Szegedi Híradó, 1864. január-június (6. évfolyam, 1-52. szám)
1864-01-06 / 2. szám
1864. Hatodik évfolyam. Megjelen : Hetenkint kétszer, szerdán és szombaton reggel. Szerkesztési iroda : Buzatér, Mayer-ház. Kiadóhivatal: Burger Zsigmond könyvkereskedése. Előfizetési föltételek: Szegeden házhozhordással és vidékre postán. Egész évre....................... 8 frt Félévre............................................................4 „ Évnegyedre..................................................2 „ Helyben a kiadóhivatalból elvitetve: Egész évre.....................................6 frt —kr. Félévre .....................................3„ — „ Évnegyedre.....................................1 „ 60 „ 2-ik szám. Szerdán, jan. 6-án. Ihirdetóselv: Az hathasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 5 kr, kétszerinél 4 kr, többszörinél 3 kr. Bélyegdij minden egyes beigtatásért 30 kr. A „Nyilttér“ben a négyhasábos petitsor igtatási dija 15 ujkrajcár. Az előfizetési pénzek és hirdetmények Burger Zsigmond könyvkereskedéséhez cimezendők. Egyes szám ám A kr oszk. ért. Teljes számú példányokkal még folyvást szolgálhatunk. Beköszöntő beszéd, melyet Tóth István, a csongrádmegyei gazdasági egylet elnöke, az 1863. évi november 30-án tartott tisztújító közgyűlés alkalmával mondott. (Folytatás.) Azt nyilvánítva, hogy a mezőgazdasági előállítás minden tökéi közt, az első hely az értelmi tökét illeti, ezzel tulajdonképen azt mondva, hogy a gazdasági értelmesség birtokának megszerzése a legelső teendő, e birtokhoz jutás pedig, mint a mezőgazdaság emelkedettebb fokán álló nemzetek példája igazolja, a tudomány elvein alapuló szakképzettség nélkül épen úgy el nem érhető , mint a pap, orvos, katona, mérnök, ügyvéd, iparos sat. szakképzés nélkül hivatásának kellőleg nem bír megfelelni, sok gazdatársamnál kételkedést látok keletkezni. Hallom fölemlíttetni, hogy a gazdai szakképzettséget hatás tekintetben az iparoséval egy színvonalra helyezni nem lehet, mert míg az iparos működési köre holt anyagokra szorítkozik, és azoknak kisebb vagy nagyobb értékességre idomítása, talán egy öt forintos fatuskónak ötven vagy száz forintos művé alakítása, egyedül saját ügyessége, belátása és szorgalma kisebb vagy nagyobb fokától feltételeztetik, addig a gazdasági előállítás élő tárgyakkal, jelesen az állati és növényzeti életerő működtetésével foglalatoskodik, és emellett egy oly tényezővel kell megküzdenie, melyhez az iparosnak semmi köze, és amely a mezőgazda belátásán és hatalmán felül áll, az időjárással, mely ellen hogy a legtudományosabb gazdasági szakképzettség ereje és igyekezete is meghiúsul, jelen évfolyama hazánk nagy részében bevalósította, és az eddig is divatozott közmondatnak: „az idő a gazda,“ jelentőségét újabban is érvényre emelte. Igaz, hogy az időjárás a mezőgazdasági előállításoknál egyik fő tényező; igaz, hogy annak menetét előre belátni, hatását mellőzhetni, a gazda tehetségében egészen nem áll; de az is igaz, hogy az időjárás körülményeit célhoz képest kihasználni, káros befolyását lehetségesen korlátozni, a gazdai értelmességnek nagy részben sikerül. — Midőn az idei rendkívüli, — a szárazság terjedelme és következései felett közzétett királyi biztosi jelentésben olvassuk és tapasztaljuk, hogy a mélyen művelt fekete ugarban vetett növények, a másként míveltek silányságának közepette vázként kitűnve diszlettek; midőn látjuk, hogy gyökereik mély leeresztésénél fogva, az idei aszálylyal is dacolt lucerna, s gazként terjedett szerbtövis és kutyatej tenyészése; továbbá a faültetvények közelében tapasztalt növényzeti nagyobb virulás, mintegy ujjal mutogatja a gazdának a süleség elleni teendőt és óvszert, növényeinek az eddiginél mélyebb művelését, és faültetvényei szaporítását; midőn látjuk, hogy a lombard gazda értelmességű, és abból eredt munkás szorgalma, esetlen éghajlata aszályos időjárásának ártalmait, földet öntözése utján, már több századdal ezelőtt nem csak elhárította, hanem ami legfőbb figyelmet érdemel, földjei termékenységét még fokozta is, állandósította is; kényteleníttettünk az ész hatalma és felsőbbsége előtt meghajolni, s a szójáratos közmondatot „idő a gazda“ legalább is oda, hogy: „idő és ész a gazda“ kiigazítani. Hallom továbbá fölemlíttetni, hogy a mezőgazdasági előállítások foglalkozását alkotó állati és növényi életerő maga magát ki szokta képezni, és némely csekély ápolás és tápanyagnyújtáson felül, emberi segítséget nem igen szükséges; e téren tehát tudományos műveltség és fáradalmas szakképzettség miért igényeltetnék ? A feladat, melyet a mezőgazdaságnak legkisebb részletességig meg kell oldani, abban áll, hogy az állati és növényi életerőt, mint eszközt tekintve, oly móddal bírja kihasználni, hogy állatok mind az állati, mind a növényi termelés, a lehető legnagyobb mérvben előállíttassék, úgy de e feladat kellő megoldása nélkülözhetlenül igényli, hogy teljesen ismerjük azon törvényeket, melyek szerint az életerő működik; hogy ismerjük életének feltételeit , elemeinek kútfejeit és táplálkozása forrásait. Ezen most kívánt ismeret pedig magában foglalja és föltételezi az egyetemes anyagi természet ismeretét, oly terjedelmes körét, hogy abban a legkitűnőbb szellemi tehetség is, működésével soha ki nem fogyható tápanyagot talál; lehet-e tehát kételkedni afelől, hogy a mezőgazda művelődésének és kellő szakképzettségének , az emberi tudás legtágasabb, és kimeríthetlenebb tere jutott feladatul, és hogy itt a netovábbat, ernyedetlen szorgalom és folytonos tanulás mellett is, alig lehet megközelíteni ? " Ameddig a gazda a fentebbi ismeretek nélkül, egyedül csak azon fogásoknak és eszközöknek alkalmazását utánozza, melyeket ősei az állat és növény tenyésztés kezelésénél századok óta firól fira örökség gyanánt áthagyományoztak, melyek lakvidéke gazdasági üzletének úgynevezett rendszerét képezik; szóval, ameddig egyedül csak a gyakorlat terén forog, célt érhet ugyan bizonyos fokig, de a legkisebb nehézségnél vagy termeléscsökkenésnél, mely tenyésztése körében fölmerül, midőn azok elhárítására eddigi módszerét elvégre képesnek nem látja, fönakad, és kisegítés végett hosszas, számos és többnemű kísérletet kénytelen lesz tenni, de melyek legtöbbször meghiúsulnak, és csak idő-, erő- és pénzpazarlást szülnek. Mennyivel könnyebb, mennyivel biztosabb az út, mely ily esetekben a tudomány fentebbi elveiben avatott gazdának nyitva áll! Midőn ez látja és tapasztalja, hogy földjének termékenysége, ugyanazon egy fajú növényművelés mellett, évről évre hanyatlik, midőn tapasztalja, hogy ugyanazon földben egyik faj növény díszül, a másik pedig nem tenyészik; midőn e különbségek okait keresi és tudja, hogy minden növény a maga díszlésére, különböző föld alkatrészeket igényel; hogy ez alkatrészek a növény hamujából kikutathatók, és kérdéses földet elemezve, ha termelni óhajtott növényéhez a kívánt alkatrészek abban hiányzását látja, a nem díszlés bizonyos okára azonnal rátalál, reá fog találni az orvosló szerekre és elhárító eszközökre is, mert ezek, az akadály oka felismeréséből önkényt előállnak s a gazdát a vakoskodó kísérletektől megmentik, időt, erőt és tökét előnyösen alkalmazni, és sikerrel beruházni útba igazítják. Íme ily hasznos, ily nélkülözhetetlen vezér, a legfőbb tényező a gazdasági előállítások terén, a kellő szakképzettség, elmélet és tudományos műveltség és, ha az ember minden tényeinek mellőzhetlen kalauza az ész, ha az akarat semmi tényt nem hozhat létre, mielőtt annak eszméje gondolatunkban meg nem fogamzott volna, nemde, megbecstelenítés lenne a mezőgazdára nézve, ha egyedül ő volna az, kinek foglalkozása az okok belátását, az ész vezérletét nélkülözhetné, és tényezőjét az emberi rangból az állatok sorába visszahelyeztetné? Kapcsoljuk azért az elméletet a mezőgazdasági előállítások minden ágazatai üzletéhez, elválaszthatatlanul összeková. Se higyük azt, hogy a mezőgazdaság terén, akkár az elmélet külön, akár az üzlet külön, két egymástól különböző, vagy talán még ellenkező uton járhatnának; hogy a gyakorlati kivitel tényei az elmélet elveivel és viszont ellenkezésben állnának; mert az elmélet nem egyéb, mint a gyakorlat virága s gyümölcse; s annak, mit a tapasztalatok összege magában foglal, mintegy észbeli kivonata és szellemi kifejezése, a hosszas kísérletek legelső okfejének kimutatása, szóval, azok és okozat közt, kölcsönös egybefüggés törvényeinek felismerése, a gyakorlat útjának , mely nála nélkül az eszközöknek belátás és öntudat nélküli alkalmazásává sülyedne, egyengetése, kellemesítése és megkönnyebbítése. Ha ily nagyszerű horderővel bír a gazdasági előállításoknál a kellő szakképzettség, ha ily terjedelmes az ide vonatkozó tudományok köre és folytonos szorgalmat kívánó megszerzése — hallom kérdésbe tétetni — hogy miután ily szakképzettség alapvonalai országilag felállított közintézetekben legcélszerűbben lehetnének elsajátíthatók, miként lehetséges az, hogy hazánk, melynek lakosai legalább is kilenc tizedrészben gazdászattal foglalkoznak, polgárai ily nagy részének szakképzettségére szükséges eszközökről és intézetekről, országilag mindeddig nem gondoskodott? Hiszen minden állam köteles azon neveltetést és kiképzést kivétel nélkül megadni polgárainak, melyet ezek társadalmi állásukhoz mérve, nem csak mint emberek és polgárok, hanem mint munkás tagok is, foglalkozásuk szakjához képest igényelhetnek, és valóban míg hazánkban papot papnak, orvost orvosnak, mérnököt mérnöknek, ügyvédet ügyvédnek, iparost iparosnak, kereskedőt kereskedőnek sat. képző országos intézeteket látunk, a legnagyobb osztályt, a földművelőt földművelőnek képző intézeteket országilag alakítva sehol sem találunk. E tényállás okai számosak. Mint a foglalkozások bármely nemesnél, úgy a gazdászatnál is, mielőtt haladás és javulás keletkezhetnék, előbb az azokban találtató hiány felismerésének, s az abból eredő változtatási szükség közérzetének kell létrejönnie, ugy de e létrejövés már tágultabb gazdászati képzettséget és belátást feltételez, ez pedig hazánk régibb századaiban a ritkaságok közé tartozott, s csak a múlt század utolsó, és a jelen közelebbi évtizedeiben kezdett mindig jobban és jobban terjedve maga körül, tekintélyesebb számú kört alakítani, és a hiány felismerését, annak orvoslása és változtatása szükségének közérzületét átalánossá tenni. A fentebbi tényállás okai, sokban az 1848 előtti köztörvényeinknek és viszonyainknak is tulajdonítandók. Míg a majorsági földek, nagy részben robot útján műveltetve, a birtokost, a gazdászat szokásban volt kezelésénél, saját pénztárából kiadásokra nem igen kényszeríttették, következésképen annak megfontolását és egybevetését, hogy a kiadás a bevétellel arányban áll-e, tehát a művelés vagy kezelés ilyen vagy amolyan módja, hasznot adó-e vagy káros, fel nem ébresztették; mig a volt jobbágy, a dézma miatt s a tulajdonosi jog hiányában, földének javítására sem ösztönt sem kedvet nem nyerhetett, és mintegy idegennek kellett magát éreznie a földön, melyet szántogatott, mig az ősiség fenléte, a birtokolásnak biztosságot, a biztosság kellő javítási és felszerelési vágyat, és e célra szükséges hitelt nem nyújthatott; mig a közterhek nem viselése a földbirtokost azoknak honnan és miként födözéséről gondoskodásra nem kényszerítette, addig a gazdászati hiányok felismerése és azok elhárítása szükségességének közérzülete, sikeres hatályra nem emelkedhetett; a századokat átélt állapot megszokásának ereje, s azon hiedelem, hogy mihelyt valaki földbirtokos, mindjárt egyszersmind született gazda; hogy különben is, mint fentebb már érintetett, „az idő a gazda,“ és hogy a gazdászat felvirágoztatására , az ipar és kereskedés emelésén kívül egyéb nem szükséges, háttérbe nem szoríttathatott. (Folytatása következik.A gazdasági egyesületet illeti, melynek erkölcsi befolyása nagyban fogja az ügyet elősegíteni. Értekező nem is tartja lehetetlennek e célra a kellő pénzerőt előteremteni. Számítás a következő: Ehez maga Budapest is nagyban járulhatna. Fölvéve a két város terménykereskedőit, ezek száma a 200-at felülhaladja. Vegyünk e számból csak 150 et, mint olyanokat, kik raktárakat bérelve, raktárdíjt fizetnek évenkint, és tegyük egyremásra a 150 raktár évenkinti illetékét egyenkint 300 frtra, a bérilleték 45,000 forintra rúg. Ez összeget 5%-kal tőkésítve, képvisel ez 900,000 frtot. Következőleg megszüntetve Budapesten a magánraktárakat, terménykereskedőink a közraktár alaptőkéjéhez ez összeggel járulnának. A közraktár részvények útján lenne létesítendő, 8 helyisége és fölszerelésére másfél millió forint volna fordítandó, míg a forgalmi tőke két millió frtban állapíttatnék meg. S igy 31/* millió frtnak megfelelő 17,500 drb 200 frtos részvény bocsáttatnék ki, megjegyezvén, hogy a 2 millió forgalmi tőke előlegül szolgálna a raktárba beadandó terményekre, minden tételnél a termény értékének 23dáig 6%-os kamat mellett, míg a letéti díj a termények minőségéhez képest mázsa vagy mérő után szabatnék meg bizonyos illetékben. A mi jó barátunknak, a „Botschafter“ - nek az alföldi vasút nagy szálka lehet a szemében. Ezt ő valóságos anomáliának nevezi. Nincs, úgymond, concessio, nincs hozzávaló társaság, s a földmunkákat megkezdték mégis, mégpedig „a megszavazott 20 millióból, annak ellenére, hogy a reichsrath határozottan megszabta, hogy abból vasút építésére semmi se fordítassék.“ Ha sok anomáliát lehetne a világon fölhozni. Már magában az is anomália megszokott fogalmaink szerint, hogy a mi áldott alföldünk segítségre szorul, hogy itt ezerekre meg ezerekre megy azok száma, kiknek ha munkát , ezáltal keresetet nem adunk, kénytelenek éhen halni. Szerintünk, noha lelkünkből óhajtjuk az alföldi vasutat, ez is, valamint minden bármi nagyszerű vállalat, ez idő szerint csak eszközzé törpült. A fő cél: szűkölködő honfitársaink nyomorát enyhíteni, és ily nagy cél egy kis anomáliát is megengedhetővé tenne. Azonban a nevezett lap szerkesztője cikkírójának — kit jeles és tekintélyes utazónak nevez — ez állítása ellenében kénytelen megjegyezni, hogy az alföldi vasút költségei, hallomása szerint, a magyar országos alapból szolgáltattak ki. Hazai mozgalmak. Szeged, 1864. jan. 5. év nyi. (Közraktárak. Az alföldi vasút 63 a Botschafter.“) Nekünk e rovatban főleg az anyagi érdekek fejlődése körüli mozgalmak összeállítása lévén, olykor néhány észrevétel kíséretében főfeladatunk, most egy kis ideig még szünidőt tarthatnánk, miután a közelebbről múlt ünnepek folytán a tanácskozások és működések mindenfelé félbeszakíttatván, e téren alig történt valami följegyzésre méltó. Azonban úgy hiszszük, hogy olykor fontosabb ügyeinkre vonatkozó némely egyes nyilatkozatok is képesek olvasóink figyelmét felébreszteni, minél fogva ezúttal ilyenekre kell szorítkoznunk. A Pesten állítandó közraktárak tervét mi is említettük. Most e tervre nézve a P. N. a következő megjegyzéseket hozza. Nem méltán jajdulhatunk elöl, mond cikkíró, hallván azt, hogy ez üdvös eszme is külföldi tőkék által fog nyerni életet? Ha már vasutaink s más nagyobbszerű vállalatok idegen tőkék által jöttek létre, melyek mind megannyi jövedelmet vonnak ki hazánkból, nem lehet s nem szabad megengednünk, hogy hazánk fővárosában idegen pénzzel oly közraktár állíttassák, melyre mint idegen vagyonra csak önváddal tekinthetnénk; hogy hazánk szivében a közraktár, mezőgazdaságunk e legszebbb jelvénye, idegenek érdemének legyen hirdetője, nemzetünk rovására, s olyanok felügyelete alá helyeztessék, kiktől mint idegen vállalkozóktól, nem igényelhetjük azon hazafias legjobb szándékot, mely nélkül közérdekeink előmozdítására soha sem számíthatunk. Ez érdemben is a kezdeményezés az országos magyar Makó, 1864. január 1. Adjon Isten boldog újévet! Ez az óhajtás kel most minden ember szivéből, és e mondat ül most minden ember ajkán. Bizony már ránk is férne egy kis boldogság az igaziból, mert a boldogtalanságban már elég részünk volt; pedig hát épen túlkövetelők e részben nem voltunk; imádságunk csak a következő szavakból állott: „Adjon Isten bort, búzát, egészséget, országunkban békességet!“ s azután ámenül: „Éljen a hazát“ Ennél már ugyan szerényebb igény alig lehet! Biz ezt könnyen betölthette volna a világszellem. Azonban félre a panaszszal, ha már eddig vártunk, várjunk tovább is. Higyjünk s reméljünk a jövőben, ki tudja, hátha az újév feledtet minden bajt, s nem hiába kértük, hogy adjon Isten boldog újévet! Tehát itt az újév! Gyönyörű, mosolygó arcú, reményteljes ifjú, akiből minden lehet. Majd meglátjuk, mi lesz belőle! Az eltemetett vén zsarnok sírjánál nyújtott először kezet, a vén zsarnokén, ki még halálos ágyán sem tért meg, ki utolsó perceiben sem tagadta meg jellemét. Ugyanis tudta jól, hogy bizony mi makaiak sem fogunk — csupán jókedvből — az ő kimúlásánál virasztgatni, hogy miattunk bizony kimúlhat egymagán is békeségesen; hát kérem mit tesz?! — cselhez nyúl, elhíresztelted valami jómadárral a városban , hogy Makónak ez éjszakán le kell földig égni! A közönség hitt, s rettegvén a közeli veszedelmet, az éji őrséget megkettőzteti, őrjáratokat rendez s egész éjjel éberen várja a veszélyes ítélet teljesedtét; ezalatt azután szép csendesen s önmagával szörnyen meg- elégedve, sirba szállt az ó év.