Szegedi Híradó, 1869. július-december (11. évfolyam, 52-104. szám)
1869-11-25 / 94. szám
1869. Tizenegyedik évfolyam. Megjelen: Hetenkint kétszer, vasárnap és csütörtökön reggel. Szerkesztőségi iroda, hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők : iskola-utca, Csiszár-ház, 2-ik emelet.. Kiadóhivatal Burger Zsigmond könyvkereskedése, hová az előfizetési pénzek küldendők. 94-ik Csütörtök, november 25-én. Hirdetések díja: A hathasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 6 kr., kétszerinél 5 kr., többszörinél 4 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mellett kedvezőbb feltételek alatt vétetnek föl. Kincstári illeték minden egyes beigtatásért 30 kr A „Nyílttériben a négyhasábos petitsor igtatási dija 15 njkrajcár. POLITIKAI ÉS VEGYESTARTALMU KÖZLÖNY. Előfizetési föltételek: Egész évre Félévre 4 frt. Egész évre 6 frt. Évnegyedre Szegeden házhozhordással és vidékre postán. Helyben a kiadóhivataltól elvitetve Félévre . . . 1 frt 50 kr. 3 frt . . . . 8 frt. Évnegyedre . . 2 frt. Egyes szám ára 8 kr. osztr. értékben. Hirdetések fölvétetnek: Szegeden a kiadóhivatalban, s Pesten Neumann A. Z-s. magy. hirdetési irodájában, Pesten, zsibárus-utca 2-ik sz. Bécsben Hausenstein és Vogler (neuer Markt Nro 11.) és Oppelik A., — Mariam. Frankfurtban Haasenstein és Vogler hirdetési irodájukban , valamint utóbbi helyen G. L. Daube & Co- hirdetések ex. editiójában; Lipcsében Sachse és társánál; Párisban Havas, Lafitte, Bullier és társánál. Pest, nov. 17-én 1869. E lapok jelen évfolyamának egyik februári számában Király Ferenc ur „Egy hang alsóvárosról“ cím alatt egy cikket ten közzé, melyben, tekintettel Szeged város alsó részének nemcsak az előhaladt kor kívánalmaihoz képest, de absolute is nagy mérvben elmaradt állapotára, minden, de különösen műveltségi tekintetben — lelkes szavakkal buzdított egy alsóvárosi népkör alakítására, melynek fő célja e városzrész népe között a társulati szellem fölkeltése s a műveltség áldásainak terjesztése lenne. Aki ismerte e város társadalmi viszonyait a legutóbbi időkben, s a szerepet, melyet e szomorú viszonyok közt alsóváros népe játszott, annak a megpendített eszme üdvös voltát be kelle látnia; be kelle ismernie, hogy e kör, ha létesíttethetik, azon hiányt fogja egykoron pótolni városunk társadalmi életében , mely miatt már két alkalommal — és a következés megmutatta, hogy méltán — féltettük városunk jó hírét a nemzet közvéleménye előtt. Szegednek minden hű fia beismerte azonnal ez eszme kivitelének szükségességét s — velem együtt — méltányolta K. ur ügybuzgalmát s azon nemes készségét, melynélfogva könyvgyűjteményét e kör könyvtára részére fölajánlotta. S nem vélem, hogy tévedek, midőn azt állítom, hogy a megpendített tárgy fölötti bővebb eszmecserének, a cikkíró úr által is bevallott, időszerűtlenség vágta útját. Én valóban azon meggyőződésben élek, miszerint az akkori viszonyok között ez ügyben valamit tenni lehetetlen volt. — Midőn valamely néposztályra nézve talányul lehet fölvetnünk: várjon a pártdüh vagy vad fanatismus dalja-e nagyobb erővel kedélyét? — akkor azon néposztályra nézve a nemes eszmék „halva születnek.“ Hallottam ugyan azon — talán alaptalan — állítást, miszerint, tekintve e néposztály majdnem semmi, vezéreinek pedig meglehetősen szerény műveltségi körét, a legrendezettebb viszonyok, a legnyugodtabb kedélyállapotok között sem várható részükről a magasabb eszmék iránt valamelyes érdeklődés; de én ezen állítás fölötti ítéletemet az alsóvárosi nép s vezéreinek ezen — már most másodszor szőnyegre hozott — eszmével szemben tanúsítandó magatartásától teszem függővé. De térjünk a dologra. A fénjelzett viszonyok között megpendített eszmére — miután az alsóvárosi nép és vezérei mutattak az iránt legkevesebb érdeklődést — kezdett borulni a feledés fátyola. Magam is, bár megjelentekor nagy figyelemmé és még nagyobb élvezettel olvastam az ezen eszmét megpendítő jeles cikket, kezdtem róla megfeledkezni , jóllehet már első átolvastakor elhatározás egyik pontja iránt észrevételt tenni. A feledés e fátylát azonban maga az eszme megpendítője föllebbenté e lapok 85-ik számában, s újra hangsúlyozva kimondá azon meggyőződését, hogy alsóvároson égető szükség egy kör, „mely a szétfoszlányult társadalmi életet tömörítse, nézeteit emelje, szellemi előhaladását lehetségesítse.“ Midőn K. úr ezen eljárása iránt részemről teljes elismerést szavazok, azon meggyőződésben, miszerint az eszmecsere csak közelebb viheti az ügyet olyannyira óhajtandó megvalósulásához, közzéteszem fönn érintett észrevételemet. K. úr első cikkében, amint arra még élénken emlékszem, a kör célját fejtegetvén, nyomós szavakkal emeli ki, hogy a megalakulandó kör határozott Deák-párti elvekkel bírjon. Sajnálattal kell kijelentenem, hogy bármily készséggel osszakozom is K. úr e körre vonatkozó egyéb nézeteiben, s bármilyőn óhajtom is, hogy a Deák-párt által képviselt józan demokrat elvek e néposztály kebelében is erős gyökeret verjenek, e véleményét nem oszthatom. — Nem oszthatom ezt azért, mert — eltekintve attól, hogy ezidő szerint alsóvároson Deák-párti elvekkel bármily kört fölállítani lehetetlenségnek tartok — határozottan kétségbe kell vonnom, hogy ezidőben alsóvároson bármily politikai elvekkel bíró kör elérhetné célját, a fő célt: az alsóvárosi nép művelődését. Kétségbe kell vonnom ezt azért, mert e népet mind a hírhedtté vált szegedi tisztításkor, mind a legutóbbi követválasztási mozgalmak alkalmával közelebbről megismertem. Láttam, hogy még vakon indul egyesek után, kik a politikai mozgalmak által — mint a szélvészkorbácsolta habok által a fenéki mocsok — fölszínre kerülve, tudatlanságából eredő önállótlanságát bizonyos irányban fölhasználni elég lelkiismeretlenek; láttam, hogy e kegyeltjeik által előttük annyira hangsúlyozott, de soha kellőleg meg nem magyarázott vagy félremagyarázott egyetlen szó — melyet e század egyik uralkodó eszméjéül tisztelünk — képes még összezavarni összes jogfogalmait; láttam, hogy nem bir még azon itélőtehetséggel, melynélfogva valódi barátait az álbarátoktól, az érdemeseket az érdemetlenektől megkülönböztethetné, hogy durván megtagadja az előbbiektől az elismerés kiérdemlett koszorúját s övezi föl azzal az utóbbiakat; — és midőn mindezt láttam , azon meggyőződés vert gyökeret lelkemben, miszerint e nép még a műveltség legelső stádiumát sem érte el s igy nincs megérve arra, hogy egy politikai vagy csak politikai színezetű kört alkothasson. E meggyőződésem késztet leginkább annak kijelentésére, hogy én alsóvároson egy népkör alakítását politikai elvekkel célt vesztett munkának tartanám. De késztet ennek kijelentésére egy más körülmény is. Mindnyájan tudjuk, hogy a magyar ember mennyire szeret politizálni. És — sajnos dolog — e hajlam azon alsóbb rétegekben jelentkezett majdnem legnagyobb mértékben, melyek tagjai társadalmi helyzetük és képzettség-hiányuknál fogva a politikával való foglalkozásra legkevésbé hivatvak. A hajlam e népben valóságos kórrá fajul, mely munkakerülővé tesz, ellenvéleményt nem tűr, a polgártársak között fölszítja a gyűlölet lángját, s mindezek szomorú következményei leginkább e néposztályt sujták! Ne nyissunk tért e hajlam elfajulásának! Ne adjunk kést a még éretlen gyermek kezébe, mert önmagát sebzi meg!! Hanem alakítsunk egy népművelőkört, bármely cím alatt, de politikai cég nélkül, mert különben eső elől csurgó alá jutunk. Az így alakult kör — véleményem szerint — a közeljövőben megtenni gyümölcseit, s büszke önérzettel fogjuk elmondhatni, hogy Szeged nemcsak terjedelmére nézve második városa a hazának, de e díszes címre lakosainak műveltsége után is bátran igényt tarthat. Azon kérdés merül föl most: kiket illet a kezdeményezés? Miután K. ur a vezérzászlót lobogtatja, engedje meg, hogy én e szent ügynek közharcosa lehessek , s a közeljövőben — a tisztelt szerkesztőség engedelmével — e lapok hasábjain e kérdés megoldását megkísérthessem. ____ Gy.sítása érdekéből a bizottságra ruházott feladat fontosságát, előadta, hogy a népszámlálás végrehajtására nézve kibocsájtott szabályos utasítás szerint a város számláló csoportokra lévén fölosztandó, ez a bizottság szűkebb ülésében már eszközöltetett, éspedig akként, hogy a város belterületén 36, külterületén pedig 22 csoport alakíttatott. A bizottság ezen, a magyar királyi kereskedelemügyi minisztériumnak a népszámlálás vezetésével megbízott statisztikai szakosztályával már tudatott és általa helybenhagyott fölosztást — tudomásul vévén, minthogy az utasítás további rendelete szerint mindegyik csoportban egy-egy népszámlálóügynök alkalmazandó, ki a lakosok közt a bejelentési ívek kellő időbeni kiosztását és szedését eszközölni , azok helyes kitöltése fölött ügyelni, és átalában az előírt teendőket teljesíteni tartozik ; — ezek megválasztása hozatott szóba, azonban ezen ügynökök működése a népszámlálásnál főfontossággal bírván, és ennélfogva éber figyelmet, emellett a népszámlálás megejtésére kitűzött záros határidő egész tartamára folytonos munkálódást követelvén, miután kívánni nem lehet, hogy az ügynöki teendőkkel megbízandó polgárok terhes feladatuk megoldásában , rendszerinti foglalkozásaikat háttérbe szorítva, jutalom nélkül fáradozzanak; — a bizottság előzőleg abban állapodott meg, hogy megkérendi a városi közgyűlést, miszerint az alkalmazandó népszámláló ügynökök részére, megbízatásuk foganatosításában eltöltendő időre bizonyos napidíjt állapítson meg. E kérelem teljesülésének biztos reményében a számláló ügynökök, mind a bel-, mind a külterületre, részint önkénytes ajánlkozás, részint több oldalról tett ajánlatok alapján kijelöltetvén, a bizottsági elnökség fölhatalmaztatott, hogy amennyiben a kijelöltek közül némelyek a megbízást elvállalni netán hajlandók, vagy pontos és tökéletes betöltésére alkalmasak nem volnának, helyettük másokat alkalmazhasson, valamint hogy a csoportokba felügyelőket a bizottsági tagokból kirendelhessen. Elhatároztatván még, hogy a számlálóügynökök mielőbb összehivatván, teendőikről az elnökség által alaposan kitaníttassanak, és a már megérkezett bejelentési ívek- s egyéb szükséges nyomtatványokkal elláttassanak; és hogy a népszámlálás foganatosításának ideje s módjáról hirdetmény bocsájtassék ki; miután egyéb intézkedések tételének szüksége ez időszerint fönn nem forgott, a tanácskozás befejeztetvén, az ülés feloszlott. A népszámlálás ügyében. Az 1869-dik évi IIl-dik törvénycikkben elrendelt átalános népszámlálás városunkbani foganatosítására közgyűlésileg kirendelt bizottság f. hó 21-én délelőtt tartó, a bizottság majdnem összes tagjai részvéte mellett, első teljes ülését, a bizottság elnöke tekintetes Dáni Ferenc úr betegség általi akadályoztatatása folytán, Mészáros György főjegyző, bizottsági alelnök elnöklete alatt, ki megnyitó beszédében kiemelve a végrehajtandó nagy nemzeti munka célját és annak való Dalmátiából. A lázongó terület északi része (Dragalj) felé intézett hadművelet, úgy látszik, sokkal nehezebben megy, mint az előzmények után várni lehetett. A balszárny, mely az Albrecht félig ezredéből állt , támadásában makacs ellenszegülésre talált, s midőn már rendkívüli bátorsággal előnyomulva, közel volt ahoz, hogy a magaslatokat elérje, több száz fölkelő által oly heves tüzeléssel és kődobálással fogadtatott, hogy 6 órai heves harc után, a sötétség beállta miatt, kénytelen volt fölhagyni a további támadással. A tudósítás szerint azonban, mely a balszárny eme támadását csak tüntetésnek mondja, ennek megvolt azon kívánt eredménye, hogy a Fischer és Raiffel által vezérelt jobbszárnyat képező hadoszlopok akadálytalanul előnyomulhattak s a Dragalj vidékét elfoglalhatók. A veszteség mindkét részről jelentékeny. A déli csatatérről érkezett hírek Schönfeld ezredes előnyomulását jelentik, aki a Zuppa déli részét már másodszor tisztítja meg a felkelőktől, de nem lehet jótállni, hogy nem kellene-e még harmadszor is kitisztítani, ha a csapatok onnan elvonulnak. Montenegro sokat emlegetett lojalitására vonatkozólag nagyon comprimittáló leveleket fedeztek föl, melyekből nyilván kitűnik, hogy a lázadás Montenegrónak nemcsak titkos rokonszenvét, de támogatását is bírja. Böngészetek az ellenzék tartóján. Hanem az a párisi futonc, az a baloldali mondvacsinált financierje, az a Horn, aki míg Párisban jó dolga volt, tőle akár fölfordulhatott volna Magyarország, de mikor ott szorult a kapcája, akkor hazajött az „édes hazába“, hogy itt németül apostolkodjék a magyar ügy mellett (?), akit Jókai nagylelkű pártfogása valóságos vándor-követjelöltté avatott föl, de akivel sehogysem tudott baloldali g’scheftet csinálni, az a Horn ... a bizony pedig mégis csak nagyszerű politikai — kötéltáncos ám érdemes megtekinteni az ő nyaktörő művészetét, ha úgy ingyen jut hozzá az ember; már az igaz, hogy pénzt magam sem adnék érte. Avagy nem művészi balanceirozás-e az, a „Hon“ türelmes papirosán tegnapelőtt még keményen harsogtatni a forradalom vésztrombitáját, hogy ha Ledru Rollin Parisba jön, akkor a forradalom okvetlenül egész erejével kitör, pedig nagyon valószínűleg eljön, igy tehát... tessék elgondolni a többit; — és ma, midőn már bizonyos, hogy Ledru Rollin igenis nem jön Párisba (bármint óhajtotta legyen is Horn); midőn már Rochefort, ez a francia Madarász , léha handabandáival hamarosan lejárta magát — ma úgy beszélni a készséggel kilátásba helyezett forradalomról, mint „éretlen utcai zendülésről", mely „egy újabb államcsínyt idézne elő.“ Hanem ez mind csak gyerekjáték ahoz képest, ahogy ő Lónyay 6 millió plus-ja ellenében bebizonyította (már t. i. azoknak, akik hitték), hogy hát voltaképen nem is plus az, hanem minus, még pedig ugyancsak vaskos, nem is több, csak valami 20 és néhány milliócska , melynek neve deficit. Ezen aztán nevettünk egy „kicsit.“ Ez ám az ész és humor, nem hiába, hogy Párisból hozta. De még mindez, úgy látszik, csak előjáték volt a valódi mutatványhoz. Újabban ugyanis rövid időközökben háromszor, három cikkben igyekezett azon rögeszméjét a jóhiszemű emberiség fejébe verni, hogy Lónyaynak teljes lehetetlen becsülettel megtartani a tárcáját, neki le kell köszönnie. Oly hangon mondogatja ezt, hogy szinte várja az ember, mikor rukkol már ki a színnel, hogy azért kell pedig leköszönnie, hogy aztán ő lehessen a pénzügyminiszter. Mert hisz ki is ülhetne más méltóbb abba a vörös bársony foteuilbe, mint ő, aki Kossuthtal is kidicsértette magát a maga által szerkesztett Note Lloydban, meg a pátrónusa „Hon“-ában! Aggódhatik azonban a haza, hogy ebből a jámbor óhajtásból vajmi soká lesz még miniszterség, mert olyan ez a fránya jobboldali nép, hogy az bizony nem igen kap még a párisi csecsebecsén se, főkép miután épen magán a csecsebecsén tapasztalta, hogy bizony Párisban sem osztják kanállal a bölcseséget. Már hiszen én magam is csak a mondó vagyok, hogy maradjon meg csak Horn E. Náte fráte szerkesztőnek, — mert különben nem gyönyörködhetnénk abban a sajátságos látványban, mely olyannyira ellentétben áll a baloldal elveivel: hogyan táplálja a magyar a németet, már t. i. Jókai magyar lapja a tehetetlen német Lloydot. * * # A Madarász Beleznay-kertbeli sovány országgyűlése pedig úgy járt Kossuthtal, mint a falu Hiripivel. T. i., hogy a legeslegfrissebben szervezett 48-as pártnak turini fényt kölcsönözzön, megválasztotta Kossuth Lajost tiszt, elnökének , aki azonban a telegrafi „tudatás“-ra azt felelte — óh jaj! — hogy nagyon szépen köszöni a megtiszteltetést, de nem fogadhatja el. Az eddig vezérnek látszott Irányi, úgy látszik, nekik nem kell, Kossuthnak meg ők nem kellenek, és maradnak 48-as vezérek László Imre szentesi képviselő és őgyelgő hazánkfia Madarász József. És így ráimádkozhatunk egy rosz verset: 48-as rózsaszál, Jaj de árván maradtál !