Szegedi Híradó, 1865. január-június (7. évfolyam, 1-52. szám)

1865-02-26 / 17. szám

1865. Hetedik évfolyam. B­egj­elen s Hetenkint kétszer, vasárnap és csütörtökön reggel. Sskork­osastósi iroda: Egyháztér , 367. sz. Kiadóh­ivatal: Burger Zsigmond könyvkereskedése. Előfizetési föltételek: Szegeden házhozhordással és vidékre postán. Egész évre..........................................................8 frt. Félévre...............................................................4 „ Évnegyedre.........................................................2 „ Helyben a kiadóhivatalból elvitetve: Egész évre....................................................6 frt — kr. Félévre..........................................................3 „ — „ Évnegyedre.....................................................1 „ 60 „ Ihirdetósok­: A hathasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 6 kr, két­szerinél 5 kr, többszörinél 4 kr. Bélyegdíj minden egyes beigtatásért 30 kr. A „Nyilttér“ben a négyhasábos petitsor igtatási díja 15 új krajcár. Az előfizetési pénzek és hirdetmények Burger Zsig­­mond könyvkereskedéséhez cimezendők. Egyes szám ára 8 kr osztv. ért. Gazdasági egyleti közlöny. Kérvény, melyet anyagi nehézségeink megszüntetése tárgyában, a csongrádmegyei gazdasági egylet múlt évi december 11-kén a ma­gyar kir. udvari korlátnoksághoz fel­terjeszteni határozott. Nagyraéltóságu magyar kir. udvari fő­kancellár úr, kegyelmes urunk! Tapasztalva, hogy ő cs. apostoli királyi Felsége az 1863-diki rendkívüli aszály követ­keztében ínségre jutott magyar alföld terüle­tének, abban Csongrádmegyének is gazdasági körülményeit előbb királyi biztosság útján szemlére vétetni, később pedig ugyanazon viszonyokról az illető hatóságok által korán­­ként értesítő részletes jelentéseknek fölterjesz­tését legkegyelmesebben elrendelni méltóztatott. Csongrád megye gazdasági egyesülete, mint a megye gazdasági érdekeinek képviselője, e tekintetbeli hivatását részérőli is teljesíteni el nem mulaszthatta; annálfogva hű rajzát adva elő a megye minden osztályú lakosaira egy mérvben nehezedett nyomornak s azon körül­ménynek, hogy a kérdéses évben a föld, az aszály mint elemi csapás miatt, semmit sem teremvén s igy semmit sem jövedelmezvén, adótárgya lenni megszűnt; az 1863-diki adó­­elengedése avagy legalább azon adó beszedé­sének más évre halasztása s e tekintetből a már működését megkezdette katonai végre­hajtás megszüntetésének eszközlése végett egy jobb termésű év bekövetkezésének reményében a nagyméltóságu magyar kir. udvari kancel­láriához alázatos esedezéssel járult. A jobbnak remélt 1864-dik év nemcsak elérkezett, hanem néhány napok múltával folyását is bevégzi. Azonban az inségbeli kiemelés helyett még mélyebben sülyesztett nyomorba bennünket. Mert tekintve, hogy megyénknek a Köröshöz közelebb eső földei az 1863-diki rendkívüli rész terméssel egyenlő, többi részei pedig a középszerűn jóval alantabb álló ter­mést eredményeztek; tekintve, hogy az ország némely részeiben felmerült bőség a termékek árának oly alacson­yokát következtette be, mely mellett e megyebeli földbirtokos művelési költségét összes termésével sem fedezhette, tekintve, hogy e helyzet dacára életszükségeit ellátni, múlt évi kölcsöneinek visszafizetését megkezdeni, adóját, miután fentebb érintett e részbeli esedezésünk kívánt sikert nem nyert, teljesíteni, ezenkívül a megyebeli kézi­munka után élő osztály részére a múlt év nyomorában nyújtandó keresetforrás végett az országos ínséges alpból a tiszaszabályozási munkálatokra a megye minden községe által fölvett s legfelsőbb kegyelmes elhatározás követ­kezésében előbb 10 évi, később pedig 6 évi részletekben visszafizetni parancsolt kölcsön­ökként rendkívülivé vált terheivel is már ez évben egy részben megküzdeni kényteleníttetik; azon őszinte vallomást kell tennünk, hogy ha megyénk jólléte 1863-dik évben az elszegé­nyedés örvényének széléhez vezettetett, abba 1864-dik esztendőben már valódilag is bele­sodortatott. Nagyméltóságu főkancellár úr! Körül­ményeink ily sok oldalról nyomasztó súlya között azon meggyőződésben élünk, hogy nagy­méltóságod önmagunk föntartása iránti termé­szetes kötelességnek fogja tekinteni, ha me­gyénk földbirtokos osztályában, annak érdekelt képviselő mély tisztelettel alálírt egyletében akarva nem akarva föl kellett ébredni azon gondolatnak: van-e eszköz, van-e mód el­szegényedésünk rohamát visszatartani avagy legalább enyhíteni? Van-e út jóllétünk vissza­nyerése tekintetéből a magas kormányhoz esedezéssel járulni avégett, hogy jövedelmeink­nek, terheinkhez aránylagos emelésére, úgy erkölcsi, mint anyagi segedelmet nyújtani kegyeskedjék. A keresett utat nagyméltóságodhoz inté­zendő jelen alázatos folyamodásunkban láttuk feltalálhatónak, elsoroljuk abban az eszközöket, melyek fölött kifejtett nézeteinknek illető leg­felsőbb helyen teendő kegyes pártolását mély tisztelettel kérjük. Nem kételkedünk a fölött, hogy az or­szágos rendkívüli szükségek fedezése rend­kívüli adómennyiséget vesz igénybe, nem vi­tatjuk az adófelosztási kulcs igazságos arányos­ságának mikéntiségét, nem taglaljuk, hogy a földbirtoknak, mint legkényelmesebben meg­adóztatható alapnak főleges megadóztatása az államgazdászat kívánalmainak minden tekintet­ben megfelelő­en nem is érintjük, hogy a földbirtokban fekvő tőkejövedelmezése, a föld­­birtokosnál, hatalmában nem álló elemek be­folyását nem említve, több forgalmat és ki­képzést igényel, mint a dologtalanul és mű­velődés nélkül is kényelemben élhető tőke­pénzesé, csak azon eszközöket bátorkodunk előszámlálni, melyeket megkezdett elszegénye­désünk enyhítésére s jobblétünk emelésére közvetve teendőknek vélünk, melyeket, kegyel­mes úr, átalánosságban szólva, termékeink bél­és külfogyasztásának az eddiginél nagyobb mérvben leendő elősegélésében hiszünk fel­találni. E cél elérése tekintetéből esedezünk a következőkért: a) A belközlekedési eszközöknek, melyek tekintetében hazánkban kevés, megyénk sár­tengerében pedig eddig semmi sem történt, nagyobb mérvben előállítatásáért, mert azok­nak az eddiginél nagyobb mérvbeni létrehozása nélkül, a már létező hazai vasúti vonalok is, kellőleg ki nem használtathatnak, sem pedig azok kellő jövedelmet nem szolgáltathatnak. b) A külfölddek­ olcsóbb közlekedhetésünk eszközléséért. E célra a nagyvárad-szegedi úgynevezett alföldi és már földalapjából nagy­részt fölépített vasútnak Eszéken, Sziszeken át az alföldhöz legközelebb eső tengerpart­hoz, Fiuméhoz kamat­biztosítás mellett leendő kiépíttetéséért. c) Mivel e most óhajtott tengerreli össze­köttetés is állandó és bizonyos kivitelt csak azon esetben eredményezhet, ha a külföldi kereskedő járműveit idejövetkor is nem üresen, hanem itt eladható teherrel utaztathatja, a kiviteli és behozatali kereskedés akadályainak elhárításáért, annálfogva a szabad kereskedés létrehozataláért. d) Ugyancsak a föntebbi ok és cél tekin­tetéből azon gátaknak, melyek hazánkban a termelés szabadságát korlátolják, értve azt a dohánytermelésre, megszüntetéséért avagy leg­alább lehető megkönnyebbítéséért. e) Miután ő cs. apostoli kir. Felsége a föntebb említett nagyvárad-szeged-szabadkai vasutat illetőleg, az ínséges alapból, nemcsak a földmunkákra, hanem egyszersmind az azok­hoz szükségelt földterületek kisajátítása végett is, mint köztudomásra vall, 7­50.000 forintot legkegyelmesebben utalványozni méltóztatott, és a földmunkálatokra 400.000 írtnál több ki nem adatott, mégis mindemellett a nagyobb részt szegényebb sorsú és apró földbirtokosok az ínség tekintetéből utólagos kármegtérítés reménye alatt átengedett földeikért mai napig sem kármentesítettek, sőt azoktól, dacára annak, hogy a haszonvételétől elestek, adót fizetni kényteleníttetnek, esedezünk az érintett kisajátításnak, valamint f) az ily területek után járó adófizetés mielőbbi megszüntetésének is kegyes elrendel­­tetéséért, kérelmünknek magas pártolásával elősegéléséért ismételten esedezvén, mély tisz­telettel maradtunk H.-M.-Vásárhely, december 11. 1864. nagyméltóságodnak alázatos szolgái Csongrádmegye gazdasági egylete köz­gyűlése és annak nevében Tóth István, elnök. Közgazdászati helyzetünk. Napjainkban, midőn az egyesek feljajdu­­lása a pénzszűke s a rendkívül magas adó miatt nem szűnik, nem szűnhet, midőn az államháztartás oly költséges s az adók nagy­része inproductive használtatok el, az állam s az egyesek deficitje egymással versenyeznek, s a szem nem talál a láthatáron nyugpontot, mely felé sorsának hajóját biztató reménynyel irányozhatná; midőn lépéseink mindenfelé akadályokba ütköznek, és alig van testület akár nyilvános, akár magánjellemű, mely kí­vánatos nyomatékkal buzgólkodhatnék köz­gazdászai helyzetünknek jelentékeny javításán, midőn egészen magunkra vagyunk hagyatva : nincs egyéb hátra, mint egyenként is meg­ragadni a kétes reményű mentődeszkát s féle­lem nélkül nyíltan bevallani, kitárni a valót, zörgetni, hogy nyittassák s elutasítva is ismét és ismét zörgetni, megragadni minden egyes alkalmat, miáltal valamit előbbre mozdíthatunk; ámde ez édes mindnyájunk kötelessége; hatá­sának valószínűsége aszerint növekszik, amint többen, a lelkész épen úgy, mint hívei, az egyes úgy, mint bármi jellemű — csak némi­leg is hivatott — testületek — hozzájárulnak az eszközlésekhez, sőt a köz- avagy köz­ségi pénztárakból fizetetteknek ezt tenni két­szeres kötelesség. Valljuk meg őszintén, mondjuk ki nyíltan, hogy helyzetünk elviselhetlen, hogy adónkat a tőkék fogyasztása nélkül fizetni nem bírjuk, hogy már három év folytán mindig deficittel zártuk be számadásainkat, hogy kénytelenek vagyunk földeinken zsaroló gazdaságot foly­tatni s hogy mindennek dacára adósságba kell verni magunkat, ha a katonai executiotól menekülni akarunk. Kettős megtámadása ez a tőkének. Kérdem, hova jutunk így? Az adózó elpusztul, a fekvő birtok elér­téktelenül, az üzlet­i forgalom fönakad, a deficit átalános lesz. Országunk helyzetében találjuk megfejté­sét annak, hogy mi nem vagyunk képesek az adózást oly mértékben s arányokban viselni, mint az örökös tartományok, mert országunk helyrajzi fekvése nem oly előnyös, mert nem birunk sem oly jelentékeny fogyasztású bel­piacokkal, sem oly s annyi tökéletes kül- és belföldi közlekedési eszközökkel, de gazdászati s kereskedelmi állapotaink sincsenek a fejlő­­döttség s tökély azon fokán, melynek az örö­kös tartományok örvendenek. Szomorú s talán élesen körvonalazott képe ez helyzetünknek, de ki merné állítani, hogy mindez vagy ebből csak egyetlen egy pont nem való?! Mit mondjunk tehát, midőn még új adók kirovásáról kell hallanunk? Feleletül ösztönszerűl­eg azon kérdés ke­letkezik bennünk, ha vájjon érdekében áll-e a koronának anyagi jobb helyzetünk? Nem fog-e mindez már a közel­jövőben visszahatást gyakorolni az államra? Avagy nem történ­hetik-e, hogy míg az 1864-iki évről az adó­nak 40% van hátralékban, az 1865-iki évből már a következőre %4% leend a hátralék még katonai executió mellett is, s igy tovább év­ről évre? Mindennek megvan a maga határa s netovábbja. Még ha eltekintünk is attól, hogy ilyetén elszegényedésünk átalános elkeseredettséget szül s hogy ez nem növelheti a bizalmat, mely pedig a fenforgó alkotmányviszály megoldására is oly kívánatos; maga azon körülmény, hogy ily túlfeszítése az adózás lehetőségének a tő­két megtámadja s arra évről évre mintegy intabulál s ezáltal úgy az egyesek, mint az állam hitelének nevezetes csökkenését eszközli, elegendő ok arra, hogy e tekintetben az adott körülmények közt is minden kitelhető kímélet­ben részesüljünk. Ezen tételek igazságának belátására valóban nem kívántatik miniszteri észtehetség. Hogy pedig a hitel korunkban mily nagy erőt képvisel, úgy hiszem mindenki tudja, tehát hitelünk minden alakban s körülmények között kellőleg fentartandó, megóvandó. E tétel igaz­sága ránk is, de különösen Ausztriára tanul­ságos. Ha továbbá szemügyre veszszük, hogy Franciaországban, mely pedig adóképesség tekintetében is sokkal vaskosabb nemzet ná­lunknál, mert közgazdászati intézményei, anyagi jólléte s pénzforrásai mindannyi óriások hoz­zánk képest, az adó 300-al kevesebb mint nálunk; ha figyelmünket el nem kerüli azon kö­rülmény , hogy vannak hazánkban községek, városok, hol az egyenes adó minden forintja után a községi adóra vagyis közszükségletre egész egy forint hetven krajcárig is történnek kirovások, és­pedig csupán azért, mivel ezen községek testületi adóssága oly nagy, hogy a fentebb érintett kirovás összegét nagyrészben a kamatok fizetésére kell fordítani; a leg­ildomosabban szólva, kevés okunk van akár az örvendezésre, akár hitelünk helyreállításá­nak reményéhez. De mivel a megtörténtet meg nem tör­ténté tenni nem igen lehet, azért az adott körülmények között kell eligazodást keresnünk s anyagi helyzetünk enyhítésére minden alkal­mat megragadnunk. Bajainkat első­sorban, természetesen ön­­kormányzatunk visszanyerése, tehát országgyű­lés utjáni megállapodásunk enyhíthetné s adóügyünk kivánt megoldását csak itt nyer­hetné. Második sorban a szabad kereskedelem befogadását közjótéteménynek tekintem, ami tehát a védvámok megszüntetését vonná ma­ga után. Továbbá a szabad dohánytermesztés, az újabbkori kendergyáraknak alkalmas helyeken leendő felállítása, az uzsoratörvény eltörlése, a takarékpénztáraknak akadálytalan fölállít­­hatása, alkalmas törvények alkotása s a t. mostoha helyzetünk enyhítésének jelentékeny tényezői lehetnének. Az első pont s a törvények alkotásának kivételével mindezeket eszközölni egy részben tőlünk is függ, mert alig lehet föltenni, hogy a kormány vonakodnék föláldozni azon néhány millió­ért jövedelem elmaradását, mely például a védvámok megszűnése által a közvagyonoso­­dás előmozdításának, a magán és közhitel emelésének s azon barátságos összeköttetések­nek, melyek ebből a különféle országokkali kereskedelmi szerződések nyomán előállanak, érdekében eszközöltetnék. Ezen néhány mil­liónál hasonlíthatlanul több anyagi s erkölcsi haszon leáramlanék az egyesekre épen úgy, mint az államra, minek belátására az egyszerű, de egészséges elme is elegendő. Ámde ezen intézmények javaslata s esz­közlése csak akkor fog nyomatékosan hang­súlyozva lenni adott körülményeink között, ha a városok s községek képviselete épen úgy, mint a gazdasági egyletek s minden csak némileg is hivatott testületek unisono az ország közérdekének kifejezést adni el nem mulasztják, eszközléseit pedig leginkább köte­lességüknek tartják. Szomorú, kétségbeejtő azon ország hely­zete, melynek közhivatalait az ország érdekei­től idegenek, átalában véve pedig oly emberek foglalják el s vezetik közügyeit, kik — úgy­szólván — teljesen vagyontalanok. A ki nem tapasztalta, alig foghatja meg, mily erős azon kötelék, mely az embert a legkisebb darab földhöz is, melyet sajátjának mondhat, csatolja. Ez kétségkívül mindannyi közt a legerősebb, legbiztosabb természetes kapocs, mely az embert hazájához s annak intézményeihez odafűzi. Ily emberek tudnak inkább háladatosak lenni nemcsak földjeik, de hazájuk iránt is. Tassy Ede: Az alfold-fiumei és zim­ony-fiui­ei vasút. A fenebbi cím alatt a „P. H.“ folyó évi 39-dik számában a felebbi vonalakat illető körülményesen tudósító cikk jelent meg, me­lyet mint vidékünket közvetlen érdeklő tájé­kozást, olvasóinkkal közölni nem tartjuk fölöslegesnek. A cikk így hangzik: E két vonal terve­zői az utóbbi időben „frontot“ csináltak egy­más ellen. Az egyik rész sürgette az alföldi vonalt, a másik a zimonyit, amazok Magyar­­ország érdekeit vetették a latba minduntalan, ezek a Horvátországéit, amazok folyamodásokat küldöttek fel az illető vidékek által, a horvá­­tok ugyanezt tették, amazok deputatiókkal sürgették az ügyet, ám ezek hasonlóan jártak el. Végre csillapodni kezdettek a hullámok, a „Debatte“ azt szente az alföldre, hogy ne őgyelegjenek Bécsbe, van ott aki viszi a dol­got; a horvát bán azt mondá a deputatiónak, hogy inkább rontják az ügyet, mint segítenek rajta, ha fölmennek. Egyszerre azt hallottuk, hogy a két terv fusiója ajánltatott a kormány részéről, csak­hamar utána, hogy a fusio valósággal létre is jött volna. Tudva levő dolog, hogy a „Botschafter“ az államminiszter közlönye s az ő nézetei kormánynézetek. Érdekes lesz annak okáért a „ Botschafter “nek e tárgy iáni véleményét dióhéjban megismertetni. Az ügy fontos, meg­érdemli a figyelmet. A „Botschafter“ szerint a kormány azért ad elsőséget a fusió-tervnek, mert minden érdeket kielégít s leghathatósabban előmozdítja a külfölddeli összeköttetést is. Két vasút-terv volt szóban, így szól a „Bor,“ melyeket né­melyek (tán leginkább a horvátok) úgy fogtak föl, mintha egymással ellenkeznének. Egyik a zimony-fiumei terv, melyre Villemont belga bankár vállalkoznék. A másik, amint újabban

Next