő cél: szűkölködő honfitársaink nyomorát enyhíteni, és ily nagy cél egy kis anomáliát is megengedhetővé tenne. Azonban a neve­zett lap szerkesztője cikkírójának — kit je­les és tekintélyes utazónak nevez — ez állí­tása ellenében kénytelen megjegyezni, hogy az alföldi vasút költségei, hallomása szerint, a magyar országos alapból szolgáltattak ki. Hazai mozgalmak. Szeged, 1864. jan. 5. év nyi. (Közraktárak. Az alföldi vasút 63 a Botschafter.“) Nekünk e rovatban főleg az anyagi érdekek fejlődése körüli mozgal­mak összeállítása lévén, olykor néhány észre­vétel kíséretében főfeladatunk, most egy kis ideig még szünidőt tarthatnánk, miután a kö­zelebbről múlt ünnepek folytán a tanácskozá­sok és működések mindenfelé félbeszakíttat­­ván, e téren alig történt valami följegyzésre méltó. Azonban úgy hiszszük, hogy olykor fontosabb ügyeinkre vonatkozó némely egyes nyilatkozatok is képesek olvasóink figyelmét felébreszteni, minél fogva ezúttal ilyenekre kell szorítkoznunk. A Pesten állítandó közraktárak tervét mi is említettük. Most e tervre nézve a P. N. a következő megjegyzéseket hozza. Nem mél­tán jajdulhatunk e­löl, mond cikkíró, hallván azt, hogy ez üdvös eszme is külföldi tőkék által fog nyerni életet? Ha már vasutaink s más nagyobbszerű vállalatok idegen tőkék által jöttek létre, melyek mind megannyi jövedel­met vonnak ki hazánkból, nem lehet s nem szabad megengednünk, hogy hazánk főváro­sában idegen pénzzel oly közraktár állíttassák, melyre mint idegen vagyonra csak önváddal tekinthetnénk; hogy hazánk szivében a köz­raktár, mezőgazdaságunk e legszebbb jelvé­nye, idegenek érdemének legyen hirdetője, nemzetünk rovására, s olyanok felügyelete alá helyeztessék, kiktől mint idegen vállalko­zóktól, nem igényelhetjük azon hazafias leg­jobb szándékot, mely nélkül közérdekeink elő­mozdítására soha sem számíthatunk. Ez érdem­ben is a kezdeményezés az országos magyar Makó, 1864. január 1. Adjon Isten boldog újévet! Ez az óhajtás kel most minden ember szivéből, és e mondat ül most minden ember ajkán. Bizony már ránk is férne egy kis bol­dogság az igaziból, mert a boldogtalanságban már elég részünk volt; pedig hát épen túl­­követelők e részben nem voltunk; imádságunk csak a következő szavakból állott: „Adjon Isten bort, búzát, egészséget, országunkban békességet!“ s azután ámenül: „Éljen a hazát“ Ennél már ugyan szerényebb igény alig lehet! Biz ezt könnyen betölthette volna a vi­lágszellem. Azonban félre a panaszszal, ha már eddig vártunk, várjunk tovább is. Higyjünk s reméljünk a jövőben, ki tudja, hátha az újév feledtet minden bajt, s nem hiába­ kér­tük, hogy adjon Isten boldog újévet! Tehát itt az újév! Gyönyörű, mosolygó arcú, reményteljes ifjú, akiből minden lehet. Majd meglátjuk, mi lesz belőle! Az eltemetett vén zsarnok sírjánál nyúj­tott először kezet, a vén zsarnokén, ki még halálos ágyán sem tért meg, ki utolsó per­ceiben sem tagadta meg jellemét. Ugyanis tudta jól, hogy bizony mi ma­­kaiak sem fogunk — csupán jókedvből — az ő kimúlásánál virasztgatni, hogy miattunk bizony kimúlhat egymagán is békeségesen; hát kérem mit tesz?! — cselhez nyúl, elhí­resztelted valami jómadárral a városban , hogy Makónak ez éjszakán le kell földig égni! A közönség hitt, s rettegvén a közeli veszedelmet, az éji őrséget megkettőzteti, őr­járatokat rendez s egész éjjel éberen várja a veszélyes ítélet teljesedtét; ezalatt azután szép csendesen s önmagával szörnyen meg-­ elégedve, sirba szállt az ó év.

Next