Szegedi Híradó, 1876. július-december (18. évfolyam, 79-158. szám)
1876-12-03 / 147. szám
Hussein pasa, Achmed pasa, Mustafa Sükri, Mehemed Aaref és M e li e m e d Hussein. — Az osztrák nemz.bank válasza megérkezett a kormányhoz. A válasz a „P. Lt.“ szerint udvarias hangon bírálja a bankszabályzatot s azt végül elfogadhatlannak nyilvánítja. A bank egyszersmind azt ígéri, hogy ez ügyben legközelebb 8 fog javaslatot kidolgozni. (Köszönjük, nem kérünk belőle.) Az osztrák kormány is közölte a magyarral ama válasz tartalmát, melyet az alkotmányos pártok értekezletén a hozzá intézett kérdésekre adott. A szöveg valamivel enyhébb ugyan, mint az, melyet államok közöltek, de lényegileg nem különbözik tőle A párisi szerződés. Megmondotta Disraeli nagyjelentőségű beszédében , hogy az 1856. február 25-én , a párisi békekongreszszuson megállapított nemzetközi szerződés nemcsak a krími hadjáratban tettleg résztvett négy nagyhatalmasságra s ezeken kivül Törökországra, Szardiniára , hanem az akkor semleges, de a szerződést szintén aláirt Poroszországra is kötelező erővel bir. Megmondotta azt is, hogy ezen szerződés jogi természete nem oly régi , hogy fölötte az elévülés törvényének szempontjából mondhatnánk ki az ítéletet , mert az egyesült Európa ezelőtt öt évvel Londonban azt újra szentesítvén, egyetemesen kötelező és továbbra is érvényes erőt tulajdonított mindazon benne foglalt elveknek, amelyek 1871-ig irányadókul szolgáltak Európának s az azt képviselő államférfiak gyülekezetének. A három császár szövetsége, az Andrássyféle jegyzék, a berlini memorandum s más, a keleti kérdés gordiusi csomójának megoldására irányult diplomatiai kísérletek nem ingathatják meg, annál kevésbé ronthatták le a szerződésben érintett nemzetközi követelmények jogosultságát. Eszünk ágában sincs azt állítani , hogy ez is, mint minden emberi mű, alá ne volna vetve az idők, a fejlődő koreszmék változtató hatalmának; de az már — történjék bármely indokból — mégis lábbal tiprása a jogfolytonosságnak s arculütése a viszonosság elvére fektetett nemzetközi törvényeknek , ha Oroszország , a szerződő hatalmak egyike, „L'Europe c’est moi“ jelszóval egymaga megsemmisíteni akarja azt az okmányt, amelyet ezelőtt öt évvel is szentesített. Régóta nyílt titok mindenki előtt , hogy Oroszország a török birodalom lázadó tartományaival szemben, mint a humanizmus báránybőrébe öltözött farkas , a szerződés hatályon kívül helyezésének hitszegő politikáját űzte. Mert a harmadik párisi békekötés alkalmával megállapított nemzetközi szerződésnek lényege semmiesetre sem volt ínyére a krimiai hadjáratban kudarcot vallott muszka nagyhatalmasságnak. Ez a szerződés ugyanis megszünteti a feketetengeren az orosz tengeri hatalom túlsúlyát ,felhatalmazza Törökországot az európai népjog élvezésére s kimondja azt az alaptételt, hogy a tengerek és a nemzetközi nagy folyamok az egyetemes világforgalomnak nyitva állanak. De ki van mondva e szerződésben még más is , nevezetesen a Törökország vazallus államaiban levő keresztényeknek a mohamedán lakosokkal való egyenjogúsítása; azonban hozzá van az is téve , hogy : a török szultán főhatósága alatt. Hogyan fondorkodik most Oroszország ? — E szerződésnek minden pontja lealázó őreá nézve, kivéve egyet. Kitépi tehát ezt az egyet az öszszefüggő egészből , hogy a többiben kifejezett reá vonatkozó kötelezettség jármát lerázza. Ezt az egyet írja föl a háború lobogójára s övezi körül a humanizmus békés nymbusával : „A keresztények egyenjogúsítása.“ De a muszkalanda mészáros nem oda néz, ahova vág. Ő tulajdonkép nem ezt akarja, hanem a többit, s ezt az egyet is: orosz fönnhatóság alatt. Oroszország alattomos politikájában mindig volt valami tartalékgondolat, valami titkos „reservatio mentális“, amelyben nagyhatalmi borgonyát megakasztani szokta. Jól tudta Sándor cár, miért könyezte meg Abdul Aziz halálát. Mert félt, hogy az ó-török párti zultán után jöhet egy olyan, aki át var hatva a kor reformeszméinek jogosultságától önként fogja teljesíteni a párisi szerződésben érintett föltételeket. S hol van akkor a „casu belli“, hol az ürügy a tettleges beavatkozásra ? Port tehát most Európa szemébe f igy okoskodik az orosz diplomatia. — Most vág, soha! — A szolgaságeltörlés és a szabadság osztogatás jelszavait hangoztatva, megcsonkitan a török birodalom területi épségét s egyesiten a szláv elemet orosz kalap alatt ! Ha ez ellen nem tesz óvást Európa, ha párisi szerződés egyik kardinális pontjának kizárólag szláv szempontból leendő foganatosítás előtt gyáván, könnyelműen szemet huny , akko önként bekövetkezik a szerződés többi pontjainak is hatályon kívül helyezése. Avagy elismerik-e a hatalmak Oroszországot Európa képviselőjének , Európa végrehajtó hatalmának, amely, kezében tartva az erkölcs és politikai qualifikációjáról szóló bizonyítványt a kancsukát, maga oldja meg az egyetem nevében, karddal, a keleti kérdést ? Egymaga az aki saját alattvalóit nem részelteti azon civilizáció áldásaiban, amelynek védelmezőjéül idegen földön föltolja magát ?! Ezt nem teheti, nem egedheti Európa , mely, hogy vétkes mulasztásait helyreüsse most még van reá alkalma. Vétkes mulasztásai vannak , igenis , Európának. Mert ha a párisi béke föltételeit aláír nagyhatalmak képviselték ezelőtt húsz évvel képviselik ma is a polgárisult Európát, úgy tudniok kell azt , hogy ez az Európa tette kötelességévé Törökországnak azt, hogy keresztény alattvalóit a mohamedán lakosokkal egyenlő jogokban részesítse. De ki az oka annak, hogy hús év leforgása után sem javult a keresztényei helyzete ? Európa. — Ki az oka , hogy az egyenjogusítás nagy elve csak kimondatott, de ma még „pium desiderium ?“ Európa, az az Európa amely 1856-ban csak a föltételeket szabta meg de hogy azok foganatositása tettleg keresztül vitetik-e, azzal már nem törődött, nem még akkor sem , mikor ezelőtt öt évvel ugyanazon párisi szerződés szentesítését megújította-Úgy tett, mint a könnyelmű orvos, ak „beteg emberé“-nek megírja ugyan a receptet de rendeletének teljesítésére nem ügyel. A „beteg ember“ pedig , kivált ha nagyon beteg, nem tudja, mit cselekszik, nem csuda , ha hosszú ideig magára hagyva megfeledkezik az orvosszerről, s igy nem csuda az sem, ha már Európa testén veszélyes, üdül seb tátong, amelyen sem naiv kuruzsolás, sem muszka „császárvágás“ nem fog segíteni. Meggyógyítani s megmenteni az európa civilizációnak ,ez a cél s ennek a célnak elérése a párisi szerződés feltételeinek Európa kulturképes hatalmai által leendő megvalósítása, helyezheti csak kilátásba. Az amputáció műtéte az utolsó ; erre csak akkor lesz ok, ha komoly kísérlet után bebizonyul, hogy Törökország egyátalán nem kultúraképes s nem méltó másra, minthogy Európa testéből kivágassék. Az európai nagyhatalmak közül Anglia az amely leghatározottabb álláspontot foglal el a párisi szerződés sérthetetlensége mellett. — Az egyetemes konferenciának decm-ikére tervei összeülése előtt Salisbury, Anglia teljhatalmi követe, fölkereste az összes nagyhatalmasságot udvarait, s bizonyára nem mulasztotta el, figyelmeztetni a külügyek élén álló férfiakat Anglia ez irányú határozott magatartására. Nagy baj volna, ha Andrássy, az osztrák magyar külügyek vezetője, — akiről Salisbur, közölték. De hát ez sokkal mulatságosabb történet, semhogy elhallgathassam olvasóim előtt. Mint 7-dik osztá gymn, tanuló a szünidőt otthon töltöttem ; falun laktunk, tehát engem — a városban neveltet — minden egyszerű s falusias dolog nagyon érdekelt. Azelőtt olvastam Auerbach idyll-jeit s némikép ennek lehet tulajdonítani, hogy minden egyszerűn és köznapiason nagyon föl tudtam lelkesülni. Számtalanszor elhallgattam a sekélyes dajkameséket és mindig tudtam bennük valami rejtélyest, valami költőit találni. Így történt egyszer, hogy valami orgyilkosságot hallottam említeni, amit falunk végén egy csinos, derék legényen követett el egy elmezavart ember. Történhetett pedig ez az eset vagy száz év előtt; még nagyatyám is — a falu legöregebbike — csak szóbeszéd után tudta. Akkoriban — így szólt a krónika — a gyilkost elfogták, fölakasztották, vagy élethossziglani fegyencházra ítélték, és az egész falu népe belenyugodott a dologba. De nem úgy én. A gyilkosságnak valami rejtélyes okát gyanítottam és addig gondolkoztam, kutattam, fürkésztem, míg egy szép reggelen azon vettem észre magam, hogy az egész borzalmas históriát — persze regényes hozzátételekkel — leírtam. Nem is kellett aztán nekem több. Már régen fönnszárnyaló gondolatok foglalták el eszemet, telkemet; ábrándoztam dicsőségről, álmodoztam babérról, s most, hogy egyszerre megtalálni véltem ambícióim zenitjét új novellám képében, nem késtem azt érvényesíteni. Elküldtem egy lapnak közlés végett. Mily dicsőséggel láttam már előre is körülövezve homlokomat! Mert valóban nagyot mertem, midőn novellámat a főváros egyik tekintélyes lapjának küldtem, és akkor szentül hittem úgy nyilatkozott, hogy államférfit talált benne s nem diplomatát — nem fogadná el a jog, a humanizmus és a történelem által egyedül igazolható álláspontot. Elismeri Anglia is a reformok szükségét Törökországban , de a török tartományoknak egyoldalú megszállása nélkül. Elégséges ellenőrzés erre a garancia-hatalmak konstantinápolyi képviselete, csak ez tegye kötelességét. Hiszszük, hogy a tömérdek pénzt és emberéletet vesztett s erkölcsileg úgy mint anyagilag kedvezőtlen helyzetben levő Törökország a béke kedvéért kész leeni magát a párisi szerződés követelményének alávetni. Csak abban az esetben, ha erre nem volna hajlandó, lenne jogosult a szerződés értelmében a török tartományok megszállása , de akkor sem egyoldalúlag. A kizárólagos szláv rokonszenv előtérbe tolása nem lehet irányadó és döntő oly érdek támogatásában, amely lényegében Európa közérdeke. Magyarország minden szerencsétlensége mellett annyiban mégis szerencsés , hogy nemzeti érdekei megegyeznek Európa érdekeivel. — Magyarország nemzeti érdeke nem lehet más, mint az , hogy közvetlen szomszédságában ne vesse meg lábát egy oly délszláv uralom, amely orosz fönhatóság alatt legyen , mert ez az uralom , míg egyrészről a feléje kacsintgató nemzetiségeinket szakadásra csábítaná, másrészről a nyers hatalom ököljoga eltiprással fenyegetné ezredéves múltunk összes vívmányait. De hát miben rejlik nemzeti létérdekünk európai jellege ? Abban, hogy ha Palaczky szerint eljőne majd az az idő, mikor a szláv uralom Magyarország romjain ülné végleges diadalát , akkor az új helyezet hosszú, tán példátlan véres harcot hozna Európának. Mert meggyőződésünk az, hogy monarchiánknak lajtántuli fele , mint osztrák nemzet, nem fogja meghallani Magyarország halálos órájának gyászos kongását; mert mikor az eltiport Magyarország romjain szláv zászlók lengenek, előbb már régen keresztülrepülték a porosz diadalsasok Ausztria virányait. S ha ez megtörtént, képzelhetjük-e, hogy a két, csaknem egyenlően erős s a terjeszkedés mániájától egyaránt megragadott két hatalmas nép egymás közvetlen szomszédságában féltékeny szemmel ne tekintsen egymásra s hogy ki ne zsákmányolja, egyik a másik rovására a nagyhatalmiság mindazon előnyeit, amiknek segítségével egyik a másikat túlszárnyalhatja. A germán és szláv elem bekövetkezhető hosszú, véres harcát s talán a „bellum omnium contra omnes“-t is csak a két nagyhatalom közé beékelt s biztos alapokra fektetett osztrákmagyar monarchia akadályozhatja meg. Itt van jelezve az , hogy Magyarország specifikus nemzeti érdeke magán hordja az európai közérdek jellegét. Ám oldják meg most a keleti kérdést szláv vagy germán szempontból s ne respektálják a párisi szerződés jogi természetét! Thomay József: A tanítónak nem szabad betegnek tennie. (Folyt, és vége.) Hogy a fülledt levegő, különösen ha még gőzzel is telve van , mint az iskolai , a tanítót, kivált a kezdő években , folytonos hurutbajba hozza, s hogy télen még a már megedzett vén tanító is mindenféle torokbajoknak van kitéve, az tapasztalásból tudja mind maga a tanító, mind annak az orvosa (ha ugyan módjában van a tanítónak orvosi segélyhez folyamodni). Hogy az erőltetett szakadatlan beszéd zárthelyiségben a tüdőre károsan hat , s hogy a test idegzete is zavarodásba jön, arról van tudomása a tanító családjának , amidőn a családfő redős homlokkal költi el szerény falatját és szótalanul, mert beszélő szerve kimerült. Ha a családban csak egyetlen csintalan, vásott gyermek van , már képes a szülőket naponként legalább egyszer ingerültségbe hozni, abban a mondatban, hogy „aki mer, az nyer“, és ezt a hitemet még egy másik verses mondás sem tudta megingatni, amelyet emlékezetem egyik tanáromtól örökölt s amely meg-megvillant agyamban imigyen : „Megkísértem, fürgok a Pegazusra“ — így szól a barátom Andor — „Ne törj, barátom, fül olyan magasra, Mert nagyot bukol le arról.“ A legközelebbi napokban csakugyan megjött a várvavárt hírlap, közölve novellám címét és azt is csak a szerk. üzenetek között, megtoldva azon lakonikus, de nagyon is értelmes szavakkal, hogy : „Nagyon silány, közölhete 1t en.“ Látod, szíves olvasóm, ez elég lett volna, hogy egy félig képzett fűzfapoétát lerántson az ambróziateli olympról ... De nem engem ! Kaptam magam, lefordítottam novellámat németre s kiszemeltem számára egy lipcsei képes lapot. El is küldtem. De onnan meg a szerk. posta csak a mogorva „unbrauchbarst hozta. — Mit tegyek már most a dupla kudarc után ? Kár a szép anyagért (mert szép volt, higgyék el!) s kicsibe múlt, hogy első művemet franciára nem fordítottam le ; de hát a sok szengetés közt a vakáció ideje is lefolyt s akarva, akaratlan Homér és Virgil közé kellett pakolnom boldogtalan művem kópiáját, s most már volt módja — deák elemet szívni magába. Szegény novellám ! hány nyelvvel fogsz még harcba szállni, míg diadalmaskodni a szerkesztők kemény szívén ? Föltettem magamban, hogy még egyszer átdolgozom. Ez is megtörtént. Horácot recitáltam és újra faragtam munkámat, amely e harmadik gyúrás után inkább hasonlított valami az iskolában a tanító vérét majd minden percben megmérgezi hol egy rosz erkölcsű, hol egy ficamodott eszít, hol pedig egy véghetetlen lusta gyermek. Szaggató főfájás , megzavart emésztő erő s több efféle baj a kezdő tanítót évekig bántja és az öregebb tanítót is évente több ízben veszi elő. És a tanítónak nem szabad betegnek lennie ! A főfájást föl sem szabad vennie, ha mindjárt félig megbódult is bele. Gyomorbaj, a torokban és tüdőben érzett fájdalom szóba sem jöhet a tanítónál. Ideges állapotára gondolnia sem szabad ; neki kötelessége az iskolába menni és tanítani; ha keble sajog, feje zug, tüdeje szúr , torka gyuladt , tagjai reszketnek — ez mind nem ok, hogy a tanítást abbahagyja. Miként, ha kedélyhangulata vig, neki nem szabad az iskolában vig, nevető arcot mutatnia, hanem kell, hogy komolyságra erőltesse magát , úgy ellenkezőleg, ha kedélybe a bajok miatt föl van dúlva, neki nem szabad komor arcot mutatnia, hanem erőltetnie kell magát nyájas arckifejezésre. A tanítót csak ágyhozszegző, vagy nevezzük igazi néven : halálos betegség menti föl a tanítás kötelessége alól. Ha bátorkodik magát betegnek jelenteni és nem ágyban fekvő betegnek lenni, vád alá jön; vádolják a szülők és vádolja a hatóság — munkakeresőnek , vagy legalább is könnyelmű tanítónak. S valóban a néptanítói állás természetében fekszik , hogy a tanítónak nem szabad betegnek lennie: 1 - szor azért nem, mert a tanítás hézagosságot nem tilt (ezt ellenőrzi a hatóság) ; 2-szor azért nem , mert a gyermekeket iskolába küldik , hogy otthon ne legyenek, azokat magukra hagyni nem lehet, (ezt ellenőrzik a szülők); 3-szor, mert nincs (vagy ritkán van) aki helyettesítse (a községek e részben nem tehetnek semmit ?) ; 4-szer , mert lehetetlen a rendes tanítót rövid időre pótolni (ezt érzi a tanító lelkiismerete). Hézagosságot az oktatás nem tűr, mivel a tanidő szigorúan ki van mérve a gyermekek erejéhez és a tananyag mennyiségéhez. A gyermekeket szünetnapokon kívül szétbocsátani nem jó, mert ez rontólag hat a jövő napokra fegyelmi és szorgalmi tekintetben. De a tanítót rövid időre helyettesíteni nem is lehet azért, mert aki helyettesítené, az legfölebb csak iskolát tarthatna, de tanítani nem lesz képes, hacsak rontani nem akar a rendes tanító munkáján. A lelkiismeretes tanító mindig tapasztalta , hogy az ideiglenes kisegítő megrontója volt iskolájának. Azért azon öntudatos ember, ki magát a nemzet és emberiségért föláldozta azáltal, hogy néptanító lett, inkább tanít akkor is, ha beteges, ha siket, ha félig vak, ha testileg, lelkileg lázas , csakhogy mások ne rontsanak az ő megkezdett munkáján. A néptanítónak tehát nem szabad betegnek lennie, hivatása természeténél fogva. A néptanító állása, erkölcsi szempontból tekintve, a legdicsőbb és egyszersmind a legkényesebb is. Mindenkinek joga van, ez állást elfoglaló embertől, a néptanítótól jót követelni, és mindenkinek joga van, a várt jókat figyelemmel kísérni, személyesen ellenőrizni, személyesen ellene fölszólalni és személyére vonatkozólag orvoslást követelni és elvárni. Ha a kormány , a közvetlen hatóság és a szülők együttesen elismerőleg nyilatkoznak a néptanítókról , akkor dicső az ő állapotuk a legsilányabb fizetés mellett ; de ha csak három szülő panaszkodólag szól , akkor egy két tanító miatt valamennyinek a dicsősége szétoszlik, mint a köd. Azért a néptanítónak sem lelkileg, sem testileg lankadni, betegeskedni nem szabad! Van egy nagy városnak tanügyi szabályzata, mely szerint ha valamely tanító az előadásról elmarad, rögtön bizalmi férfiú küldendő ki annak megállapítására : vájjon ágyban fekvő betege ? Ha nem az , fegyelmi eljárás indittatik ellene.— Van egy másik város, ahol egy tanítónő ágyban fekvő beteg lett. Kezdő volt a történet a latin értekezéshez, mint magyar elbeszéléshez. Most már aztán nekem nem tetszett. Szobatársamnak — meghitt barátomnak — elmondtam novellám fatális történetét; ő megsajnált, megkönyörült rajtam és magára vállalta kijavítását azon kikötéssel, hogy kettőnk neve alatt lásson napvilágot, tehát in comp. Beleegyeztem, előre tudva, hogy sikertelen lesz az ő kínlódása is. Csalatkoztam. Laktársam egy reggel lélekszakadva törtet be hozzám, teli torokkal kiáltva : „Itt van, nézd, lásd, tekintsd, pillantsd! Megmondtam, ugye!“ Csakugyan ott állt nyomtatva : „Később közölni fogjuk.“ — Tehát mégis!... Két év folyt le ez örökké emlékezetes reggel óta, de ez öröklét alatt hiában járattuk a lapot, Inában volt minden tudakozódásunk: a beküldöttnek nyomára sem akadtunk többé. Ismét szünidőre voltam odahaza. Egyszer hallom, hogy öreg kocsisunk egy kalendáriumból fönhangon olvas a többi cselédeknek, s ezek minden pontot hahotával kisérnek. Fülelek. Néhány mondat ismerősnek tetszik előttem. — Elkérem a könyvet, megismerem az olvasmány címét és *— uram teremtőm! — elveszett novellámra ismerek benne. Célt értem tehát,, meghódítottam magamnak — a kalendáriumot. És ehez is csak harmadmagammal jutottam, amennyiben még kalendárium-szerkesztő uram is jónak látta munkánkat víg hozzáadásokkal kitoldogatni. Tehát csakugyan: tres faciunt collegium ! Szentül megfogadtam, hogy nem írok több novellát. De hát „ember tesz fogadást.“ . . . Félévvel később ama végzetes lap „rendes munkatársa“ lettem. Senki sorsát ki nem kerülheti! Kenyey Mylander, TÁRCA. Első novellám viszontagságai. Írtál-e már, kedves olvasóm, valaha novellát vagy költeményt, vagy más effélét? Átélted-e már azt a Mohamed koporsója-féle állapotot, midőn munkádra az igenlő vagy tagadó választ vártad ? Nem érezted-e még magadban Bulwer vagy Shakespeare szellemét, midőn egy vérig gyalult faragmányodat — néhány álmatlan éj és álmos nappal szüleményét — nyomtatva láttad magad előtt ? S nem sújtott-e még le földig azon hit, amely végre teljes fontosságában így hangzók : „használhatatlan“, vagy „közölhetetlen“ ? Ilyen kérdésekre bizonyára valami mythoszi rémet fogsz bennem látni, nyájas olvasóm, mert valóban nem közönséges lélek kell ahoz, mai napság olyant kérdezni, amire a legenyhébb felelet szokott lenni, hogy : „hát biz én is írtam már novellát, regényt, lyrai költeményt, ódát, románcot, elégiát, époszt, tragédiát és a többit, be is küldtem szerkesztőséghez, kiadóhivatalhoz, pályázathoz, bírálóbizottsághoz és a többihez .. . és . . .“ — mondom, kedves olvasóra, ilyent kérdezvén, rémet fogsz bennem látni, pedig hát csak olyan isten teremtése vagyok, mint te, azzal a különbséggel talán, hogy én mindazon már túl vagyok, hogy könnyedén szívom a levegőt a szerkesztőségek körül, amiről különben elég bizonyíték a jelen karcolatom közlése. Tizenhat éves valók, midőn első novellámat megírtam — igaz, hogy csak két évvel később