Szegedi Híradó, 1876. július-december (18. évfolyam, 79-158. szám)

1876-12-03 / 147. szám

Hussein pasa, Achmed pasa, Mustafa Sükri, Mehemed Aaref és M e li e m e d Hussein. — Az osztrák nemz.­bank válasza megérkezett a kormányhoz. A válasz a „P. Lt.“ szerint udvarias hangon bírálja a bankszabály­zatot s azt végül elfogadhatlannak nyilvánítja. A bank egyszersmind azt ígéri, hogy ez ügy­ben legközelebb 8 fog javaslatot kidolgozni. (Köszönjük, nem kérünk belőle.) Az osztrák kormány is közölte a magyarral ama válasz tartalmát, melyet az alkotmányos pártok érte­kezletén a hozzá intézett kérdésekre adott. A szöveg valamivel enyhébb ugyan, mint az, me­lyet államok közöltek, de lényegileg nem kü­lönbözik tőle­ A párisi szerződés. Megmondotta Disraeli nagyjelentőségű be­szédében , hogy az 1856. február 25-én , a párisi békekongreszszuson megállapított nemzet­közi szerződés nemcsak a krími hadjáratban tettleg résztvett négy nagyhatalmasságra s eze­ken kivü­l Törökországra, Szardiniára , hanem az akkor semleges, de a szerződést szintén aláirt Poroszországra is kötelező erővel bir.­­ Megmondotta azt is, hogy ezen szerződés jogi természete nem oly régi , hogy fölötte az el­évülés törvényének szempontjából mondhatnánk ki az ítéletet , mert az egyesült Európa ezelőtt öt évvel Londonban azt újra szentesítvén, egye­temesen kötelező és továbbra is érvényes erőt tulajdonított mindazon benne foglalt elveknek, amelyek 1871-ig irányadókul szolgáltak Euró­pának s az azt képviselő államférfiak gyüleke­zetének. A három császár szövetsége, az Andrássy­­féle jegyzék, a berlini memorandum s más, a keleti kérdés gordiusi csomójának megoldására irányult diplomatiai kísérletek nem ingathatják meg, annál kevésbé ronthatták le a szerződés­ben érintett nemzetközi követelmények jogosult­ságát. Eszünk ágában sincs azt állítani , hogy ez is, mint minden emberi mű, alá ne volna vetve az idők, a fejlődő koreszmék változtató hatal­mának; de az már — történjék bármely indok­ból — mégis lábbal­ tiprása a jogfolytonosság­nak s arculütése a viszonosság elvére fektetett nemzetközi törvényeknek , ha Oroszország , a szerződő hatalmak egyike, „L'Europe c’est moi“ jelszóval egymaga megsemmisíteni akarja azt az okmányt, amelyet ezelőtt öt évvel­­ is szen­tesített. Régóta nyílt titok mindenki előtt , hogy Oroszország a török birodalom lázadó tartomá­nyaival szemben, mint a humanizmus bárány­bőrébe öltözött farkas , a szerződés hatályon kívül helyezésének hitszegő politikáját űzte. Mert a harmadik párisi békekötés alkal­mával megállapított nemzetközi szerződésnek lényege semmiesetre sem volt ínyére a kri­­miai hadjáratban kudarcot vallott muszka nagy­hatalmasságnak. Ez a szerződés ugyanis meg­szünteti a feketetengeren az orosz tengeri hatalom túlsúlyát ,felhatalmazza Törökországot az európai népjog élvezésére s kimondja azt az alaptételt, hogy a tengerek és a nemzetközi nagy folya­mok az egyetemes világforgalomnak nyitva állanak. De ki van mondva e szerződésben még más is , nevezetesen a Törökország vazal­lus államaiban levő keresztényeknek a moha­medán lakosokkal való egyenjogúsítása; azon­ban hozzá van az is téve , hogy : a török szul­tán főhatósága alatt. Hogyan fondorkodik most Oroszország ? — E szerződésnek minden pontja lealázó őreá nézve, kivéve egyet. Kitépi tehát ezt az egyet az ösz­­szefüggő egészből , hogy a többiben kifejezett reá vonatkozó kötelezettség jármát lerázza. Ezt az egyet írja föl a háború lobogójára s övezi körül a humanizmus békés nymbusával : „A keresztények egyenjogúsítása.“ De a muszkalanda mészáros nem oda néz, ahova vág. Ő tulajdonkép nem ezt akarja, ha­nem a többit, s ezt az egyet is: orosz fönn­hatóság alatt. Oroszország alattomos politikájában mindig volt valami tartalékgondolat, valami titkos „re­servatio mentális“, amelyben nagyhatalmi bor­gonyát megakasztani szokta. Jól tudta Sándor cár, miért könyezte meg Abdul Aziz halálát. Mert félt, hogy az ó-török párti zultán után jöhet egy olyan, aki át var hatva a kor reformeszméinek jogosultságától önként fogja teljesíteni a párisi szerződésben érintett föltételeket. S hol van akkor a „casu belli“, hol az ürügy a tettleges beavatko­­­zásra ? Port tehát most Európa szemébe f igy okoskodik az orosz diplomatia. — Most vág, soha! — A szolgaságeltörlés és a szabadság osztogatás jelszavait hangoztatva, megcsonkitan a török birodalom területi épségét s egyesiten a szláv elemet orosz kalap alatt ! Ha ez ellen nem tesz óvást Európa, ha párisi szerződés egyik kardinális pontjának ki­zárólag szláv szempontból leendő foganatosítás­ előtt gyáván, könnyelműen szemet huny , akko önként bekövetkezik a szerződés többi pont­jainak is hatályon kívül helyezése. Avagy elismerik-e a hatalmak Oroszorszá­got Európa képviselőjének , Európa végrehajtó hatalmának, amely, kezében tartva az erkölcs és politikai qualifikációjáról szóló bizonyítványt a kancsukát, maga oldja meg az egyetem ne­vében, karddal, a keleti kérdést ? Egymaga az aki saját alattvalóit nem részelteti azon civili­záció áldásaiban, amelynek védelmezőjéül idegen földön föltolja magát ?! Ezt nem teheti, nem egedheti Európa ,­­ mely, hogy vétkes mulasztásait helyreüsse most még van reá alkalma. Vétkes mulasztásai vannak , igenis , Euró­pának. Mert ha a párisi béke föltételeit aláír nagyhatalmak képviselték ezelőtt húsz évvel képviselik ma is a polgárisult Európát, úgy tudniok kell azt , hogy ez az Európa tette kö­telességévé Törökországnak azt, hogy keresztény alattvalóit a mohamedán lakosokkal egyenlő jo­­gokban részesítse. De ki az oka annak, hogy hús év leforgása után sem javult a keresztényei helyzete ? Európa. — Ki az oka , hogy az egyenjo­gusítás nagy elve csak kimondatott, de ma­­ még „pium desiderium ?“ Európa, az az Európa amely 1856-ban csak a föltételeket szabta meg de hogy azok foganatositása tettleg keresztül vitetik-e, azzal már nem törődött, nem még ak­kor sem , mikor ezelőtt öt évvel ugyanazon párisi szerződés szentesítését megújította-Úgy tett, mint a könnyelmű orvos, ak „beteg emberé“-nek megírja ugyan a receptet de rendeletének teljesítésére nem ügyel. A „beteg ember“ pedig , kivált ha n­a­gyon beteg, nem tudja, mit cselekszik,­­ nem csuda , ha hosszú ideig magára hagyva megfeledkezik az orvosszerről, s igy nem csuda az sem, ha már Európa testén veszélyes, üdül seb tátong, amelyen sem naiv kuruzsolás, sem muszka „császárvágás“ nem fog segíteni. Meggyógyítani s megmenteni az európa civilizációnak ,ez a cél s ennek a célnak elérése a párisi szerződés feltételeinek Európa kultur­képes hatalmai által leendő megvalósítása, he­lyezheti csak kilátásba. Az amputáció műtéte az utolsó ; erre csak akkor lesz ok, ha komoly kísérlet után bebi­zonyul, hogy Törökország egyátalán nem kul­túraképes s nem méltó másra, minthogy Európa testéből kivágassék. Az európai nagyhatalmak közül Anglia az amely leghatározottabb álláspontot foglal el a párisi szerződés sérthetetlensége mellett. — Az egyetemes konferenciának dec­­m-ikére tervei összeülése előtt Salisbury, Anglia teljhatalmi követe, fölkereste az összes nagyhatalmasságot udvarait, s bizonyára nem mulasztotta el, figyel­meztetni a külügyek élén álló férfiakat Anglia ez irányú határozott magatartására. Nagy baj volna, ha Andrássy, az osztrák magyar külügyek vezetője, — akiről Salisbur, közölték. De hát ez sokkal mulatságosabb tör­ténet, semhogy elhallgathassam olvasóim előtt. Mint 7-dik osztá gymn, tanuló a szünidőt ott­hon töltöttem ; falun laktunk, tehát engem — a városban neveltet — minden egyszerű s falusias dolog nagyon érdekelt. Azelőtt olvastam Auer­bach idyll-jeit s némikép ennek lehet tulajdoní­tani, hogy minden egyszerűn és köznapiason nagyon föl tudtam lelkesülni. Számtalanszor elhallgattam a sekély­es dajka­meséket és mindig tudtam bennük valami rej­télyest, valami költőit találni. Így történt egyszer, hogy valami orgyilkos­ságot hallottam említeni, amit falunk végén egy csinos, derék legényen követett el egy elme­­zavart ember. Történhetett pedig ez az eset vagy száz év előtt; még nagyatyám is — a falu legöregebbike — csak szóbeszéd után tudta. Akkoriban — így szólt a krónika — a gyil­kost elfogták, fölakasztották, vagy élethossziglani fegyencházra ítélték, és az egész falu népe bele­nyugodott a dologba. De nem úgy én. A gyilkosságnak valami rejtélyes okát gya­nítottam és addig gondolkoztam, kutattam, für­késztem, míg egy szép reggelen azon vettem észre magam, hogy az egész borzalmas históriát — persze regényes hozzátételekkel —­ leírtam. Nem is kellett aztán nekem több. Már régen fönnszárnyaló gondolatok fog­lalták el eszemet, telkemet; ábrándoztam dicső­ségről, álmodoztam babérról, s most, hogy egy­szerre megtalálni véltem ambícióim zenitjét új no­vellám képében, nem késtem azt érvényesíteni. Elküldtem egy lapnak közlés végett. Mily dicsőséggel láttam már előre is körül­övezve homlokomat! Mert valóban nagyot mer­tem, midőn novellámat a főváros egyik tekinté­lyes lapjának küldtem, és akkor szentül hittem úgy nyilatkozott, hogy államférfit talált benne s nem diplomatát — nem fogadná el a jog, a humanizmus és a történelem által egyedül iga­zolható álláspontot. Elismeri Anglia is a reformok szükségét Törökországban , de a török tartományoknak egyoldalú megszállása nélkül. Elégséges ellen­őrzés erre a garancia-hatalmak konstantinápolyi képviselete, csak ez tegye kötelességét. Hiszszük, hogy a tömérdek pénzt és em­beréletet vesztett s erkölcsileg úgy mint anya­gilag kedvezőtlen helyzetben levő Törökország a béke kedvéért kész leeni magát a párisi szerződés követelményének alávetni. Csak abban az esetben, ha erre nem volna hajlandó, lenne jogosult a szerződés értelmében a török tarto­mányok megszállása , de akkor sem egyoldalú­­lag.­­ A kizárólagos szláv rokonszenv előtér­­be tolása nem lehet irányadó és döntő oly érdek támogatásában, amely lényegében Európa köz­érdeke. Magyarország minden szerencsétlensége mellett annyiban mégis szerencsés , hogy nem­zeti érdekei megegyeznek Európa érdekeivel. — Magyarország nemzeti érdeke nem lehet más, mint az , hogy közvetlen szomszédságában ne vesse meg lábát egy oly délszláv uralom, a­mely orosz fönhatóság alatt legyen , mert ez az uralom , míg egyrészről a feléje kacsintgató nemzetiségeinket szakadásra csábítaná, másrész­ről a nyers hatalom ököljoga eltiprással fenye­getné ezredéves múltunk összes vívmányait. De hát miben rejlik nemzeti létérdekünk európai jellege ? Abban, hogy ha Palaczky sze­rint eljőne majd az az idő, mikor a szláv ura­lom Magyarország romjain ülné végleges diada­lát , akkor az új helyezet hosszú, tán példátlan véres harcot hozna Európának. Mert meggyőződésünk az, hogy monarchi­ánknak lajtántuli fele , mint osztrák nemzet, nem fogja meghallani Magyarország halálos órá­jának gyászos kongását; mert mikor az elti­port Magyarország romjain szláv zászlók lenge­nek, előbb már régen keresztülrepülték a po­rosz diadal­sasok Ausztria virányait. S ha ez megtörtént, képzelhetjük-e, hogy a két, csaknem egyenlően erős s a terjeszkedés mániájától egyaránt megragadott két hatalmas nép egymás közvetlen szomszédságában fél­tékeny szemmel ne tekintsen egymásra s hogy ki ne zsákmányolja, egyik a másik rovására a nagyhatalmiság mindazon előnyeit, amiknek se­gítségével egyik a másikat túlszárnyalhatja. A germán és szláv elem bekövetkezhető hosszú, véres harcát s talán a „bellum omnium contra omnes“-t is csak a két nagyhatalom közé beékelt s biztos alapokra fektetett osztrák­magyar monarchia akadályozhatja meg. Itt van jelezve az , hogy Magyarország specifikus nemzeti érdeke magán hordja az európai közérdek jellegét. Ám oldják meg most a keleti kérdést szláv vagy germán szempontból s ne respektálják a párisi szerződés jogi természetét! Thomay József: A tanítónak nem szabad betegnek tennie. (Folyt, és vége.) Hogy a fülledt levegő, különösen ha még gőzzel is telve van , mint az iskolai , a tanítót, kivált a kezdő években , folytonos hurutbajba hozza, s hogy télen még a már megedz­ett vén tanító is mindenféle torokbajoknak van kitéve, az tapasztalásból tudja mind maga a tanító, mind annak az orvosa (ha ugyan módjában van a tanítónak orvosi segélyhez folyamodni). Hogy az erőltetett szakadatlan beszéd zárthelyi­ségben a tüdőre károsan hat , s hogy a test idegzete is zavarodásba jön, arról van tudomása a tanító családjának , amidőn a családfő redős homlokkal költi el szerény falatját és szótala­­nul, mert beszélő szerve kimerült. Ha a családban csak egyetlen csintalan, vásott gyermek van , már képes a szülőket naponként legalább egyszer ingerültségbe hozni, abban a mondatban, hogy „aki mer, az nyer“, és ezt a hitemet még egy másik verses mondás sem tudta megingatni, amelyet emlékezetem egyik tanáromtól örökölt s amely meg-megvil­­lant agyamban imigyen : „Megkísértem, für­gok a Pegazusra“ — így szól a barátom Andor — „Ne törj, barátom, fül olyan magasra, Mert nagyot bukol le arról.“ A legközelebbi napokban csakugyan meg­jött a várvavárt hírlap, közölve novellám­­ címét és azt is csak a szerk. üzenetek között, meg­toldva azon lakonikus, de nagyon is értelmes szavakkal, hogy : „Nagyon silány, közöl­het­e 1t e­n.“ Látod, szíves olvasóm, ez elég lett volna, hogy egy félig képzett fűzfapoétát lerántson az ambróziateli olympról ...­­ De nem engem ! Kaptam magam, lefordítottam novellámat né­metre s kiszemeltem számára egy lipcsei képes lapot. El is küldtem. De onnan meg a szerk. posta csak a mogorva „unbrauchbarst hozta. — Mit tegyek már most a dupla kudarc után ? Kár a szép anyagért (mert szép volt, higgyék el!) s kicsibe múlt, hogy első művemet franciára nem fordítottam le ; de hát a sok szengetés közt a vakáció ideje is lefolyt s akarva, akaratlan Homér és Virgil közé kellett pakolnom boldog­talan művem kópiáját, s most már volt módja — deák elemet szívni magába. Szegény novellám ! hány nyelvvel fogsz még harcba szállni, míg diadalmaskodni a szerkesz­tők kemény szívén ? Föltettem magamban, hogy még egyszer átdolgozom. Ez is megtörtént. Horácot recitál­tam és újra faragtam munkámat, amely e har­madik gyúrás után inkább hasonlított valami az iskolában a tanító vérét majd minden perc­ben megmérgezi hol egy rosz erkölcsű, hol egy ficamodott eszít, hol pedig egy véghetetlen lusta gyermek. Szaggató főfájás , megzavart emésztő erő s több efféle baj a kezdő tanítót évekig bántja és az öregebb tanítót is évente több ízben veszi elő. És a tanítónak nem szabad betegnek lennie ! A főfájást föl sem szabad vennie, ha mind­járt félig megbódult is bele. Gyomorbaj, a to­rokban és tüdőben érzett fájdalom szóba sem jöhet a tanítónál. Ideges állapotára gondolnia sem szabad ; neki kötelessége az iskolába men­ni és tanítani; ha keble sajog, feje zug, tüdeje szúr , torka gyuladt , tagjai reszketnek — ez mind nem ok, hogy a tanítást abbahagyja. Mi­ként, ha kedélyhangulata vig, neki nem szabad az iskolában vig, nevető arcot mutatnia, hanem kell, hogy komolyságra erőltesse magát , úgy ellenkezőleg, ha kedélybe a bajok miatt föl van dúlva, neki nem szabad komor arcot mutatnia, hanem erőltetnie kell magát nyájas arckife­jezésre. A tanítót csak ágyhozszegző, vagy nevez­zük igazi néven : halálos betegség menti föl a tanítás kötelessége alól. Ha bátorkodik magát betegnek jelenteni és nem ágyban fekvő betegnek lenni, vád alá jön; vádolják a szülők és vádolja a hatóság — munkakeresőnek , vagy legalább is könnyelmű tanítónak. S valóban a néptanítói állás természetében fekszik , hogy a tanítónak nem szabad beteg­nek lennie: 1 - szor azért nem, mert a tanítás hézagosságot nem tilt (ezt ellenőrzi a ható­ság) ; 2-szor azért nem , mert a gyermekeket iskolába küldik , hogy otthon ne legyenek, azokat magukra hagyni nem lehet, (ezt ellen­őrzik a szülők); 3-szor, mert nincs (vagy rit­kán van) aki helyettesítse (a községek e részben nem tehetnek semmit ?) ; 4-szer , mert lehetet­len a rendes tanítót rövid időre pótolni (ezt érzi a tanító lelkiismerete). Hézagosságot az oktatás nem tűr, mivel a tanidő szigorúan ki van mérve a gyermekek erejéhez és a tananyag mennyiségéhez. A gyermekeket szünetnapokon kívül szét­­bocsátani nem jó, mert ez rontólag hat a jövő napokra fegyelmi és szorgalmi tekintetben. De a tanítót rövid időre helyettesíteni nem is lehet azért, mert aki helyettesítené, az legfölebb csak iskolát tarthatna, de tanítani nem lesz képes, hacsak rontani nem akar a rendes tanító munkáján. A lelkiismeretes tanító mindig ta­pasztalta , hogy az ideiglenes kisegítő megron­­tója volt iskolájának. Azért azon öntudatos em­ber, ki magát a nemzet és emberiségért fölál­dozta azáltal, hogy néptanító lett, inkább ta­­nít akkor is, ha beteges, ha siket, ha félig vak, ha testileg, lelkileg lázas , csakhogy mások ne rontsanak az ő megkezdett munkáján. A néptanítónak tehát nem szabad betegnek lennie, hivatása természeténél fogva. A néptanító állása, erkölcsi szempontból tekintve, a legdicsőbb és egyszersmind a leg­kényesebb is. Mindenkinek joga van, ez állást elfoglaló embertől, a néptanítótól j­ó­t követelni, és min­denkinek joga van, a várt jókat figyelemmel kísérni, személyesen ellenőrizni, szemé­lyesen ellene fölszólalni és személyére vo­natkozólag orvoslást követelni és elvárni. Ha a kormány , a közvetlen hatóság és a szülők együttesen elismerőleg nyilatkoznak a néptanítókról , akkor dicső az ő állapotuk a legsilányabb fizetés mellett ; de ha csak három szülő panaszkodólag szól , akkor egy két tanító miatt valamennyinek a dicsősége szétoszlik, mint a köd. Azért a néptanítónak sem lelkileg, sem testileg lankadni, betegeskedni nem szabad! Van egy nagy városnak tanügyi szabály­zata, mely szerint ha valamely tanító az elő­adásról elmarad, rögtön bizalmi férfiú küldendő ki annak megállapítására : vájjon ágyban fekvő beteg­e ? Ha nem az , fegyelmi eljárás inditta­­tik ellene.­­— Van egy másik város, ahol egy tanítónő ágyban fekvő beteg lett. Kezdő volt a történet a latin értekezéshez, mint magyar elbe­széléshez. Most már aztán nekem nem tetszett. Szobatársamnak — meghitt barátomnak — elmondtam novellám fatális történetét; ő meg­sajnált, megkönyörült rajtam és magára vállalta kijavítását azon kikötéssel, hogy kettőnk neve alatt lásson napvilágot, tehát in comp. Bele­egyeztem, előre tudva, hogy sikertelen lesz az ő kínlódása is. Csalatkoztam. Laktársam egy reggel lélek­szakadva törtet be hozzám, teli torokkal kiáltva : „Itt van, nézd, lásd, tekintsd, pillantsd! Meg­mondtam, ugy­e!“ Csakugyan ott állt nyomtatva : „Később közölni fogjuk.“ — Tehát mégis!... Két év folyt le ez örökké emlékezetes reggel óta, de ez öröklét alatt hiában járattuk a lapot, Inában volt minden tudakozódásunk: a bekül­­döttnek nyomára sem akadtunk többé. Ismét szünidőre voltam odahaza. Egyszer hallom, hogy öreg kocsisunk egy kalendáriumból fönhangon olvas a többi cselé­deknek, s ezek minden pontot hahotával kisér­nek. Fülelek. Néhány mondat ismerősnek tetszik előttem. — Elkérem a könyvet, megismerem az olvasmány címét és *— uram teremtőm! — el­veszett novellámra ismerek benne. Célt értem tehát,, meghódítottam magamnak —­ a kalendáriumot. És ehez is csak harm­ad­­magammal jutottam, amennyiben még kalendá­­rium-szerkesztő uram is jónak látta munkánkat víg hozzáadásokkal kitoldogatni. Tehát csakugyan: tres faciunt collegium ! Szentül megfogadtam, hogy nem írok több novellát. De hát „ember tesz fogadást.“ . . . Fél­évvel később ama végzetes lap „rendes munka­társa“ lettem. Senki sorsát ki nem kerülheti! Kenyey Mylander, TÁRCA. Első novellám viszontagságai. Írtál-e már, kedves olvasóm, valaha novel­lát vagy költeményt, vagy más effélét? Átélted-e már azt a Mohamed koporsója-féle állapotot, midőn munkádra az igenlő vagy tagadó választ vártad ? Nem érezted-e még magadban Bulwer vagy Shakespeare szellemét, midőn egy vérig gyalult faragmányodat — néhány álmatlan éj és álmos nappal szüleményét — nyomtatva lát­tad magad előtt ? S nem sújtott-e még le föl­dig azon hit, amely végre teljes fontosságában így hangzók : „használhatatlan“, vagy „közölhe­­tetlen“ ? Ilyen kérdésekre bizonyára valami mythoszi rémet fogsz bennem látni, nyájas olvasóm, mert valóban nem közönséges lélek kell ahoz, mai napság olyant kérdezni, amire a legenyhébb fe­lelet szokott lenni, hogy : „hát biz én is írtam már novellát, regényt, lyrai költeményt, ódát, románcot, elégiát, époszt, tragédiát és a többit, be is küldtem szerkesztőséghez, kiadóhivatalhoz, pályázathoz, bírálóbizottsághoz és a többihez .. . és . . .“ — mondom, kedves olvasóra, ilyent kér­dezvén, rémet fogsz bennem látni, pedig hát csak olyan isten teremtése vagyok, mint te, az­zal a különbséggel talán, hogy én mindazon már túl vagyok, hogy könnyedén szívom a le­vegőt a szerkesztőségek körül, amiről különben elég bizonyíték a jelen karcolatom közlése. Tizenhat éves valók, midőn első novellámat megírtam­­ — igaz, hogy csak két évvel később

Next