Szegedi Híradó, 1871. január-június (13. évfolyam, 1-78. szám)
1871-05-28 / 64. szám
1871. Tizenharmadik évfolyam. Megjelen: hetenkint 3-szor, szerdán, pénteken és vasárnap reggel. Szerkesztőségi iroda, hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők ; iskola-utca, Vadász-ház, 1-ső emelet. Kiadóhivatal Burger Zsigmond könyvnyomdájában, hová az előfizetési pénzek küldendők. zSegeden házhozhordással és vidékre postán- Egész évre ... . 8 frt. Félévre . ... 4 frt. Évnegyedre ... 2 frt. / 64-ik szám. Vasárnap, május 28-án. Hirdetések dija: A hathasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 6 kr., kétszerinél 5 kr., többszörinél 4 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mellett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. Kincstári illeték minden egyes beigtatásért 30 kr. A „Nyilttér“-ben a négyhasábos petitsor igtatási dija 15 krajcár. POLITIKAI ÉS VEGYESTARTALMÚ KÖZLÖNY. Előfizetési föltételek: Helyben a kiadóhivataltól elvitetve: Egész évre . . . 7 frt. Félévre . . 3 frt 50 kr. Évnegyedre . . . 1 frt 75 kr. Hirdetések fölvétetnek: Szegeden a kiadóhivatalban, PestenNeumann B. első magyar hirdetési irodájában, Kigyó-utca 6. szám; Bécsben Hausenstein & Vogler (Neuer Markt 11), Oppelik A. (Wollzeile 22) és Mosse Rudolf (Seilerstätte 22) hirdetési ügynököknél; Majia m. Frankfurtban G. L. Daube & Cp. és Mosse Rudolf hirdetési expeditiójában; Lipcsében Eugen Fort, Párisban Havas, Laflite, Bullier & Co. (Place de la Bourse 8), Prágában, Münchenben, Nürinbergben, Strassburgban, Zürichben és Hamburgban Mosse R. hirdetési irodájában. Paris bevétele. Midőn Páris borzasztó nélkülözések nyomása alatt, hősies védelem után, mely a francia nevet uj dicsőséggel környezte és az ellenségben is tiszteletet gerjesztett, a poroszok kezébe esett, senki sem hitte volna, hogy ugyanazon Páris rövid idő múlva az első tragédiának gúnymását fogja játszani; hogy ugyanazon fegyverrel, amelylyel a hazát és a szabadságot védelmezte, saját és az egész nemzet becsületében fog gázolni. A váratlan megtörtént, és a rokonszenv, melyet a világváros első elszánt és kitartó küzdelme kebleinkben keltett, előbb szánalommá, utóbb utálattá változott át. A gyilkoló csatákban ellenség által kiontott francia vér még párolgott, midőn már is a testvér testvér ellen fordult és vak szenvedélyében a kegyetlen és szerencsétlen háború egyetlen nemes vívmányát, a köztársági kormányformát , kockáztatta; a földúlt ország még alig jutott lélegzethez a reá mért iszonyú csapás után , midőn máris saját gyermekei új csapással fenyegették........... Két hónapon át dühöngött Párisban a lázadás, két hónapon át ölte francia a franciát és míg a forradalom alatt a „község“ rögtönítélőszéke a „kormány“ embereit naponként nyaktilóztatta, most a „rend és csend“ helyreállítása után a kormány a szigorú visszatolással nem fog késni; tehát a kölcsönös öldöklések és kivégeztetések ideje Páris elestével még nem folyt le. Szomorú, de egyszersmind undorító kép az, mely elénk tárul, és habár nem lehet tagadni, hogy a kormány tekintélye a legnagyobb erély kifejtését kívánja, mégis máskép ítélünk ugyanazon cselekedetek felől, ha egyszer a felkorbácsolt szenvedélyek befolyása, másszor a higgadt ész uralma alatt vitetnek véghez. Nem menthetjük a „község“ embertelen tetteit, mivel a polgárháborút egyátalján és határozottan elítéljük; de attól tartunk, hogy a kormány a törvényesség pajzsa alatt szintén a végletekig fog menni , hogy nem a jog, hanem a boszu fegyvereit fogja alkalmazni .... A párisi forradalmateredetileg a nemzetgyűlés szükkeblűsége szülte, mely a nagyobb városoknak saját, belügyeikre vonatkozó önkormányzatát majdnem a megsemmisítésig megszokta. Páris, Franciaország büszke feje, e megaláztatást nem tűrhette és a megsértett autonómia nevében fölszólalt és tiltakozott — hasztalanul. Miután tehát a kormány a község jogait a maga részére bitorolta, a község sem elégedett meg többé eddigi hatáskörével és a kormány jogaival ruházta föl magát; így jön a szervezési kérdésből politikai. Páris a múlt évben proklamált respublikát el nem ismerte és egészen új alapra fektetett köztársaságot hirdetett ki : ez alap a socialismus gyökeredzett, mely csakhamara communismus alakjában lépett fölszínre. Azonban sajátságos, hogy épen az általános közösség, egyenlőség és testvériség, sőt a legtágasabb szabadságjelszava alatt Páris egész Franciaországnak nemcsak legelső központja, hanem ura is akart lenni, mert csakhamar eltért azon első nézetétől, hogy mintájára minden nagyobb város képezzen ily központot, melyek egymással foederatív kapcsolatban legyenek. Az eredeti vezéreszmék mindinkább eltűntek és minél tovább tartott a lázadás , annál ingadozóbb lett a Programm, míg végre egészen elpárolgott és helyében az első nagy forradalom rémidejének maradása lépett. A terrorizmus és a nyaktiló kezdett uralkodni és a véres munka folyama alatt egyik rendelet, egyik határozat a másikat érte. — Aljasság és őrültség együttes lépést tartottak egymással : templomok, klastromok és bankok a fosztogatók kezeire kerültek, a magánvagyon sem volt többé biztos és a személyes bátorság hajszálon függött. A vandaliszmussal szövetkezett és nemcsak Thiers palotája, hanem a Vendomeszobor , a francia dicsőség e jelvénye, is leromboltatott. A mindinkább növekedő veszélyben a „község“ hatalmának egy részét az általa kinevezett különféle bizottságokkal osztotta; e bibizottságok egymás közt és a községgel viszálykodtak, úgy, hogy végre minden hatalom egy diktátor kezeiben öszpontosult; — e diktatúra is csak napokig tartott, mert a gyanúsítás, bizalmatlanság és irigység szelleme minden intézményt, minden egyéniséget rövideden fölemésztett. Ilyen volt Páris helyzete, midőn Frankfurtban Francia és Németország közt a végleges béke megköttetett. Csakis e békekötés után, mely egyszersmind a jelen francia kormány erkölcsi elismerése, volt Thiers azon helyzetben, hogy Páris ellen egész erejével föllépjen és igen természetes , hogy a kimerült és pártoskodás által végkép elgyengült város végre hatalmába esett. Íme, egy francia sereg vonul Párisba mint ellenség, hol a rendetlenséget, a fölforgatást, a chaoszt és a nyomort találja, és mig lakosainak egyik része e sereget mint fölszabaditóját üdvözli , addig a másik része reszketve hajol meg vagy búvik el előtte, mint boszuló nemezis előtt. K. L. Rónay Lajos főispán beiktatása. Szegvár, május 22. Aki Csongrád vármegyének helyzetét ismeri, az tudja fölfogni igazán, mily nagy jelentőségű volt a mai nap reánk nézve. — Nekünk évek óta kellett volna már főispán, nem azért, mert főispánunk nem volt, hanem azért, mert a meglevő betegeskedése miatt nem vehetett részt annyira a kormányban, mint amennyire kellett és akart volna, így azután a kormányon levők tapintatlansága miatt a megyei élet olyanná lett, hogy „nem lelé senki a vármegyét a vármegyében.“ A társadalom minden rétegében éreztük e viszonyok változásának szükségét; az új főispán kinevezése tehát már előre, személyének ismerése nélkül is, élénk viszhangra talált a megyében, esannyira, hogy i. é. május hó 20-án, midőn Kis-Zomborról Makó felé H.-M.-Vásárhelyen keresztül bevonulását tartotta, a vármegye határától kezdve Szegvárig, útja diadalmenethez volt hasonló; a járások határánál a járásbeli tisztség, községek, egyházak küldöttei s ezeken kivül mindenütt nagyszámú és díszes bandérium fogadta ; Szegváron pedig az összes megyei tisztikar Kósa László m. alispán vezérlete alatt várta, hová midőn tarackdurrogások közt megérkezett, nevezett alispán által a helyzethez illő igen talpraesett beszéddel üdvözöltetett, melyre főispán ur röviden, de roeghatottan válaszolt. Ezen beszédére nem terjeszkedünk ki, de lehetetlen röviden nem ecsetelni egy jelenetet, melynek ugyanekkor voltunk tanúi A főispán ur ő misgát ugyanis a széképület termébe a tisztikaron kivül számosan követték a földnépe közül is, kik közé menvén ő misga, következőkép szólott hozzájok : „Köszönöm kelméteknek is, hogy eljöttek, és tudtokra adom, hogy a hozzám tanácsért folyamodók részére ajtóm mindig nyitva áll, s nem kérdezem: szegény-e, gazdag-e, aki hozzám belép, hanem azt tanácsomban s oltalmamban részesítem.* Menydörgő éljenek követték e nemes szavakat, s az ilyen, e teremben rég nem hallott, őszinte s minden affektálás nélkül tett nyilatkozatok annyira megtették hatásukat, hogy azontúl jobboldali, baloldali együtt éltette a főispánt, így virradt föl a beigtatásra kitűzött nap május 22-ike. Már megelőző délután oly számmal érkeztek a bizottmányi tagok és küldöttségek, s e szám az igtatásra kitűzött nap reggelén oly nagyra nőtt, hogy elmondhatni, miszerint ily díszes és nagyszámú közönséget Szegvár még nem igen látott. A beigatás előtt az egyházak, községek küldöttsége, az ügyvédi kar és a megyebeli honvédtisztek tisztelgését fogadta a főispán , majd az ünnepélyes isteni tisztelet után következett maga az igtatás. Az összes tisztikar , a bizottmányi tagok nagy része díszmagyar ruhában zsúfolásig megtöltötték a nagytermet annyira, hogy egypár százra tehető azok száma, kik be nem fértek. A szokásos meghívás után megjelent őilsga, látására kitört az öröm, s a lelkesedés dörgő tapsokban és éljenekben nyilvánult. Fölolvastatván a kinevezési okmány; erre a főispán következő remek beszédet tartott: Belügyminiszter őnmagának felolvasott intézményéből értesülni méltóztatott a t. bizottmány, miképp cs. kir. apostoli Felsége engem a megye főispánjává legkegyelmesebben kinevezni méltóztatott, — midőn ezen minőségben a tisztelt megye érdemes bizottmánya tagjainak díszes körében először megjelenni, és főispáni székemet, a legfelsőbb parancsnak hódolva, ünnepélyesen elfoglalni szerencsés lennék, a tisztelt bizottmányt öszszesen és annak minden egyes tagját ezennel a legszivélyesebben üdvözlöm. ■Őszintén megvallom, az öröm és aggodalom vegyes érzülete fogta el némileg keblemet akkor, midőn főispáni kineveztetésemnek legelőbb hírét vettem ; örömömnek okozója az volt, hogy ép Csongrád vármegye vezetésével bízattam meg, mely megyének összes lakossága majdnem kizárólag azon nemzettesthez tartozik, mely e hazának históriai nevet és históriai dicsőséget kölcsönzött a múltban, és lelkem mélyéből meg vagyok róla győződve, hogy ezen dicső hagyományokhoz híven, követve a józan megfontolás által igényelt higgadt ész tanácsát, s kerülve a túlbizakodást, mely már annyi nemzet lételét semmisítette meg, a jövőben is oly állást foglaland el, mely e hazának nagyságát, dicsőségét fogja a legdúsabban eredményezni. Számoltam reá, és örömmel látom, hogy e számításomban nem csalatkoztam meg, mikép a bizottmány t. tagjainak díszes koszorújában számtalan régi jó barátot és ismerőst fogok megpillanthatni, akikkel, ha mindjárt, nem is e megyében, de mindenesetre életünk legszebb részén keresztül egy zászló alatt küzdöttünk hazánk alkotmányos szabadsága és függetlenségének megóvása mellett, és ezen férfiak, de egyátalán minden jóra törekvő honfinak szíves közreműködésére számolni jogosultnak érzem magamat, mert célom nekem sem más és nem is lehet más, mint minden igaz, becsületes, jó hazafinak, és ez hazánk és megyénknek jóléte, boldogsága. Hogy ezen főispáni széket némi aggodalommal foglalom el, oka abban rejlik, mert nem vagyok biztos, váljon méltó utódja leszek-e azon számos kitűnő, nagy tehetségű hazafiaknak, akik előttem ezen főispáni széket alkotmányos és törvényes uton elfoglalva tartották , hogy a hosszú sorozatba hátrább ne menjek, mégis tisztelettel kell meghajolnom közvetlen elődöm, méltóságos horgosi Kárász Benjamin urnak bokros érdemei előtt, aki életének javát, mint tántoríthatatlan igaz hazafi, részint mint alispán, részint mint főispán, a legvészterhesb időben is e megye és népe jólétének előmozdítására szentelte, és aki a közügyek iránti különös érdeklődése miatt csak akkor kérte magát főispáni hivatalától legkegyelmesebben felmentetni, midőn előrehaladott aggkora és az ebből természetszerűen folyó gyengélkedő testi állapota a további működést egyátalán lehetlenné tette, és ekkor is fájdalommal vált meg e megyei élettől, mint erről biztosíthatom önöket uraim, mert hiszen ezen megyei élet volt neki éltető eleme, itt töltötte fiatalságát, itt élte át férfikorát, egy szóval, itt vannak, sőt itt maradtak életének, örömeinek és boldogságának legszebb emlékei ; meg vagyok róla győződve, hogy Csongrád vármegyének összes közönsége hosszú ideig hálás szívvel és érzelemmel fog eredménydús működésére visszaemlékezni. Aggodalmamat növeli azon körülmény, hogy ismerem a feladat és a felelősség óriási nagyságát egyrészt, másrészt ismerem urom és tehetségem csekélységét is, és hogy mégis vállalkoztam, annak oka: a legfelsőbb parancs iránti köteles engedelmességen túl az, hogy bizton számoltam reá, mikép a bizottmány. tagjai bölcs tanácsaik és hosszas gyakorlat által szerzett tapasztalataikkal engem hazafias törekvésemben támogatni és istápolni szívesek leendenek. A sors szeszélyes változásai után elvégre eljutottunk oda, uraim, hogy administratív viszonyaink önmagunk által rendeztethettek, és ha az idevágó legújabb törvényeink mindenkinek vágyait és óhajtásait nem is elégítik ki, nyugodjanak meg az illetők, hogy alkotmányos országban a többség akarata az egyedüli jogosult hatalom, és hogy isten segedelmével elmondhatjuk azt, hogy Magyarország ma már ura saját sorsának. Meglehet, hogy a köztörvényhatóságok és községek rendezéséről szóló törvények, mint minden emberi kézből kikerült munka, nem tökéletesek; meglehet, hogy minden igényeknek, minden vágyaknak tökéletesen nem felelnek meg, de az az egy igaz, hogy ezen törvények által rendszerbe öntetett az administratio, ami, úgy hiszem, országos kívánat volt, léptessük tehát életbe az oly nagy küzdés után elvégre létrehozott törvényeinket azon pietással, melylyel egy alkotmányos után hozott törvény iránt viseltetni minden honpolgárnak hazafiai kötelessége, léptessük életbe közös erővel, vállat válhoz vetve és azután várjuk be, minő ítéletet fog róla mondani a részrehajlatlan bíró: az idő és a gyakorlat; én részemről lelkem mélyéből meg vagyok róla győződve, hogy ezen újabb törvényeink meg fognak felelni a várakozásnak, mert elértük általuk azt, amit mindenkinek óhajtani kellett, hogy Magyarországnak legyen elvégre rendezett, szilárd alapokon nyugvó, az állam és az egyén érdekeit egyaránt biztosító közigazgatása. A vármegyék jövőre is mint önálló törvényhatóságok, a törvény korlátai között gyakorolni fogják az önkormányzatot és az állami közigazgatás közvetítését; ezen eminens jogokból kifolyólag a vármegyék jövőre is egész függetlenül, szabadon intézik saját belügyeiket; határoznak, statútumokat alkotnak, a törvényt és a kormánynak az állami közigazgatásra vonatkozó rendeleteit saját területeiken, saját választott tisztviselőik által