Szegedi Híradó, 1865. január-június (7. évfolyam, 1-52. szám)

1865-01-01 / 1. szám

19 & H éi JL Párisi dolgok. Paris, december végén 1864. (Páris a farsang küszöbén. — Az oroszok vissza­húzódnak. — Opera-bálok. — Az öreg Dumas fel­olvasásai. — Uj színház. — Egy jeles zeneszerző haldoklik. — Egyébként Páris egészséges s jó étvágya van. — Az étvágygyal nem jó visszaélni. Iparlovagok.) A compiégnei napoknak végük szakadt s a Tuileriak fölött ismét a trikolor lengedez. A legtöbb párisi salon megnyílt. A lepleket lehúzták a bútorokról, a b­eáskannák susto­­rognak, a játszó­asztalok szerepelnek s estén­ként tömérdek zongorát kínoznak össze a többé vagy kevésbé kegyetlen kezek. A párisi oroszok nem szándékoznak e farsangon fel­tűnni s nem akarják magukat az örömnek odaadni, és pedig a cárné miatt, kinek egész­ségi állapota még mindig aggasztó; néhány család a magas orosz aristokratiából Nizzába ment, hogy a telet a cárné közelében töltse. Az opera-bálok megkezdődtek már. Az idegen, ki először látogatja meg Párist, e bá­lok részegítő zenéjében, kirugó kankanjában, lármázó, tolakodó tömegében sok érdekest talál. Azonban az, ki Párist ismeri, nem lel ott szórakozást. Kevésbé lármás és költséges, de sokkal hasznosabb élvezetet nyújtanak most e bálok­nál a mindenfelé tartandó népszerű felolvasá­sok. A többi közt az öreg Dumas, ki már az aggkor küszöbén áll, de azért sok ifjún túl tesz, a Boulevard des Italiensben két fel­olvasást tartott Delacroix Eugen fölött, és pedig azon teremben, hol egy idő óta e nagy mester művei kiállítva vannak. Duma apó, da­cára 300,000 franknyi évi jövedelmének, szün­telen pénzzavarban szenved, e bajon segítendő, szerződésre lépett Barnummal, a híres ameri­kai ezermesterrel. E szerződés szerint együtt körutat fognak tenni Amerikában. Dumas fel­olvasásokat tart, de a felolvasandó tárgyakat Barnum határozza meg. A színházi szabadság folytán egyremásra­­ támadnak itt az új komédia házak, most a Bastillehez közel nyitottak meg egyet Petit Theatre névvel, mert nem fogadhat be többet 600 embernél s Párisban az ilyet nagyon kis színháznak tekintik. A benne színre kerülő darabok, hihetőleg a városrész szelleméhez lesznek alkalmazva. Legnagyobb kincse azonban jelenleg Pá­­risnak az egészség s mondhatni, hogy Francia­­ország fővárosa egészségi tekintetben még soha sem érezte magát oly jól, mint jelenleg; az ismertebb egyéniségek közül egyedül Fed­den Dávid, a sok gyönyörű dal szerzője be­teg, még­pedig fájdalom oly beteg, hogy éle­téhez kevés a remény. Különben, mint mondók, Páris egészséges és jó étvágygyal bír, a­mire most nagy szük­sége van, mivel az asztali gyönyörök időszaka beköszöntött. A jó étvágy valóban igen kiváló dolog, s a jó emésztőképesség nagy szerencse. Azért nem szabad vele visszaélni, különben megboszulja magát, példa rá azon fiatal angol, ki szörnyen bánja, hogy gyomrában oly sok bizalmat helyezett. Albion ezen fia — neve az angol aristokrata körökben jó hangzással bír — annyit dicsekedett kitűnő emésztő­tehetségével, hogy barátjainak kedvelt támadt kísérletet tenni ez öntött­vasból készült gyo­morral. Fogadást ajánlottak neki, mely­nek értelmében velük kellett ebédelnie, azon­ban oly módon, hogy míg ezek, mint minden észszel felruházott emberfia, előrül a levesnél kezdik s a kávéval végzendik, addig ő kávé­nál kezdje s levessel végezze az ebédet. Ha győzelemmel kél fel az asztaltól, az ebéd költsé­gein kívül 100 font sterlinget fizetnek a ko­szorús gyomrú lovagnak, ellenkező esetben ő fizeti a vendéglőst s a 100 font sterlinget. Miután az étel s a bor minősége és mennyi­sége felől tisztába jöttek a Palais Royal egyik vendéglőjében asztalhoz ültek, a gyomorhősön kívül hatan: két francia, két orosz és egy amerikai. A harc megkezdődött. Az angol először is egy csésze kávét s egy adag cog­­nacot temetett gyomrába, azután egy adag chester-sajtot s egy hatalmas almát tüntetett el, erre fagylalt s utánna saláta következett. Az ellenfelek még nem vesztették el győ­zelmi reményüket, de az angol egész komolyan neki állt egy fél fajd­ tyúknak, csodálatos gyorsasággal nyelte el s Chateau Lafitte hab­jába fulasztotta, így haladt egész a ráklevesig a megerőltetés legkisebb nyoma nélkül. Itt azonban már észre lehetett rajta venni azon vonakodást, melylyel kanalát a veres lébe mártotta. De végre e nehézséget is legyőzte s csupán az austrigák voltak még hátra. Az első tizenkettővel még megbirkózott, de midőn a második adaghoz akart nyúlni, ereje el­hagyta, a tizenharmadikat földre ejtette s maga is utána hanyatlott, lehet képzelni, minő állapotban. A fiatal­ember vőlegény, úgy hallatszik azonban, hogy a menyasszony e bátor föllépést azzal jutalmazta meg, hogy a jegygyűrűt visszaküldte. Hanem tekintsünk be egy pillanatra a pá­risi iparlovagok közé is. Nem­régiben a ma­gyar lapok is közölték, hogy egy műveit csa­ládapa a párisi törvényszék előtt, két könyv ellopásáral vádoltatott. A betegség s­öveinek nyomora — igy irták — bírta e sötét tettre, melylyel családját néhány napra az éhhaláltól megmenteni hitte. Maga a törvényszék is meg volt hatva ez eset által, az állam­ügyész ki­­nyilatkoztatá, hogy az elbeszélt körülmények valók s az elnök könyezve mondá ki a 14 napi fogságról szóló ítéletet. Most kisül, hogy mind meg voltak csalva, a törvényszék, a lapok s a közönség. Az államügyész egy biztos felü­letes nyomozása alapján szólt (ez másutt is megtörténik.) A csaló tudta, hogy ily esetek­ben a párisi közönség nagyon érzékeny s ada­kozó szokott lenni, miért is egy bérelt nő s gyermek segítségével játszotta el e komédiát. S bár várakozásában nem csalatkozott,­ miután­­ több ezer frank gyűlt össze a szerencsétlen család részére, mégis önmaga ette magát tőrbe. A „Droit“ cikkét ugyanis a törvényszéki tár­gyalásról az illető nem találta eléggé érzé­kenynek, miért is a nevezett lap szerkesztő­ségéhez hosszú levelet­­irt, melyben hajmeresztő dolgokat beszélt el. Ezt a „Droit“ mégis meg­­sokalta, nyomozásokat tétetett s kisült az egész csalás. Kitűnt az is, hogy az illető már vád alatt állt, de ez szintén kikerülte a törvény­szék figyelmét. Az illetők most nagyon restel­lik a dolgot s az egész hivatalosan agyon hall­­gattatik. A jótevő adakozók közül azoknak, kiknek címét tudják, visszaküldik adománya­ikat. A történetben a legszomorubb az, hogy a vigyázat ezentúlra meg fog kétszereztetni s félhető, hogy az igazi szegénység is szenved általa, menjenek a testvér fölkeresésére, a­kit való­színűleg szintén meglőttek. A helységbeliek előtt a dolog mindjárt elejétől fogva gyanúsnak tűnt fel. A sebesült egyike volt a postakocsin érkezett két idegen­nek, ily állapotban csak egyedül tért vissza, a másik eltűnt. De midőn kérdést intéztek a sebesülthez, hogy tán épen testvére volt az, aki rá lőtt? A fiatal­ember tagadólag vála­szolt. Még fegyver sem volt nála — mondá — s mi mindig jók voltunk egymáshoz, még szóvitánk sem volt. E válasz azonban a felkeltött gyanút nem volt képes végkép elaltatni. Azonban a test­véri szeretetnek e szép nyilatkozása, mely erősebb volt minden fájdalomnál, meghajtotta a jelenvoltakat. Vagy négyszer ugrott föl fekhelyéről, ki­tántorgott az ajtón s összetett kézzel kérte az ajtó előtt bámészkodó asszonyokat: kedves asszonyok, jöjjetek velem az erdőbe, segítsetek öcsémet föltalálnom, a­kit valószínűleg szin­tén megsebeztek. Csak nagy erővel lehetett a halálhoz szemlátomást közeledő sebesültet nyugalomra bírni. Minden orvosi segély hiába volt. Egész az utolsó pillanatig, a­míg beszélni tudott, szüntelen mély szeretetről tanúskodó gondos­kodással öcscse fölkeresésére ösztönözte a­­jelenvoltakat. Este 9 órakor meghalt. Az eseményről a kadolzburgi törvény­széket rögtön tudósították s még azon este megjelentek a kiküldött törvényszéki emberek a korcsmában. Egy óra táj­ban más kocsi állt meg az ajtó előtt, melyből egy látszólag na­gyon megindult fiatal ember szállt elő, ki magát a kereskedő Olahausen Keresztély La­josnak nevezte. Nürnbergben hallotta, hogy a korcsmában valaki halálosan megsebezve fek­szik, ki a leírás szerint az ő öcscse lehet; nagy félelem közt kocsiba vetette magát s eljött, hogy bizonyost tudjon a dologról. — Odavezettetvén a padhoz, melyen a halott fe­küdt, a legmélyebb fájdalom és megrázkódás között rögtön fölismerte benne öcscsét. Miután némileg magához jött, a jelen­­voltaknak következő felvilágosítást adott: Test­vérem a Förster és Reiter cég nürnbergi kereskedését akarta velem együtt átvenni. E végből Augsburgból Nürnbergbe kellett volna lőnie. Szerdára vártam őt s elébe mentem Nürnbergből Steinig, anélkül, hogy megérke­zett volna, a­min nagyon csodálkoztam. Most látom a rettentő okot, mely őt visszatartotta. Valószínűleg valami álbarát útközben test­véremhez szegődött, megölte s kirabolta. A korcsma emberei nem tekintettek oly mélyen a két fiatal ember arcába, hogy rög­tön felismerhessék, mégis úgy tűnt föl nekik, hogy Olahausen nem más, mint a­ki a meg­gyilkolttal eltávozott. A törvényszék emberei tehát a testvért ideiglenesen fogolynak nyilat­koztatván , a holttesttel együtt Radolzburgba szállították.­­ • I I f 5 A következő reggel véletlenül beköszön­tött oda ugyanaz a postalegény, ki a két idegent Nürnbergből Gunzbergbe vitte, Oln­­hausenben rögtön felismert az egyiket, ki a postakocsiban ült s Gunzbergben leszállott. Olahausen azonban megmaradt amellett, hogy itt valami tévedésnek kell lenni, ő teg­nap nem is jött össze testvérével. Sőt még tovább ment: megtagadta, mit tegnap állított, mondván, hogy a­kit a múlt este testvére gyanánt ismert föl, ma nem ismeri bizonyo­san. Lehet, hogy ez egy idegen hulla; s ez állítás mellett maradt azalatt is, mig a holtat előtte felboncolták. De már másnap este a lelkiismeret fur­­dalásaitól gyötörve megvallotta a kadolzburgi börtönőrnek, hogy a halott, minden bizonynyal testvére, kit ő gyilkolt meg s gyors kihallga­tást kért, hogy a lelkén fekvő tehertől nyílt vallomás által némileg szabaduljon. A kihallgatás megadatván neki, mindenek­előtt az a kérdés támadt, hogy mikép történ­hetett lelkében ily nagy változás, midőn 24 óra előtt, még mindent makacsul tagadott, sőt még testvére hulláját is megtagadta. Erre azt válaszolta, hogy a kiküldött bírák egyike ideiglenes letartóztatása alkalmával kímélőleg így szólt hozzá: Önnek arcából sokkal több becsületesség sugárzik, semhogy ön ily tettet elkövetni képes lenne. E nyilatkozatra föl­támadt benne a szégyen érzete, s ez hazuggá, A testvérek. (Érdekes bűneset.) 1800-ban, június 8-án, 2 órakor délután, Gunzberg falu korcsmájában két jól öltözött fiatal ember szállt meg. Postakocsin jöttek Nürnbergből s a kocsit azonnal visszaküldték. Az emberek egy pohár sör mellett látták őket a közös korcsmaszobában élénk beszél­getésbe bocsátkozva. Úgy látszott, hogy keres­kedők, mert sok számadásuk volt egymással, mely alatt nagy összegek kerültek szóba. A beszélgetés élénk, de békés volt,­kölcsönösen te-nek szólították egymást, egyébként is vise­­letek testvéri bizalmat árult el, így sem gya­núra, sem különös figyelemre nem adtak okot. Két óra múlva, körülbelől négy óratájban elhagyták a korcsmát s csendesen haladtak egymás mellett az Ansbach felé vezető or­szágúton, mig oldalt egy erdőbe tűntek el. Öt óratájban egy paraszt, ki az erdő közelében szántóföldjét művelte, lövést hallott az erdőben s látta a lőpor füstjét fölszállni a fák között. Nemsokára azután egy fiatal em­ber tántorgott ki a sűrűből, zsebkendőjét fejéhez szorítva, mely nagyon vérzett, útját a munkás felé vette s félénken kérdezte tőle, nem látott-e valamit? " Azon kérdésre, hogy mi történt vele, válaszold: Egy lövéstől találva a földre rogy­tam s most nem tudom, hol találom meg öcsémet. Csak azt tudnám, merre van sze­gény öcsém. A földműves segélyével a látszólag súlyo­san sebesült, a korcsmaházba vonszolta magát, hol minden gondja a tőle elszakított testvérre volt irányozva. Saját sebe miatt nem látszott aggódni, mert a jelenvoltaknak szüntelen csak azért rimánkodott, hogy vele az erdőbe vissza­őrült hazuggá tette őt, ki még testvérét is képes volt megtagadni. Olahausen, mint nemes ember fölött, ítéletet mondani egy külön törvényszék ült össze, mely előtt lassankint tökéletes vallo­mást tett, mely a nyomozatokkal öszhangzó volt, s melynek igazságában nincs ok két­kedni. Olnhausen Keresztély Lajos a bűntett elkövetéséig az erkölcsös és becsületes embe­rek példányképe volt. Mocsok nem érinté nevét. Munkás volt egész a túlságig, vissza­vonultan élt, családja s rokonainak boldog­ságáért fáradozott s nagyon büszkévé tette őt az a tudat, hogy ezek benne lelik föl legfőbb támaszukat. Hogy változhatott át oly becsü­letes ember egyszerre ily nagy gonosztevővé? hol van itt az átmenet a jóból a roszba? Minő démon lehetett elrejtve keblében, mely egyszerre fölébe emelkedett, hogy tönkre tegye? A démon valóban ott volt s épen azon büsz­keségből , azon önbecsülésből indult ki. A legszelídebb, legbecsületesebb emberek keblé­ben is lehetnek elrejtve indulatok, melyek, ha hirtelen ellenkezésre találnak, kitörnek s a belső öszhangzatot szétrombolják. Így lép gyakran a jobb is a gonoszok sorába, igy történik gyakran, hogy némely ember tette sokkal roszabb, mint ő maga. Mert mindenki­nek megvan a maga értéke, melyen eladható, s majd minden embernek van gyöngébb olda­la, mely bukását előkészítheti, mihelyt a kö­rülmény elég erővel megragadja. (Végű kov.) Irodalom és művészet. * Nyomdász-közlöny. Nehány szak­értő, időhöz nem kötött „Nyomdászata füze­teket szándékozik megindítani s a napokban már kibocsátják az illető felhívást. E lap fő fel­adata lesz a nyomdászatra készülő fiatal nem­zedék oktatása és képezése. * Shakspeare „Téli regéje,“ ma­gyarra fordítva Szász Károly és kiadva a Kis­­faludy-társaság által, ma kerül először színre a nemzeti színházban. Ny­ilttér *) Válasz a „Nyilatkozatára. A „Szegedi Híradó“ legközelebbi (104.) számában egy, állítólag több polgár által irt nyi­latkozat jelent meg ellenünk, melyben azért, mivel a hattyús-ballagitó földeknek nyilvános­ság elé vitt kérdésében keletkezett, s egy álta­lunk közelebbről tisztelt testületet becsmérlő cikksorozatra a sajtó szabad levegőjében föllépni s különböző — de senkire sem erőszakolt — véleményben lenni bátorkodtunk, érdemleges hozzászólás helyett puszta személyeskedések­kel és gyanúsításokkal — nem ugyan Ultima­tum cim alatt — de valódi oligarchái hangon támadtatunk meg. Mi a kölcsönös sértegetésnek barátai nem lévén, valamint e gy­e­r urnak kijelentet­tük, hogy őt a karzati közönség és dolog­hoz nem értők megnyeréséért a személyeskedés terén sárba, sötétségbe nem követhetjük, úgy az ezen kifejezésünket elferdítő nyilatkozóknak a karzati közönség és dologhoz nem értőkön kívül álló szegedi illetékes közönség és értel­miség előtt kijelentjük, hogy a kérdés érde­méhez nem tartozó személyeskedés terére őket sem követhetjük, hanem nyugodt meggyőző­déssel ragaszkodva okadatolva előadott néze­teinkhez, midőn nyilatkozók személyeskedéseit s gyanúsításait önérzetünk teljében ezennel visszautasítjuk, hivatkozunk a közvélemény itélő­székére s felhívunk minden elfogulatlant, lefolyt vitáink folyamából ítélje meg, hogy azon urak — kik, ha ők szólanak sajtószabadságot, ha más szól denunciatiót emlegetnek; kik, ha puszta állításokat tesznek, azt igazságnak ne­vezik, ha más szól és megcáfolja őket, akkor illemsértésről beszélnek s gyanúsításokhoz fo­lyamodnak. Ítélje meg, hogy ezen a szabadság nevében szónokoskodó urak a vélemény-sza­badságot mennyire tisztelik s minő fegyverek­hez nyúlnak, hogy más ember meggyőződését elfojtsák! Assa-Kürthl. *) Az e rovatban közlöttekért csak a sajtóható­­ság irányában vállal felelősséget a szerk. Levélkosár. B L.-nak H.-M. Vásárhely. Fogadja viszont sze­rencse kivonatunkat ... ,-né­ nek F.-háza. A legmelegebb üdvözlet! N. G.-nak H.-M.-Vásárhely. Szerkesztő ter­vez, de a lap végez Azért ne legyen harag, egy­két nap múlva betoppanunk K. J.-nek Pest. A lapokat a napokban elküld­jük, valamint a honoráriumot is. Cs. Á-nak Arad. A cikk végett felvilágosítást küldünk. Vidéki tudósítóinkat kérjük, hogy további jó indulatukról bennünket meggyőzni szíveskedjenek. A múlt hóban beérkezett versek nem adhatók

Next