Szegedi Híradó, 1869. július-december (11. évfolyam, 52-104. szám)

1869-11-25 / 94. szám

1869. Tizenegyedik évfolyam. Megjelen: Hetenkint kétszer, vasárnap és csütörtökön reggel. Szerkesztőségi iroda, hová a lap szellemi részét illető közlemények kül­dendők : iskola-utca, Csiszár-ház, 2-ik emelet.. Kiadóhivatal Burger Zsigmond könyvkereskedése, hová az előfizetési pénzek küldendők. 94-ik Csütörtök, november 25-én. Hirdetések díja: A hathasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 6 kr., két­szerinél 5 kr., többszörinél 4 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mellett kedvezőbb feltételek alatt vétetnek föl. Kincstári illeték minden egyes beigtatásért 30 kr A „Nyílttériben a négyhasábos petitsor igtatási dija 15 njkrajcár. POLITIKAI ÉS VEGYEST­ART­ALMU KÖZLÖNY. Előfizetési föltételek: Egész évre Félévre 4 frt. Egész évre 6 frt. Évnegyedre Szegeden házhozhordással és vidékre postán. Helyben a kiadóhivataltól elvitetve Félévre . . . 1 frt 50 kr. 3 frt . . . . 8 frt. Évnegyedre . . 2 frt. Egyes szám ára 8 kr. osztr. értékben. Hirdetések fölvétetnek: Szegeden a kiadóhivatalban, s Pesten Neumann A. Z-s. magy. hirdetési irodájában, Pesten, zsibárus-utca 2-ik sz. Bécsben Hausenstein és Vogler (neuer Markt Nro 11.) és Oppelik A., — Maria­m. Frankfurtban Haasenstein és Vogler hirdetési irodájukban , valamint utóbbi helyen G. L. Daube & Co- hirdetések ex. editiójában; Lipcsében Sachse és társánál; Párisban Havas, Lafitte, Bullier és társánál. Pest, nov. 17-én 1869. E lapok jelen évfolyamának egyik februári számában Király Ferenc ur „Egy hang alsó­városról“ cím alatt egy cikket ten közzé, melyben, tekintettel Szeged város alsó részé­nek nemcsak az előhaladt kor kívánalmaihoz képest, de absolute is nagy mérvben elma­radt állapotára, minden, de különösen mű­veltségi tekintetben — lelkes szavakkal buz­dított egy alsóvárosi népkör alakítására, mely­nek fő célja e városzrész népe között a tár­sulati szellem fölkeltése s a műveltség áldá­sainak terjesztése lenne. Aki ismerte e város társadalmi viszo­nyait a legutóbbi időkben, s a szerepet, me­lyet e szomorú viszonyok közt alsóváros népe játszott, annak a megpendített eszme üdvös voltát be kelle látnia; be kelle ismernie, hogy e kör, ha létesíttethetik, azon hiányt fogja egykoron pótolni városunk társadalmi életében , mely miatt már két alkalommal — és a következés megmutatta, hogy méltán­­ — féltettük városunk jó hírét a nemzet közvé­leménye előtt. Szegednek minden hű fia beismerte azon­nal ez eszme kivitelének szükségességét s — velem együtt — méltányolta K. ur ügybuz­galmát s azon nemes készségét, melynél­­fogva könyvgyűjteményét e kör könyvtára ré­szére fölajánlotta. S nem vélem, hogy tévedek, midőn azt állítom, hogy a megpendített tárgy fölötti bő­vebb eszmecserének, a cikkíró úr által is bevallott, időszerűtlenség vágta útját. Én valóban azon meggyőződésben élek, miszerint az akkori viszonyok között ez ügy­ben valamit tenni lehetetlen volt. — Midőn valamely néposztályra nézve talányul lehet fölvetnünk: várjon a pártdüh vagy vad fana­­tismus dalja-e nagyobb erővel kedélyét? — akkor azon néposztályra nézve a nemes esz­mék „halva születnek.“ Hallottam ugyan azon — talán alaptalan — állítást, miszerint, tekintve e néposztály majdnem semmi, vezéreinek pedig meglehető­sen szerény műveltségi körét, a legrendezet­­tebb viszonyok, a legnyugodtabb kedélyálla­potok között sem várható részükről a maga­sabb eszmék iránt valamelyes érdeklődés; de én ezen állítás fölötti ítéletemet az alsóvárosi nép s vezéreinek ezen — már most másod­szor szőnyegre hozott — eszmével szemben tanúsítandó magatartásától teszem függővé. De térjünk a dologra. A fén­jelzett viszonyok között megpen­dített eszmére — miután az alsóvárosi nép és vezérei mutattak az iránt legkevesebb ér­deklődést — kezdett borulni a feledés fá­­tyola. Magam is, bár megjelentekor nagy figye­lemmé és még nagyobb élvezettel olvastam az ezen eszmét megpendítő jeles cikket, kezd­tem róla megfeledkezni , jóllehet már első átolvastakor elhatározás egyik pontja iránt észrevételt tenni. A feledés e fátylát azonban maga az eszme megpendítője föllebbenté e lapok 85-ik számában, s újra hangsúlyozva kimondá azon meggyőződését, hogy alsóvároson égető szük­ség egy kör, „mely a szétfoszlányult társa­dalmi életet tömörítse, nézeteit emelje, szel­lemi előhaladását lehetségesítse.“ Midőn K. úr ezen eljárása iránt részemről teljes elismerést szavazok, azon meggyőző­désben, miszerint az eszmecsere csak köze­lebb viheti az ügyet olyannyira óhajtandó megvalósulásához, közzéteszem fönn érintett észrevételemet. K. úr első cikkében, amint arra még élénken emlékszem, a kör célját fejtegetvén, nyomós szavakkal emeli ki, hogy a megala­kulandó kör határozott Deák-párti el­vekkel bírjon. Sajnálattal kell kijelentenem, hogy bár­mily készséggel osszakozom is K. úr e körre vonatkozó egyéb nézeteiben, s bármily­­őn óhajtom is, hogy a Deák-párt által képviselt józan demokrat elvek e néposztály kebelében is erős gyökeret verjenek, e véleményét nem oszthatom. — Nem oszthatom ezt azért, mert — eltekintve attól, hogy ezidő sz­erint alsóvároson Deák-párti elvekkel bármily kört fölállítani lehetetlen­ségnek tartok — határozottan kétségbe kell vonnom, hogy ezidőben alsóvároson bár­mily politikai elvekkel bíró kör elér­hetné célját, a fő célt: az alsó­városi nép mű­velődését. Kétségbe kell vonnom ezt azért, mert e népet mind a hírhedtté vált szegedi tisztí­táskor, mind a legutóbbi követválasztási moz­galmak alkalmával közelebbről megismertem. Láttam, hogy még vakon indul egyesek után, kik a politikai mozgalmak által — mint a szélvészkorbácsolta habok által a fenéki mo­csok — fölszínre kerülve, tudatlanságából eredő önállótlanságát bizonyos irányban föl­használni elég lelkiismeretlenek; láttam, hogy e kegyeltjeik által előttük annyira hangsúlyo­zott, de soha kellőleg meg nem ma­gyarázott vagy félre­magy­arázott egyetlen szó — melyet e század egyik uralkodó eszméjéül tisztelünk — képes még összezavarni összes jogfogalmait; láttam, hogy nem bir még azon itélőtehetséggel, melynél­­fogva valódi barátait az álba­rátoktól, az ér­demeseket az érdemetlenektől megkülönböztet­hetné, hogy durván megtagadja az előbbiektől az elismerés kiérdemlett koszorúját s övezi föl azzal az utóbbiakat; — és midőn mindezt láttam , azon meggyőződés vert gyökeret lel­kemben, miszerint e nép még a műveltség legelső stádiumát sem érte el s igy nincs megérve arra, hogy egy politikai vagy csak politikai színezetű kört alkothasson. E meggyőződésem késztet leginkább an­nak kijelentésére, hogy én alsóváro­son egy népkör alakítását politikai elvekkel célt vesztett munkának tar­tanám. De késztet ennek kijelentésére egy más körülmény is. Mindnyájan tudjuk, hogy a magyar ember mennyire szeret politizálni. És — sajnos dolog — e hajlam azon alsóbb rétegekben jelentkezett majdnem legnagyobb mértékben, melyek tagjai társadalmi helyze­tük­ és képzettség-hiányuknál fogva a politi­kával való foglalkozásra legkevésbé hivatvak. A hajlam e népben valóságos kórrá fajul, mely munkakerülővé tesz, ellenvéleményt nem tűr, a polgártársak között fölszítja a gyűlölet lángját, s mindezek szomorú következményei leginkább e néposztályt sujták! Ne nyissunk tért e hajlam elfajulásának! Ne adjunk kést a még éretlen gyer­mek kezébe, mert önmagát sebzi meg!! Hanem alakítsunk egy népművelő­kört, bármely cím alatt, de politikai cég nélkül, mert különben eső elől csurgó alá jutunk. Az így alakult kör — véleményem sze­rint — a közel­jövőben megtenni gyümöl­cseit, s büszke önérzettel fogjuk elmondhatni, hogy Szeged nemcsak terjedelmére nézve második városa a hazának, de e díszes címre lakosainak műveltsége után is bátran igényt tarthat. Azon kérdés merül föl most: kiket illet a kezdeményezés? Miután K. ur a vezér­zászlót lobogtatja, engedje meg, hogy én e szent ügynek köz­harcosa lehessek , s a közel­jövőben — a tisztelt szerkesztőség engedelmével — e lapok hasábjain e kérdés megoldását megkísért­hessem. ____ Gy.­sítása érdekéből a bizottságra ruházott fel­adat fontosságát, előadta, hogy a népszám­lálás végrehajtására nézve kibocsájtott sza­bályos utasítás szerint a város számláló cso­portokra lévén fölosztandó, ez a bizottság szűkebb ülésében már eszközöltetett, és­pe­dig akként, hogy a város belterületén 36, külterületén pedig 22 csoport alakíttatott. A bizottság ezen, a magyar királyi ke­reskedelemügyi minisztériumnak a népszám­lálás vezetésével megbízott statisztikai szak­osztályával már tudatott és általa helyben­hagyott fölosztást — tudomásul vévén, mint­hogy az utasítás további rendelete szerint mindegyik csoportban egy-egy népszámláló­ügynök alkalmazandó, ki a lakosok közt a bejelentési ívek kellő időbeni kiosztását és szedését eszközölni , azok helyes kitöltése fölött ügyelni, és átalában az előírt teendő­ket teljesíteni tartozik ; — ezek megválasztása hozatott szóba, azonban ezen ügynökök mű­ködése a népszámlálásnál főfontossággal bír­ván, és ennélfogva éber figyelmet, emellett a népszámlálás megejtésére kitűzött záros határidő egész tartamára folytonos munkáló­­dást követelvén, miután kívánni nem lehet, hogy az ügynöki teendőkkel megbízandó pol­gárok terhes feladatuk megoldásában , rend­szerinti foglalkozásaikat háttérbe szorítva, jutalom nélkül fáradozzanak; — a bizottság előzőleg abban állapodott meg, hogy meg­­kérendi a városi közgyűlést, miszerint az alkal­mazandó népszámláló­ ügynökök részére, meg­bízatásuk foganatosításában eltöltendő időre bizonyos napi­díjt állapítson meg. E kérelem teljesülésének biztos remé­nyében a számláló­ ügynökök, mind a bel-, mind a külterületre, részint önkénytes ajánl­­kozás, részint több oldalról tett ajánlatok alapján kijelöltetvén, a bizottsági elnökség fölhatalmaztatott, hogy amennyiben a kije­löltek közül némelyek a megbízást elvállalni netán hajlandók, vagy pontos és tökéletes betöltésére alkalmasak nem volnának, helyet­tük másokat alkalmazhasson, valamint hogy a csoportokba felügyelőket a bizottsági ta­gokból kirendelhessen. Elhatároztatván még, hogy a számláló­ügynökök mielőbb összehivatván, teendőikről az elnökség által alaposan kitaníttassanak, és a már megérkezett bejelentési ívek- s egyéb szükséges nyomtatványokkal elláttas­sanak; és hogy a népszámlálás foganatosítá­sának ideje s módjáról hirdetmény bocsájtas­­sék ki; miután egyéb intézkedések tételének szüksége ez időszerint fönn nem forgott, a tanácskozás befejeztetvén, az ülés feloszlott. A népszámlálás ügyében. Az 1869-dik évi IIl-dik törvénycikkben elrendelt átalános népszámlálás városunkbani foganatosítására közgyűlésileg kirendelt bi­zottság f. hó 21-én délelőtt tartó, a bizottság majdnem összes tagjai részvéte mellett, első teljes ülését, a bizottság elnöke tekintetes Dáni Ferenc úr betegség általi akadályozta­­tatása folytán, Mészáros György főjegyző, bizottsági alelnök elnöklete alatt, ki meg­nyitó beszédében kiemelve a végrehajtandó nagy nemzeti munka célját és annak való­ Dalmátiából. A lázongó terület északi része (Dragalj) felé intézett hadművelet, úgy látszik, sokkal nehezebben megy, mint az előzmények után várni lehetett. A balszárny, mely az Albrecht félig ezredéből állt , támadásában makacs ellenszegülésre talált, s midőn már rendkí­vüli bátorsággal előnyomulva, közel volt ahoz, hogy a magaslatokat elérje, több száz föl­kelő által oly heves tüzeléssel és kődobálás­­sal fogadtatott, hogy 6 órai heves harc után, a sötétség beállta miatt, kénytelen volt föl­hagyni a további támadással. A tudósítás szerint azonban, mely a balszárny eme tá­madását csak tüntetésnek mondja, ennek megvolt azon kívánt eredménye, hogy a Fischer és Raiffel által vezérelt jobbszárnyat képező hadoszlopok akadálytalanul előnyomul­hattak s a Dragalj vidékét elfoglalhatók. A veszteség mindkét részről jelentékeny. A déli csatatérről érkezett hírek Schön­feld ezredes előnyomulását jelentik, aki a Zuppa déli részét már másodszor tisztítja meg a felkelőktől, de nem lehet jótállni, hogy nem kellene-e még harmadszor is ki­tisztítani, ha a csapatok onnan elvonulnak. Montenegro sokat emlegetett lojalitására vonatkozólag nagyon comprimittáló leveleket fedeztek föl, melyekből nyilván kitűnik, hogy a lázadás Montenegrónak nemcsak titkos ro­­konszenvét, de támogatását is bírja. Böngészetek az ellenzék tartóján. Hanem az a párisi futonc, az a baloldali mondvacsinált financierje, az a Horn, aki míg Párisban jó dolga volt, tőle akár fölfor­­dulhatott volna Magyarország, de mikor ott szorult a kapcája, akkor hazajött az „édes hazába“, hogy itt németül apostolkodjék a magyar ügy mellett (?), akit Jókai nagylelkű pártfogása valóságos vándor-követjelöltté ava­tott föl, de akivel sehogysem tudott baloldali g’scheftet csinálni, az a Horn ... a bizony pedig mégis csak nagyszerű politikai — kö­téltáncos ám­ érdemes megtekinteni az ő nyaktörő művészetét, ha úgy ingyen jut hozzá az ember; már az igaz, hogy pénzt magam sem adnék érte. Avagy nem művészi balanceirozás-e az, a „Hon“ türelmes papirosán tegnapelőtt még keményen harsogtatni a forradalom vésztrom­bitáját, hogy ha Ledru Rollin Parisba jön, akkor a forradalom okvetlenül egész erejével kitör, pedig nagyon valószínűleg eljön, igy tehát... tessék elgondolni a többit; — és ma, mi­dőn már bizonyos, hogy Ledru Rollin igenis nem jön Párisba (bármint óhajtotta legyen is Horn); midőn már Rochefort, ez a francia Madarász , léha handabandáival hamarosan lejárta magát — ma úgy beszélni a készség­gel kilátásba helyezett forradalomról, mint „éretlen utcai zendülésről", mely „egy újabb államcsínyt idézne elő.“ Hanem ez mind csak gyerekjáték ahoz képest, ahogy ő Lónyay 6 millió plus-ja el­lenében bebizonyította (már t. i. azoknak, akik hitték), hogy hát voltaképen nem is plus az, hanem minus, még pedig ugyancsak vaskos, nem is több, csak valami 20 és né­hány milliócska , melynek neve deficit. Ezen aztán nevettünk egy „kicsit.“ Ez ám az ész és humor, nem hiába, hogy Párisból hozta. De még mindez, úgy látszik, csak előjáték volt a valódi mutatványhoz. Újabban ugyanis rövid időközökben háromszor, három cikkben igyekezett azon rögeszméjét a jóhiszemű em­beriség fejébe verni, hogy Lónyaynak teljes lehetetlen becsülettel megtartani a tárcáját, neki le kell köszönnie. Oly hangon mondo­gatja ezt, hogy szinte várja az ember, mikor rukkol már ki a színnel, hogy­­ azért kell pedig leköszönnie, hogy aztán ő lehessen a pénzügyminiszter. Mert hisz ki is ülhetne más méltóbb abba a vörös bársony foteuilbe, mint ő, aki Kossuthtal is kidicsértette magát a maga által szerkesztett Note Lloydban, meg a pátrónusa „Hon“-ában! Aggódhatik azonban a haza, hogy ebből a jámbor óhajtásból vajmi soká lesz még mi­niszterség, mert olyan ez a fránya jobboldali nép, hogy az bizony nem igen kap még a párisi csecsebecsén se, főkép miután épen magán a csecsebecsén tapasztalta, hogy bi­zony Párisban sem osztják kanállal a böl­­cseséget. Már hiszen én magam is csak a mondó vagyok, hogy maradjon meg csak Horn E. Náte fráte szerkesztőnek, — mert különben nem gyönyörködhetnénk abban a sajátságos látványban, mely olyannyira ellen­tétben áll a baloldal elveivel: hogyan táplálja a magyar a németet, már t. i. Jókai magyar lapja a tehetetlen német Lloydot. * * # A Madarász Beleznay-kertbeli sovány országgy­űlése pedig úgy járt Kossuthtal, mint a falu Hiripivel. T. i., hogy a legeslegfrisseb­ben szervezett 48-as pártnak turini fényt kölcsönözzön, megválasztotta Kossuth Lajost tiszt, elnökének , aki azonban a telegrafi „tudatás“-ra azt felelte — óh jaj! — hogy nagyon szépen köszöni a megtiszteltetést, de nem fogadha­tja el. Az eddig vezérnek látszott Irányi, úgy látszik, nekik nem kell, Kossuthnak meg ők nem kellenek, és maradnak 48-as vezérek László Imre szentesi képviselő és őgyelgő hazánkfia Madarász József. És így ráimádkozhatunk egy rosz verset: 48-as rózsaszál, Jaj de árván maradtál !

Next