Szegedi Híradó, 1877. július-december (19. évfolyam, 78-155. szám)

1877-07-06 / 80. szám

Tizenkilencedik évfolyam. 1877. Péntek, julius 6-án. 80-ik szám. Megjelen: Vasárnap, szerdán és pénteken reggel. Előfizetési föltételek: Szegeden házhozhordással és vidékre postán. Egész évre 10 frt. Félévre . 5 frt. Évnegyedre 3 frt 50 kr. Helyben a kiadóhivataltól elvitetve Egész évre 9 frt. Félévre 4 frt 50 kr. Évnegyedre 3 frt 35 kr. POLITIKAI És VEGYESTARTALMÚ LAP. Szerkesztőségi iroda: hol a lap szellemi részét illető ügyekben értekezhetni, az udvarban balra. Klauzál-tér 209. sz. a. Egyes szám ára. © 3 s r. Hirdetések díjai. A héthasábos petitsor vagy annak tereét. egyszeri hirdetésnél 11 kr, kétszerinél 5 kr, többszörinél 4 kr, és minden beiktatásnál 30 kr. kincstári illeték fizetendő. A bizonyítékul kívánandó lapok és a nyugtabélyeg külön fizetendők. A „fgyilttér“-ben a négyhasábos petitsor iktatási dija 15 kr. Hirdetések fölvétetnek: Szegeden a kiadóhivatalban , valamint Pesten, Bécsben és Európa nevezetes fő városaiban létező valamennyi hirdetési irodában. Kiadóhivatal: Bürger Zsigmond özvegye könyv- és könyvradája, papír- és irószerkereskedése, hova az előfizetési pénzek és hirdetések küldendők. m —i—b—m—mm—immii ■mii wmana———bh— A visszamagyarosítás ügye. (Két cikk.) I. Szathmáry György úr, a „Hon“ egyik munkatársa, megtette azt a szívességet nemzetünknek, hogy a hunyadmegyei eloláhosodott magyarok ügyét a maga meztelen valóságában leleplezte és segélyért kiáltott az ezen tableaux vivents-ra megrémült nemzethez — a dévai reáliskola érdekében. Nem kicsinyeljük azt az összefüggést , mely a dévai reáliskola és a hunyadmegyei eloláhosodott magyarok viszszamagyarosodása közt létezik, de nem is becsüljük annyira túl, hogy érdemes tudósunk Herman Ottónak „Ez is egy mérges csók“ című cikkében erre vonatkozó nézetét ne osztanánk, midőn vele együtt „a dévai reáliskolát nem elsőfokú közvetítőnek tartjuk a visszamagyarosodásra.“ Egy-két eloláhosodott magyar fiút visszaadhatunk a nemzetnek, de egészben véve a reáliskola útján a hunyadmegyei oláh-magyarság ügyén nincsen segítve. Elismerésre méltó azon egyesek buzgalma, kik a dévai reáliskolát segítve, a magyarosodásnak vélnek jó szolgálatot tenni, de sajnálattal kell kijelentenünk a fontos ügy érdekében, hogy a dévai reáliskolával nem normális eszközt ragadtak meg az intézők, midőn a hunyadmegyei eloláhosodott magyarok , illetve a székely telep visszamagyarosítását célozták. Nézetünk igazolására nem elég a hunyadmegyei magyarok ügyével foglalkoznunk, hanem föl kell karolnunk az egész nemzetélet kórtüneteit is, hogy ezekből az igazi eszközök megtalálására juthassunk. * * * Csüggedt hangulattal kell fogadnunk a magyar alkotmányosság 10-ik évében a visszamagyarosítás eszméjét. Már az az egy tény, hogy a politikai magyar nemzetnek visszamagyarosításra van szüksége saját, önalkotta hazájában, egy olyan kórtünet, oly sajátságos jelenség, amelynek hasztalan keressük mását a civilizált államok történetében, amelyen nem csuda, ha Kossuthnak is megállt az esze. Azt már tudjuk okadatolni a művelődés történetéből, hogy a műveletlenebb hóditó mandsu nemzetet elnyelte a műveltebb chinai, s igy a hóditóból hóditott lett, de hogy a jellemre előkelőbb, a műveltségben magasabban álló magyart éppen az oláh vetkőzteti ki nemzetiségéből, ez olyan rejtvény, melyet csak a magyarság árnyoldalainak elfogulatlan tanulmányozása által fejthetünk meg magunknak. Valahogy csak kibékülhetnénk a hunyadmegyei magyarság szomorú állapotával , hacsak ez az egy eset volna , mert utóvégre is ez csak székelytelepítvény s nem törzslakosság volt, de mély levertséggel kell konstatálnunk, hogy a magyar elem folytonos kapitulációk közt szorul lassanlassan az alföld felé. Kezdjük először is a keleten. Az erdélyi és anyaországi magyarságot egy roppant román phalanx választja el a Királyhágónál. Jóhiszemű magyar, aki mindig hajlandó a legjobbat gondolni, azt fogja hinni, hogy e roppant számú románság mind a maga emberségéből román. Tévedés. Azon vidék, ahol Mármaros, Szathmár keleti része (az Avasvidék), Kővárvidék, Doboka-, Kraszna-, Biharmegye keleti része s Közép-Szolnok elterül, egykor egy igen tekintélyes számú magyarságot tartott földjén, s ma jobbára oláhok. A török világban, midőn a magyar papok jónak látták a rájuk bizott nyájat odahagyni , a lelkipásztor nélkül maradt magyarság gyermekeit az „egyházához rendületlenül ragaszkodó“ oláh pápához vitte keresztvízre, s a magyar gyermekből lett görög kel., vagy gör. kath. román, így veszett el mérsékelt számítással 300,000 magyarunk. Még sok vidék van, ahol ez az eloláhosodott magyarság „magyarnak“ mondja magát, — de nemzete nyelvén már nem beszél. Neveik , arcuk , magatartásuk csak azt mutatják, hogy e szerencsétlen magyarok egy mostoha időnek lettek áldozataivá. Ez az első, legtragikusabb kimenetelű fölvonás. Nézzük a másodikat éjszakán. Tót testvéreinkre egyáltalán elmondhatjuk, hogy jó hazafiak, s hogy kitűnő magyarok válnának belőlük, ha mibennünk kevesebb indolencia s több ragaszkodás volna nemzetiségünkhöz, így az ellenkező történik. Nemhogy a tótok magyarosodnának, hanem a magyarok tótosodnak el. Pozsony, Nyitra, Bars, Hont, Nógrád, Abaúj, Sáros és Zemplén vármegyék elég példát szolgáltatnak állításunk igazolására, s csak a szégyenérzet tart vissza bennünket, hogy ijesztő statisztikai adatokkal lépjünk föl. De illusztrálásul és okulásul hozzunk föl egykét példát. Verebély községe Bars megye azon részében fekszik, ahol még bízvást megmaradhatott volna magyarnak, az is volt ezelőtt harminc évvel. Ma már csak az idősebbek beszélnek magyarul, az ifjabb nemzedék pedig a tót nyelven kívül egyebet nem ért. Verebély derék plébánosa és Bars megye értelmisége hazafiai fájdalom- és kötelességérzettől vezéreltetve azon fáradoznak most, mint lehetne Verebély községet a magyar nemzetnek visszaadni. Nem szatyra ez ?! De még folytassuk. A tótosodás legnagyobb mérvet öltött Hont, Nógrád, Abauj és Zemplén luteránus vidékein. — Egy múlt századbeli utazó — Schwartner is — elbeszéli, hogy a magyarság Eperjesig terjed. Ma a tótság Kassán alul Forró-Encsig lenyúlt, s ezen község lakói nem kevésbé tótok már, mint magyarok. De legyen elég az illusztrációból ; reméljük, ez is elég szomorú második fölvonásnak. S hogy a tragoedia teljes legyen, alkossuk meg a harmadik fölvonást is. Szathmáry György és Herman Ottó urak a fővárosban tartózkodnak; s minthogy a hunyadmegyei magyarok ügyének vitatásánál a vallás- és egyháznak nagy fontosságot tulajdonítanak és jogosan nézzenek hát szét a fővárosban is s beismerhetik azon régi közmondás igazságát, hogy „fejétől bűzlik a bal.“ E fajta balnak a feje a mi Budapestünk is! Egy hunyadmegyei jajszóra figyelmes lett az egész magyar sajtó, de arra, ami csöndben rágódik fővárosunkban a nemzetiség fáján, nem terjed ki figyelmük. Pedig a magyar sajtónak — saját érdekében is — egyik hivatása volna, hogy a főváros ólomlába magyarosodásának okát kutassa, ha kell , szellőztesse. Midőn a sajtó a hunyadmegyei magyarok szomorú ügyével foglalkozott, a „nemzetiség az egyházban“ jelszó elég erős tényezőként szerepelt.. A „nemzetiségnek az egyházban“ Budapesten is megvan az a hivatása, ami más vidéken megvan. Nos, ha az „egyházról“ s különösen a kath. egyházról akarnák megítélni a főváros magyarosodási ügyét, nagyon furcsa eredményre jutnánk. A főváros területén van vagy 9—10 plébánia, s ezek közül egyben sincs magyar hitszónoklat, hanem van német ét tet. Sőt ha valamely jámbor magyar keresztlevelét kéri, kap német és tót anyakönyvi kivonatot ; s ha éppen mégis magyar keresztlevelet kér, fog kapni olyan plebánusi skandalum mellett, mely az illetőt legalább is kanonokságra érdemesiti. Elég eset bizonyítja. Pedig a róm. kath. magyarok legalább is relativ többségben vannak, hanem ismeretes közönyüknél fogva német vagy tót számba vétetnek. De ez még istenes, a javát még nem mondtam el. Van Budapesten bizonyos angol kisasszonyok leánynevelő-intézete; megfordultam egy alkalommal templomukban s nem hallottam egyebet, mint egy német páternek még németebb prédikációját, mit a kétharmadrészben magyar lánykák istenfélő arccal hallgatva — nem értettek, így neveljük mi a magyar honleányokat! Hát erre is kiterjedhetne a fővárosi sajtó érdeklődése. Különben az esztergomi egyházmegye feje, a hercegprímás is gondoskodhatnék magyar hitszónokokról , mert bizony e tekintetben csak a reformátusság tette meg hazafias kötelességét, s ezért méltán bírja a magyarság rokonszenvét. Vass Pál: Hazai ügyek. Országgyűlés. A képviselőház június 30- i ülésében ért véget a keleti vita, s ez alkalommal válaszolt a miniszterelnök a keleti ügyben hozzáintézett interpellációkra is. Irányi Dániel hosszasan cáfolgatta a Kállay által fölhozottakat. Azután Polyt fenyegetéseire tért át, s hatásos szavakkal boncolgatá azokat. A képviselő úr Philippit emlegeti — szólt többi közt — ezáltal följogosítana engem, hogy én Szent Tamásra emlékeztessem ; nem teszem. A magyar nemzet fátyolt borított a testvérharcra és én e fátyolt nem lebbentem föl, dacára a kihívásnak, amelyet ismételve intézett ellenünk. (Helyeslés.) Nem lebbentem föl, mert nem tekintem önt azon nemzetiség képviselőjének, azon nemzetiség érzelmei tolmácsolójának, amelyhez tartozik. (Általános élénk helyeslés.) A magyar nemzet baráti jobbot nyújtott a szerbnek és mindazoknak, akik a szerencsétlen testvérháborúban vele szemben állottak , és én nem vonom vissza e jobbot e pillanatban sem, dacára annak, hogy ön kezével kardjára ütött. (Helyeslés.) De engedjen meg a t, képviselő úr, hogy emlékezetébe hozzam azt, hogy Philippinél nemcsak a köztársasági párt, hanem maga a köztársaság bukott meg, hogy az kevéssel utána a Caesarok lábaihoz borult és nemsokára az északi barbároknak esett áldozatul , és engedje meg, hogy emlékeztessem arra, hogy a szomorú testvérharc után önök azonképen , mint mi, az abszolutizmus igája alatt nyögtek. És azért én nem fenyegetem önt, hanem mindnyájukat testvéri egyetértésre intem, a költő szavaival végezvén beszédemet: „A múlt ám példa legyen most.“ (Élénk helyeslés.) Egyébiránt elfogadom a kérvényi bizottság véleményét. (Élénk helyeslés a baloldalon.) Ezután még Tarnóczy és Kozma Parthén szólott ; utóbbi a románok ellen való kikelést igazolatlannak mondja, mert a románok magatartása eléggé bizonyítja lojalitásukat. Nem lévén a szólásra többé senki följegyezve, az elnök a vitát , a ház általános helyeslése közt, bezártnak nyilvánítja. — A kérvényi bizottság véleménye egyhangúlag elfogadtatott. Folytattatván ezután a kérvények tárgyalása, csupán Ragályi Nándor szólalt föl és több törvényhatóságnak aziránti kérvényét ajánlja a pénzügyminiszter különös figyelmébe, hogy a törvény azon rendelkezése, mely szerint azon adózók, kik 100 írtnál többet fizetnek, adójukat közvetlenül az adópénztárba kötelesek beszolgáltatni , mint célszerűtlen , hatályon kívül helyeztessék. A kérvények tárgyalásának során Küküllőmegye fölirata következett , melyre Zay Albert egy vég nélkül unalmas beszédet olvasott föl alig hallható hangon, mi a házszabályok szerint tilalmas is. Zay nem kevesebbet akart, mint azt, hogy Küküllő megyében a német nyelvet minden megyei hivatalos ügyben használhassák. Tisza utalt arra, hogy sehol a világon nem élveznek annyi jogot az idegen nyelvű polgárok, mint Magyarországon. Sajnos, hogy éppen Küküllő megye ragadta meg az alkalmat, hogy egy állambontó kísérletet tegyen. Szóló mint miniszter azonban nem megyen át a törvény korlátain s nem tehet oly engedményt, mely a magyar nyelv jogosultságát vonja kétségbe. (Általános helyeslés.) Ezután még Kórodi szólt Zay nézetéhez hasonló szellemben, mire Zay határozati javaslata elvettetett. Következett Tisza Kálmán válasza a keleti kérdésben tett interpellációkra. A miniszterelnök a keleti ügyben elmondott beszéde után csak két pontra nézve kíván még nyilatkozni. Egyik pont vonatkozik — úgymond — arra, hogy van-e tudomása a kormánynak a pánszláv izgalmakról és szándékozik-e azok ellenében föllépni ? Én megnyugtathatom a t. házat aziránt, hogy a kormánynak — biztosíthatom róla — minden irányban e tekintetben szemei nyitva vannak. Igyekszik megtudni mindent , és hála istennek, mai napig semmi néven nevezendő aggályra okot szolgáltató ily mozgalomnak tudomására nem jutott; de gondja lesz rá, hogy ha mégis történnének a jövőben ilyenek, s ha tudomására jönnek, a törvény teljes szigorát éreztesse azokkal, kik ilyenekben netán hibások. (Helyeslés.) A másik, amire nézve nyilatkozni szükségesnek tartom, az , hogy igenis , ami a dunai gőzhajózást illeti , a gőzhajózás szabadságát illetőleg a külügyi hivatal részéről azon intézkedések, amelyekre nézve már egy alkalommal volt szerencsém nyilatkozni, megtétettek azzal a határozott kifejezéssel , hogyha a közvetlen háború hozhat is be zavart, annak sem térben, sem időben tovább tartania nem szabad, mint amennyire ez a népjog szerint és a háború által igazolva van, és hogy a Dunafolyam hajózási szabadságának minden viszony közt biztosítottnak kell maradnia. (Helyeslés.) Ezen nyilatkozatomhoz most azt tehetem, hogy a külügyi kormányzat ezen kifejezett szándékához való hozzájárulását az orosz kormány azonnal, a török kormány néhány héttel később, de kijelentette, hogy hasonlag fogja föl a kérdést. Anglia és azóta minden európai hatalom ezen nézethez csatlakozott. Helly tudomásul veszi a miniszterelnök nyilatkozatát oly értelemben , hogy, mint a miniszterelnök mondta , nem fog oly politikába beleegyezni, mely a birtoklási és hatalmi viszonyok megváltoztatását vonná maga után. Ka a báró visszatér azon beszédre, mely a kormányelnök válaszát képezi s kijelenti, hogy ő és a ház majdnem kivétel nélkül azt ily értelemben vették tudomásul: 1. hogy Boszniát nem foglaljuk el, 2. hogy köztünk és Muszkaország közt nincs szerződés, 3. hogy cselekvési szabadságunk biztosítva van, 4. hogy keleten a birtoklási és hatalmi viszonyok változatosságát nem tűrjük, 5. hogy az érdekeinkkel ellenkező államalakulásokat meggátoljuk , 6. hogy amily mértékben szükséges , a monarchia haderejét erre igénybe veszszük. A ház ily értelemben vette a miniszterelnök válaszát s megajándékozta bizalmával a kormányt, mely a cselekvésre följogosította. — De mivel éppen ellenkező értelemben is magyarázták e nyilatkozatot, ez a ház és a nemzet bizalmának kijátszását jelentené, de ezt nem tételezi föl a kormánytól; ő a kormány válaszát, melynek hazafias és nemzeties politikája ismeretes, tudomásul veszi. Simonyi Ernő nem tartja a választ kielégítőnek az ő interpellációja mivel a párrisi pótszerződés ügyében interpellált: hadilábra állítja-e Anglia, Franciaország és Ausztria-Magyarország seregét a muszka ellen ? Tisza hivatkozik szavaira , hogy a még szükségesnek mutatkozó fölvilágosítással később szolgál. Ami Simonyi interpellációját illeti, nem tartaná célszerűnek, hogy megveszszünk össze Angliával és Franciaországgá a szerződés nem teljesítése miatt; azt különbén, sohasem mondta, hogy nyilatkozata minden Kr,z.us gj.a kelt szerződésre válaszul szolgált (Dering és helyeslés.) Kaassal szemben köszöni az olyan bizalmat, mely a „kijátszás“ vádjával zajl összekötve; azt pedig nagyon furcsának taráj, ha azért is felelőssé tétetnék, hogy némelyek mit képzeltek az ő beszédéről. A ház erre tudomásul ve a választ.