Szegedi Híradó, 1869. január-június (11. évfolyam, 1-51. szám)

1869-02-14 / 13. szám

fél ellenében a Deák-párt. Nem kevesebb küz­­dele­mmel kell birkózni gr. Zichy Nándornak a rácalmási kerületben, a szélsőbali Fiáth István ellen, egyedül ifj. Szögyény László Deák-párti - STT"ellenjelölt nélkül a bodajki kerületben. V Volt ,idö v midől!‘ kevés erély- és kitar­tással a 'm egye ,nagy'számú értelmisége gyö­keréből d effiétté'-itvolna ki azon fát, mely Madarásznak ma erős támaszul szolgál; de akkor elégnek vélte, ha Madarászt a megyei bizottmányi gyűléseken veri agyon, utóbb annyira, hogy ott megjelenni sem mert; — azonban az „a nép“ hatalmas agitátora nem szűnt meg Blattomban működni, és ma azon szomorú valóra ébredünk, hogy még a Mada­rász-politikának is sikerült itt pártot szerezni s az ellen is egész erélylyel kell küzdenünk, ha a győzelmet egészen biztosítani akarjuk magunknak. Ruszkai, Ó-Kanizsa, február elején. A baloldali lapok és érdemdús levelezőik — úgy látszik — különös kedveket találták az ellenvéleménynek lepiszkolásában, az egyes mozzanatok nagyításában s a valódi tényállá­sok elferdítésében. Pedig — én legalább azt hisz­em — ily eljárással az ügynek, melynek kolomposai, többet ártanak, mint használnak , mert el­végre tulajdon párthiveik közül is elidege­nítik önmaguktól a higgadtabb gondolkozá­­suakat, így a többi közt a „Hon“ esti lapjának jan. 28-ai számában ,H.­ jegygyel egy állító­lag Ó-Kanizsáról (?) kelt cikk tétetett közzé, melyben a cikkíró ur szakavatott pokrócos­sággal iparkodik kerületünk papságát és Deák­pártját ledorongolni. Mi lehetett ,H.B urnok tulajdonképeni célja e galád közleménynyel?! azt én nem tudom, de tán ő maga sem tudja. — Arról azonban biztosíthatom, hogy aljas sorait még hasonszőrű elvtársai is megvetéssel fogadták s közülök többen kezdik restelleni, hogy ily .H.- fajta teremtménynyel kénytelenek egy ka­­thegóriába tartozni. Valóban csodálkozunk a „Hon“ szerkesz­tőségén, hogy majdnem naponkint ily dol­gokkal iparkodik olvasó közönségét jól tar­tani. Mert csakugyan szánalomraméltó álla­pot, midőn egy ellenzéki nagy politikai lap — megfeledkezve a szép hivatásról, melyet neki a journalistika terén a haza boldogsága ér­dekében kellene betölteni — a szenvedélyek és piszkolódások silány eszközévé aljasul. Nem tudom érdemesnek találja-e a lo­vagias érzületű (??) ,H.m­ár a „Pesti Napló“­­ban történt fölszólítás folytán durvasággal telt badar állításait hiteles adatokkal érvelni, mert igen sajnálnék, ha ellenesetben valami nagyon drastikus eszközhöz kénytelenülnénk folya­modni a macskának zsákbeli kiugratása vé­gett. Sapienti pauca . . . A másik közlemény, mely magára vonta figyelmemet a „Magyar Újság“ február 2-diki számában olvasható Zen­táról K. J. billeggel. E közleményben K. J. bizonyos valakinek tömjénezni akarván hivatalos bureaujából, mint valami próféta búvik elő s lelkes pathossal referálja a követjelöltségről tisztelgő felké­rettetést, míg múlt hó 28-án J. Gy. tiszajá­­rási—„a baloldal politikai hitvallásához tán­­toríthatlanul ragaszkodó“ (?) szolgabiró urnái az ó-kanizsai választó­kerület részéről sze­rinte „egyhangúlag (???) történt. A történelmi nevezetességű közlemény záradékául közlő­tr jóslati ihlettséggel kö­vetkező mély értelemű szavakat bigygyeszti : „Mindezek után kijelenthető, hogy Haynald Lajos kalocsai érsek urnák, kiről csendes hirek szárnyalnak , mintha szintén a Kanizsa­­kerületben lépne föl, mint jobboldali képvi­selőjelölt, igen csekély, de semmi kilátása sincs a képviselőségre.“ E zentai műhelyből kikerült üres frázi­sokra aztán csakugyan el lehet ám mondani, hogy: „ni politik, ni grammatik.“ Nem tudom, átolvasta e valaha életében K. J. úr, ha nem is alaposan, de legalább csak fölületesen is a „Gondolkozástan“ leg­főbb szabályait. S ha igen, akkor megfoghatatlan előttem, miként tehette Haynald Lajos ő excját illető­leg közleménye végére e valóban szánalmat gerjesztő ficamodon conclusiót? Továbbá semmikép nem tudom átlátni, mint lehessen észszerüleg akár Péternek, akár Pálnak „egyhangú“ óhajtásról gagyogni ott és akkor, ahol és amikor egy oly választó­­kerület forog szóban, melyben három párt létezik, s melynek csak egy törekéde (bocsá­nat e kifejezésért, de ,H.­ úrtól tanultam el) volt a zentai parádéban képviselve ?! S aztán hiszi e K. J. maga is amit irt, hogy t. i. e megjelenés Zentán csakugyan oly váratlan volt, mint aminőnek ő a világ előtt föltüntetni iparkodik? S végre jól megvizsgálta-e, váljon né­­hányak kivételével, kik gugzsoltak azokban a szerinte fölcifrázott fényes fogatok sarag­­lyáiban ? Én legalább nem akarom hinni, mert ha azt teszi, mindenesetre nem h­ondozta volna amaz emphaticus sorokat, melyeket a „Magyar Újság “-ban napfényre bocsátott. Levelem zártául tudatom a nagy érdemű olvasó közönséggel, miszerint Haynald Lajos kalocsai érsek ő excja a tőlünk neki fölaján­lott jelöltséget fontos okoknál fogva nem vál­lalhatta el, (de nem ám K. J. jóslata követ­­­keztében) s igy kérhetünk Deák-pártja Lo­vászi Mihály megyei főjegyző urat kérte föl e díszes állásra a ki azt el is fogadta. Imre királyfi egy reggele s egy estvére. — Történeti beszély. — Irta : Babarczy Ferenc. (Vége.) — Parancsolom, tanácslom gyermekem, ha tiszteletben akarod tartani koronádat, oly gondosan őrizd meg az apostoli hitet, hogy az egyházak méltán nevezzenek keresztény férfinak — mondá gyakran a gondos apostol a fogékony szivű gyermeknek. — Légy alá­zatos , szerény , mérsékelt és szemérmes; mert ez erények a királyi korona főékes­ségei .... A gyermek szivébe véste a szavakat; ott állott mellette Gell­et — élő például — alá­zatosan, mérsékelten és szemérme­sn. S a példa ta­rtotta a gyermeket önmérsékletre, szemérmességre ; és midőn Istvá helyettest akart ültetni székébe, akkor vette észre, hogy tulajdonkép csak apostolt bir adni a keresz­tény államnak, de királyt nem a­d nem­zetnek. Hanem mikor ezt István észrevette, már akkor nagyon késő volt. Tele volt ismét a királyi udvar vendé­gégekkel, sokan voltak azok közül , akik négy év előtt is látták egymást. Egy szép ü­nnepláncolat voltak a koro­názási napok. Zaj kellett a jó kedvet fokozni, az öreg király gondoskodott a vendégek szó­rakoztatásáról s volt magának is elég elfe­ledni valója. A „P. Lloyd“ egy magánlevél után közli, hogy Bukarestben a magyar zászlót rútul megsértették. Egy tömeg póznára föl­húzott magyar zászlóval kiment a szabadba; ott „veszszen“-t kiáltoztak rá, lerángatták, összeszakgatták, taposták s végre foszlányát szitkok közt megégették. E bélyegző tényt azért említettük itt föl, hogy utána mintegy kapcsolatban re­­gistráljuk azon jelenségeket, melyek idebenn merülnek föl a nemzetiségek korypheusainak működése folytán, s amelyek meglepő harmó­niában vannak a bukaresti testvéries érzelem­nyilvánításokkal. Idegen fejedelmek kíséretében jöttek vi­téz ifjak, edzettek a harcban, ügyesek a vi­tézi játékokban, volt nézni valójuk azoknak, akik kedvöket találjá az ilyenekben. A tév és várkertben emelvények voltak építve a küzd tér köré, s a vendégek között ott ült az ifjú herceg is nejével együtt. A négy év nyoma meglátszott az ifjú páron is; az akkor egy élet elevenségét s a gyermekkor legbájosabb rózsáját vonásaiban viselő hercegnő , most fáradt, bágyadt ér­dekkel s rejtett fájdalommal nézte környezete boldogságát. Magában ezt nem találta már. A herceg e négy esztendő alatt tizet élt át, arca halavány, szemei beestek s fáradt kezein betegesen megsoványodtak az ujjak, meggörbedt vállai gyöngülten hajoltak megszü­­k it melle fölé. A nap áldozó félben volt már s a hűs esti lég gyakran megrohanta a beteges szer­vezetet s egy egy száraz köhintést csalt ki a kóros tüdőből. A küzdtéren harcos leventék igyekeztek egymással szemben, mindenik vágyva a ba­bérra, melyet a legszebb hercegnő tüzend a pályanyertes ifjú halántékára. A küzdők közt ott van Thorizoba is; most már ő is lángvérű levente; megint a horvát király kisérőjeként jött az országba ; valami nagy öröme lehet abban, hogy mindig szemtanúja akar lenni az ifjú pár boldog­ságának. Karján a hercegnő színét viseli; nem kért reá engedelmet, mint horvát ifjú vette föl a szint, s kik mégis vakmerőnek tartanák elbizakodottságáért, egy tekintet a hajlékony termetre, s az akadékoskodás megbékülne rajta — reményében az eredménynek. A hercegnő nem méltatott különös figye­lemre egyet sem az ifjak közül; — tekinte­ A madridi cortesi, hell­én nyittatott meg. Serrano üdvözölvén a képviselőket, be­szédében különösen hangsúlyozza, hogy Spa­nyolország — 60 évi küzdelem után — újra ébredezni kezd. Constatálja továbbá, hogy oly szabadságok lőnek kihirdetve, melyeknek sza­bályozása a cortes illetékességi körébe tarto­­zana, hogy a kormánynak azon intézkedései, melyek ezen szabadságokkal ellenkezésben lenni — Uram, a herceg ember az evangélium szerint. —■ s ő hű testvére fölséged leá­nyának. — Én férje voltam nőmnek! —­ szólt éllel a király s magára hagyta a püspököt, mert a két első ifjú elvétett lökése után Thorizába emelte dárdáját. A vendégek feszült figyelme közt sü­völtve repült a dárda a levegőn át s merev remegéssel állt meg a célpont közepén. Az ifjú lángoló arccal tekintett a dárda után, reszkető örömmel simítá végig halán­tékát és szédelgve állt helyén a taps és éljen­­vihar alatt. Crescimir odalépett mellé, kezét büszkén rázta meg az ifjunak s fölvezeté az emel­vényre leánya elé. A hercegnő arca még haloványabb lett, mikor az előtérdelő ifjú átszellemült halán­tékára téve a koszorút. Az ifjú szemeiből egy gyöngy ült ki pil­láira. Crescimira nem ért rá a könyvt észre­venni: a beteges hercegnek megtámadta tü­dejét a csipős esti lég és száraz vontatott köhögés rohanta meg, a hercegnő abban a pillanatban odafordult férjéhez s aggó gyön­gédséggel szólt hozzá: — A hűs­­ég ingerli bajodat, jó testvé­rem, vonuljunk vissza szobádba. A beteg fáradt tapsolylyal s gyönge kéz­szorítással köszönte meg a gondoskodást s neje karjára támaszkodva távozott a vendégek közül. Crescimir sokáig nézett utánuk szomo­rúan s aztán odafordult a mellette álló ifjú­hoz s azt mondá neki halkan: — Tudj tűrni fiam, nem sokáig kell már várni. Az ifjú hevesen szoríta meg a királynak magáéban tartott jobbját — úgy köszönte meg a vigasztalást. Hazai ügyek. Zefir. A temesvári román­ értekezlet megállapo­dása ismeretes: a nemzetiségi törvényjavas­latot a kisebbség véleménye szerint akarja megoldatni , Erdélyt pedig Macellariu javas­lata szerint uniáltatni, tehát az ország földa­rabolását nemzetiségek szerint. És ilyen programmal készülnek az or­szággyűlésen az ellenzéket gyarapítani. A Mocsonyiak — mint a lapok írják — 100 db román zászlót rendeltek meg a kö­vetválasztásokra. Eclatans kifejezése a sepa­­ratistikus hajlamoknak, méltó a földarabolási programmhoz. Miletics, az ismeretes szélsőbaloldali ki­csapott újvidéki polgármester, fönnen hirdeti a Becsén a hazaellenes igéket: „Magyaror­szág nem volt, de soha nem is lesz!“ És mindezekhez a nemzetiségi izgatók az „Éljen Kossuth!“ jelszót hangoztatják. — Szent­ Tamáson együtt leplezik le ünnepélye­sen Kossuth és Miletics arcképeit, és hozzá­kiáltják , hogy „csak e két férfiútól várhat még üdvöt a haza!“ Kossuth és Miletics egymás mellett, egy­mással párhuzamban, mint az ország meg­mentői ! Ennyire jutottunk ! És ezek mind elsőrendben magukévá te­szik az ellenzék programótjának azon főpont­ját, hogy a közösügyi 12-dik t. c. eltörlendő. Ha egyéb nem, e jelenségek meggyőznek bennünket arról, hogy az a közösügyi tör­vény nekünk ez időszerint hasznos és szük­séges, s egész erőnket a mérlegbe kell vet­nünk, hogy e törvényt a romboló elemek ellen mindenáron fönntartsuk. Mindezek, ugy­e nyájas olvasó, oly je­lenségek, melyeknélfogva meg kell hajolnunk a bekötött szemű szegedi „független polgár“ véleménye előtt, aki a „Hon “-ban vezéreik - kezének inauguráltatván, hazafias haraggal hányja a kormány­párt (Deák-pártot ő már nem ismer) szemére, hogy: „ti a népet a külföldi ellenséggel, a fajgyűlölet rémeinek falrafeszítésével, az ördög-idézéssel ijesztgeti­tek"“ s a t. Vannak körülmények , midőn a vakot irigyeljük azért, mert nem látja a sok go­noszt, amit nekünk látnunk kell. De azért a magyarok istene őrizzen meg attól, hogy mi is vakok legyünk! A „Budapesti Közlöny“ f. hó le­­ké­ról következő hivatalos közleményt ad közre: „A hivatalos „Budap. Közlöny“ tavali 298- dik számában december 25-kéről kibocsátott körrendelet kapcsában, s figyelmeztetve egy­úttal az illetőket az 1868-dik évi 41-dik tvcikk 11., 12. és 14 §-aira, — fölhivatnak ezen­nel a volt honvédtisztek s közülök nevezete­sen, azok, kik a szabadságolt állományba, melynek tagjai béke idején évenként csak egy­szer, rövid ideig tartó fegyvergyakorlatra szó­­líttatnak be, azon időre járandó rendes ille­tékek mellett,­­ felvétetni kívánkoznak, s illetőleg mindazok, akik kedvezőbb vagyoni viszonyaiknál s tisztviselői vagy akármi más polgári foglalkozásuknál fogva állandó szolgá­latra vagy nem szorultak, vagy másnemű el­­hivattatásuk mellett nem is vállalkozhatnak, de mind a két esetben oly helyzetben vannak, hogy a honvédségi nagybecsű intézmény sike­res megalakulásához hozzájárulhatnak, hogy erre vonatkozó jelentésüket, utóbb viselt hen­tével átfogta az egész küzdtért, arca válto­zatlanságáról látszott , hogy nem érdekli, bárki térdeljen elé a­­ koszorúért. Crescimir király pártosabb volt, mint leánya; szemeit csak egy pillanatra vette le Thorizobáról, mikor leánya szomorú arcát akarta látni; szüksége volt reá , hogy az a halavány, hervatag arc szüntelen szemei előtt lebegjen; ő tudta miért. Arcjátékával érdekeltséggel kisérte a ver­sengők elhajtott dárdáját s arca élénken föl­lángolt, mikor az ifjú dárdája másodszor is célt talált. A játék kezdett érdekes lenni; három ifjú volt, kinek két dobása sikerült, e három közül egygyé a koszorú Crescimir jelentős tekintettel fordult oda leányához s azt kérdezte tőle olyan hangosan, hogy a herceg is hallja: — Ugyan kinek adnád édesem legszíve­sebben a koszorút? A hercegnő megzavarodott, épen abban a pillanatban talált a horvát ifjúra tekinteni, szemeit hirtelen férjére emelte s lángoló arc­cal súgta oda neki : — Neked , édes jó férjem ! Imre herceg lesütötte szemeit, nem bírta nézni azt a szemrehányást, mely a halavány hercegnő fáradt pilláin remegett. A vendégek feszült várakozással lesték a játék végét. Gellért püspök vállát egy kéz érintette meg, a főpap hátratekintett s a horvát ki­rályt látta mögötte. — Püspök! — kérdé halkan a fejede­lem — mit vél, nem inkább lehetne az én vömből pap, mint király? A főpapot meglepte a komolyan s vá­ratlanul ejtett kérdés s könnyű zavarral felelt a királynak: védtiszti rangjuk beigazolása, jelen helyzetük kimutatása s alkalmaztatási kívánságuk hatá­rozott kijelentése mellett, folyó hó végéig ezen magyar kir. honvédelmi minisztériumhoz beküldeni igyekezzenek; — figyelmeztetvén egyszersmind azon volt honvédtisztek is, akik az elől érintett körrendelet folytán már eddig jelentkeztek, hogy — ha netalán beküldött kérvényüket a jelen körrendelet értelmében módosítandónak találnák, — azt a fennebb kitűzött időre szintén megtegyék. Kelt Budán, 1869. évi febr. hó 9-én. A m. kir. honvédelmi minisztériumtól. Ivánka Imre, egyike a középbal ki­tűnőségeinek, e rendelet folytán meleg hangon hívja föl a „Hazánkéban a volt honvédtisz­teket, hogy az uj honvédség sorai közé minél nagyobb számmal lépjenek be. A többi közt így szól: „A nemzeti becsület, a magyar nem­zet harcias hírneve követeli, hogy a honvéd­ség kitűnő legyen, hogy ez az első háború­ban, amelyben részt fog venni, bebizonyítsa, hogy a király és a haza hűségesebb és vité­­zebb harcosokra nem számíthat, mint a ma­gyar honvédség; hogy bebizonyítsa, miként ez ő Felsége a király többi harcosainak be­csületes fegyvertársa, úgy mint századokon át az volt. — Kell, hogy be legyen bizonyítva, miként ez intézmény magában alkalmas arra, hogy a törvény megállapította védelmet a tör­vény szellemében teljesíteni képes. — Ha ez be fog következni, akkor az aggodalmak el fognak enyészni és teljesedésbe menend a nemzet forró óhajtása: meglesz a magyar hadsereg.“ Végül az ifjú nemzedéket hívja föl, hogy mentül számosabban álljanak be önként a ma­gyar hadcsapatokba, s­ő­t. Ez a balközép egyik főemberének nézete és tanácsa. Hát a fusionált szélsőbal közlönye a „Ma­gyar Újság“ váljon mint vélekedik e fontos ügyben? Hát úgy, hogy meghallván, miszerint a pesti egyetemi fiatalság közül tömegesen szándékoznak önként egy évre beállani, e szándékolt tény fölött hazafias (?) megütközését fejezi ki s mystikus hangon óva inti a fiatal­ságot e ballépéstől, melyet könnyen megbánhat. Valóban önkéntelenül is furcsa gondolatok ébrednek föl az emberben ez óvás hallatára. Ebből egyébiránt láthatjuk, minő értéket lehet tulajdonítani a balközép és szélsőbal ter­mészetellenes egyesülésének, melynek fanyar gyümölcse — mint már is kétségtelen — az lesz, hogy a balközép formája s az eszmék összezavarása mellett legalább is háromszor annyi szélsőbali elem fog bejutni az új kép­viselőházba , mint az eddigi volt, Külföld.

Next