Szegedi Híradó, 1877. július-december (19. évfolyam, 78-155. szám)
1877-11-21 / 139. szám
A szavazatok közt legnagyobb egyértelműség nyilvánult a IV. és VII. kerületekben, míg a II. és III. kerületben legjobban megoszlottak a szavazatok. Az összes kerületekben a legnagyobb szavazat 124, a legkisebb kettő 24 volt; az előbbit a IV. kerületben Nagy Sándor nyerte ; utóbbiak pedig az I. kerületben Korpásy Menyhértre és Dudás Bélára adattak. Szeged város rendsz. közgyűlése. Harmadik ülés. November 13-án. (Folytatás és vége.) A kiadások rovatánál Obláth indítványa fölött megeredt általános vitában az indítványozó beszédére vonatkozólag Dáni főispán úr a következő észrevételeket tette: A lefolyt 6 év gazdálkodására nézve Oblath a legnagyobb igazságokat mondta; egy fontos körülményt azonban elfelejtett megemlíteni, s ez az, hogy 1871-ben nem ott kezdtük teendőinket, ahol leginkább kellett volna; ugyanis nem igyekeztünk mindjárt városunk vízvédelmét ellátni, pedig bajaink éppen ennek elmulasztásából fejlődtek ki; ha igazságosak akarunk lenni önmagunk iránt, ezt is be kell vallanunk; az igaz, hogy e mulasztást menti azon körülmény, hogy a vészes elem oly rendkívüli ostromára nem is gondoltunk , biztosítottnak hittük városunkat, mert az eddigi tapasztalások alapján nem vártunk 21 lábnál magasabb vízállást. Nagy hátrányára szolgáltak e 6 évnek a mostoha termésviszonyok is. E nyomorúság közepette csak öntudatunkban lelhetünk vigasztalást, továbbá abban, hogy a világ kitartó és életrevaló népnek ítélt bennünket; ez ugyan a létküzdelem nehéz harcaiban csekély vigaszul szolgálhat. Obláthnak a város elnéptelenedésére nézve fölhozott állítására vonatkozva szóló megjegyzi, hogy a lakosság kiköltözése bekövetkezhetik különösen a vagyonos osztály körében , mely érzékenyebben van sújtva az adóteher által, mint a kézimunkás; a földbirtokosnak akkor is viselnie kell a terhet, ha a terméketlenség miatt a föld nem hozza be a ráfordított jövedelmet; egyébiránt a két évi tapasztalatra utalva azt hiszi , hogy a lakosságban vagyonkülönbség nélkül megvan a legmelegebb szeretet és ragaszkodás városa iránt , és nem fogja azt elhagyni , hanem létfönntartásáért küzdeni fog híven és kitartóan, mint küzdött eddig is magára hagyatva, minden segély nélkül. Ennélfogva szóló nem esik kétségbe Szeged jövője fölött , s ha egyszer a víz rakoncátlanságának urai leszünk és jó terméssel áld meg a gondviselés , érhetünk még boldogabb időket a mostaniaknál. . . . . Szóló elismeri, hogy a közigazgatás terhei súlyosak, de az indítványtól az előadott indokok alapján nem vár eredményt , mert ha valamely törvényhatóság bejelenti, hogy nem életképes, akkor azt válaszolják rá, hogy olvadjon be a megyébe; márpedig nem hiszi , hogy Szeged könnyedén le tudna mondani önkormányzati jogáról és részéről nem is ajánlja. A kormánytól annál kevésbé remélhetünk subvenciót, mert törvényjavaslat készíttetett arra nézve, hogy ezután a vármegyék is maguk viseljék közigazgatási költségeiket. A városi köztörvényhatóságokra nézve éppen abban állt a sérelem, hogy ezek maguk is kontribuáltak a megyék közigazgatási költségeihez. — Ha a subvenciót ezen indok alapján kérjük , akkor talán lesz eredménye petíciónknak , különben attól tart, hogy a megyébe való beolvadásra fogunk utasíttatni. . . Dr. Magyar János pártolja az indítványt. Dr. Rosenberg Kálmán sokkal fontosabbnak ítéli ez ügyet, mintsem az rögtön elintézhető volna , ezért , mert szorosan különben sem függ össze a költségelőirányzattal, a költségvetés letárgyalása után kívánja napirendre tűzetni. Poczner Jenő nem szeretné , ha ezen indítvány fölött elsietett határozat hozatnék. A közigazgatási költségek ki általi viselése oly nagy fontosságú elvi kérdés, ami fölött körültekintőleg kell ítéletet mondani. Szaló nem szeretné az állam kezébe tenni a közigazgatást, különösen azon ferde kormányzati irány mellett, mely a közterhek viselésében is életre vergődött. — Ez irány abban áll, hogy az eddig az államkormányzatot terhelő költségeket a községek nyakára fájják, hogy az országos budgetben látszólagos megtakarítást produkáljanak. A megyék közigazgatási kiadásaira nézve készített törvényjavaslat ismét csak az illuzórius megtakarítások kedvéért született. A közigazgatási költségek viselését országos fontosságú kérdésnek ítéli, s azért csatlakozik dr. Rosenberg javaslatához. Miután még Oblath rektifikálta indítványának helytelen értelmezését, s röviden kijelenti, hogy indítványában kifejezést kíván adni az elnök által fölhozott indoknak : a tárgy a napirendről letétetett és az indítvány alapos megvitatása végett a jogügyi bizottsághoz tétetett át. A kiadási rovat I. címe (tisztviselők illetménye) a szervezeti szabályok tárgyalásáig függőben hagyatott. A II. és III. cím észrevétel nélkül megszavaztatott. Annál nagyobb vita keletkezett a IV. cím fölött, mely a népiskolákra fölvett költségekről szól, melyek a IVVac. alatt a polgári iskolákra előirányzott 4915 frt hozzáadására 54,119 frtra rúgnak. E címnél ugyanis kétrendbeli javaslatot vett föl a költségvetési bizottság. Először az iskolai alapot 55.000 írtban javalja kikerekíttetni és az iskolaszék rendelkezése alá adni, olyformán, hogy az iskolai alap ezután is a főpénztárban, de külön számadásban lenne kezelendő s az abból havonként esedékes 4583 frt járulék hóról-hóra volna kiszolgáltatandó. A második indítvány azt javasolja, hogy 1880-ban, midőn a tanítói fizetések a 700 frtot elérendik, a tanítók és tanítónők által élvezett minden mellékjárandóságok elessenek és a jogos egyformaság szempontjából azon tanítók és tanítónők , kik természetbeni lakást élveznek, a lakásért a városi pénztárba meghatározandó lakbért fizetni tartozzanak. Ezeken kívül a fizetésjavítás és lakbérilletékért s hivataluk rendszeresítéséért folyamodó segédtanítók kérelmének megtagadását is javasolja a bizottság. _ mostanában több „újan“ találkozik, mint régebben. A régi népdal szerint: Nyisd ki babám az ajtót, Jaj de soká nyitod ki, Mintha nem tudnád, hogy ki? — Tudom biz én, de félek, Mert a férfi rész lélek! Az újabban dalolt nótában : Vetett ágyam régen várja, Az utcaajtónk sincsen zárva! A régebbi, mint az újabb népdalok minden ötödikében találunk vonatkozásokat a „csókra“, és pedig, mint fönntebb is említve volt, a hatás és helyzet sokfélesége szerint különbözően. — Majd enyelegve dalolja a búcsúzó szerető kedveséhez : Egy-két pár csók nem a világ, Száradjon el, aki nem ád. Adjál rózsám e világon, Úgy sem kell a más világon. S mintha belátná ennek a szépen mondott szavaknak az igazságát a szerető leány, igy felel : Ha elmégy tőlem, galambom, Títravaló csókom adom! Majd biztatóan dalolja a nép leánya a félénk legényhez: Nem vagy legény, nem vagy, Nem mersz csókot kérni, Talán azt gondolod, Nem is mernék adni? Adtam is, adok is Csókot a legénynek, Mert tudom magamról, Jól esik szegénynek! Vagy ha szerelméről akar meggyőződni : Hogy ha szeretsz, csókolj meg! Aki a népdalokat ismeri , aki nem a szavakból, hanem a mintegy előtte álló képből izél , bizonyára nem fogja e szép népdalokból az erkölcstelenség jellegét kicsűrni-csavarni, azonban megenged nekem a megjegyzések tisztelt írója, ha én különbséget teszek a népdalokban nyilvánuló csók-kínálások között. Mert azt hiszem, másként hangzik a helyzet és hatás szempontjából is az ilyen nóta . Kovács Albert a mellékjárandóságok és javadalmak arányosítása ügyét olyannak tartja, mely bonyolult s rögtön el nem intézhető azett zavarok elkerülése végett e javaslatot az iskolaszéknek kívánja kiadatni. Lévay Ferenc : ha a főkérdésben határoz a közgyűlés, akkor ezen javaslat elintézésére nézve is meg lesz a határozat. A főkérdés, melynek ez utóbbi alárendelve van, az, hogy az iskolaalapot az iskolaszék kezelje. Szóló a törvény és az ügy természetéből folyónak tartja azt, hogy a tanügyre előirányzott költségek célokra való fordítása az iskolaszék körébe essék, és hogy eddig nem volt iskolai alap, annak sajnos hátrányait érezte az iskolaszék, melynek keze a legcsekélyebb kiadással járó dologban is meg volt kötve; de hátrányos volt az a közpénztána nézve is, mert nem lévén a költségekben megszabott határ, az iskolaszék az ügy iránti nemes előszeretet és túlbuzgóságból talán többször és nagyobb mérvben igénybe vette a város áldozatkészségét, mint tette volna akkor, ha egy elkülönített alap birtokában határok közé szorítva lett volna. Ajánlja a javaslatot elfogadásra, s ha ez megtörténik, akkor a másik indítvány fölötti határozat úgyis az iskolaszék jogkörébe fog esni. Dr. Magyar János nem helyesli, hogy a költségvetési bizottság meg akarja fosztani a tanítókat a lakástól és a beiratási pénzektől, mert ezen járandóságokat fönnhagyta a köztörvényható bizottság akkor, midőn elhatározta a fizetésjavítást; s ha e javaslat elfogadtatnék, akkor a fizetésjavítás illúzió volna , mert amit egyik oldalról nyertek, más oldalról elvétetnék tőlük. Elnök az iskolaszéki elnök javaslata szerint e dolgot tüzetes felvilágosítás végett az iskolaszékhez áttétetni óhajtaná, mert az ügy körül léteznek elvi jelentőségű, bővebb megfontolást igénylő kérdések. Novák József hozzájárul az iskolaszéki elnök indítványához. Ami az iskolai alap kezelését illeti, azt nem kívánja az iskolaszékre bízni. Nálunk nincs tényleg kihasítva az iskolai alap, s eszerint azt külön kezelni lehetetlen, már amiatt is, mert az alap túlhaladja a népoktatási törvény által megkövetelt 500-at. Azután meg figyelmeztet arra, hogyaz iskolaszékben léteznek olyan elemek, melyek nem a közterv.hatósági bizottság köréből valók, nem az álta választottak és az iránt felelősséggel sem tartoznak; nem a mostani iskolaszékre céloz, melynek lelkiismeretességét és ügybuzgalmát elismeri s melynek bölcs vezetése alatt oly üdvös lendüetet vettek a népoktatási viszonyok, de jöhet be, midőn talán nem válik előnyére a városnak, hogy az idegen elemeket is bentfoglaló iskolaszék rendelkezik vagyonának egy része fölött. Szóló az eddigi gyakorlatot kívánja megtartatni. Reizner János: Igaz, hogy hátrányos dolog, miszerint az iskolaszék idegen befolyásnak is ki van téve, de ez törvény folytán van így, melyen nem változtathatunk. Azonban a törvénynek ez alapra vonatkozó rendelete a város pénztárára nézve előnyös, mert ha egy pénztárban kezeltetik az alap, attól tarthatunk, hogy az eddigi tapasztalat tanúságai szerint évről-évre növekedni fog vég nélkül. Ezt akarja szóló megelőzni és a már elfogadott indítvány értelmében fölterjesztést intézni a kormányhoz, hogy a törrajtam van a babám csókja. Ha sajnálja, vegye vissza, vagy : Esik eső szépen, csöndesen, Csókolj meg hát, édes-kedvesem, Csókolj meg hát egyszer, kétszer, háromszor, Isten tudja aztán még hányszor? — mint mikor a leány mintegy csalogatni látszik a legényt olyan pár csókkal , amely megér ezer forintot. Nem pénzérték szerint becsüli a nép érzelmét, ha az valódi: Csókot csókért Kapok én, kapok én, Csókra csókot Adok én, adok én, sat. így dalolja egyik újabb népszínművünkből elterjedt dal szerint, hogy csókjának csak csók az ára, s ilyen az ismeretes Petőfi „Szegény juhászának“ válasza szive érzelméről a tele kövér erszény kínálásával szemben. A műköltő inkább használhatja ezt: „galambom pár csókja — száz aranyat megér“, részint keretül, részint hasonlatkép a vers kidomborítására, de becslésül ő sem, mert ez esetben már az erkölcs rovására esnék. Az erkölcstelenség, mely mégis csak nyilvánul a népdalokban s különösen az újabbakban — bármennyire tiltakozzék is ellene a megjegyzések írója — természetesen nem mindegyikben s nem egyenlő drasztikussággal fordul elő, s nem is kell ennek fölismeréséhez olyan nagy csürés-csavarás. Például : Mind is olyan a mostani szép asszony. Szép az ura, mégis jobban kap máson. Persze ez nem az erkölcsiség rovására történik, csak egyszerűen az „ízlés botlása“ a megjegyzések tisztelt írója szerint. A leány — mondja ugyan ő tovább — fél a megszólástól. Majd azt mondhatnám : csak félt a megszólástól, mert tudja ugyan , hogy megszólják , de nagyon könnyen vigasztalja magát: Szól a világ, mit hajtok rá, úgy ég a tűz, ha raknak rá. S a legény ilyen szépen bátorítja : Ne hajts a mendemondára, Ülj a térdem kalácsára! „Szeretni csak egyet lehet, még akkor is, ha volna mód a több szerető-tartásban“ : Jaj de nehéz két szeretőt tartani, Az egyiket igazán kell szeretni, A másiktól, jaj de nehéz elválni, Ezen példával bizonyítja fönnti mondását, hogy szeretni csak egyet lehet, holott ismeretes bizonyára előtte azon népdal is , melyben a regény három szeretőt tart: Az egyikhez elmegy, A másiknál ott hál, A harmadiknak mondja, Hogy sehova sem jár! Íme a nép dalaiból a másik példa, amely csak azt bizonyítja, hogy minden mozzanat föltalálható a népdalokban. Nem szabad tehát azokat egyoldalúan ismertetni , mint teszi a megjegyzések tisztelt írója, hogy néhány szépvonásu dalt közöl s azután kérdezi: hol itt az erkölcsi sülyedés ? Természetesen ezekben sehol, de van ám az újabb dalolt népdalok nagy többségében, amelyeket ignorálni nem lehet, mert azokat a nép ajkára vette. Legyen a népköltészet folyó , amelynek forrása tiszta — kell is, hogy tiszta legyen ; — de bizon e folyó oly térre csapott, hol egész fölszinét teli szedte szeméttel. Utakat kell keresni és oda törekedni, hogy ismét rendes medrébe tereljük e folyót, melynek tisztasága áldás, piszkossága ellenben átok a nép erkölcsére és úgy, mint ízlésére. Azon számos vastag sikamlóssággal írt dalok, amelyekről múlt közleményeimben is megjegyeztem, hogy nem a nép között születtek, csak általa adoptáltattak, sem az ízlés tisztultságára, sem a szív nemességére, sem az erkölcs emelkedettségére nem mutatnak, hiszen magától a nép idősbjeitől hallottam én, hogy nekik „mindjárt kiégett volna a szemük“, ha olyan nótákat daloltak volna el, amilyeneket a mostani leányok és legények minden szégyenkedés nélkül danolnak. Legyen szabad itt, ha már az erkölcsiségről van szó , kérnem a megjegyzések tisztelt íróját: figyelje meg csak a népélet mozzanatait részint a tánchelyek, részint a lakodalmi együttléteknél, sőt, és hasonlítsa össze a tíz évvel ezelőtti jelenségekkel az ott látottakat, meg fogja látni, hogy a nép erkölcse nemes vonásaiból mennyit veszített ! A leányok mindig „kacsalódtak“ a legényekkel, hiszen ez nagyon természetes, de az egyszerű szív tisztasága sugta illendőséggel, úgy hogy anyáiknak nem kell oly szavakra fakadniok, amineket most igen gyakran hallhat az, ki a nép között figyelve tanul. (Folytatása következik.) TÁRCA. A mi nótáink és az erkölcsiség. (Megjegyzések a megjegyzésekre.) Hej, nincs ily dalos ország Ősidőktől óta, Mint a vadrózsa, úgy Terem a sok nóta. lásznyai. (Folyt.) (K. J.) „Legméltatlanabbul bánik K. J. úr a nép leányával — mondja a megjegyzések tisztelt írója, — mintha nem is hallott volna felőle, hogy faluhelyen nagyon hamar „megszólják“, nemhogy trágár dalok elmondásával is merné becsületét rontani.“ Ez a fölfogás téves. Hiszen nem éppen, mert a nép leánya dalolja az olyan dalt, hanem mivel oly jelenetre csinálódott a dal: „adok olyan pár csókot, megér ezer forintot“, mely a magát árulást, a rátukmálási Finom Rózsiságot drasztikusan tünteti elő. S bizony bízón nem örvendetes jelenség az, fölfogásom szerint, hogy népünk újabban az oly dalokat veszi ajkára s teszi magáévá, amelyek híglére eresztett sikamlós nyelven pikáns jeleneteket tárgyaznak. Például hozom föl most is a már múlt közleményeimben említett „nótárius pennája“ címit csinált, de általánosan elterjedt dalt a többi fölhozhatlanok közül. A népdalokban a nép gondolkozásának nyilvánulása a csókról, a magától- vagy megszerettetésről, mint mindenről, a hatás és helyzet különféleségétől függ. Régebben a magát elszerettetésről a megütődés keresetlen hangján szólt a népdal: Már minálunk igy köszönnek : Adjon isten engem kennek; — az újabb népdal erről igy hangzik : Valamit súgok magának, Válaszszon el galambjának, Mert, látja, én ojan vagyok, Szeretőnek való vagyok. A régebbi népdal már ostorozza a magát elszerettetést, mintha ez utóbban mégis létrejött eredménytől tartott volna. Nagyon természetes, hogy nem minden leány „ojan“, de hát bizon vényben kilátásba helyezett subvencióban részesítse a város iskolaügyét. Tóth János a mellékjárandóságok vitás kérdése ügyében azonnali határozatot kíván és szerinte ez könnyű dolog is, mert a közgyűlés a fizetéseket fölemelte s ha e javaslatot elfogadná, következetlenségbe esnék önmagával és ezzel tekintélyének ártana. Egyébiránt a törvény is azt rendeli, hogy ha a tanítók fizetése megjavíttatik , előbbi járulékaik is fönnmaradnak , s ezeket elvenni szóló annál inkább méltánytalan dolognak tartaná, mert az új tanterv növelte a tanítók terheit. Fölhívja egyúttal a figyelmet azon körülményre, hogy a tanítónők fizetése kevesebb a tanítókénál s az nem fog 700 frtra emelkedni, holott a tanítónők épen annyi terhet viselnek, mint a tanítók; ennélfogva a munka arányossága folytán kéri, hogy a fizetésben se legyen különbség. Börcsök Sándor az iskolaszéki elnök indítványához járul. Ezen indítvány többségileg elfogadtatván, a mellékjárandóságokra vonatkozó javaslat véleményezés végett az iskolaszéknek adatott ki. A háború. Az európai harctéren még mindig nem állott be a döntő pillanat. Az ázsiai harctérről azonban gyászhír jött: Karsz vára elesett, elesett négyheti ostrom és hősi védelem után. De nem esett el vele a török ügy , míg áll Plevna és remény van fölmentésére. Mint már mondottuk, az eldöntés itt fog megtörténni. — Tagadhatlan azonban, hogy Karsz eleste nagy csapás s most már Erzerum is komolyan veszélyeztetve van. Részletekről egyébiránt még nincs hír , de az orosz táviró hallgatagsága sejtenünk engedi, hogy ez az újabb siker nagyon sokba kerülhetett a muszkáknak. Karsz eleste természetesen Angliára volt legközvetlenebb hatással, s az ottani hangulatról a következő távirat nyújt némi tájékozást. London, nov. 19. Valamennyi lap aggodalommal tesz említést Karsz elestéről. A „Morning Post“ azt mondja, hogy ha Anglia eddigi neutralitása bölcsnek mondható, de most föl kell hagynia tétlenségével, mert ázsiai Törökország épsége Anglia épségének vára. Anglia ragaszkodása a neutralitáshoz politikai képtelenség lenne. A „Times“ szerint Karsz eleste nem fogja kierőszakolni a békét, a békét csak kényszerítéssel lehet helyreállítani. Angliának humanitárius és egoisztikus okokból is közbe kell lépnie, mert Törökországot nem szabad nagyon megalázni engednie, és mivel a legnehezebb kérdéseket az európai hatalmaknak kell megoldaniuk, a közvetítési kísérlet sikertelen lehet, de azt mégis meg kell tenni. — A „D. Tel.“ bizonyosnak tartja, hogy Törökország nem teszi le a fegyvert, de Örményország sincs még meghódítva ; és ha ez Törökország birtokában marad, Angliát a törökök nagy veszedelemtől mentenék meg ; ha ellenben elveszti Örményországot, akkor Anglia befolyása sülyedni fog