Szegedi Híradó, 1866. július-december (8. évfolyam, 52-104. szám)

1866-10-25 / 85. szám

1860. Nyolcadik évfolyam. Előfizetési föltételek: Bilogj elexx. Betenkint kétszer, vasárnap és csütörtökön reggel. Szerkesztési iroda: Ötpacsirta utca Terestyéni ház emeletében Illadék­i hivatal: Burger Zsigmond könyvkereskedése. Szegeden házhozhordással és vidékre postán: Egész évre............................................... 8 frt, Félévre........................................................4 „ Évnegyedre...................................................2 „ Egyet szám­ára Helyben a kiadóhivatalból elvitetve: Egész évre...............................................6 frt — kr. Félévre....................................................3 „ — „ Évnegyedre...............................................1 „ 60 „ ›S kr otztr. éri. 'V ■ \ R? jgSirt&ter­­.]/If 85-ik Csütörtök, október 25-én. Z hirdetések: A hathasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 6 kr, két­szerinél 5 kr, többszörinél 4 kr. Bélyegdíj minden egyes beigtatásért 30 kr. A „Nyilttér“ben a négyhasábos petitsor igtatási díja 15 újkrajcár.­­ Az előfizetési pénzek és hirdetmények Burger Zsig­mond könyvkereskedéséhez cimezendők. A munka Szegeden 1848 előtt. .. Mielőtt meghatároznék, hogy a munkát illető négy eset közül melyik létezett Szege­den , jónak tartom a szegedi lakosok akkori foglalkozását úgy átalánosságban elősorolni. A legnagyobb része gazdászattal, jelesen: földmivelés-, szarvasmarha- és juhtenyésztés­sel s halászattal foglalkozott; a felsővárosiak hajósok-, hajóácsok-, halászok- és molnárok­nak valának tekinthetők; a rókusiak ácsok és kőmivesek valának, a sertéshizlalók és szap­pangyárosok akkor is többnyire itt laktak; a belvárost hivatalnokok, különféle foglalkozású mesteremberek s kereskedők lakták; az alsó­városiak atalán, valamint a tanyaiak földmi­velés- és állattenyésztéssel foglalkoztak, alsó­városon lakott a csizmadiák és tálasok legna­gyobb része, valamint hajóácsok és molnárok is szép számmal találtattak. Az eddigiekből könnyen következtethető, hogy a négy munkaeset közül 48 előtt melyik állt Szegeden? A gazdászattal foglalkozók, valamint a hajósok, hajóácsok , molnárok a vízi malmok­ban, ácsok és kőmívesek, a­mennyiben télen át három, sőt sok esetben négy vagy annál is több hóig tétlen állapotban voltak, szaka­dozott munkában részesültek. Hogy a munkadíj magas volt, ha össze nem hasonlítjuk is ezt az akkori pénzviszo­­nyokkal, bizton következtethetjük azon körül­ményből , hogy az egyszerű napszámos, a hajós vagy halászlegény is nemcsak tisztes­ségesen föntarta családját, de némi vagyonra is bírt szert tenni. A szakadozott munkával járó elerkölcste­­lenedéstől megóvó Szeged népét okos művelt­sége , mély erkölcsi érzete és szigorúan csa­ládias élete. A kézművesek legtöbbnyire földmivelés­­sel is foglalkoztak, különösen a csizmadiák, magyar szűcsök, sőt még a szabók is a ta­vasz és nyár legnagyobb részében a tű he­lyett az ásót és kapát kezelték. Különben is a város összes lakossága jó­létnek örvendvén, az úgynevezett vásári mun­kát csak híréből ismerte, mert a legegysze­rűbb polgár is mondva készíttetett, mikor azután a készítmény árát a mester saját tet­szése szerint határozhatta meg, a­nélkül, hogy a készíttető csak egy fillért is lealkudott volna, egyedül azt köté ki, hogy el legyen ké­szítve emberül. A­kik valami vállalatba bocsátkoztak, sokszor a legcsekélyebb productivitás nélkül mesés gazdagságra tettek szert, mert Szeged sokféle terményben bővelkedvén, a kiviteli kereskedés fölötte kedvező volt, annál is in­kább , minthogy a verseny, kivált a vállalko­zási és kereskedési téren igen csekély volt. A halfogási vállalkozás egyike volt a legjövedelmezőbbeknek. Nem egy polgára van Szegednek, ki a halfogást és halhasítást egy csolnakkal és egy szákkal kezdte s mégis százezreket volt ké­pes szerezni. E mellett a halászlegények és halárusok is magas munkadijért foglalkoztak, mert az előbbiek annyi halat fogta a szó tel­jes értelmében, a mennyit akartak, mig ezek egypár forintért egész csalnak halat vehettek. Legnagyobb vállalkozási szellem mutatkozott a fuvarozás iránt s ebben már e század ele­jén országos hivüvé lettek a szegedi nagyko­csisok, kik nemcsak egész Magyar- és Er­­délyországot járták be, de az ausztriai biro­dalom tartományait is. Talán mondanom sem kell, hogy a teljes szakavatottsággal űzött nagykiterjedésű fuvarozás dúsan kamatozott. A gazdálkodással foglalkozókon folytono­san Isten áldása volt; ott is arattak, a hol nem vetettek; földünknek mesés termékeny­sége volt, a most kopár homokbuckák em­ber magasságnyi rozst, tengerit és a legizle­­tesebb konyhaveteményeket termették. A gu­lya hasig érő selyem fűben legelt, de volt is ám szarvasmarhánk, mely az egész országban ritkította párját, hisz szinte közmondássá vált Joó Pál hat ékre. A szőllősgazdák egész nyáron és őszön által alig győzték a különféle gyümölcsöt hazahordani. Azon időben az olyan gyümölcs­csel , milyent most jó árért eladnak, sertése­ket javítgattak. Szóval, 48 előtt volt Szegednek bora, búzája, húsa, zsírja, vaja nagy bőségben, és e város kiérdemelte a gazdag nevet. Ezek valának Szeged egykori jólétének alapja, melyeket szükségesnek láttam tudo­másra juttatni a végből, hogy azok is, kik Szeged közelmúltját részletesebben nem is­merik, beláthassák, hogyan lehetett az egykor oly gazdag város oly szegénynyé, a­milyen most. Szabó Gergely A hercegprímás temetése. (Október 23-dikán.) A hercegprímás temetése múlt kedden ment végbe. E gyász­szertartásra gőzhajók és vasutak s a Pestről kedden jókor elindult kü­lö­n vonat mintegy 10,000 idegent szállított Esztergomba. A hercegprímás teteme bebalzsamoztatván, vasárnap tétetett ki ravatalra a primatiális épület egyik nagy termébe. A terem gyászba volt borítva. A prímás teljes díszbe öltöztetve, insulával fején feküdt a bíborszint koporsó­ban. A koporsó körül voltak letéve: a bi­­bornoki kalap, a hercegi korona, a Szent­ István-rend nagykeresztje, az érseki szalag stb. A koporsó előtt mindig fölváltva imádko­zott a főkáptalan egy-egy tagja. Kedden reggel 8 órakor a koporsó be­szenteltetvén, bezáratott. Ekkor már roppant közönség lepte el az utakat. Nemsokára meg­érkeztek a temetést végezők: Bartakovics Béla egri érsek, Simor János győri, Peitler Antal váczi megyés püspökök s Durguth és Jekelfalussy Vincze felszentelt püspökök az összes segédlettel együtt, mire a főkápta­lan tagjai a holttestet a gyászteremből a be­járat alá vivék. A menet innen fél 10-kor indult meg a basilika s Esztergom összes templomainak harangzúgása mellett. A koporsót felváltva vitték a főmegyei esperesek, a megyei tisztikar tagjai s az ér­sekuradalmi tisztek, mig 12 uradalmi és 12 megyei tiszt a koporsó mellett fáklyát vitt. E kettős környezetet megyei huszárok zárták be kivont karddal. Utánok három növendék pap uj menetet nyitott meg a szentkereszt elölvitelével. Ezeket követte az uradalmi gazdasági és erdészeti személyzet, legnagyobb részt egyen­ruhában, továbbá a helységek képviselői a megye gyászlobogójával, a temetési egyletek képviselői, a városi céhek, egy katonai ze­nekar (mely gyászindulókat játszott), a vá­rosi s egyéb honoratiorok, városi tisztviselők, vármegyei honoratiorok és tisztviselők mind fekete magyar öltözetben s kardosan. Erre következtek a pesti és budai kül­döttségek, élükön a polgármesterekkel, a kü­lönféle szerzetesek egy csoportban, majd oly világi papok, kik karing nélkül jelentek meg a temetésen, s utánuk apácák mentek fekete ruhába öltözött lánykákkal. A fehér karingben nagy számmal meg­jelent egyházi férfiak menetét a káptalani szertartó nyitotta meg, utána a káptalani ke­resztet vivő áldozát s a főszékes­egyházi ének­kar a „Miserere“ zsoltárt énekelve. Végül következett a főkáptalan, egyéb egyházi méltóságok s a temetést végző érsek az egyházi segédlettel. A koporsót követték a rokonok, Scitovsz­­ky Márton, volt baranyamegyei főispán és családja, továbbá Jamniczky kir. táblai biró és családja. A rokonok után az udvari papok jöttek, kezeikben tartván az elhunyt méltóságának jelvényeit. A menetet a temetésre megjelent világi méltóságok fejezték be. Gr. Bellegarde Ágost tbb szárnysegéd, Ő Felsége képviselője, Maj­­láth György udv. kancellár, b. Sennyey Pál tárnok, gróf Forgách Antal, gróf Cziráky Já­nos, gróf Károlyi István, gróf Saint-Quentin altábornagy az orsz. katonai főparancsnokság élén. A képviselőház részéről Szentiványi Károly elnök és Hollán Ernő képviselő. A hétszemélyes és királyi tábla, élén a kir. sze­­mélynök, Melczer Istvánnal. A helytartóta­nács, élén gr. Zichy Nándor és Bartal György alelnökökkel. Az akadémia részéről b. Eötvös József elnöklete alatt 13 tag. Az egyetem küldöttsége s végül számos más társulatok és intézetek képviselői. A menet néhány perccel 10 óra után ér­kezett a basilikához. A holttestet a basilika lépcsőzetétől a főkáptalan tagjai vitték az egyházba, s a kupola alatt az e célra emelt gyönyörű gyászravatalra helyezték. Az emel­vény fekete bársony lepellel volt leborítva, melyet az aranyos rojtok és szegélyzetek kü­lönféle alakokban díszítettek. Mindkét olda­lára három-három fehér selyemre nyomtatott címer volt függesztve. A templom bejáratá­nál s a ravatal körül vadász­katonák képeztek sorfalat. A koporsó a ravatalra helyeztetvén, kez­detét vette az ünnepélyes gyászmise, melyet számos segédlettel szintén Bartakovics érsek mondott. Mise alatt gróf Bellegarde, mint Ő Fel­sége képviselője, a szentély közepén foglalt helyet, a többi egyházi és világi méltóságok pedig oldalt a padokban. A mise végével a pontificáló érsek és se­gédlete a ravatal körül foglaltak helyet, és pedig az érsek a ravatal előtt középen, a négy püspök pedig a ravatal négy sarkán s erre kezdetét vette az ötös „absolutio.“ Ugyanis előbb a négy püspök és azután az érsek, egyenkint mindnyájan körüljárták a ravatalt s beszentelték a holttestet, elmondván a fel­oldó imát. A gyász isteni szolgálat után a főkápta­lan tagjai leemelték a holttestet a ravatalról és az előbbi menetrendben az „In Paradisum“ éneklése mellett a sírbolt ajtajáig vitték. A sírboltba tiz esperes vitte le, hol az érsek a sírhelyet beszentelvén, az egyházi énekkar az „Elmegyek a sírba“ éneket zengé. Erre a koporsót befalazták s az egyházi szertartások véget értek. Az esztergomi basilika sírboltjában a prí­mások részére kijelölt körben eddig három prímás volt eltemetve: Ambróz Károly főher­ceg, Rudnay és Kopácsay, s most Scitovszky Kér. János lett a negyedik. Áldás hamvaira! Szentesi levelek. (Október hó, 181­6.) IV. Legközelebbi levelem ellen fölhozhatná valaki, hogy az igazságtól eltértem akkor, a­midőn azt írtam­, hogy az 1863-diki ínség alkalmával semmi adóelengedést nem nyertünk. Ezen jöhető ellenvetés megelőzésére meg kell említenem, hogy igenis nyertek néme­lyek valami csekély leengedést. De hogy miért, az igen érdekes. Ugyanis az átalános terméketlenség kö­zepette, a kiégett vetések némely helyein, különösen a hajdani örökös vízállások által vastag iszappal berakott fenékföldeken voltak egy-egy kis zöld foltok, melyek kalászt bír­tak hozni s éhező rovarok, különösen a si­poly az oly apró vázokon találhatott kalá­szokra sereglett s azokat nagyrészint le is legelték. És ezen, aránylag csekély kárt a kor­mány elfogadta elemi kárnak, s mint ilyentől némi csekély adóleengedést adott is, ellenben azon szántóföldeinkre, melyeket előbb őszivel, azután tavaszival bevetettünk s mégis róluk semmit sem arattunk, semmi adóelengedést nem nyertünk, mivel, úgymond, az aszály — lett legyen az legnagyobb fokú — ,­e­m elemi kár! Holott pedig a sipoly által oko­zott kár úgy állott az aszály által okozott kárhoz, mint egy az ezerhez! vagy egy a tízezerhez! Az 1863-diki ínség alkalmával a 100 holdnál kevesebbet biró gazdák kaptak a kor­mánytól segélyt, a többes bírók éppen semmi segélyben nem részesültek. A folyó évi ínség nem kisebb az 1863- dikinál és most 11,250 irtot adott a kormány Szentes városban őszi vetőmagra kiosztás vé­gett, és ebből ismét csak a kisebb birtoko­sok részesülhetnek s azok közt osztatik ki, kiknek 23 pozsonyi mérőnél több vetőmagra nincs szükségük. Holott pedig a nagyobb bir­­tokuak még inkább vannak sújtva az ínség által s magukon éppen úgy nem segíthetnek, mint a kisebb birtoknak. Az adó és váltság terhe pedig leginkább ezek vállain fekszik nyomasztólag, s ha ezek földes vetőmag hiánya miatt vetetlen marad­nak, az a nemzeti közgazdászatnak nagy ká­rára lesz. Az inségi bizottmánynál 29,556 frt 50 krnyi szükséglet van bejelentve őszi vetőmag­ra , pedig csak azok jelentkeztek, kik magu­kon másként nem bírnak segíteni. A ki teheti, inkább másként segít magán, mert az 1863- diki ínség alkalmával szerzett tapasztalatok emléke élénk emlékezetben van és lesz sokáig, hogy több okot ne említsünk, csak azon egyet említem meg, hogy a midőn a pesti piacon a „Gazdasági Lapok“ 1863. október 11 d ik számában olvasható hiteles kimutatás szerint: a bácskai báz,a 4 frt 80 krjával, az árpa 2 frt 55—80 krjával, a zab 2 frt 10 krjával, kukorica 3 frt 25 krjával kelt po­zsonyi mérőnként, ugyanakkor a kormány által nyújtott segély sokkal drágábban, t. i. a búza 5 frt 87 krjával, az árpa 3 frt 75 krjával, a zab 2 frt 80 krjával, a kukorica 4 frt 26 krjával számíttatott pozsonyi mérőn­ként és ezenkívül szállítási költség fejében minden mérő után 9 kr. A jelenlegi intézkedés azonban előnyösebb az 1863 dikinál annyiban, a­mennyiben most a vetőmag nem természetben, hanem pénz­ben számíttatik és adatik. Most már az a kérdés, hogy a kormány által eszközölt összeírás által fölébresztett várakozás ki fog-e elégíttetni a 29,556 frt 50 krajcárig, vagyis a már küldött 11,258 frt ki fog-e egészíttetni ezen mennyiségig? Fölfogásom szerint a következetesség kiegé­szítést kíván. Orotzi Mikind. (Folyt. köv.) Vidéki levelezések. Csongrád, okt. 15. 1866. Még le sem vethettük az 1863-ki ínség alkalmával vetőmag-kölcsön címén fölvett ter­het vállainkról, már­is újabb adósságba kellett keverednünk , miután különben majdnem min­den földünk vetőmag nélkül maradt volna! Nem volt tehát elég, hogy 1861-ben a katonai végrehajtás és egyéb okok miatt a belga­ banktól 100,000 frankot vevünk föl tör­lesztésre, nem volt elég az 1863 diki aszályos év csapása; be kellett következni az 1866-ik évnek is, mely sokkal inkább sújtott bennün­ket a 63-dikinál! Ismét kölcsönre szorultunk s midőn in­­ségi­ fiók-bizottmányunkban összeszámítottuk a bevetendő földek hold-számát, kitűnt, hogy a segélyül ajánlt 18,500 frt kölcsön kevés, mint­hogy a bevetendő őszi mag alá határozott földek harmadrésze a négyezer holdat meg­haladja, minek következtében az inségi köz­ponti bizottmányhoz fordultunk , hogy eszkö­zölne ki még 4000 frtot számunkra. Mily sikere lesz lépésünknek, még nem tudjuk. Mai nap kezdetett meg a kölcsönkiosztás, de ez is igen lassan halad, minthogy már az eredeti kötelezőkben ki kell számítani, hogy miután az összeg három részletben három év alatt leend visszafizetendő, mennyi esik egy­­egy rész­fizetésre! Mindamellett a küldöttség naponként vagy ötven egyénnek adja ki a kölcsönt. Fájdalom, hogy a cholera már nálunk is megkezdi aratását, ámbár nem oly nagy mérvben, mint némely más helyeken, mint­hogy naponként csak 3—4 áldozatot kíván, és általános vélemény szerint, ha idején or­vosi segély vétetik igénybe, a beteg meg van mentve. De népünknek azon eléggé nem kárhoz­tatható szokása van, hogy csak a végpercben folyamodik orvoshoz, midőn már emberi erő többé nem segíthet. Mai nap csak három h­olera halottunk van s reméljük, hogy a hűvös időjárás vég­kép megszünteti a járványt. Még egyéb bajunk is van. A keleti mar­havész a bokrosi pusztán levő gulyában ki­ütvén, nagyon tizedeli barmainkat, bár a ha­tóság mindent elkövet meggátlására e ször­nyű nyavalyának. Ámbár én igénytelenségem­ben nem tudom fölfogni, hogy a még egész­séges marhát miért nem szabad a tulajdonos­nak külön helyen, külön cseléd által őriztetni, mert hiszen igy meg az egész gulyának ment

Next