Szegedi Híradó, 1876. január-június (18. évfolyam, 1-78. szám)

1876-03-26 / 37. szám

Hazai ügyek.­­ A képviselőház pénteken folytatta s be is fejezte a­ Királyföld rendezéséről szóló­­javaslatot, a­mely általánosságban úgy mint részleteiben el is fogadtatott, az ultra szá­szok nagy lelki fájdalmára, akik végig öntöget­­ték epéjöket a javaslat ellen. Akadt azonban a szászok közt is egypár derék hazafi, akik jól odamondogattak a „szász klik“ uralmáért küsz­­ködő kollegáiknak. A román képviselők közül G­u­­r­b­á­n dolgozta meg derekasan a szászokat, akik most már elsóhajthatják . Juimus Trofes ! — Minisztereink, mint a „N. Hi­l.“ hallja, a vám- és bankügyi érdemleges tárgya­lások megkezdése végett f. hó 30-án mennek föl Bécsbe s mintegy két hétig ott fognak tartóz­kodni. Önérzetes nemzeti politika. A politika tudomány ugyan , de az általa elérni óhajtott s igen sokszor csak madártávlat­ból, tehát homályosan sejtett eredményért csak az általa inaugurált viszonyok kedvező alaku­lása és számtalan más esélyek megbízhatósága mellett vállal el felelősséget. Hiába­ , a politika mindig az exigenciák tudománya marad. Innen van, hogy a francia nemzet nagy államférfiai: Mirabeau, Barnave, Napoleon, Lafayette s más nemzeteknek is több oszlopos emberei, csalódván reményeikben, szo­morú érzelmek közt múltak ki. Az ezelőtt két évvel meghalt Guizot ezen szavakkal nyitja meg a francia demokráciáról írt munkáját: „Lajos Fülöp tizenhét évig ural­kodott, nekem szerencsém volt tizennégy évnél tovább miniszterének lennem; ha isten bennün­ket holnap magához szólít, fogunk-e hazánk al­kotmányos életének jövendője iránt megnyug­tatva búcsút vehetni a világtól ?“ — Van azon­ban egy, ami megnyugtathat, legalább a lelki­ismeret és a nemzet közvéleményének ítélőszéke előtt, s ez nem más, mint az önérzetes nemzeti politika, amelynek zászlóját a vészek napjaiban, a nemzet boldogtalan óráiban is oly fönnen, oly magasan kell lobogtatni , hogy a pártérdekek lobogói alatta eltörpüljenek. A kormány ne legyen egyetlen hatalom, hanem az államot alkotó elemek mindenike kü­lön legyen képviselve a főkormányhatalomnál. Legyen ott ugyan a liberalizmus eszméje, de ez maga nem menti meg a hazát, mert, mint a tények igazolják , a liberalizmus oly tág mező, amelyen reakcionárius, ultramontán, chauvinista egyformán jártatják vesszőparipáikat, valamint az ellenzékek minden árnyalata arrogálja ma­gának a mai modern korban oly fennen han­goztatott liberalizmust. A már királyi szentesítést nyert közigaz­gatási törvényben ott vannak egyes mozzanatai a centralizációnak, s igen természetes ez eszmé­nek annyiban leendő megvalósítása, amennyiben van mit konzerválni a haza jól fölfogott érde­keinek kockáztatása nélkül ; mert mindig igaz, hogy a diszszolució : halál, — de azért nincs rá eset a történelemben, hogy a konzervativiz­mus valaha egymaga mentette volna meg a hazát. Hazát megmenteni és fönntartani csak az önérzetes nemzeti politika tud, fog tudni min­den időben. Már magának az emberi méltóságnak érzete is oly megragadó , fölemelő , hogy enélkül nem ébredhet föl az egyes individuum személyes ér­tékének tudalmára : hát az emberiség egy nem­zetének méltósága, melynek exponense a par­liament törvényhozó­ testület s melynek alkot­mányos fogalma a nemzeti kormány felelősségé­ben kuliminálódik — nem több, nem magasabb méltóság-e? s akit ennek önmagában való ér­zésére egy nemzet fölhatalmaz: tetteiről szá­molnia kell annak a trón , a nemzet és saját lelkiismerete előtt. A Tisza Kálmán szellemétől vezérelt ka­binet át van hatva mind a három iránti kötelmek nagy fontosságától. Áll vagy esik, de — mint az előtte lejárt ephemer minisztériumok , — nem engedi magát lassanként összemorzsoltatni. A sajtó terén már annyira bonckés alá vett s a politikai helyzet niveaujára emelkedett vám- és a független magyar nemzeti bank interpellá­­ció tárgyává is tett kérdését egy Tisza Kálmán csak önérzetes nemzeti politikával fogja meg­oldhatni. A magyar ipart és kereskedést meg fogja ő óvni a lehetőségig minden zökkenéstől; mert midőn hazafias önérzettel visszautasította azt a vádat, hogy ő ambíciójának föláldozza Magyar­­országot, határozottan ki is mondta vámpoliti­kájának irányeszméit: „Veletek, ha tetszik, nél­kületek, ha kell, k­ellenetek , ha úgy akarjá­tok.“ Sem a vám-, sem a bankkérdésben nem fog ő ott állni mint kérő fél szemben az osz­trák miniszterekkel; nem fogad el egy kis oda­dobott kegyelem-morzsát, hogy azért koldusként hálálkodva megalázza önmagában a magyar nemzetet. Hiszen ő idézte egyszer, nemrég ezelőtt, midőn még az ellenzék padjain ült, egy német író szavait , hogy: „Gedulch ist ein dummes deutsches Wort“ ; hogy szép dolog a keresztényi béketűrés s hogy egyes embernél igen szép le­het az, hogy ha megütik az egyik arcát, tartsa oda a másikat is , de Magyaroszág pénzügy­miniszterétől az kívántatik , hogy ne hagyja megütni egyiket sem, s ha már egyiket meg­hagyta ütni , úgy üsse vissza , hogy századok múlva is érezzék. E haza csak addig lesz Magyarország, mig földje a mienk, s mienkké csak fiai szent aka­rata teheti azt mindenkoron. S ha egy kormány­nak egyéb érdeme nem volna is, mint az, hogy határozott magyar nemzeti politikát követ, ez elég, mert ez kritériuma a társadalom szellemi és anyagi érdekeit felölelő összes törekvéseknek. E politikának irányadó szelleme nem lehet más, mint: béke a szomszéd hatalmakkal min­den terjeszkedési vágy nélkül, megóvásával az ország integritásának. A Pofitok által a nemzetiségi kérdésnek szőnyegre hozatala és parl­amenti vitába való bonyolítása elég­­ alkalmat nyújtott a nemzeti közérzület azon határozott nyilatkozatára, mely­nél fogva elég erőt érez még magában a magyar Azon nyelv, amelyen Kant, Fichte, Schel­­ling, Hegel és mindezek fölött Luther „csupa istentelenségre“ vezettek, anélkül, hogy a po­litikai elfajulásra gondoljon az ember, keresz­tény tanításra egyátalán használhatatlan, sok­kal nagyobb mértékben, mint a latin nyelvek vagy akár a lengyel is. A latin nyelv az egy­házi hagyományok nyelve, a jezsuita iskolákban (konyha) latin nyelven kell minden több tan­tárgynak előadatnia. A hírhedt germanizáció nem elnemzetietlenítés volt-e inkább ? Még a „megtisztított“ klaszszikus auktorok sem kel­lettek, hanem helyették az egyházi atyák írá­sai ; a történetből, mythologiából és régiségek­ből csak szűken és szórványosan jutott; szak­tanok és reáliák az alsóbb osztályokból szám­űzettek ; mennyiségtan és természetrajz csak a két fölső gymnáziumi osztályra korlátoztatott, az utóbbi nevezetesen azon okból, mivel az ifjúságot csak szórakoztatja és oly eszmékkel ismerteti meg, melyek az erkölcsiségre nézve igen könnyen romlást hozók lehetnek ; ami ter­mészetesen a Marianna-társulat-testvérisületnél, a­melyben minden jezsuita gymnázium növen­dékei egyesittetnek, s a mely a föladásra, kém­kedésre, szintésre, képmutatásra és vakhitre rendszeresen nevel, — egyátalán nem fordulhat elő. Szóval, a jezsuiták az ő naiv studiorumjok értelmében ma is azon ismeretekkel végzik, a­miket az emberiség már háromszáz év előtt túl­haladott. „A ratio studiorum föhatározmányaiban ál­talunk föl nem adatott“, zárja be ultimátumát Pater Beckx, amely tán, Thun kivételével, minden más oktatásügyérnek a szemét fölnyi­totta s meggyőzte volna, hogy a ratio studio­rum és a porosz mintaszerinti iskolareform közt minden kompromiszszum teljes lehetetlen. Gróf Thun ellenben azon szempillantásban kész volt, talán örülve az ürügynek, a fegyvert átnyúj­tani, s válaszában azon reményt fejezi ki, hogy sikerülni fog kiegyezési módozatot találni, s már csak „a tanárok képesítése tekintetében“ kíván némi biztosítékot. Minthogy pedig a generális az erre legalkalmasabb eszköz a vizsgának cs. kir. bizottság előtti tételét principialiter vissza­utasította, a kormány nem adhatja föl, hogy a rend részéről közöltessenek vele azok, a­melyek a rendnek a tanárságra rendelt tagja vizsgálásánál való eljárását láttatj­ák. Hogy Pater Beckx rá sem hederített, magától értetik, későbbi magaviseletét föltűnő gúny bélyegzi, melyet a szarkasztikus megalázódás vékony fátyola inkább kiemel, mint eltakar. Érdekes, mint tették be aztán a jezsuiták valósággal is lábukat elsőben is a birodalom egyik szélén, t. i. a. dalmáciai Raguzában, s nemzet hatalmasan körmére verni azoknak, akik a nemzeti kérdések bolygatásával s nem­zetiségi agitációk szövésével az országban a rendet és békét megbontani merészelnék ; s ha találkoznunk kell a nemzetiségekkel Philippinél, ha­­ amit ne adjon isten , Szerbia magatar­tására vonatkozólag az európai nagyhatalmak egyetértése meg fogna bomolni, akkor is csak a mi győzelmünkben találhatnák föl a nemzeti­ségek nyereségeket, mert a magyar nemzet szívóssága és lovagiassága újra fölemelné őket s rés­zeltetné a humanizmus követelte jogok szabad élvezetében. Nem volt magyar nemzeti politika 1867. előtt, s éppen akkor volt a jelszó: nem „Berech­tigung“, hanem „Allgemene Beknechtigung der Nationalitäten.“ Most megkapták a nemzetiségek a nemzetiségi törvényt, mely biztosítja számukra nyelvök szabad használatát a legszélsőbb ha­tárokig ; iskoláikban nem a magyar, hanem a lakosság többségének nyelve a tannyelv, s ilyen iskolákat tartunk fönn akárhányat az állam­­kincstár költségén. Ily engedmények dacára is gyűlöletük és rágalmuk felénk irányuló nyilai rájuk pattannak vissza az önérzetes nemzeti politika márvány tábláiról s meg fogjuk tudni mutatni, mint a hercegovinai mozgalmakra vo­natkozó Polit-féle interpellációt részletező mi­­niszterelnöki válasz mondja, hogy : „Magyaror­szág területén bárhol is magyar polgárt, aki ott nemcsak hogy biztos keresettel bir, hanem éppen az államot szolgálja, bevonult kóbornak nevezni nem lehet.“ 1867 óta egyedül a Tisza-regime volt az, amelynek összes törekvéseit és intézkedéseit az önérzetes nemzeti politika szelleme lengi át; bebizonyította ezt a haza-ellenes pánszláv inten­ciók fölforgatásával, az állam-ellenes tanköny­vek kiküszöbölésével s a pánszlávizmus darázs­fészkének, a „Maticának“ a kormány közvetlen fölügyelete alá vételével. Ily határozott állás­pontot foglal el a kormány szemben a Ki­rályhágón túl státust a státusban képezni akaró „Szászföld“-del , a ház asztalára került s „az erdélyi részek kikerekítéséről“ szóló törvényja­vaslat tárgyalásában, hogy a törvény hatalmá­val az őt megillető korlátok közé szorítsa a nagy német haza felé kacsintgató germán elem hazafiatlan vágyódásait. Ily szellemű politikát kellett volna minden kormánynak követnie, tetőtől talpig önérzetes magyar nemzeti politikát, s most nem cirku­lálna annyi élősdi , magyarfaló zuglap, botrá­nyára a hazafias érzületnek s akadályára a ma­gyar kultúra terjedésének. íme, a monarchia mindkét feléből már kitiltott .Gartenlauber Szegedre is, a magyarság eme szivébe , 85 pél­dányban járt, s egy népszerű (?) könyvárus csak úgy játszik egy szóval, ironice említ­vén meg a kormány intézkedésének „üdvös“­­ségét. Különben erre nézve csak az a megjegyzé­sem, hogy örvendetes jelenségre mutat ugyan az, ha népszerűségre törekszünk , de ne feledjük el, hogy Magyarországon népszerűvé csak magyar nép tehet és csak magyart tehet. Szeged, március 23. Thomay József: TÁRCA. Az 1848-i­i reakció és ellenforradalom. Rogge Walter után: Hoffer Endre. IV. Reorganizáció. (Folyt.) Egy tollvonással az egész viszony megfor­dult , nem Beckx zörgetett többé Thunnál, hogy mit tudna az uj provizóriumon változtathatni, hanem a miniszter a páternál, hogy vájjon en­­gedne-e neki ama vízözön elő­tti tanterven va­lami módosítást tenni. Az állam magát a kérel­mezők szerepére látta kárhoztatva, a­melyre az egyházat szorítni akarta. A generális nem va­lamely kivételes állást, hanem a jezsuita isko­lák normális állapotát kívánta. Ausztriának a jezsuitákat vagy úgy kellett elfogadnia, amint vannak, vagy ezen, az egyház tekintélyével támogatott rendnek segítségére teljességgel nem számíthatott. A jezsuiták iskoláinak kizárólag a tanul­mányi főnök, a principális és a rend főnöke ki­zárólagos vezetése alatt kelle állania s az ál­lamnak csak annyi beletekintése lehet, ameny­­nyit azok jónak látnak. De intézeteknek isko­latanácsosok általi felügyeléséről, gyakoribb lá­togatásáról, ezek befolyásáról, tanári értekezle­tekről szó sem lehet. Még kevésbé szabad tanárvizsgákra csak gondolni is. Direktorokat, rektorokat, tanítókat, tanárokat behelyez és el­bocsát a rend korlátlanul. Ha a rendi elöljáró egy rendtársat képesnek és arravalónak nyil­vánít, ítéletének nagyobb súlya van, mint a hivatalos vizsgálatnak. A rend alapelve pedig az, hogy a választásnál nem annyira a kép­zettségre, mint az „erényességre“ van tekintet­tel : „A Jézus társaságánál a vallás minden képzettségnek kezdete és vége.“ A­mi végre a tantervet illeti, az állami a páterre nézve természetesen nem létezik. „A magasabb áta­­lános képzettség főkép a klaszszikai irodalom tanulásán nyugszik.“ Hogy pedig ez alatt csak a dreszszurát és minden komolyabb tudományos igyekvés megfojtását érti, kitetszik onnan, hogy egyszersmind panaszkodik a fölött, hogy a ma­gyar iskoláktól az a hajborzasztó konyhala­­tinság kiszoríttatott, s mély gyűlöletet fejez ki a német nyelv mint „a kereszténység és erköl­­csiség szabadonca“ iránt, miként arról Piscalar a feldkircheni jezsuita gymnázium Thun-féle tanulmányi főnöke emlékezik, mint manővíírozták onnan a Marmont által 1808-ban behelyezett piaristákat, és Thun, mint Beckx páter marionettje, mily emeltyűket hoz­tak mozgásba e cél elérésére. 1852. okt. 9-én báró Mamula panaszt emelt a ragusai piarista gymnázium nyomorúsága ellen. Majd a podesta 1853. ápril 23-án a helytartó előtt már azt fe­jezi ki, hogy : „a jezsuiták egészséges princí­piumait az utolsó időkben egész Európa csu­­dálja“ , s majd a Bécsbe ment püspökhöz is fordul, s végre a piaristákról azt írja, hogy : „részint hivatásuknak s a ragusaiak várakozá­sának nem felelnek meg, részint meg oly prin­cípiumaik vannak, melyek az ép erkölcs és jó renddel ellenkeznek“, miért elveszítették a nép bizalmát, — folytatja a podesta — másrészről élénk emlékezetben van, mily jóhírnek örven­dett a ragusai intézet egykor a jezsuiták alatt. Majd a püspök 1853. jan. 30-án Bécsben kérte a császártól „az ifjuság tudományos és erkölcsi nevelésének a jezsuiták kezére kibocsátását“, mint nagy ártatlanul hozzáteve : „a podesta javaslata szerint.“ Ismét 1853. júli 30-án Mamula is, ki kez­detben a jezsuitákra éppen nem gondolt, ajánlá a minisztériumnak a jezsuitáknak a ragusai gymnáziumba bevitelét, azonban mégis azon óvatos és egyszersmind jellemző hozzátétellel : „mivel a püspök és a községtanács akarják.“ A császárnak azt kellett hinnie, hogy a nép akaratát teljesíti, s 1853. decemb. 14-én aláírta ő felsége a hat hónappal előbb szignált kérvényre a végzetes szavakat: „Meg­engedem a jezsuitáknak Ragusába visszavite­lét.“ Kell-e mondani, hogy midőn ez ügy és ez okmányok 1862-ben a reichsváth elé jutottak, a kezelő hivatalnok nem állhatta meg, hogy a margóra ne jegyezze : „m­ost egészen el­lenkező a kívánság.“ S kell-e mondani, hogy nem a birodalmi provincialátusba voltak bekeblezve, a német nyelvet nem akarták be­venni s Thun, a germanizátor, Loyola tanítvá­nyainak azt martalékul adá ? Majd Libényi merénylete sietteté a konkor­dátumot,mely az arra kiküldött bizottságban is visszatetszésre talált. Ugyanis a császár betegsége alatt, midőn pár napig baja annyira komoly volt, hogy látszerveit is fenyegető fordulatot venni látszott, Rauscher érsek, papi tisztére való hivatkozással, ő Felségéhez bemehetését kieszközölte. A császári appartementből vissza­tértekor kis oktáv lapocskát hozott ki, melyen rajzónnal a konkordátum fő pontjai állottak és rajta, szintúgy rajzónnal, a legfölsőbb signa­­tura volt. A legközelebbi bizottsági ülésben, midőn a tervezet ellen ismét hangok emelkedtek, Rau- Helybeli újdonságok.­ ­ A védelmi munkálatokra nézve röviden jelezzük, hogy azok mindenütt egyenlő erélylyel folytattatnak, s eddigelé mind Per­­csóráról, mind a saját védvonalainkról meg­nyugtató tudósítások érkeztek. Leggyöngébben áll talán az újszegedi vonal, de ott a víz nyo­mása sokkal csekélyebb lévén, remény van, hogy ott is kibírják a várva-várt apadásig. — Minthogy a vízmagasság immár a 24­ magassá­got minden valószínűség szerint eléri, sőt talán túl is haladja, az ez esetre történt előleges meg­állapodás szerint ma hozzá fognak az als. vas­­úttöltés emeléséhez. — Erre vonatkozólag je­lezhetjük, hogy a kidolgozott terv szerint — a számításba vett munkaerővel — a töltés kellő (27 lábig) fölmagosítása tizenhat óra alatt végbe megy. Ha tehát fölülről tör ki a víz, városunk mégis védve lesz. — Megemlítjük at, hogy a szegény néposztály közt valami gaz­ember azt a hírt terjesztette el, hogy az ide­­­írtjával fölhitt napszámosokat nem fizetik kész­pénzzel, hanem a napszámlaikat majd az adó­jukba beszámítják. Ennek folytán eddig csak kevés napszámost kaptak. Reményük azonban hogy ha a kintlevők majd pénzzel térnek haza (már tegnap is dolgoztak), a többinek is majd megjön az esze. Ha nem, van elég szurony, a­mely kényszeríteni fogja őket, s akkor majd dolgoznak ingyen, legfölebb eledelért.­­ Egy csapat utász érkezett pénte­ken délben városunkba, D­á­n­i Ferenc főispán úrnak Tisza Kálmánhoz mint belügyminisz­terhez intézett távirati kérelme folytán. Lehetet­len ki nem emelnünk ez ügyben a belügymi­niszter úr gyors intézkedését, amely Szeged vá­ros iránti meleg érdeklődésére mutat. A távirat ugyanis itt csütörtökön d. u. 1/24 órakor adatott föl s ott fönn estig már minden intézkedés meg volt téve, úgy hogy reggelre az utász csapat — 52 legény két tiszttel — már vasútra ülhetett s délben itt volt. Utánuk pár órával egy teher­­vonaton megérkeztek a mentőeszközök is. Ez in­tézkedés csak megnyugvást szerezhet a közön­ségnek, amennyiben megnyugvásról szó lehet.­­ Veszély pénteken éjjel. Midőn pénteken éjjel, körülbelül 2 órakor éjfél után, a hattyasi kiömlés folytán a víz rohamosan apadni kezdett, ugyanazon pillanatban a Tisza folyása oly sebességet nyert, hogy több malmot elso­dort, melyeket azonban a sóház körül szancsé­­sen elfogtak, még mielőtt valamelyik nekilódul­hatott volna a ládnak, melyet okvetlenül elsza­­kasztott volna. A hidat elővigyázatból még az előző estén két vastag kompkötéllel is megerő­sítették, mégis nagy aggodalomban voltak, hogy a bömbölve rohanó víz erejét reggelig nem állja ki. Azonban szerencsésen kiállotta, bár erősen nyöszörgött bele. Tegnap délelőtt aztán újra még jobban megerősítették.­­ Ha a veszély elmúlik, lesz majd alkalmunk azok dicsőítésére, akik valódi hősies séhez kérte az urakat, hogy magukat hasztalan ne fáraszszák, mivelhogy ő Felsége már hatá­rozott és —­ anélkül, hogy kezéből kiadná a lapot — körül megmutatta az uraknak. Mit használt már , hogy Salviotti, e bigott katholi­­kus is ellene szólt, Kempen rasson­irozott és Krauss óvást tett ellene. A diskuszsziónak vége lett. A katonapárt, érezvén a papság általi le­­szorittatását, föllázadt a „nyomtatott Canossa“ ellen. Ez mutatta magát 3 évvel később is, mi­dőn a Mária szeplőtlen fogantatása dogmájának kihirdetésére rendezett ünnepélyes búcsujárás alkalmával gróf Grünne a Kohlmarkton kereszt­befont karokkal állott, mikor az egész világ térdelt. E szakadás a klérus és katonapárt kö­zött, továbbá a hivatalnokseregnek is szívében érzett ellenszenve, melyet Bach és Thun min­den j­ezsuitáskodásokkal sem tudtak összesimí­­tani, ütött már eleve némi rést a konkordátum várfalain. A császárnak a vakító szépségű s szívm­eg­­nyerő Erzsébet császárnéval való egybekelése 1854. ápril 24-én több megkegyelmezést és bünte­­tés-szeliditést vont maga után úgy az egész birodalomban, mint közelebb Magyarországban is. 1854. május 1-én az ostromállapotot Magyar­­országban is, a Vojvodinában is, megszüntették. 1854. dec. 15-én pedig a kivételes állapot, Er­délyben is szintén megszüntettetett, habár nem úgy, hogy előzőleg véres áldozatot nem kívánt volna. Ugyanis még 1854. ápril 29-én Szent- Györgyön Váradi és Bartalis, Kossuth két emisz­­száriusa, fölakasztatott, két másik pedig 18 évi sáncfogságra ítéltetett. A szebeni haditörvény­szék is elitélt ugyanazon időben három nőt, u. m. Mikefalvi Kenderessy birtokos özvegyét, Tö­rök marosvásárhelyi tanárnét, és ugyanodavaló birtokos Szene­kisréti birtokos özvegyét, részint hosszú várfogságra, megkegyelmezés utján azon­ban büntetésük 8—10 évre szállíttatott le. Még 1854. nov. 22-én is ítélt el a szebeni haditör­vényszék hét egyént 12—20 évi nehéz vasban töltendő sáncfogságra, mivel a császári kormány megbuktatására Kossuth összeesküvéséhez és különösen az azóta kivégzett Várady fölkelési kisérletéhez csatlakoztak, ki is 1853. októberé­ben az Erdővidék erdőségeiben tanyázó guerilla csapatot képezett. Bün­tetésök aztán 8—16 évi könnyű vasban töltendő sáncfogságra enyhit­­tetett. Egyébiránt az összeesküvés Magyarországra is kiterjedt volt; 1853. szeptemberében Aradon is e miatt minorita­ szerzetesek fogattak be, kiknek priorja magát 1854. novemberében föl­akasztotta. (Folytatása következik.)

Next