Szegedi Híradó, 1876. január-június (18. évfolyam, 1-78. szám)
1876-03-26 / 37. szám
Hazai ügyek. A képviselőház pénteken folytatta s be is fejezte a Királyföld rendezéséről szólójavaslatot, amely általánosságban úgy mint részleteiben el is fogadtatott, az ultra szászok nagy lelki fájdalmára, akik végig öntögették epéjöket a javaslat ellen. Akadt azonban a szászok közt is egypár derék hazafi, akik jól odamondogattak a „szász klik“ uralmáért küszködő kollegáiknak. A román képviselők közül Gurbán dolgozta meg derekasan a szászokat, akik most már elsóhajthatják . Juimus Trofes ! — Minisztereink, mint a „N. Hil.“ hallja, a vám- és bankügyi érdemleges tárgyalások megkezdése végett f. hó 30-án mennek föl Bécsbe s mintegy két hétig ott fognak tartózkodni. Önérzetes nemzeti politika. A politika tudomány ugyan , de az általa elérni óhajtott s igen sokszor csak madártávlatból, tehát homályosan sejtett eredményért csak az általa inaugurált viszonyok kedvező alakulása és számtalan más esélyek megbízhatósága mellett vállal el felelősséget. Hiába , a politika mindig az exigenciák tudománya marad. Innen van, hogy a francia nemzet nagy államférfiai: Mirabeau, Barnave, Napoleon, Lafayette s más nemzeteknek is több oszlopos emberei, csalódván reményeikben, szomorú érzelmek közt múltak ki. Az ezelőtt két évvel meghalt Guizot ezen szavakkal nyitja meg a francia demokráciáról írt munkáját: „Lajos Fülöp tizenhét évig uralkodott, nekem szerencsém volt tizennégy évnél tovább miniszterének lennem; ha isten bennünket holnap magához szólít, fogunk-e hazánk alkotmányos életének jövendője iránt megnyugtatva búcsút vehetni a világtól ?“ — Van azonban egy, ami megnyugtathat, legalább a lelkiismeret és a nemzet közvéleményének ítélőszéke előtt, s ez nem más, mint az önérzetes nemzeti politika, amelynek zászlóját a vészek napjaiban, a nemzet boldogtalan óráiban is oly fönnen, oly magasan kell lobogtatni , hogy a pártérdekek lobogói alatta eltörpüljenek. A kormány ne legyen egyetlen hatalom, hanem az államot alkotó elemek mindenike külön legyen képviselve a főkormányhatalomnál. Legyen ott ugyan a liberalizmus eszméje, de ez maga nem menti meg a hazát, mert, mint a tények igazolják , a liberalizmus oly tág mező, amelyen reakcionárius, ultramontán, chauvinista egyformán jártatják vesszőparipáikat, valamint az ellenzékek minden árnyalata arrogálja magának a mai modern korban oly fennen hangoztatott liberalizmust. A már királyi szentesítést nyert közigazgatási törvényben ott vannak egyes mozzanatai a centralizációnak, s igen természetes ez eszmének annyiban leendő megvalósítása, amennyiben van mit konzerválni a haza jól fölfogott érdekeinek kockáztatása nélkül ; mert mindig igaz, hogy a diszszolució : halál, — de azért nincs rá eset a történelemben, hogy a konzervativizmus valaha egymaga mentette volna meg a hazát. Hazát megmenteni és fönntartani csak az önérzetes nemzeti politika tud, fog tudni minden időben. Már magának az emberi méltóságnak érzete is oly megragadó , fölemelő , hogy enélkül nem ébredhet föl az egyes individuum személyes értékének tudalmára : hát az emberiség egy nemzetének méltósága, melynek exponense a parliament törvényhozó testület s melynek alkotmányos fogalma a nemzeti kormány felelősségében kuliminálódik — nem több, nem magasabb méltóság-e? s akit ennek önmagában való érzésére egy nemzet fölhatalmaz: tetteiről számolnia kell annak a trón , a nemzet és saját lelkiismerete előtt. A Tisza Kálmán szellemétől vezérelt kabinet át van hatva mind a három iránti kötelmek nagy fontosságától. Áll vagy esik, de — mint az előtte lejárt ephemer minisztériumok , — nem engedi magát lassanként összemorzsoltatni. A sajtó terén már annyira bonckés alá vett s a politikai helyzet niveaujára emelkedett vám- és a független magyar nemzeti bank interpelláció tárgyává is tett kérdését egy Tisza Kálmán csak önérzetes nemzeti politikával fogja megoldhatni. A magyar ipart és kereskedést meg fogja ő óvni a lehetőségig minden zökkenéstől; mert midőn hazafias önérzettel visszautasította azt a vádat, hogy ő ambíciójának föláldozza Magyarországot, határozottan ki is mondta vámpolitikájának irányeszméit: „Veletek, ha tetszik, nélkületek, ha kell, kellenetek , ha úgy akarjátok.“ Sem a vám-, sem a bankkérdésben nem fog ő ott állni mint kérő fél szemben az osztrák miniszterekkel; nem fogad el egy kis odadobott kegyelem-morzsát, hogy azért koldusként hálálkodva megalázza önmagában a magyar nemzetet. Hiszen ő idézte egyszer, nemrég ezelőtt, midőn még az ellenzék padjain ült, egy német író szavait , hogy: „Gedulch ist ein dummes deutsches Wort“ ; hogy szép dolog a keresztényi béketűrés s hogy egyes embernél igen szép lehet az, hogy ha megütik az egyik arcát, tartsa oda a másikat is , de Magyaroszág pénzügyminiszterétől az kívántatik , hogy ne hagyja megütni egyiket sem, s ha már egyiket meghagyta ütni , úgy üsse vissza , hogy századok múlva is érezzék. E haza csak addig lesz Magyarország, mig földje a mienk, s mienkké csak fiai szent akarata teheti azt mindenkoron. S ha egy kormánynak egyéb érdeme nem volna is, mint az, hogy határozott magyar nemzeti politikát követ, ez elég, mert ez kritériuma a társadalom szellemi és anyagi érdekeit felölelő összes törekvéseknek. E politikának irányadó szelleme nem lehet más, mint: béke a szomszéd hatalmakkal minden terjeszkedési vágy nélkül, megóvásával az ország integritásának. A Pofitok által a nemzetiségi kérdésnek szőnyegre hozatala és parlamenti vitába való bonyolítása elég alkalmat nyújtott a nemzeti közérzület azon határozott nyilatkozatára, melynél fogva elég erőt érez még magában a magyar Azon nyelv, amelyen Kant, Fichte, Schelling, Hegel és mindezek fölött Luther „csupa istentelenségre“ vezettek, anélkül, hogy a politikai elfajulásra gondoljon az ember, keresztény tanításra egyátalán használhatatlan, sokkal nagyobb mértékben, mint a latin nyelvek vagy akár a lengyel is. A latin nyelv az egyházi hagyományok nyelve, a jezsuita iskolákban (konyha) latin nyelven kell minden több tantárgynak előadatnia. A hírhedt germanizáció nem elnemzetietlenítés volt-e inkább ? Még a „megtisztított“ klaszszikus auktorok sem kellettek, hanem helyették az egyházi atyák írásai ; a történetből, mythologiából és régiségekből csak szűken és szórványosan jutott; szaktanok és reáliák az alsóbb osztályokból száműzettek ; mennyiségtan és természetrajz csak a két fölső gymnáziumi osztályra korlátoztatott, az utóbbi nevezetesen azon okból, mivel az ifjúságot csak szórakoztatja és oly eszmékkel ismerteti meg, melyek az erkölcsiségre nézve igen könnyen romlást hozók lehetnek ; ami természetesen a Marianna-társulat-testvérisületnél, amelyben minden jezsuita gymnázium növendékei egyesittetnek, s a mely a föladásra, kémkedésre, szintésre, képmutatásra és vakhitre rendszeresen nevel, — egyátalán nem fordulhat elő. Szóval, a jezsuiták az ő naiv studiorumjok értelmében ma is azon ismeretekkel végzik, amiket az emberiség már háromszáz év előtt túlhaladott. „A ratio studiorum föhatározmányaiban általunk föl nem adatott“, zárja be ultimátumát Pater Beckx, amely tán, Thun kivételével, minden más oktatásügyérnek a szemét fölnyitotta s meggyőzte volna, hogy a ratio studiorum és a porosz mintaszerinti iskolareform közt minden kompromiszszum teljes lehetetlen. Gróf Thun ellenben azon szempillantásban kész volt, talán örülve az ürügynek, a fegyvert átnyújtani, s válaszában azon reményt fejezi ki, hogy sikerülni fog kiegyezési módozatot találni, s már csak „a tanárok képesítése tekintetében“ kíván némi biztosítékot. Minthogy pedig a generális az erre legalkalmasabb eszköz a vizsgának cs. kir. bizottság előtti tételét principialiter visszautasította, a kormány nem adhatja föl, hogy a rend részéről közöltessenek vele azok, amelyek a rendnek a tanárságra rendelt tagja vizsgálásánál való eljárását láttatják. Hogy Pater Beckx rá sem hederített, magától értetik, későbbi magaviseletét föltűnő gúny bélyegzi, melyet a szarkasztikus megalázódás vékony fátyola inkább kiemel, mint eltakar. Érdekes, mint tették be aztán a jezsuiták valósággal is lábukat elsőben is a birodalom egyik szélén, t. i. a. dalmáciai Raguzában, s nemzet hatalmasan körmére verni azoknak, akik a nemzeti kérdések bolygatásával s nemzetiségi agitációk szövésével az országban a rendet és békét megbontani merészelnék ; s ha találkoznunk kell a nemzetiségekkel Philippinél, ha amit ne adjon isten , Szerbia magatartására vonatkozólag az európai nagyhatalmak egyetértése meg fogna bomolni, akkor is csak a mi győzelmünkben találhatnák föl a nemzetiségek nyereségeket, mert a magyar nemzet szívóssága és lovagiassága újra fölemelné őket s részeltetné a humanizmus követelte jogok szabad élvezetében. Nem volt magyar nemzeti politika 1867. előtt, s éppen akkor volt a jelszó: nem „Berechtigung“, hanem „Allgemene Beknechtigung der Nationalitäten.“ Most megkapták a nemzetiségek a nemzetiségi törvényt, mely biztosítja számukra nyelvök szabad használatát a legszélsőbb határokig ; iskoláikban nem a magyar, hanem a lakosság többségének nyelve a tannyelv, s ilyen iskolákat tartunk fönn akárhányat az államkincstár költségén. Ily engedmények dacára is gyűlöletük és rágalmuk felénk irányuló nyilai rájuk pattannak vissza az önérzetes nemzeti politika márvány tábláiról s meg fogjuk tudni mutatni, mint a hercegovinai mozgalmakra vonatkozó Polit-féle interpellációt részletező miniszterelnöki válasz mondja, hogy : „Magyarország területén bárhol is magyar polgárt, aki ott nemcsak hogy biztos keresettel bir, hanem éppen az államot szolgálja, bevonult kóbornak nevezni nem lehet.“ 1867 óta egyedül a Tisza-regime volt az, amelynek összes törekvéseit és intézkedéseit az önérzetes nemzeti politika szelleme lengi át; bebizonyította ezt a haza-ellenes pánszláv intenciók fölforgatásával, az állam-ellenes tankönyvek kiküszöbölésével s a pánszlávizmus darázsfészkének, a „Maticának“ a kormány közvetlen fölügyelete alá vételével. Ily határozott álláspontot foglal el a kormány szemben a Királyhágón túl státust a státusban képezni akaró „Szászföld“-del , a ház asztalára került s „az erdélyi részek kikerekítéséről“ szóló törvényjavaslat tárgyalásában, hogy a törvény hatalmával az őt megillető korlátok közé szorítsa a nagy német haza felé kacsintgató germán elem hazafiatlan vágyódásait. Ily szellemű politikát kellett volna minden kormánynak követnie, tetőtől talpig önérzetes magyar nemzeti politikát, s most nem cirkulálna annyi élősdi , magyarfaló zuglap, botrányára a hazafias érzületnek s akadályára a magyar kultúra terjedésének. íme, a monarchia mindkét feléből már kitiltott .Gartenlauber Szegedre is, a magyarság eme szivébe , 85 példányban járt, s egy népszerű (?) könyvárus csak úgy játszik egy szóval, ironice említvén meg a kormány intézkedésének „üdvös“ségét. Különben erre nézve csak az a megjegyzésem, hogy örvendetes jelenségre mutat ugyan az, ha népszerűségre törekszünk , de ne feledjük el, hogy Magyarországon népszerűvé csak magyar nép tehet és csak magyart tehet. Szeged, március 23. Thomay József: TÁRCA. Az 1848-ii reakció és ellenforradalom. Rogge Walter után: Hoffer Endre. IV. Reorganizáció. (Folyt.) Egy tollvonással az egész viszony megfordult , nem Beckx zörgetett többé Thunnál, hogy mit tudna az uj provizóriumon változtathatni, hanem a miniszter a páternál, hogy vájjon engedne-e neki ama vízözön előtti tanterven valami módosítást tenni. Az állam magát a kérelmezők szerepére látta kárhoztatva, amelyre az egyházat szorítni akarta. A generális nem valamely kivételes állást, hanem a jezsuita iskolák normális állapotát kívánta. Ausztriának a jezsuitákat vagy úgy kellett elfogadnia, amint vannak, vagy ezen, az egyház tekintélyével támogatott rendnek segítségére teljességgel nem számíthatott. A jezsuiták iskoláinak kizárólag a tanulmányi főnök, a principális és a rend főnöke kizárólagos vezetése alatt kelle állania s az államnak csak annyi beletekintése lehet, amenynyit azok jónak látnak. De intézeteknek iskolatanácsosok általi felügyeléséről, gyakoribb látogatásáról, ezek befolyásáról, tanári értekezletekről szó sem lehet. Még kevésbé szabad tanárvizsgákra csak gondolni is. Direktorokat, rektorokat, tanítókat, tanárokat behelyez és elbocsát a rend korlátlanul. Ha a rendi elöljáró egy rendtársat képesnek és arravalónak nyilvánít, ítéletének nagyobb súlya van, mint a hivatalos vizsgálatnak. A rend alapelve pedig az, hogy a választásnál nem annyira a képzettségre, mint az „erényességre“ van tekintettel : „A Jézus társaságánál a vallás minden képzettségnek kezdete és vége.“ Ami végre a tantervet illeti, az állami a páterre nézve természetesen nem létezik. „A magasabb átalános képzettség főkép a klaszszikai irodalom tanulásán nyugszik.“ Hogy pedig ez alatt csak a dreszszurát és minden komolyabb tudományos igyekvés megfojtását érti, kitetszik onnan, hogy egyszersmind panaszkodik a fölött, hogy a magyar iskoláktól az a hajborzasztó konyhalatinság kiszoríttatott, s mély gyűlöletet fejez ki a német nyelv mint „a kereszténység és erkölcsiség szabadonca“ iránt, miként arról Piscalar a feldkircheni jezsuita gymnázium Thun-féle tanulmányi főnöke emlékezik, mint manővíírozták onnan a Marmont által 1808-ban behelyezett piaristákat, és Thun, mint Beckx páter marionettje, mily emeltyűket hoztak mozgásba e cél elérésére. 1852. okt. 9-én báró Mamula panaszt emelt a ragusai piarista gymnázium nyomorúsága ellen. Majd a podesta 1853. ápril 23-án a helytartó előtt már azt fejezi ki, hogy : „a jezsuiták egészséges princípiumait az utolsó időkben egész Európa csudálja“ , s majd a Bécsbe ment püspökhöz is fordul, s végre a piaristákról azt írja, hogy : „részint hivatásuknak s a ragusaiak várakozásának nem felelnek meg, részint meg oly princípiumaik vannak, melyek az ép erkölcs és jó renddel ellenkeznek“, miért elveszítették a nép bizalmát, — folytatja a podesta — másrészről élénk emlékezetben van, mily jóhírnek örvendett a ragusai intézet egykor a jezsuiták alatt. Majd a püspök 1853. jan. 30-án Bécsben kérte a császártól „az ifjuság tudományos és erkölcsi nevelésének a jezsuiták kezére kibocsátását“, mint nagy ártatlanul hozzáteve : „a podesta javaslata szerint.“ Ismét 1853. júli 30-án Mamula is, ki kezdetben a jezsuitákra éppen nem gondolt, ajánlá a minisztériumnak a jezsuitáknak a ragusai gymnáziumba bevitelét, azonban mégis azon óvatos és egyszersmind jellemző hozzátétellel : „mivel a püspök és a községtanács akarják.“ A császárnak azt kellett hinnie, hogy a nép akaratát teljesíti, s 1853. decemb. 14-én aláírta ő felsége a hat hónappal előbb szignált kérvényre a végzetes szavakat: „Megengedem a jezsuitáknak Ragusába visszavitelét.“ Kell-e mondani, hogy midőn ez ügy és ez okmányok 1862-ben a reichsváth elé jutottak, a kezelő hivatalnok nem állhatta meg, hogy a margóra ne jegyezze : „most egészen ellenkező a kívánság.“ S kell-e mondani, hogy nem a birodalmi provincialátusba voltak bekeblezve, a német nyelvet nem akarták bevenni s Thun, a germanizátor, Loyola tanítványainak azt martalékul adá ? Majd Libényi merénylete sietteté a konkordátumot,mely az arra kiküldött bizottságban is visszatetszésre talált. Ugyanis a császár betegsége alatt, midőn pár napig baja annyira komoly volt, hogy látszerveit is fenyegető fordulatot venni látszott, Rauscher érsek, papi tisztére való hivatkozással, ő Felségéhez bemehetését kieszközölte. A császári appartementből visszatértekor kis oktáv lapocskát hozott ki, melyen rajzónnal a konkordátum fő pontjai állottak és rajta, szintúgy rajzónnal, a legfölsőbb signatura volt. A legközelebbi bizottsági ülésben, midőn a tervezet ellen ismét hangok emelkedtek, Rau- Helybeli újdonságok. A védelmi munkálatokra nézve röviden jelezzük, hogy azok mindenütt egyenlő erélylyel folytattatnak, s eddigelé mind Percsóráról, mind a saját védvonalainkról megnyugtató tudósítások érkeztek. Leggyöngébben áll talán az újszegedi vonal, de ott a víz nyomása sokkal csekélyebb lévén, remény van, hogy ott is kibírják a várva-várt apadásig. — Minthogy a vízmagasság immár a 24 magasságot minden valószínűség szerint eléri, sőt talán túl is haladja, az ez esetre történt előleges megállapodás szerint ma hozzá fognak az als. vasúttöltés emeléséhez. — Erre vonatkozólag jelezhetjük, hogy a kidolgozott terv szerint — a számításba vett munkaerővel — a töltés kellő (27 lábig) fölmagosítása tizenhat óra alatt végbe megy. Ha tehát fölülről tör ki a víz, városunk mégis védve lesz. — Megemlítjük at, hogy a szegény néposztály közt valami gazember azt a hírt terjesztette el, hogy az ideírtjával fölhitt napszámosokat nem fizetik készpénzzel, hanem a napszámlaikat majd az adójukba beszámítják. Ennek folytán eddig csak kevés napszámost kaptak. Reményük azonban hogy ha a kintlevők majd pénzzel térnek haza (már tegnap is dolgoztak), a többinek is majd megjön az esze. Ha nem, van elég szurony, amely kényszeríteni fogja őket, s akkor majd dolgoznak ingyen, legfölebb eledelért. Egy csapat utász érkezett pénteken délben városunkba, Dáni Ferenc főispán úrnak Tisza Kálmánhoz mint belügyminiszterhez intézett távirati kérelme folytán. Lehetetlen ki nem emelnünk ez ügyben a belügyminiszter úr gyors intézkedését, amely Szeged város iránti meleg érdeklődésére mutat. A távirat ugyanis itt csütörtökön d. u. 1/24 órakor adatott föl s ott fönn estig már minden intézkedés meg volt téve, úgy hogy reggelre az utász csapat — 52 legény két tiszttel — már vasútra ülhetett s délben itt volt. Utánuk pár órával egy tehervonaton megérkeztek a mentőeszközök is. Ez intézkedés csak megnyugvást szerezhet a közönségnek, amennyiben megnyugvásról szó lehet. Veszély pénteken éjjel. Midőn pénteken éjjel, körülbelül 2 órakor éjfél után, a hattyasi kiömlés folytán a víz rohamosan apadni kezdett, ugyanazon pillanatban a Tisza folyása oly sebességet nyert, hogy több malmot elsodort, melyeket azonban a sóház körül szancsésen elfogtak, még mielőtt valamelyik nekilódulhatott volna a ládnak, melyet okvetlenül elszakasztott volna. A hidat elővigyázatból még az előző estén két vastag kompkötéllel is megerősítették, mégis nagy aggodalomban voltak, hogy a bömbölve rohanó víz erejét reggelig nem állja ki. Azonban szerencsésen kiállotta, bár erősen nyöszörgött bele. Tegnap délelőtt aztán újra még jobban megerősítették. Ha a veszély elmúlik, lesz majd alkalmunk azok dicsőítésére, akik valódi hősies séhez kérte az urakat, hogy magukat hasztalan ne fáraszszák, mivelhogy ő Felsége már határozott és — anélkül, hogy kezéből kiadná a lapot — körül megmutatta az uraknak. Mit használt már , hogy Salviotti, e bigott katholikus is ellene szólt, Kempen rassonirozott és Krauss óvást tett ellene. A diskuszsziónak vége lett. A katonapárt, érezvén a papság általi leszorittatását, föllázadt a „nyomtatott Canossa“ ellen. Ez mutatta magát 3 évvel később is, midőn a Mária szeplőtlen fogantatása dogmájának kihirdetésére rendezett ünnepélyes búcsujárás alkalmával gróf Grünne a Kohlmarkton keresztbefont karokkal állott, mikor az egész világ térdelt. E szakadás a klérus és katonapárt között, továbbá a hivatalnokseregnek is szívében érzett ellenszenve, melyet Bach és Thun minden jezsuitáskodásokkal sem tudtak összesimítani, ütött már eleve némi rést a konkordátum várfalain. A császárnak a vakító szépségű s szívmegnyerő Erzsébet császárnéval való egybekelése 1854. ápril 24-én több megkegyelmezést és büntetés-szeliditést vont maga után úgy az egész birodalomban, mint közelebb Magyarországban is. 1854. május 1-én az ostromállapotot Magyarországban is, a Vojvodinában is, megszüntették. 1854. dec. 15-én pedig a kivételes állapot, Erdélyben is szintén megszüntettetett, habár nem úgy, hogy előzőleg véres áldozatot nem kívánt volna. Ugyanis még 1854. ápril 29-én Szent- Györgyön Váradi és Bartalis, Kossuth két emiszszáriusa, fölakasztatott, két másik pedig 18 évi sáncfogságra ítéltetett. A szebeni haditörvényszék is elitélt ugyanazon időben három nőt, u. m. Mikefalvi Kenderessy birtokos özvegyét, Török marosvásárhelyi tanárnét, és ugyanodavaló birtokos Szenekisréti birtokos özvegyét, részint hosszú várfogságra, megkegyelmezés utján azonban büntetésük 8—10 évre szállíttatott le. Még 1854. nov. 22-én is ítélt el a szebeni haditörvényszék hét egyént 12—20 évi nehéz vasban töltendő sáncfogságra, mivel a császári kormány megbuktatására Kossuth összeesküvéséhez és különösen az azóta kivégzett Várady fölkelési kisérletéhez csatlakoztak, ki is 1853. októberében az Erdővidék erdőségeiben tanyázó guerilla csapatot képezett. Büntetésök aztán 8—16 évi könnyű vasban töltendő sáncfogságra enyhittetett. Egyébiránt az összeesküvés Magyarországra is kiterjedt volt; 1853. szeptemberében Aradon is e miatt minorita szerzetesek fogattak be, kiknek priorja magát 1854. novemberében fölakasztotta. (Folytatása következik.)