Szegedi Híradó, 1877. január-június (19. évfolyam, 1-77. szám)
1877-02-23 / 23. szám
Fölterjesztést ten egy kétosztályu magán felső leányiskola, úgyszintén egy magán kisdedóvó-intézet engedélyezése tárgyában. Mindjárt működése kezdetén megkereste a törvényhatósági bizottságot, hogy az 1876. évi XXVIII. törvénycikk 8-ik §-ának rendelkezéséhez képest állandó népnevelési szakbizottságot alkosson, s ennek kapcsán értesült a bizottság a törvényhatóság átiratából, hogy népnevelési állandó szakbizottsága már előbb is volt a városnak, az 1872. évi szervezeti szabályok értelmében alakított oktatás- és nevelésügyi bizottságban, melyeket is az új törvényben megszabott elnevezéssel és jogkörrel fölruházott , s illetőleg a törvény értelmében kiegészített. Ugyanez alkalomból kebeléből az iskolaszéknél megejtendő tanítóválasztások vezérletére kiküldöttet választott, majd ismét a magántanintézetek felügyeletére kebeléből kiküldötteket rendelt ki. Az 1876. évi 28. törvénycikk 6-ik §-ának rendelkezéséhez képest megkerestetett a városi hatóság, hogy a tanköteleseket az egész hatóság területén a legrövidebb idő alatt összeírja s az összeírás egy példányát a bizottságnak beterjeszsze. Ugyancsak az említett törvény 6-ik §-ának rendelkezésénél fogva fölkéretett a városi hatóság, hogy a területén levő összes nyilvános és magán nép- és polgári iskolákat összeírja, azok fölszerelését, mily karban létesét az iskolai törzskönyv szerkesztése szempontjából kitüntesse. Meghagyta továbbá a városi hatóságnak, hogy ez év végéig az iskolamulasztók és ezek szülei vagy gyámjai névjegyzékét bemutassa. — Ugyancsak a hatóságot megkereste avégből, hogy a legszorgosabban hajtsa végre az iskoláztatási kényszert s minden módot fölhasználjon, esetleg büntetéseket alkalmazzon, hogy a szülők és gyámok gyermekeiket és gyámoltjaikat, az iparosok pedig tanulóikat iskoláztassák. Fölhívta a hatóságot , hogy a területén levő hitfelekezeti tanintézeteket szólítsa föl, hogy községi iskolaszékeiket megalkossák, s e fölhívás kapcsán a bizottság arról értesült, hogy a fölhitt felekezetek iskolaszékeiket már korábban megalakították. Tárgyalta a szegedi községi iskolaszéki elnök, Kovács Albert, 1865—1876. tanévről szóló kimerítő évi jelentését, amiből kellemesen győződött meg a város népiskoláinak elhaladásáról ; mégis azonban, azon tapasztalatnál fogva, hogy az iskolábajárók száma csak 6389- nek tűnt ki, a hatóságot a tankötelesek összeírására s a mulasztók szigorú büntetésére utólag is figyelmeztette. A havi szakjelentések eredményéhez képest tisztelettel jelentem, hogy az itt tartott országos ünnepélyek miatt az iskolai szorgalmi idő csak szeptember 18-án vehette kezdetét, s az összes községi felekezeti s magántanintézetekbe ugyanekkor csak 3391 tanuló volt beírva. A polgári főiskolánál az 5-ik, a leányiskolánál pedig a 3-ik osztály megnyittatott. Az iskolábajáró növendékek egészségi állapotát mi sem zavarta meg. E jelentés kapcsán, főkép az iskolábajárók csekély létszámának indokából, a bizottság ismételten fölhívta a hatóságot , hogy szószékről való hirdetések által s egyéb módokon, szükség esetén birságolások útján is, a kényszeriskolázás elvét a legszigorúbban érvényesítse. De másrészről azon tapasztalatnál fogva , hogy úgy a város mint az állam részéről jelentékeny költséggel föntartott ötsztályú polgári iskolának összes növendéke csak 150 , s e létszámból az ujonan megnyitott 5-ik ötosztályra csak 3 tanuló esik,— s minthogy a polgári iskolára nézve másutt is mindenütt hason körülmények tűnnek föl, — mindez arra látszik mutatni , hogy a polgári iskolák rendszere a gyakorlati életben okszerűnek nem bizonyult, s hogy a külföldön másféle viszonyok közepette szükségkép fejlődött ilyen iskolák mintájára hazánkban meghonosított polgári iskolák a hazai viszonyok , ipar, kereskedelmi s agrikulturális tényezőkre figyelemmel nincsenek s és azért nem is életképesek. Ennélfogva a szakelőadó véleményes jelentése kéretett föl különösen arra, hogy mi okozza azt, hogy a polgári iskola erősebb gyökeret nem verhetett, s esetleg a polgári iskolában, tekintettel a helyi viszonyokra, a szakoktatásnak mely neme volna meghonosítandó. Intézkedéseket ten a bizottság továbbá az iskolai törzskönyv elkészítésére nézve olykép, hogy fölkérte a tanácsot , hogy ez az összes községi hitfelekezeti s magántanintézetekről az adatokat az iskolai tanszerek s más egyéb adatok kimutatását beszerezze, egybegyűjtse s e bizottságnak majdan bemutassa. Fölhívta végre a hatóságot arra is, hogy jelölné ki, hogy a város kül- vagy belterületén hol mutatkozik szüksége annak, hogy iskolák állíttassanak föl, s ugyancsak a tanácsot fölszólította, noha az erre vonatkozó tervezetről a bizottságnak alapos ismerete volt, hogy az alsóvároson a helybeli jótékony nőügylél 4-ik kisdedóvójának fölállítását eszközöltesse. Végül az iskolai alapvagyon megalkotása érdekéből ugyancsak a városi hatóságot megkereste. VL följegyzését teljesítő piacbiztosi hivatala van, amelynek e tekintetbeni följegyzései a bizottság megerősítése nélkül is hitelesek. VII. TÁRCA. A „disz-álarcosbál“-ról. (Emlékezés.) Mea culpa, mea maxima culpa ! És különösen azon tömeges és nyomasztó vétkeinkért ejtjük buzgó könyörgésünket, miket a farsangban elkövettünk. — Sokat és nagyokat vétkeztünk ! — És az ember bűneinek még ott sincs határa, hol a megbánás kezdődik. Hogy is volna ! — Még előttünk van az éléskamara, amely méhében hordta a legvonzóbb ájtatosságot. — Akaratlanul beletévedünk e kamrába, akaratlanul rábukkanunk egynémely jól konzervált maradékra és teljes akarattal leküzdjük a tilalmat, mohón kapunk a megmaradt falatok után, a zsíros falatok után, a hímes emlékek után. Az emlékek országában legközelebb van hozzánk az olvasó-egylet álarcosbálja. A „disz-álarcosbál !“ Istentelen egy emlék ! Előre tudtam, hogy vétkezem, ha arra az álarcosbálra elmegyek és mégis elmentem. De számításba veendő, hogy nem az én hibámból. Otthon voltam a boldog házi körben, Vestának áldoztam jámbor buzgalommal, amidőn hirtelen egy sárga óriás közelit felém és így szól hozzám : „Készen állj, foglyom vagy ! Nevem Plakát Ikarusz !“ — Azt sem kiálthattam, hogy szent isten ! — torkon ragadott és fölrepült velem a levegőégbe. Nagyon közel jutottunk a naphoz, miért is Ikarusz szárnyai, melyek Ezsaiás próféta és Szabó Endre verseivel voltak összeragasztva, elolvadtak és én lepottyantam az álarcosbál tengerébe. Nereidák karjai fogadtak és igy nem történt semmi sérülésem. Hanem aztán föleszméltem, kiszakítottam magamat a veszedelmes karok közül és csakhamar teljes tudatára jutottam a tengeri állapotnak. Már eleve tiszta sejtelemmel tartózkodtam A posta- és távirdaügyben előfordult szakjelentéshez képest előterjesztem , hogy a postahivatal november 1-től új helyiségben székel, a hivatal 1 főnökkel , 9 postatiszttel , 9 postavezetővel, 6 levélhordóval, 7 postahivatali szolgával , egy kezelési dijnokkal és egy segédszolgával rendelkezik. Az éjjeli szolgálatot egy tiszt és két szolga teljesíti. E létszáma a személyzetnek az ügyforgalomhoz képest megfelelő. A város területén különféle helyeken 11 gyűjtőszekrény van, az államvasúti pályaudvarban pedig ezenfelül még egy. A gyűjtőszekrényekből egy postahivatali szolga által a levelek naponta kétszer hordálnak el. A Budapest és Baziás közti vonalon szállítandó közönséges levelek , ha a postán déli vagy éjjeli 12 órakor adatnak föl, még az ugyanakkor egy órával később induló vonatokkal továbbitatnak , ellenben a nagyváradeszéki vonalon szállítandó közönséges levelek, minthogy e vonalon mozgóposta nincs, ugyanaznap csak az esetben továbbitatnak, ha délelőtt 11 s éjjel 10 óráig föladatnak. A hivatalos szolgálati idő betartatik , s ez a levélposta föl- és leadásánál d. e. 7—12-ig, délután 3—7-ig, az utalványokra nézve pedig a zárlat tekintetéből reggel 8—11-ig, délután 3—6-ig tart. A távirda külön épületben van elhelyezve, s a szolgálat egy főnök, 17 tiszt, 2 vonalőr, 3 sürgönykihordó és egy szolga által végeztetik. A sürgönykihordás éjjel és nappal teljesíttetik. Ezen szakmakörben a bizottság összes intézkedése arra terjedhetett ki, hogy a postahivatalt illetőleg elrendelte a hivatalos órák és a postaindulások idejének nyílt helyre való kifüggesztését ; továbbá, hogy a budapesti főpostaigazgatóság megkeresésére a postahajtópénzek megállapításánál alapul szolgáló gabna- és takarmányáruk helyi napi följegyzési árkimutatását megerősítette , mit e bizottság az árföljegyzések vizsgálatának mellőzésével annyival inkább téliesített , mert a városnak nincs árak tőle és csak most örülök igazán, hogy kalandom nem volt. Az átalános éjfél utáni hangulatból tudtam meg, hogy valamennyi kalandor csak keserű tapasztalatokban találta meg a kivánt (?) eredményt. — A többi közt egy ilyen boldogtalan végű, de mindamellett érdekes kalandot lestem meg. Egy szép női álarcos közelített a soraink közt álldogáló, tagadhatlanul legszebb és legelőkelőbb fiatalemberhez. Karen ragadta és elvezette az álarcosok zsongoraja közé és én hallgatózva kullogtam utánuk. — Szeretlek ! — mondá a nő észrevehető szenvedéllyel. — Hogyan ? — kérdé a fiatalember, kellemesen megütődve. ■— Szeretlek a szív legforróbb érzetével. — Te szeretsz ? — Ó ! — És mióta ? — Régen, régen küzdök érzelmeimmel és nem tudtam legyőzni azokat. — Ó, mennyit szenvedtem ! Te voltál minden gondolatom, te voltál képzeletem, te szőtted ábrándjaimat, te alkottad álmaim szép képeit! — Utat-módon kerestem mindig, hogy megvallhassam neked, végre megleltem. — Szólj, ó, szólj ! — Leány, te szép vagy ! te angyal vagy! — Ez az álarc a legmennyeibb képet takarja a világon és ez az álköntös a legigazabb szivet. — Szeretlek ! És így tovább. Addig, míg megszólalt a szellemek órája és a titkos üregből leleplezve özönlöttek elő az álarcosok. — Szent Kleófás, milyen karaván ! Csak azon örültem, hogy nem volt kalandom. Ott volt közöttük a mi szerelmes hölgyünk is. A fiatalember dobogó szívvel várta. Nem lehetett rútnak mondani, tetszetős arca volt. — Egy szomszédomat kérdeztem, hogy ismeri-e ? — Azt felelte, hogy ismeri: tanítónő egy helybeli iskolában, sőt azt is tudja róla, hogy sokszor holmi iskolacélokra ennyi és ennyi pénzt szedeget össze, és azt is tudja, hogy nem iskolacélokra fordítja, hanem magának piperére, cicomára, mellyel a férfivilágban igyekszik hódítani, és addig a gyerekek egymás tetején ugrálhatnak. Megnéztem közelebbről az álarcost és valóban ott csillogtak rajta a drága ékszerek. — * * # Két halhatatlan dolog maradt meg ebből az álarcosbálból: az olv.-egylet dicsősége és a „denevér.“ * Mert az olv.-egyletnek volt belőle mégis nagy dicsősége és pedig azon experimentumáért, melylyel a világ előtt föl tudta fedni az álarcnak eddig nem ismert praktikus hasznát. Erről különben elmélkedett már korát megelőzve — és ugyancsak alkalmilag szexa-pentaméterbe szedve, és mindenesetre szellemesebben, mint én,— egy Kakas Márton bőrébe bújt férce a denevérben, hol is oly potom gyári áron kínálja a tojásokat (egy krajcár darabja), hogy ez valóban az álarcosbál egyik kedvezményéül tekinthető. — De még ez nem mind. A denevér dalol is. Azt énekli édes hangon a lánykához, hogy lánykához dalolni nem lehet, mert ebben „akadályok serge él.“ (Az egész verset különben lásd a „Súgó“ c. humorisztikus lap 1872-iki I. évfolyamának 5-ik számában.) — Egy valóságos „vers(eny) akadályokkal.“ Hej, mikor mindenkinek akad ideálja! De hogy ismét az ov.-egylethez térjek viszsza és talán böjti emlékezésemet is befejezzem, érdekesnek tartom az álarcosbál keletkezéséről egyet mást elmondani. Egyszer legboldogabb hangulatában összeült a rendező-bizottság és a fölött disputáit, hogy miféle nagyszerű mulatsággal lepje meg az idén a n.é.közönséget. Fölállt egy hatalmasság és e képen szólott: „Mi ismerjük egyletünk célját, melyet már neve megjelöl. De az olvasás nem elemünk. (Helyes !) Mi nem akad Deszk vidékén, február 19. (Válasz a cáfolatra). Nem csekély megütközéssel olvastuk a deszki elöljáróságnak a „Szegedi Híradó“ folyó évi 21. számában megjelent azon „cáfolat“-át, amely köztudomású, megtörtént tényeknek elpalástolására irányult az igazság rovására ! Hogy a deszki elöljáróság a „Szegedi H.“ 18. és 20. számaiban szellőztetett abnormis állapotok felől semmi tudomással nem bír, az még magában véve mit sem „cáfol“ és mit sem bizonyít, legfölebb amellett tesz botrányos bizonyságot, hogy egy községnek elöljárósága nem tudja, vagy nem akarja tudni azt, ami a gondviselésére bízott községben történik, s amit nemcsak az odavalók, hanem az egész vidék már régóta méltó megbotránykozással kénytelen elnézni és tűrni. Mindaz, ami e becses lapok hasábján a mi háladatos rác testvéreink felől közzététetett, egészben véve a legutolsó részletekig szóról szóra igaz, elvitázhatlan, megtörtént tény, s azért még egyfelől csudálkozunk, hogy a t. c. elöljáróság efelől semmi (?!) tudomással sem bír, másrészt méltó megrovást érdemel a t. c. elöljáróság , amelynek erkölcsi kötelessége volna, még a legerélyesebb rendszabályokkal is megszüntetni ama szégyenteljes állapotokat, nem pedig védelmére kelni s ezáltal mintegy szentesíteni s akaratlanul bár, még nagyobb elbizakodásra serkenteni azt a söpredéket, mely a magyarságot tulajdon hazájában sárral dobálja! Alulírott, ki az említett botrányos, magyarellenes tényeknek már régóta szem- és fültanúja, a deszki magyarság nevében és érdekében ezennel határozottan visszautasítom ama mondvacsinált „cáfolat“-ot, s kényteleníttetem az igazsághoz híven kijelenteni, miszerint nemcsak a magyarellenes dalok s a gyilkolási szándék felől irt dolgok igazak, hanem több efféle is történt s történik még mai napig is a magyarság boszantására s elkeserítésére. Nem kívánhatom, hogy a t. c. elöljáróság a rendelkezésére álló egy szál karhatalommal csudát tegyen , de annyit igenis megkövetelünk mi deszki magyarok, hogy a béke és nyugalom helyreállítása céljából erélyes lépéseket tegyen, illetőleg felsőbb hatósághoz forduljon , mert az ügyek akként állanak, hogy ez már most okvetlenül szükséges , és a gonosz üzelmeknek hivatalos tekintélylyel való elpalástolása az ily körülmények között politikai bűn! Deszken és környékén akként állnak a dolgok , hogy magyar ember naplenyugtával nem léphet ki az utcára anélkül, hogy a djuniszi kengyelfutóknak a subapálinkától hatványozott fokra emelt harci vágyát ne észlelné s általuk a legdurvább sértések és káromkodásokkal ne illettessék! Hanem azért a cáfoló urak szerint békességben élünk a rác testvérekkel ! Csakhogy e béke felől mi semmit sem tudunk. Hogy pedig a deszki pópa csakugyan hol XUUtV XXX LM, LUU.ia.Ltai/ V C* mUldecUUA ! és mi vagyunk az egylet. A könyvtárt ki nem állhatjuk. És nehogy rá is jusson valami, mi tudomás szerint felöltöttük az álarcot, hogy elvünket keresztül vigyük. És tervünk sikerült. (A szerkesztő urnak : Az ez évi költségvetésben a könyvtár címén 400 frt volt fölvéve. Csak később sült ki, hogy ebből a 400 frtból mintegy 370 frt tartozásokra esik, és igy az olv.egylet ez évre 30 frtot szavazott meg könyvtári célokra !) Éljen az álarc ! Rendezzünk álarcosbált !“ És az ige testtelen. De hiszen az olv.egyletnek van múltja is, melynél fogva a közönség szokva van ez egylet egyik-másik farsangi debütjéhez. A közönség nem tudta magának megmagyarázni, miként történhetett, hogy az olv.-egylet nevét szerte hangoztató hölgy estélyek, élite - bál, és mit tudom én még mi, az idén tömegesen elmaradtak. Az a haszna megvolt az álarcosbálból az olv.-egyletnek, hogy kitisztázta vele magát a világ előtt. Tudok egy szép zsidó történetet. Megszóltak egy gazdag embert, hogy csak magának él és a közjóért semmit sem tesz. — Mondjátok hát, mit tegyek ? — kérdé. — Három mz van van, mely alól senkinek sem szabad kivonnia magát. Tégy jót a szegénynyel, ápold a beteget, járj temetésekre. A gazdag ember szivére vette az intést és elhatározta, hogy a szerint cselekszik. — Éppen akkor jött hozzá egy koldus, kit azonnal a legpompásabb eledelekkel vendégelt meg. A szokatlan lagzi oly rendkívüli hatással volt a koldusra, hogy attól megbetegedett és nyomban meg is halt. A gazdag ember egyszerre eleget tett mind ahárom mizvah-nak. Az olv.egylet is igy tett a világnak eleget az ő álarcosbáljával, avval a különbséggel, hogy a megölő betű — vagy kenyér, vagy álarc — magát a vendégfogadót találtak örökre! Laci. * Egy humorisztikus könyvecske, melyet a báli alkalomra a rend. bizottság adott ki. A nagyméltóságu m. kir. honvédelmi minisztériumnak ügykörét érintőleg van szerencsém jelenteni, hogy a közigazgatási bizottság 3 katonaelbocsátási ügyet tárgyalt , mindhárom esetben az elbocsátási kérelemnek helyt adva , erre vonatkozó határozatait kimondván, azokat megerősítés végett annak idején fölterjesztette. Ezekben jelentésemet megtévén, tisztelettel vagyok a tekintés közgyűlésnek Szegeden, 1876-ik évi december 31 én Dáni Ferenc m. k. főispán, bizottsági elnök. A deszki dolgok. Programmunk politikai részét illetőleg általános alapelvvől tűztük ki magunk elé a mérsékeltséget föl- és lefelé egyaránt , mert oly ponton és elemek közt élünk , ahol a szenvedélyes hang, használtassák az bármily ügyben, sokkal több kárt tehet, mint hasznot. Olvasóink bizonyságot tehetnek róla , hogy ez elvet a gyakorlatban követtük is folytonosan, követtük különösen a nemzetiségi üzelmekkel szemben is, amik egész határunkig elhatottak és elhalnak. Ez utóbbi tekintetben elég annyit mondanunk, hogy bár hónapok óta alig múlt el nap, hogy a szerblakta szomszédos alvidékről a magyargyűlölet számtalan alakban nyilatkozó jelenségeiről és hazaellenes izgatásokról ne értesültünk volna , mégis hallgattunk egész a legutóbbi napokig és inkább a figyelő szerepére szorítkozva, többnyire a már más lapokban megjelent tényeket s ezenkívül alig egypár oly esetet hoztunk nyilvánosságra, amik magyar nemzeti szempontból kiváló botrányt képeztek. Most válságos időket élünk, kilátásunk van rá, hogy a zivatar, amely keleten új erővel kitörni készül, a mi társadalmi tengerünk habjait is mélyen fölkavarja , s ez okból ma sokkal inkább, mint bármikor, óhajtanánk kerülni mindent, ami izgatottságra nyújt alkalmat. De azt tapasztaltuk, hogy a jó is csak bizonyos határig jó , s minden azt látjuk , hogy a türelem és elnézés az izgatókat csak bátorítja, ahelyett, hogy csillapítaná, s a már régóta fölizgatott nemzetiségeket mind jobban megmételyezi, keblökben a gyülölség lángját mind szabadabb kitörésre készteti, akkor nincs helye többé a hallgatásnak , nincs helye a dédelgetésnek. Ez okból néhány nap előtt megtörtük a hallgatást és említést tettünk egynémely deszki dolgokról, amikről már azelőtt régen volt tudomásunk. Ezt követte egy deszki levél, amely már nyíltabban tárta föl az ottani üzelmeket s a föháborodás hangján írt egy vakmerő gyilkossági merényletről. Adataink ellen kétrendbeli cáfolatot vettünk a deszki elöljáróságtól, melyeket a legszívesebben közöltünk, s őszintén örültünk volna , ha a cáfolat mond igazat s a mi korábbi értesítéseink alaptalanoknak vagy legalább túlzásoknak tűnnek ki. A fiatalemberről megfeledkeztem és mire ismét eszembe jutott, már nem láttam sehol. Ezt természetesnek találtam. Hanem a hölgy ? mit tartsak a hölgyről ? — Hogy az ítéletet könynyebben megejthessem, megtudtam a neveket is. A fiatalember, a közönség, a hölgy, az olvasó-egylet volt. Az ellesett hangulat mondta, hogy a közönség megbánta a kalandot, a gyerekek pedig sinlik keservesen. Fájdalom azonban, a dolog nem így áll. A deszki hivatalos cáfolat két fölszólalást is provokált; mindkettőt előttünk ismert s teljesen megbízható kezekből vettük (és egyik sem Árvai, a deszki levelünk írója) s mindkettő megerősíti korábbi adatainkat. Ily jelenségekkel szemben oktalanság volna strucc-politikát űznünk, s azért itt közöljük az egyiket; a másikat — amely lényegében ugyanezt tartalmazza— félreteszszük.