Szegedi Híradó, 1865. január-június (7. évfolyam, 1-52. szám)
1865-02-26 / 17. szám
1865. Hetedik évfolyam. Begjelen s Hetenkint kétszer, vasárnap és csütörtökön reggel. Sskorkosastósi iroda: Egyháztér , 367. sz. Kiadóhivatal: Burger Zsigmond könyvkereskedése. Előfizetési föltételek: Szegeden házhozhordással és vidékre postán. Egész évre..........................................................8 frt. Félévre...............................................................4 „ Évnegyedre.........................................................2 „ Helyben a kiadóhivatalból elvitetve: Egész évre....................................................6 frt — kr. Félévre..........................................................3 „ — „ Évnegyedre.....................................................1 „ 60 „ Ihirdetósok: A hathasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 6 kr, kétszerinél 5 kr, többszörinél 4 kr. Bélyegdíj minden egyes beigtatásért 30 kr. A „Nyilttér“ben a négyhasábos petitsor igtatási díja 15 új krajcár. Az előfizetési pénzek és hirdetmények Burger Zsigmond könyvkereskedéséhez cimezendők. Egyes szám ára 8 kr osztv. ért. Gazdasági egyleti közlöny. Kérvény, melyet anyagi nehézségeink megszüntetése tárgyában, a csongrádmegyei gazdasági egylet múlt évi december 11-kén a magyar kir. udvari korlátnoksághoz felterjeszteni határozott. Nagyraéltóságu magyar kir. udvari főkancellár úr, kegyelmes urunk! Tapasztalva, hogy ő cs. apostoli királyi Felsége az 1863-diki rendkívüli aszály következtében ínségre jutott magyar alföld területének, abban Csongrádmegyének is gazdasági körülményeit előbb királyi biztosság útján szemlére vétetni, később pedig ugyanazon viszonyokról az illető hatóságok által koránként értesítő részletes jelentéseknek fölterjesztését legkegyelmesebben elrendelni méltóztatott. Csongrád megye gazdasági egyesülete, mint a megye gazdasági érdekeinek képviselője, e tekintetbeli hivatását részérőli is teljesíteni el nem mulaszthatta; annálfogva hű rajzát adva elő a megye minden osztályú lakosaira egy mérvben nehezedett nyomornak s azon körülménynek, hogy a kérdéses évben a föld, az aszály mint elemi csapás miatt, semmit sem teremvén s igy semmit sem jövedelmezvén, adótárgya lenni megszűnt; az 1863-diki adóelengedése avagy legalább azon adó beszedésének más évre halasztása s e tekintetből a már működését megkezdette katonai végrehajtás megszüntetésének eszközlése végett egy jobb termésű év bekövetkezésének reményében a nagyméltóságu magyar kir. udvari kancelláriához alázatos esedezéssel járult. A jobbnak remélt 1864-dik év nemcsak elérkezett, hanem néhány napok múltával folyását is bevégzi. Azonban az inségbeli kiemelés helyett még mélyebben sülyesztett nyomorba bennünket. Mert tekintve, hogy megyénknek a Köröshöz közelebb eső földei az 1863-diki rendkívüli rész terméssel egyenlő, többi részei pedig a középszerűn jóval alantabb álló termést eredményeztek; tekintve, hogy az ország némely részeiben felmerült bőség a termékek árának oly alacsonyokát következtette be, mely mellett e megyebeli földbirtokos művelési költségét összes termésével sem fedezhette, tekintve, hogy e helyzet dacára életszükségeit ellátni, múlt évi kölcsöneinek visszafizetését megkezdeni, adóját, miután fentebb érintett e részbeli esedezésünk kívánt sikert nem nyert, teljesíteni, ezenkívül a megyebeli kézimunka után élő osztály részére a múlt év nyomorában nyújtandó keresetforrás végett az országos ínséges alpból a tiszaszabályozási munkálatokra a megye minden községe által fölvett s legfelsőbb kegyelmes elhatározás következésében előbb 10 évi, később pedig 6 évi részletekben visszafizetni parancsolt kölcsönökként rendkívülivé vált terheivel is már ez évben egy részben megküzdeni kényteleníttetik; azon őszinte vallomást kell tennünk, hogy ha megyénk jólléte 1863-dik évben az elszegényedés örvényének széléhez vezettetett, abba 1864-dik esztendőben már valódilag is belesodortatott. Nagyméltóságu főkancellár úr! Körülményeink ily sok oldalról nyomasztó súlya között azon meggyőződésben élünk, hogy nagyméltóságod önmagunk föntartása iránti természetes kötelességnek fogja tekinteni, ha megyénk földbirtokos osztályában, annak érdekelt képviselő mély tisztelettel alálírt egyletében akarva nem akarva föl kellett ébredni azon gondolatnak: van-e eszköz, van-e mód elszegényedésünk rohamát visszatartani avagy legalább enyhíteni? Van-e út jóllétünk visszanyerése tekintetéből a magas kormányhoz esedezéssel járulni avégett, hogy jövedelmeinknek, terheinkhez aránylagos emelésére, úgy erkölcsi, mint anyagi segedelmet nyújtani kegyeskedjék. A keresett utat nagyméltóságodhoz intézendő jelen alázatos folyamodásunkban láttuk feltalálhatónak, elsoroljuk abban az eszközöket, melyek fölött kifejtett nézeteinknek illető legfelsőbb helyen teendő kegyes pártolását mély tisztelettel kérjük. Nem kételkedünk a fölött, hogy az országos rendkívüli szükségek fedezése rendkívüli adómennyiséget vesz igénybe, nem vitatjuk az adófelosztási kulcs igazságos arányosságának mikéntiségét, nem taglaljuk, hogy a földbirtoknak, mint legkényelmesebben megadóztatható alapnak főleges megadóztatása az államgazdászat kívánalmainak minden tekintetben megfelelően nem is érintjük, hogy a földbirtokban fekvő tőkejövedelmezése, a földbirtokosnál, hatalmában nem álló elemek befolyását nem említve, több forgalmat és kiképzést igényel, mint a dologtalanul és művelődés nélkül is kényelemben élhető tőkepénzesé, csak azon eszközöket bátorkodunk előszámlálni, melyeket megkezdett elszegényedésünk enyhítésére s jobblétünk emelésére közvetve teendőknek vélünk, melyeket, kegyelmes úr, átalánosságban szólva, termékeink bélés külfogyasztásának az eddiginél nagyobb mérvben leendő elősegélésében hiszünk feltalálni. E cél elérése tekintetéből esedezünk a következőkért: a) A belközlekedési eszközöknek, melyek tekintetében hazánkban kevés, megyénk sártengerében pedig eddig semmi sem történt, nagyobb mérvben előállítatásáért, mert azoknak az eddiginél nagyobb mérvbeni létrehozása nélkül, a már létező hazai vasúti vonalok is, kellőleg ki nem használtathatnak, sem pedig azok kellő jövedelmet nem szolgáltathatnak. b) A külfölddek olcsóbb közlekedhetésünk eszközléséért. E célra a nagyvárad-szegedi úgynevezett alföldi és már földalapjából nagyrészt fölépített vasútnak Eszéken, Sziszeken át az alföldhöz legközelebb eső tengerparthoz, Fiuméhoz kamatbiztosítás mellett leendő kiépíttetéséért. c) Mivel e most óhajtott tengerreli összeköttetés is állandó és bizonyos kivitelt csak azon esetben eredményezhet, ha a külföldi kereskedő járműveit idejövetkor is nem üresen, hanem itt eladható teherrel utaztathatja, a kiviteli és behozatali kereskedés akadályainak elhárításáért, annálfogva a szabad kereskedés létrehozataláért. d) Ugyancsak a föntebbi ok és cél tekintetéből azon gátaknak, melyek hazánkban a termelés szabadságát korlátolják, értve azt a dohánytermelésre, megszüntetéséért avagy legalább lehető megkönnyebbítéséért. e) Miután ő cs. apostoli kir. Felsége a föntebb említett nagyvárad-szeged-szabadkai vasutat illetőleg, az ínséges alapból, nemcsak a földmunkákra, hanem egyszersmind az azokhoz szükségelt földterületek kisajátítása végett is, mint köztudomásra vall, 750.000 forintot legkegyelmesebben utalványozni méltóztatott, és a földmunkálatokra 400.000 írtnál több ki nem adatott, mégis mindemellett a nagyobb részt szegényebb sorsú és apró földbirtokosok az ínség tekintetéből utólagos kármegtérítés reménye alatt átengedett földeikért mai napig sem kármentesítettek, sőt azoktól, dacára annak, hogy a haszonvételétől elestek, adót fizetni kényteleníttetnek, esedezünk az érintett kisajátításnak, valamint f) az ily területek után járó adófizetés mielőbbi megszüntetésének is kegyes elrendeltetéséért, kérelmünknek magas pártolásával elősegéléséért ismételten esedezvén, mély tisztelettel maradtunk H.-M.-Vásárhely, december 11. 1864. nagyméltóságodnak alázatos szolgái Csongrádmegye gazdasági egylete közgyűlése és annak nevében Tóth István, elnök. Közgazdászati helyzetünk. Napjainkban, midőn az egyesek feljajdulása a pénzszűke s a rendkívül magas adó miatt nem szűnik, nem szűnhet, midőn az államháztartás oly költséges s az adók nagyrésze inproductive használtatok el, az állam s az egyesek deficitje egymással versenyeznek, s a szem nem talál a láthatáron nyugpontot, mely felé sorsának hajóját biztató reménynyel irányozhatná; midőn lépéseink mindenfelé akadályokba ütköznek, és alig van testület akár nyilvános, akár magánjellemű, mely kívánatos nyomatékkal buzgólkodhatnék közgazdászai helyzetünknek jelentékeny javításán, midőn egészen magunkra vagyunk hagyatva : nincs egyéb hátra, mint egyenként is megragadni a kétes reményű mentődeszkát s félelem nélkül nyíltan bevallani, kitárni a valót, zörgetni, hogy nyittassák s elutasítva is ismét és ismét zörgetni, megragadni minden egyes alkalmat, miáltal valamit előbbre mozdíthatunk; ámde ez édes mindnyájunk kötelessége; hatásának valószínűsége aszerint növekszik, amint többen, a lelkész épen úgy, mint hívei, az egyes úgy, mint bármi jellemű — csak némileg is hivatott — testületek — hozzájárulnak az eszközlésekhez, sőt a köz- avagy községi pénztárakból fizetetteknek ezt tenni kétszeres kötelesség. Valljuk meg őszintén, mondjuk ki nyíltan, hogy helyzetünk elviselhetlen, hogy adónkat a tőkék fogyasztása nélkül fizetni nem bírjuk, hogy már három év folytán mindig deficittel zártuk be számadásainkat, hogy kénytelenek vagyunk földeinken zsaroló gazdaságot folytatni s hogy mindennek dacára adósságba kell verni magunkat, ha a katonai executiotól menekülni akarunk. Kettős megtámadása ez a tőkének. Kérdem, hova jutunk így? Az adózó elpusztul, a fekvő birtok elértéktelenül, az üzleti forgalom fönakad, a deficit átalános lesz. Országunk helyzetében találjuk megfejtését annak, hogy mi nem vagyunk képesek az adózást oly mértékben s arányokban viselni, mint az örökös tartományok, mert országunk helyrajzi fekvése nem oly előnyös, mert nem birunk sem oly jelentékeny fogyasztású belpiacokkal, sem oly s annyi tökéletes kül- és belföldi közlekedési eszközökkel, de gazdászati s kereskedelmi állapotaink sincsenek a fejlődöttség s tökély azon fokán, melynek az örökös tartományok örvendenek. Szomorú s talán élesen körvonalazott képe ez helyzetünknek, de ki merné állítani, hogy mindez vagy ebből csak egyetlen egy pont nem való?! Mit mondjunk tehát, midőn még új adók kirovásáról kell hallanunk? Feleletül ösztönszerűleg azon kérdés keletkezik bennünk, ha vájjon érdekében áll-e a koronának anyagi jobb helyzetünk? Nem fog-e mindez már a közeljövőben visszahatást gyakorolni az államra? Avagy nem történhetik-e, hogy míg az 1864-iki évről az adónak 40% van hátralékban, az 1865-iki évből már a következőre %4% leend a hátralék még katonai executió mellett is, s igy tovább évről évre? Mindennek megvan a maga határa s netovábbja. Még ha eltekintünk is attól, hogy ilyetén elszegényedésünk átalános elkeseredettséget szül s hogy ez nem növelheti a bizalmat, mely pedig a fenforgó alkotmányviszály megoldására is oly kívánatos; maga azon körülmény, hogy ily túlfeszítése az adózás lehetőségének a tőkét megtámadja s arra évről évre mintegy intabulál s ezáltal úgy az egyesek, mint az állam hitelének nevezetes csökkenését eszközli, elegendő ok arra, hogy e tekintetben az adott körülmények közt is minden kitelhető kíméletben részesüljünk. Ezen tételek igazságának belátására valóban nem kívántatik miniszteri észtehetség. Hogy pedig a hitel korunkban mily nagy erőt képvisel, úgy hiszem mindenki tudja, tehát hitelünk minden alakban s körülmények között kellőleg fentartandó, megóvandó. E tétel igazsága ránk is, de különösen Ausztriára tanulságos. Ha továbbá szemügyre veszszük, hogy Franciaországban, mely pedig adóképesség tekintetében is sokkal vaskosabb nemzet nálunknál, mert közgazdászati intézményei, anyagi jólléte s pénzforrásai mindannyi óriások hozzánk képest, az adó 300-al kevesebb mint nálunk; ha figyelmünket el nem kerüli azon körülmény , hogy vannak hazánkban községek, városok, hol az egyenes adó minden forintja után a községi adóra vagyis közszükségletre egész egy forint hetven krajcárig is történnek kirovások, éspedig csupán azért, mivel ezen községek testületi adóssága oly nagy, hogy a fentebb érintett kirovás összegét nagyrészben a kamatok fizetésére kell fordítani; a legildomosabban szólva, kevés okunk van akár az örvendezésre, akár hitelünk helyreállításának reményéhez. De mivel a megtörténtet meg nem történté tenni nem igen lehet, azért az adott körülmények között kell eligazodást keresnünk s anyagi helyzetünk enyhítésére minden alkalmat megragadnunk. Bajainkat elsősorban, természetesen önkormányzatunk visszanyerése, tehát országgyűlés utjáni megállapodásunk enyhíthetné s adóügyünk kivánt megoldását csak itt nyerhetné. Második sorban a szabad kereskedelem befogadását közjótéteménynek tekintem, ami tehát a védvámok megszüntetését vonná maga után. Továbbá a szabad dohánytermesztés, az újabbkori kendergyáraknak alkalmas helyeken leendő felállítása, az uzsoratörvény eltörlése, a takarékpénztáraknak akadálytalan fölállíthatása, alkalmas törvények alkotása s a t. mostoha helyzetünk enyhítésének jelentékeny tényezői lehetnének. Az első pont s a törvények alkotásának kivételével mindezeket eszközölni egy részben tőlünk is függ, mert alig lehet föltenni, hogy a kormány vonakodnék föláldozni azon néhány millióért jövedelem elmaradását, mely például a védvámok megszűnése által a közvagyonosodás előmozdításának, a magán és közhitel emelésének s azon barátságos összeköttetéseknek, melyek ebből a különféle országokkali kereskedelmi szerződések nyomán előállanak, érdekében eszközöltetnék. Ezen néhány milliónál hasonlíthatlanul több anyagi s erkölcsi haszon leáramlanék az egyesekre épen úgy, mint az államra, minek belátására az egyszerű, de egészséges elme is elegendő. Ámde ezen intézmények javaslata s eszközlése csak akkor fog nyomatékosan hangsúlyozva lenni adott körülményeink között, ha a városok s községek képviselete épen úgy, mint a gazdasági egyletek s minden csak némileg is hivatott testületek unisono az ország közérdekének kifejezést adni el nem mulasztják, eszközléseit pedig leginkább kötelességüknek tartják. Szomorú, kétségbeejtő azon ország helyzete, melynek közhivatalait az ország érdekeitől idegenek, átalában véve pedig oly emberek foglalják el s vezetik közügyeit, kik — úgyszólván — teljesen vagyontalanok. A ki nem tapasztalta, alig foghatja meg, mily erős azon kötelék, mely az embert a legkisebb darab földhöz is, melyet sajátjának mondhat, csatolja. Ez kétségkívül mindannyi közt a legerősebb, legbiztosabb természetes kapocs, mely az embert hazájához s annak intézményeihez odafűzi. Ily emberek tudnak inkább háladatosak lenni nemcsak földjeik, de hazájuk iránt is. Tassy Ede: Az alfold-fiumei és zimony-fiuiei vasút. A fenebbi cím alatt a „P. H.“ folyó évi 39-dik számában a felebbi vonalakat illető körülményesen tudósító cikk jelent meg, melyet mint vidékünket közvetlen érdeklő tájékozást, olvasóinkkal közölni nem tartjuk fölöslegesnek. A cikk így hangzik: E két vonal tervezői az utóbbi időben „frontot“ csináltak egymás ellen. Az egyik rész sürgette az alföldi vonalt, a másik a zimonyit, amazok Magyarország érdekeit vetették a latba minduntalan, ezek a Horvátországéit, amazok folyamodásokat küldöttek fel az illető vidékek által, a horvátok ugyanezt tették, amazok deputatiókkal sürgették az ügyet, ám ezek hasonlóan jártak el. Végre csillapodni kezdettek a hullámok, a „Debatte“ azt szente az alföldre, hogy ne őgyelegjenek Bécsbe, van ott aki viszi a dolgot; a horvát bán azt mondá a deputatiónak, hogy inkább rontják az ügyet, mint segítenek rajta, ha fölmennek. Egyszerre azt hallottuk, hogy a két terv fusiója ajánltatott a kormány részéről, csakhamar utána, hogy a fusio valósággal létre is jött volna. Tudva levő dolog, hogy a „Botschafter“ az államminiszter közlönye s az ő nézetei kormánynézetek. Érdekes lesz annak okáért a „ Botschafter “nek e tárgy iáni véleményét dióhéjban megismertetni. Az ügy fontos, megérdemli a figyelmet. A „Botschafter“ szerint a kormány azért ad elsőséget a fusió-tervnek, mert minden érdeket kielégít s leghathatósabban előmozdítja a külfölddeli összeköttetést is. Két vasút-terv volt szóban, így szól a „Bor,“ melyeket némelyek (tán leginkább a horvátok) úgy fogtak föl, mintha egymással ellenkeznének. Egyik a zimony-fiumei terv, melyre Villemont belga bankár vállalkoznék. A másik, amint újabban