Szegedi Híradó, 1879. január-június (21. évfolyam, 7-78. szám)

1879-05-30 / 65. szám

Huszonegyedik évfolyam 1879. Péntek, május 30-án. 65-ik szám­ Megjelen: V­asárnap, szerdán és pénteken reggel Előfizetési föltételek: Szegeden házhozherdén­al ét vidékrt pollén: Egési évre le frt | Félévre . 5 frt Évnegyedre 2 frt 50 kr Hslyksn • kiadóhivatalu­l «Ültet»# : Egész évre W frt.­­ Félévre 4 frt 50 kr. Évnegyedre 2 firt 25 kr. POLITIKAI És VEGYESTARTALMU LAP Szerkesztőségi iroda: hol e lap szellemi részét illető ügyekben értekezhetni, Klauzál-tér, 209. sz. a. az udvarban balra. Eg­yes sasátm­a, átra, S­zex. N­inlvtétele ítélni A héthasábos petitsor vagy annak tervért egyszeri hirdetésnél 6 kr, kétszerinél 5 kr többszörinél 4 kr és minden beiktatásod 30 kr. kincstári illeték fizetendő A bizonyítékul kívánandó lapok és a nyugtabélyeg külön fizetendők. A „Nyílttériben a négyhasábos petitsor iktatási dija 16 kr Hib­litógik fü­lvételnek: Szegeden a ki­adóhivatalban, valamint Pesten, Bécsben és Európa nevezetes­, városaiban létező valamennyi hirdetési irodában ki­t­dó hivatal: Berger Gusztáv könyv- és könyomdája, könyvkötészete, hova az előfizetési pénzek és hirdetések küldendők. papirraktára A tiszaszabályozás. (Reflexiók Lónyay Menyhért gróf cikkeire.) Vili. Az eddig elmondottak után immár eljutottunk oda, a­hol előtérbe lép a nagy fontosságú kérdés: hogy ha már a gátrendszerrel való szabályozás ön­magában tökéletlen, mely a katasztró­fák ellen biztosságot nem nyújt , mi történjék tehát a szabályozással: van-e más, jobb rendszer, a­melylyel azt föl-­­ váltani lehet , alkalmazhatjuk-e ezt a mi viszonyaink közt, avagy tabula rasát csináljunk-e ? Ha valaki arra a meggyőződésre jutott, hogy a gátrendszer csakugyan rész, hogy céljának nem felel meg , az csak két alternatíva közül választhat: vagy egyszerűen föladni az egész eddigi szabályozást s visszaállítani az előbbeni állapotot, vagy ha kínálkozik jobb s kivi­hető módja a szabályozásnak , azt elfo­gadni s alkalmazni. Tertium non datur. Részünkről ugyan kétségbe vonjuk, hogy a tiszaszabályozás nemzetgazdasági szempontból is előnyös volna , hogy hasznai arányban állanának a veszé­lyekkel, a­miket okoz, a roppant véde­kezési költségekkel, a­miket évről évre fölemészt, s a borzasztó pusztításokkal, a­miket tényleg okoz — és ezt , a mennyire módunkban állott, adatokkal is indokoltuk ; mindamellett, a­mig csak elkerülhető, nem óhajtjuk a tabula ra­sát, mert nem vagyunk barátai az oly radikális gyógymódnak , mely a test izmaiban erős rázkódásokat szül s a beteget csak oly áron menti meg, hogy egyes tagjait föláldozza. Éhez csak a legvégső esetben nyúlnánk magunk is, mint az orvos az amputációhoz , midőn már más módot nem talál a beteg meg­mentésére. Szerencsére úgy áll a dolog, hogy ez ultima ratiora nem is szükséges fa­nyalodnunk , mert van egy más rend­szer is még a töltésezésen kívül , a­melylyel folyót szabályozhatunk, s ez az amerikai víztartály-rend­­s­z­e­r. Mi azt állítjuk, hogy a szabályo­zásnak ez a módja jobb a gátakkal való szabályozásnál , sőt hogy csak ez az egyedüli jó, mely a szabályozáshoz kötött célokat eléri a nélkül,­ hogy az élet- és vagyonbiztosságot alapjában alá­ásná. De hiszen mi csak laikusok va­gyunk, ki hinne a mi szavunknak, mi­dőn a mi szakminiszterünk és államtit­kárja a képviselőházban kimondják, hogy a­mi Amerikában van, az nem is sza­bályozás ! Hát jól van; mi nem kíván­juk azt, hogy a mi állításunk szent­­írásnak tekintessék, de viszont a köz­lekedési miniszter úr és államtitkárja se követeljék ezt; ők ezt nálunknál még kevésbé követelhetik, mert épen ez a kijelentésük a legnagyobb képtelenség, a­mit valaha szak- és nem-szakférfiú állított ,­­ a­mire majd még rájö­vünk. Nyújtsanak tehát módot arra, hogy a közönség e létfontosságú kérdésben elfogulatlan s máskülönben is teljesen megbízható szakemberek véleményét hallhassa. Ezért kívántuk mi s kívánjuk ma is az angol és ame­rikai szakértők meghívását. Arra nézve egyébiránt, hogy az amerikai víztartány-rendszer csakugyan jó , föltétlenül jobb a gátrendszernél, nem kisebb emberre hivatkozhatunk, mint épen magára Lónyay grófra, a gátrendszer legtekintélyesebb laikus vé­delmezőjére, a ki a „P. N.“-ban közölt cikkei­n­ikében ezt határozottan beis­meri , a mivel — közbevetőleg legyen mondva — a gátrendszer mellett fölho­zott összes érveléseit ő maga halomra dönti. Nem tudjuk, vigyázatlanság volt-e ez a nemes gróftól, vagy kibuvó­ ajtó­­keresés minden eshetőségre. Mi azonban a gróf úr tiszaszabályozási cikksoroza­tának ezt az Achilles-sarkát fölhasználni el nem mulaszthatjuk. Lónyay az imént jelzett cikke vé­gén a következőket mondja : „Vannak végre olyanok is, kik a töltésezési rendszert általában helytele­nítik és a folyamok szabályozását az — elméletileg bizonyára tökélete­sebb — elvre helyezik, hogy a vize­ket mindenütt a hegyek között levő völgyekben viztartányokban kel­lene fölfogni, sat.“ „Ezen eszmének szószólója a töb­bek között * Hobohm, a ki néhány év előtt a Tiszát beutazta és egy nagy­szerű — de nagy költséget igénylő — tervet dolgozott ki a tiszai ártérnek ek­­képeni biztosításáról, sat.“ .... „A Tiszának Máramarosban ily módon fölfogására szükséges költségek iránt történtek is hozzávető számítások, melyek szerint azonban csupán csak (?) a máramarosi vizeknek tartányokban fölfogására 20—24 millió főt költség igényeltetnék. — Képzeljük hozzá azon költségeket, melyeket a többi mellék­folyók vizeinek hasonló fölfogása igé­nyelne, s azon meggyőződésre jövünk (mi ugyan nem!), hogy ez a terv kivi­hetetlen nemcsak nálunk , de a leggaz­dagabb nemzeteknél s még kisebb fo­­lyóknál is. Sat.“ Tehát Lónyay úr elismeri, hogy a víztartány-rendszer a folyók szabályozá­sára elméletileg tökéletesebb ; hogy pe­­dig gyakorlatilag, az eredményt tekintve, még különb, azt az amerikai vízmér­­nökök bebizonyították. Ezt a — külön­ben csak úgy odavetett, de azért nem kevésbé becses — beismerését azonban azzal akarja ellensúlyozni, sőt semmivé tenni, hogy a víztartány-rendszer alkal­mazását kivihetetlennek tartja s pedig nem csak nálunk, hanem gaz­dagabb országokban is, s pedig azért, mert az szerfölött sokba kerül. Hanem ez az állítása a Lónyay ur­nak nem áll. Mert hiszen Északamerika számos folyói, a­melyek nagyobbak a mieinknél , ezzel a rendszerrel vannak szabályozva s pedig kitűnő eredmény­nyel. Ott tehát a tények bizonyítják, hogy az igenis kivihető, már­pedig a tények tán mégis csak többet érnek a Lónyay úr által említett , nem tudjuk, ki vagy kik által tett számításoknál. Igaz , hogy Franciaországban a Loire-nak ily módon való szabályozását abbanhagyták, és pedig azért , mivel túlságos költségesnek találták. Hanem majd erre is megfelelünk. Ivacskovics Prokop patriarcha és Sztoj­­k­o­v­i­c­s Arzén budai püspök, a többi szerb püspökök nevében, a­kik táviratilag kijelentet­ték, hogy az emlékiratot magukénak vallják. — A Zasztava örömét fejezi ki a fölött, hogy a szerb főpapság az utolsó pillanatban megem­lékezett és igyekezett „az általános várakozás­nak“ (!) s a nép szavának (!) megfelelni és eleget tenni. — A szerb püspökök a szentesí­tett törvény kihirdetésében megkapták a kellő választ ! — Az „Egyetértés“ hallomása sze­rint két körülmény az oka, hogy a kir. biztos­ságról szóló törvény kihirdetése­ s a kir. biz­tos kinevezésével késtek. Az egyik körülmény — úgymond — s ez a leghátráltató­bb ok, hogy a betöltési munkálatok Luca-székké váltak. Dolgoznak, dolgoznak, de a munka nem kész, a cél nincs elérve s alkalmasint nem Deutsch a vállalkozó, hanem az időjárás fogja megoldani a szakközegeinkre rendkívüli árnyat vető prob­lémát. — Már pedig a szegedi kir. biztosnak, így gondolkozik a kormány, rögtön hozzá kell látni a dologhoz, nehogy hiába elheverni és munkátlanul tölteni látszassék az időt. Eddig még nem foghatott volna a dolog­hoz, legfölebb nézhetné, hogy próbálják betöm­ni az átszakadásokat siker és biztosság nélkül, így tehát a szakadásokban reked meg ezidő­­szerint a biztosi kinevezés és apparátus egész ügye. Lesik a betöltések eredményét, hogy a biztost tanácsostul, hivatalnokostul leküldjék. A biztosságról szóló törvény közzétételének késésére, mint második körülmény, közrejátszik az is, hogy a hivatalos lapban való közlést nyo­mon fogja követni a kinevezések publikálása. Úgy tervezik, hogy a törvény közzététele után a következő három nap alatt a kinevezések is napvilágot lássanak a Budapesti Közlönyben. De minthogy a biztosi szervezetet meghatározó törvény csak úgy bír hatálylyal, ha rögtön élet­be lép, várni kell vele, míg a törvény és biz­tos együttesen éreztethetik hatásukat Szegedre. A dolog napról napra égetőbb, ezt már a kormány is látszik érezni, mert a közzététellel és kinevezéssel, tekintet nélkül a betömési válla­lat sikerére, nem akar soká késededelmeskedni. * Az egészből — igy fejezi be az „Egy.“ — mi egy tanúságot vonunk le s erre nézve kíméletlenül fogunk nyilatkozni legközelebb. E tanúság, a melyet föntebb már érintettünk, hogy a kormány műszaki tanácsadóinak ugyanazon truppja, mely a tiszaszabályozást oly gyönyö­rűségesen kezelte, botrányos tudatlanság két­ségbevonhatatlan jeleit adta újabban is, midőn az országot oly roppant pénzpocsékolásba ug­ratta, a melynek eredménye nemcsak kétséges, hanem a kikölcsönzött és készletben tartott szi­vattyúk költségeivel napról napra súlyosodik. Ha csak annyit értenek a vízmatanhoz, hogy meg nem bírják állapítani, eredményes lehet-e a munka vagy nem , annyit minden laikus ért , mert próbából az ország költségére akár azon kezdhetjük, hogy gátat emelünk a Tisza anya­medrében keresztbe. — A szerb püspökök. A Zasztava Karlóczáról a felől értesül, hogy a szerb epis­­kopátus emlékiratot terjesztett volt föl a koro­nához a magyar nyelvnek az elemi szerb iskolákban való taníttatása ügyében. Az emlék­iratban a szerb püspökök „mentegetőznek“, hogy az érintett törvényjavaslat tárgyalása al­kalmával a főrendiházban nem voltak jelen, hozzátévén, hogy a qui tacet, consentire vide­­tur mondáshoz képest nem következtethető, hogy ők azon törvényjavaslattal egyetértenek, minthogy az a szerb egyház-iskolai autonómiát aláássa s a szerb nyelvet háttérbe szorítja ; kéri ennélfogva a szerb episkopátus ő Fölségét, hogy az érintett törvényjavaslattól vonja meg a leg­felsőbb szentesítést. Az­­emlékiratot aláírták : * A. többek között van valamennyi északamerikai hydraula. A segélyezés kérdéséhez. Az ezen cím alatt lapunk 62. és 63. szá­maiban közölt két cikk másodikánál szerk. csil­lag alatt jeleztük volt, hogy arra vonatkozó észrevételeinket később fogjuk megtenni. Ezt az ígéretünket váltjuk most be. Őszintén megváltjuk, hogy magunk nem szívesen szólunk ehez a kérdéshez, nem azért, mert az nagyon kényes és sok ellentétes érdeket érint, — ez vissza nem riaszt bennünket soha meggyőződésünk kimondásától, — hanem mert épen ez a kérdés minket is egyénileg érint s nem szeretnénk magunkat kitenni azon majd­nem elkerülhetlen gyanúsításnak, hogy a kezünk­ben levő sajtót saját egyéni érdekünkben akar­juk fölhasználni. Ez az oka, hogy a különben oly fontos segélyezési kérdéshez a magunk ré­széről nem szóltunk s hallgatag néztük el a föl­merült s a sajtó terén is viszhangot nyert té­ves és egyoldalú­ nézeteket ; de midőn a téves és következményeiben igaztalanságokra vezető né­zetek ellen más kívánt síkra lépni, a­zért meg­­nem tagadhattuk tőle, mert ezzel az eszmék tisztázásának útját vágtuk volna be, a mi fel­adatunkkal s a közérdekkel hozott volna ben­nünket összeütközésbe. így közöltük a lapunk­ban a jegy alatt megjelent két cikket és kö­zöltük annál szívesebben, mert annak fő elvei­tap mai száma már hozza a törvény sze­t , val­mi­vel tökéletesen egyetértünk. Minthogy azonban az elvek alkalmazásának ott röviden kifejtett módozatait teljes lelki megnyugvással nem mind írhatjuk alá, kénytelenek vagyunk észrevétele­inket, ha csak pár sorban is, megtenni; s így denique oda jutottunk, hogy — akarva nem akarva — mégis csak hozzászólunk a segélye­zés ügyéhez. Mint már föntebb érintettük, a szóban for­gó cikkek fő elveivel, jelesen a bennök fog­lalt­ama legfőbb irányelvvel, hogy a segélye­zésnél ne csináljunk osztályozást, hanem minden károsult egyenlő arány szerint részesüljön a se­gélyezésben, egyetértünk. Hozzá­teszszük azon­ban, hogy ezt a fő elvet részünkről nem azért fogadjuk el, mintha abszolút jónak tartanánk s mintha magában véve nem tartanánk igazságos­nak és helyesnek, a károsodások s illetve ezek­nek az egyesekre való különböző következmé­nyei szerint, bizonyos fokozatok elvileges meg­állapítását , hanem elfogadjuk mégis az elsőt azért, mert az nagyon egyszerűsíti a dolgot, mig emez szerfölött komplikálttá tenné és megoldásában késleltetné, a nélkül, hogy az igaztalanság s méltánytalanságok el­én amainál jobban biztosítana. Hanem a segélyre igényt tartható károk közé csakis a pozitív, az anyagi javakban szen­vedett károkat értjük s részünkről ezek közül határozottan kiveendőknek tartjuk a kerese­ti forrásokban szenvedett károkat, vagyis az olyan károkat, melyek a haszon elma­radásában állanak. Kiveendőknek tartjuk ezeket a segélyezésből nemcsak azért, mert az ily károk megbecsülése még hozzávetőleg is igen nehéz és aránylag sok munkát igénylő, hanem különösen azért, mert a­kiknek csak ilyen káraik vannak, azok károsodását hasonlí­tani sem lehet azokéhoz, a­kik — míg jöve­delmi forrásaikban is szintén csorbát szenved­tek — házaikat és ingóságaikat s ezekben min­den vagyonukat vagy legalább annak nagy ré­szét elvesztették. Ha az ilyen károkat is pótolnák segély­­adománynyal, akkor megeshetnék az az abnor­­mitás, hogy egyesek alig vagy épen nem is ma­radnának károsultak, holott avval nagyon is tisztában lehetünk, hogy a vagyonvesztésben szenvedett károk a legbővebb segélyosztogatás­sal is csak kis rés­ben fognak h­elyrepótoltatni. Az előbbennek kárpótlása tehát okvetlenül ez utóbbiak, a valódi károsodottak, a tönkrejutot­tak rovására történnék. Oly nagy a csapás, mely bennünket az ár­vízzel sújtott, hogy hálát adhat az istennek, a­ki csak jövedelmeiben szenvedett károsodást, nemhogy még kárpótlásra tartson igényt. Ez a mi nézetünk. Az üzletekben fölmerült egyéb ká­rok fölvétele ellen természetesen kifogásunk nem lehet , hanem ezeknél az eljárásban még nagyobb óvatosságot kívánunk, mint a másnemű károknál, nevezetesen nem csak azt, hogy az anyagokban szenvedett kár teljes hitelűleg be­bizonyítva legyen, hanem figyelembe veendőnek tartunk még egyebet is, a­mit itt említeni nem akarunk, de szükségesnek nem is tartunk, mert meg vagyunk győződve, hogy a kir. biztosi ta­nács magától is rá fog jönni. És most még egyet. Ha már benne va­gyunk, kimondjuk az utolsó szót is, a mi lel­künket nyomja, nem törődve azzal, lesz-e foga­natja vagy nem, sem a gyűlölettel, a­mit egy kis töredék részéről magunkra vonunk, s kitéve magunkat még az eklatáns következet­­lenség vádjának is. Mert bizony következetlen­­ség az, a­mit most mondunk. Elfogadtuk ugyanis azt az irányadó elvet, hogy a károsodottakat ne osztályozzuk és mégis kivételt proponá­lunk. Van a társadalomnak egy undok osztálya nálunk is, a­mely szerencsétlenségében sem méltó - rei­flert­e maga soha sem is­merte és ápolta keblében ezt az érzelmet. Ez az uzsorások osztálya(­arna vémapóké) *

Next