Szegedi Híradó, 1877. január-június (19. évfolyam, 1-77. szám)

1877-02-23 / 23. szám

Fölterjesztést ten egy kétosztályu magán felső leányiskola, úgyszintén egy magán kisded­­óvó-intézet engedélyezése tárgyában. Mindjárt működése kezdetén megkereste a törvényhatósági bizottságot, hogy az 1876. évi XXVIII. törvénycikk 8-ik §-ának rendelkezé­séhez képest állandó népnevelési szakbizottságot alkosson, s ennek kapcsán értesült a bizottság a törvényhatóság átiratából, hogy népnevelési állandó szakbizottsága már előbb is volt a vá­rosnak, az 1872. évi szervezeti szabályok értel­mében alakított oktatás- és nevelésügyi bizott­ságban, melyeket is az új törvényben megsza­bott elnevezéssel és jogkörrel fölruházott , s illetőleg a törvény értelmében kiegészített. Ugyanez alkalomból kebeléből az iskola­széknél megejtendő tanítóválasztások vezérletére kiküldöttet választott, majd ismét a magán­tanintézetek felügyeletére kebeléből kiküldötte­ket rendelt ki. Az 1876. évi 28. törvénycikk 6-ik §-ának rendelkezéséhez képest megkerestetett a városi hatóság, hogy a tanköteleseket az egész ható­ság területén a legrövidebb idő alatt összeírja s az összeírás egy példányát a bizottságnak beterjeszsze. Ugyancsak az említett törvény 6-ik §-ának rendelkezésénél fogva fölkéretett a városi ha­tóság, hogy a területén levő összes nyilvános és magán nép- és polgári iskolákat összeírja, azok fölszerelését, mily karban létesét az iskolai törzs­könyv szerkesztése szempontjából kitün­tesse. Meghagyta továbbá a városi hatóságnak, hogy ez év végéig az iskolamulasztók és ezek szülei vagy gyámjai névjegyzékét bemutassa. — Ugyancsak a hatóságot megkereste avégből, hogy a legszorgosabban hajtsa végre az isko­láztatási kényszert s minden módot fölhasznál­jon, esetleg büntetéseket alkalmazzon, hogy a szülők és gyámok gyermekeiket és gyámoltjai­­kat, az iparosok pedig tanulóikat iskoláztassák. Fölhívta a hatóságot , hogy a területén levő hitfelekezeti tanintézeteket szólítsa föl, hogy községi iskolaszékeiket megalkossák, s e fölhí­vás kapcsán a bizottság arról értesült, hogy a fölhitt felekezetek iskolaszékeiket már korábban megalakították. Tárgyalta a szegedi községi iskolaszéki elnök, Kovács Albert, 1865—1876. tanévről szóló kimerítő évi jelentését, amiből kellemesen győződött meg a város népiskoláinak elhala­dásáról ;­­ mégis azonban, azon tapasztalatnál fogva, hogy az iskolábajárók száma csak 6389- nek tűnt ki, a hatóságot a tankötelesek össze­írására s a mulasztók szigorú büntetésére utólag is figyelmeztette. A havi szakjelentések eredményéhez képest tisztelettel jelentem, hogy az itt tartott orszá­gos ünnepélyek miatt az iskolai szorgalmi idő csak szeptember 18-án vehette kezdetét, s az összes községi felekezeti s magántanintézetekbe ugyanekkor csak 3391 tanuló volt beírva. A polgári főiskolánál az 5-ik, a leányiskolánál pe­dig a 3-ik osztály megnyittatott. Az iskolába­­járó növendékek egészségi állapotát mi sem zavarta meg. E jelentés kapcsán, főkép az iskolábajárók csekély létszámának indokából, a bizottság is­mételten fölhívta a hatóságot , hogy szószékről való hirdetések által s egyéb módokon, szükség esetén birságolás­ok útján is, a kényszeriskolázás elvét a legszigorúbban érvényesítse. De másrészről azon tapasztalatnál fogva , hogy úgy a város mint az állam részéről jelentékeny költséggel föntartott ötsztályú polgári iskolának összes nö­vendéke csak 150 , s e létszámból az ujonan megnyitott 5-ik ötosztályra csak 3 tanuló esik,— s minthogy a polgári iskolára nézve másutt is mindenütt hason körülmények tűnnek föl, — mindez arra látszik mutatni , hogy a polgári iskolák rendszere a gyakorlati életben okszerű­nek nem bizonyult, s hogy a külföldön más­féle viszonyok közepette szükségkép fejlődött ilyen iskolák mintájára hazánkban meghonosított polgári iskolák a hazai viszonyok , ipar, keres­kedelmi s agrikulturális tényezőkre figyelemmel nincsenek s és azért nem is életképesek. Ennélfogva a szakelőadó véleményes jelen­tése kéretett föl különösen arra, hogy mi okozza azt, hogy a polgári iskola erősebb gyö­keret nem verhetett, s esetleg a polgári iskolá­ban, tekintettel a helyi viszonyokra, a szakok­tatásnak mely neme volna meghonosítandó. Intézkedéseket ten a bizottság továbbá az iskolai törzskönyv elkészítésére nézve olykép, hogy fölkérte a tanácsot , hogy ez az összes községi hitfelekezeti s magántanintézetekről az adatokat az iskolai tanszerek s más egyéb ada­tok kimutatását beszerezze, egybegyűjtse s e bizottságnak majdan bemutassa. Fölhívta végre a hatóságot arra is, hogy jelölné ki, hogy a város kül- vagy belterületén hol mutatkozik szüksége annak, hogy iskolák állíttassanak föl, s ugyancsak a tanácsot fölszó­lította, noha az erre vonatkozó tervezetről a bizottságnak alapos ismerete volt, hogy az alsó­városon a helybeli jótékony nőügylél 4-ik kis­dedóvójának fölállítását eszközöltesse. Végül az iskolai alapvagyon megalkotása érdekéből ugyancsak a városi hatóságot meg­kereste. VL följegyzését teljesítő piacbiztosi hivatala van, amelynek e tekintetbeni följegyzései a bizottság megerősítése nélkül is hitelesek. VII. TÁRCA. A „disz-álarcosbál“-ról. (Emlékezés.) Mea culpa, mea maxima culpa ! És különösen azon tömeges és nyomasztó vétkeinkért ejtjük buzgó könyörgésünket, miket a farsangban elkövettünk. — Sokat és nagyo­kat vétkeztünk ! — És az ember bűneinek még ott sincs határa, hol a megbánás kezdődik. Hogy is volna ! — Még előttünk van az élés­kamara, a­mely méhében hordta a legvonzóbb ájtatosságot. — Akaratlanul beletévedünk e kamrába, akaratlanul rábukkanunk egynémely jól konzervált maradékra és teljes akarattal le­­küzdjük a tilalmat, mohón kapunk a megma­radt falatok után, a zsíros falatok után,­­ a hímes emlékek után. Az emlékek országában legközelebb van hoz­zánk az olvasó-egylet álarcosbálja. A „disz-álar­­cosbál !“ Istentelen egy emlék ! Előre tudtam, hogy vétkezem, ha arra az álarcosbálra elmegyek és mégis elmentem. De számításba veendő, hogy nem az én hibámból. Otthon voltam a boldog házi körben, Ves­­tának áldoztam jámbor buzgalommal, amidőn hirtelen egy sárga óriás közelit felém és így szól hozzám : „Készen állj, foglyom vagy ! Ne­vem Plakát Ikarusz !“ — Azt sem kiálthattam, hogy szent isten ! — torkon ragadott és fölre­pült velem a levegőégbe. Nagyon közel jutottunk a naphoz, miért is Ikarusz szárnyai, melyek Ezsaiás próféta és Szabó Endre verseivel vol­tak összeragasztva, elolvadtak és én lepottyan­­tam az álarcosbál tengerébe. Nereidák karjai fogadtak és igy nem történt semmi sérülésem. Hanem aztán föleszméltem, kiszakítottam maga­mat a veszedelmes karok közül és csakhamar teljes tudatára jutottam a tengeri állapotnak. Már eleve tiszta sejtelemmel tartózkodtam A posta- és távirdaügyben előfordult szak­jelentéshez képest előterjesztem , hogy a posta­­hivatal november 1-től új helyiségben székel, a hivatal 1 főnökkel , 9 postatiszttel , 9 posta­vezetővel, 6 levélhordóval, 7 postahivatali szol­gával , egy kezelési dijnokkal és egy segéd­szolgával rendelkezik. Az éjjeli szolgálatot egy tiszt és két szolga teljesíti. E létszáma a személyzetnek az ügyforga­lomhoz képest megfelelő. A város területén különféle helyeken 11 gyűjtő­szekrény van, az államvasúti pályaudvar­ban pedig ezenfelül még egy. A gyűjtőszekré­­nyekből egy postahivatali szolga által a levelek naponta kétszer hordálnak el. A Budapest és Baziás közti vonalon szál­lítandó közönséges levelek , ha a postán déli vagy éjjeli 12 órakor adatnak föl, még az ugyanakkor egy órával később induló vonatok­kal továbbitatnak ,­­ ellenben a nagyvárad­­eszéki vonalon szállítandó közönséges levelek, minthogy e vonalon mozgóposta nincs, ugyanaz­nap csak az esetben továbbitatnak, ha délelőtt 11 s éjjel 10 óráig föladatnak. A hivatalos szolgálati idő betartatik , s ez a levélposta föl- és leadásánál d. e. 7—12-ig, délután 3—7-ig, az utalványokra nézve pedig a zárlat tekintetéből reggel 8—11-ig, délután 3—6-ig tart. A távirda külön épületben van elhelyezve, s a szolgálat egy főnök, 17 tiszt, 2 vonalőr, 3 sürgönykihordó és egy szolga által végeztetik. A sürgönykihordás éjjel és nappal telj­esí­tte­tik. Ezen szakmakörben a bizottság összes in­tézkedése arra terjedhetett ki, hogy a postahi­vatalt illetőleg elrendelte a hivatalos órák és a postaindulások idejének nyílt helyre való ki­függesztését ; továbbá, hogy a budapesti fő­­postaigazgatós­ág megkeresésére a postahajtó­pénzek megállapításánál alapul szolgáló gabna- és takarmányáruk helyi napi följegyzési árki­mutatását megerősítette , mit e bizottság az ár­­följegyzések vizsgálatának mellőzésével annyival inkább téliesített , mert a városnak nincs árak tőle és csak most örülök igazán, hogy kalan­dom nem volt. Az átalános éjfél utáni hangulat­ból tudtam meg, hogy valamennyi kalandor csak keserű tapasztalatokban találta meg a kivánt (?) eredményt. — A többi közt egy ilyen boldog­talan végű, de mindamellett érdekes kalandot lestem meg. Egy szép női álarcos közelített a soraink közt álldogáló, tagadhatlanul legszebb és legelő­kelőbb fiatalemberhez. Karen ragadta és elve­zette az álarcosok zsongo­raja közé és én hall­gatózva kullogtam utánuk. — Szeretlek ! — mondá a nő észrevehető szenvedéllyel. — Hogyan ? — kérdé a fiatalember, kel­lemesen megütődve. ■— Szeretlek a szív legforróbb érzetével. — Te szeretsz ? — Ó ! — És mióta ? — Régen, régen küzdök érzelmeimmel és nem tudtam legyőzni azokat. — Ó, mennyit szenvedtem ! Te voltál minden gondolatom, te voltál képzeletem, te szőtted ábrándjaimat, te alkottad álmaim szép képeit! — Utat-módon kerestem mindig, hogy megvallhassam neked, végre megleltem. — Szólj, ó, szólj ! — Leány, te szép vagy ! te angyal vagy! — Ez az álarc a legmennyeibb képet takarja a világon és ez az álköntös a legigazabb szi­vet. — Szeretlek ! És így tovább. Addig, míg megszólalt a szellemek órája és a titkos üregből leleplezve özönlöttek elő az álarcosok. — Szent Kleófás, milyen karaván ! Csak azon örültem, hogy nem volt kalandom. Ott volt közöttük a mi szerel­mes hölgyünk is. A fiatalember dobogó szívvel várta. Nem lehetett rútnak mondani, tetszetős arca volt. — Egy szomszédomat kérdeztem, hogy ismeri-e ? — Azt felelte, hogy ismeri: ta­nítónő egy helybeli iskolában, sőt azt is tudja róla, hogy sokszor holmi iskolacélokra ennyi és ennyi pénzt szedeget össze, és azt is tudja, hogy nem iskolacélokra fordítja, hanem magá­nak piperére, cicomára, mell­yel a fér­fivilágban igyekszik hódítani, és addig a gyerekek egy­más tetején ugrálhatnak. Megnéztem közelebbről az álarcost és való­ban ott csillogtak rajta a drága ékszerek. — * * # Két halhatatlan dolog maradt meg ebből az álarcosbálból: az olv.-egylet dicsősége és a „denevér.“ * Mert az olv.-egyletnek volt belőle mégis nagy dicsősége és pedig azon experimen­tumáért, melylyel a világ előtt föl tudta fedni az álarcnak eddig nem ismert praktikus hasz­nát. Erről különben elmélkedett már korát meg­előzve — és ugyancsak alkalmilag s­zexa-pen­­taméterbe szedve, és mindenesetre szelleme­sebben, mint én,— egy Kakas Márton bőrébe bújt férce a denevérben, hol is oly potom gyári áron kínálja a tojásokat (egy krajcár darabja), hogy ez valóban az álarcosbál egyik kedvezményéül tekinthető. — De még ez nem mind. A dene­vér dalol is. Azt énekli édes hangon a lány­kához, hogy lánykához dalolni nem lehet, mert ebben „akadályok serge él.“ (Az egész verset különben lásd a „Súgó“ c. humorisztikus lap 1872-iki I. évfolyamának 5-ik számában.) — Egy valóságos „vers(eny) akadályokkal.“ Hej, mikor mindenkinek akad ideálja! De hogy ismét az o­v.-egylethez térjek visz­­sza és talán böjti emlékezésemet is befejezzem, érdekesnek tartom az álarcosbál keletkezéséről egyet mást elmondani. Egyszer legboldogabb hangulatában össze­ült a rendező-bizottság és a fölött disputáit, hogy miféle nagyszerű mulatsággal lepje meg az idén a n.­é.­közönséget. Fölállt egy hatal­masság és e képen szólott: „Mi ismerjük egy­letünk célját, melyet már neve megjelöl. De az olvasás nem elemünk. (Helyes !) Mi nem aka­d Deszk vidékén, február 19. (Válasz a cáfolatra). Nem csekély megütközéssel olvastuk a deszki elöljáróságnak a „Szegedi Híradó“ folyó évi 21. számában megjelent azon „cáfolat“-át, amely köztudomású, megtörtént tényeknek el­­palástolására irányult az igazság rovására ! Hogy a deszki elöljáróság a „Szegedi H.“ 18. és 20. számaiban szellőztetett abnormis ál­lapotok felől semmi tudomással nem bír, az még magában véve mit sem „cáfol“ és mit sem bizonyít, legfölebb amellett tesz botrányos bizonyságot, hogy egy községnek elöljárósága nem tudja, vagy nem akarja tudni azt, ami a gondviselésére bízott községben történik, s amit nemcsak az odavalók, hanem az egész vidék már régóta méltó megbotránykozással kénytelen elnézni és tűrni. Mindaz, ami e becses lapok hasábján a mi háladatos rác testvéreink felől közzététetett, egészben véve a legutolsó részletekig szóról szóra igaz, elvitázhatlan, megtör­tént tény, s azért még egyfelől csudálkozunk, hogy a t. c. elöljáróság efelől semmi (?!) tudo­mással sem bír, másrészt méltó megrovást ér­demel a t. c. elöljáróság , amelynek erkölcsi kötelessége volna, még a legerélyesebb rend­szabályokkal is megszüntetni ama szégyenteljes állapotokat, nem pedig védelmére kelni s ez­által mintegy szentesíteni s akaratlanul bár, még nagyobb elbizakodásra serkenteni azt a söpredéket, mely a magyarságot tulajdon ha­zájában sárral dobálja! Alulírott, ki az említett botrányos, magyar­­ellenes tényeknek már régóta szem- és fülta­­núja, a deszki magyarság nevében és érdeké­ben ezennel határozottan visszautasítom ama mondvacsinált „cáfolat“-ot, s kényteleníttetem az igazsághoz híven kijelenteni, miszerint nemcsak a magyarellenes dalok s a gyilkolási szándék felől irt dolgok igazak, hanem több efféle is történt s történik még mai napig is a magyarság boszan­­tására s elkeserítésére. Nem kívánhatom, hogy a t. c. elöljáróság a rendelkezésére álló egy szál karhatalommal csudát tegyen , de annyit igenis megkövetelünk mi deszki magyarok, hogy a béke és nyugalom helyreállítása céljából eré­lyes lépéseket tegyen, illetőleg felsőbb hatóság­hoz forduljon , mert az ügyek akként állanak, hogy ez már most okvetlenül szükséges , és a gonosz üzelmeknek hivatalos tekintélylyel való elpalástolása az ily körülmények között poli­tikai bűn! Deszken és környékén akként állnak a dolgok , hogy magyar ember naplenyugtával nem léphet ki az utcára anélkül, hogy a dju­­niszi kengyelfutóknak a subapálinkától hatvá­nyozott fokra emelt harci vágyát ne észlelné s általuk a legdurvább sértések és káromkodá­sokkal ne illettessék! Hanem azért a cáfoló urak szerint békességben élünk a rác testvé­rekkel ! Csakhogy e béke felől mi semmit sem tudunk. Hogy pedig a deszki pópa csakugyan hol XUUtV XXX LM, LUU.ia.Ltai/ V C* mUldecUUA ! és mi vagyunk az egylet. A könyvtárt ki nem állhatjuk. És nehogy rá is jusson valami, mi tudomás szerint felöltöttük az álarcot, hogy el­vünket keresztül vigyük. És tervünk sikerült. (A szerkesztő urnak : Az ez évi költségvetés­ben a könyvtár címén 400 frt volt fölvéve. Csak később sült ki, hogy ebből a 400 frtból mint­egy 370 frt tartozásokra esik, és igy az olv.­­egylet ez évre 30 frtot szavazott meg könyv­tári célokra !) Éljen az álarc ! Rendezzünk álar­cosbált !“ És az ige testte­len. De hiszen az olv.­egyletnek van múltja is, melynél fogva a közönség szokva van ez egy­let egyik-másik farsangi debüt­jéhez. A közönség nem tudta magának megma­gyarázni, miként történhetett, hogy az olv.-egy­­let nevét szerte hangoztató hölgy estélyek, élite - bál, és mit tudom én még mi, az idén tömege­sen elmaradtak. Az a haszna megvolt az álarcosbálból az olv.-egyletnek, hogy kitisztázta vele magát a vi­lág előtt. Tudok egy szép zsidó történetet. Megszól­tak egy gazdag embert, hogy csak magának él és a közjóért semmit sem tesz. — Mondjátok hát, mit tegyek ? — kérdé. — Három m­­­z v­a­n van, mely alól sen­kinek sem szabad kivonnia magát. Tégy jót a szegénynyel, ápold a beteget, járj temetésekre. A gazdag ember szivére vette az intést és elhatározta, hogy a szerint cselekszik. — Éppen akkor jött hozzá egy koldus, kit azonnal a leg­pompásabb eledelekkel vendégelt meg. A szo­katlan lagzi oly rendkívüli hatással volt a kol­dusra, hogy attól megbetegedett és nyomban meg is halt. A gazdag ember egyszerre eleget tett mind a­­három mizvah-nak. Az olv.­egylet is igy tett a világnak ele­get az ő álarcosbáljával, avval a különbséggel, hogy a megölő betű — vagy kenyér, vagy álarc — magát a vendégfogadót találta­k örökre! Laci. * Egy humorisztikus könyvecske, melyet a báli al­kalomra a rend. bizottság adott ki. A nagyméltóságu m. kir. honvédelmi mi­nisztériumnak ügykörét érintőleg van szeren­csém jelenteni, hogy a közigazgatási bizottság 3 katonaelbocsátási ügyet tárgyalt , mindhárom esetben az elbocsátási kérelemnek helyt adva , erre vonatkozó határozatait kimondván, azokat megerősítés végett annak idején fölterjesztette. Ezekben jelentésemet megtévén, tisztelettel vagyok a tekintés közgyűlésnek Szegeden, 1876-ik évi december 31 én Dáni Ferenc m. k. főispán, bizottsági elnök. A deszki dolgok. Programmunk politikai részét illetőleg álta­lános alapelvvől tűztük ki magunk elé a mér­­sékeltséget föl- és lefelé egyaránt , mert oly ponton és elemek közt élünk , ahol a szen­vedélyes hang, használtassák az bármily ügyben, sokkal több kárt tehet, mint hasznot. Olvasóink bizonyságot tehetnek róla , hogy ez elvet a gyakorlatban követtük is folytonosan, követtük különösen a nemzetiségi üzelmekkel szemben is, amik egész határunkig elhatottak és elhalnak. Ez utóbbi tekintetben elég annyit monda­nunk, hogy bár hónapok óta alig múlt el nap, hogy a szerblakta szomszédos alvidékről a ma­­gyargyűlölet számtalan alakban nyilatkozó je­lenségeiről és hazaellenes izgatásokról ne érte­sültünk volna , mégis hallgattunk egész a leg­utóbbi napokig és inkább a figyelő szerepére szorítkozva, többnyire a már más lapokban meg­jelent tényeket s ezenkívül alig egypár oly ese­tet hoztunk nyilvánosságra, amik magyar nem­zeti szempontból kiváló botrányt képeztek. Most válságos időket élünk, kilátásunk van rá, hogy a zivatar, amely keleten új erő­vel kitörni készül, a mi társadalmi tengerünk habjait is mélyen fölkavarja , s ez okból ma sokkal inkább, mint bármikor, óhajtanánk ke­rülni mindent, ami izgatottságra nyújt alkalmat. De azt tapasztaltuk, hogy a jó is csak bizonyos határig jó , s minden azt látjuk , hogy a türe­lem és elnézés az izgatókat csak bátorítja, a­helyett, hogy csillapítaná, s a már régóta föl­izgatott nemzetiségeket mind jobban megméte­lyezi, keblökben a gyülölség lángját mind sza­badabb kitörésre készteti, akkor nincs helye többé a hallgatásnak , nincs helye a dédelge­­tésnek. Ez okból néhány nap előtt megtörtük a hallgatást és említést tettünk egynémely deszki dolgokról, amikről már azelőtt régen volt tudomásunk. Ezt követte egy deszki levél, a­mely már nyíltabban tárta föl az ottani üzel­meket s a föháborodás hangján írt egy vak­merő gyilkossági merényletről. Adataink ellen kétrendbeli cáfolatot vettünk a deszki elöljáró­ságtól, melyeket a legszívesebben közöltünk, s őszintén örültünk volna , ha a cáfolat mond igazat s a mi korábbi értesítéseink alaptalanok­nak vagy legalább túlzásoknak tűnnek ki. A fiatalemberről megfeledkeztem és mire ismét eszembe jutott, már nem láttam sehol. Ezt ter­mészetesnek találtam. Hanem a hölgy ? mit tartsak a hölgyről ? — Hogy az ítéletet köny­­nyebben megejthessem, megtudtam a neveket is. A fiatalember, a közönség, a hölgy, az olvasó-egylet volt. Az ellesett hangulat mondta, hogy a kö­zönség megbánta a kalandot, a gyerekek pedig sinlik keservesen. Fájdalom azonban, a dolog nem így áll. A deszki hivatalos cáfolat két fölszólalást is provok­ált; mindkettőt előttünk ismert s teljesen megbízható kezekből vettük (és egyik sem Árvai, a deszki levelünk írója) s mindkettő megerősíti korábbi adatainkat. Ily jelenségekkel szemben oktalanság volna strucc-politikát űznünk, s azért itt közöljük az egyiket; a másikat — amely lényegében ugyan­ezt tartalmazza­­— félreteszszük.

Next