Szegedi Híradó, 1879. január-június (21. évfolyam, 7-78. szám)
1879-05-30 / 65. szám
Huszonegyedik évfolyam 1879. Péntek, május 30-án. 65-ik szám Megjelen: Vasárnap, szerdán és pénteken reggel Előfizetési föltételek: Szegeden házhozherdénal ét vidékrt pollén: Egési évre le frt | Félévre . 5 frt Évnegyedre 2 frt 50 kr Hslyksn • kiadóhivatalul «Ültet»# : Egész évre W frt. Félévre 4 frt 50 kr. Évnegyedre 2 firt 25 kr. POLITIKAI És VEGYESTARTALMU LAP Szerkesztőségi iroda: hol e lap szellemi részét illető ügyekben értekezhetni, Klauzál-tér, 209. sz. a. az udvarban balra. Egyes sasátma, átra, Szex. Ninlvtétele ítélni A héthasábos petitsor vagy annak tervért egyszeri hirdetésnél 6 kr, kétszerinél 5 kr többszörinél 4 kr és minden beiktatásod 30 kr. kincstári illeték fizetendő A bizonyítékul kívánandó lapok és a nyugtabélyeg külön fizetendők. A „Nyílttériben a négyhasábos petitsor iktatási dija 16 kr Hiblitógik fülvételnek: Szegeden a kiadóhivatalban, valamint Pesten, Bécsben és Európa nevezetes, városaiban létező valamennyi hirdetési irodában kitdó hivatal: Berger Gusztáv könyv- és könyomdája, könyvkötészete, hova az előfizetési pénzek és hirdetések küldendők. papirraktára A tiszaszabályozás. (Reflexiók Lónyay Menyhért gróf cikkeire.) Vili. Az eddig elmondottak után immár eljutottunk oda, ahol előtérbe lép a nagy fontosságú kérdés: hogy ha már a gátrendszerrel való szabályozás önmagában tökéletlen, mely a katasztrófák ellen biztosságot nem nyújt , mi történjék tehát a szabályozással: van-e más, jobb rendszer, amelylyel azt föl- váltani lehet , alkalmazhatjuk-e ezt a mi viszonyaink közt, avagy tabula rasát csináljunk-e ? Ha valaki arra a meggyőződésre jutott, hogy a gátrendszer csakugyan rész, hogy céljának nem felel meg , az csak két alternatíva közül választhat: vagy egyszerűen föladni az egész eddigi szabályozást s visszaállítani az előbbeni állapotot, vagy ha kínálkozik jobb s kivihető módja a szabályozásnak , azt elfogadni s alkalmazni. Tertium non datur. Részünkről ugyan kétségbe vonjuk, hogy a tiszaszabályozás nemzetgazdasági szempontból is előnyös volna , hogy hasznai arányban állanának a veszélyekkel, amiket okoz, a roppant védekezési költségekkel, amiket évről évre fölemészt, s a borzasztó pusztításokkal, amiket tényleg okoz — és ezt , a mennyire módunkban állott, adatokkal is indokoltuk ; mindamellett, amig csak elkerülhető, nem óhajtjuk a tabula rasát, mert nem vagyunk barátai az oly radikális gyógymódnak , mely a test izmaiban erős rázkódásokat szül s a beteget csak oly áron menti meg, hogy egyes tagjait föláldozza. Éhez csak a legvégső esetben nyúlnánk magunk is, mint az orvos az amputációhoz , midőn már más módot nem talál a beteg megmentésére. Szerencsére úgy áll a dolog, hogy ez ultima ratiora nem is szükséges fanyalodnunk , mert van egy más rendszer is még a töltésezésen kívül , amelylyel folyót szabályozhatunk, s ez az amerikai víztartály-rendszer. Mi azt állítjuk, hogy a szabályozásnak ez a módja jobb a gátakkal való szabályozásnál , sőt hogy csak ez az egyedüli jó, mely a szabályozáshoz kötött célokat eléri a nélkül, hogy az élet- és vagyonbiztosságot alapjában aláásná. De hiszen mi csak laikusok vagyunk, ki hinne a mi szavunknak, midőn a mi szakminiszterünk és államtitkárja a képviselőházban kimondják, hogy ami Amerikában van, az nem is szabályozás ! Hát jól van; mi nem kívánjuk azt, hogy a mi állításunk szentírásnak tekintessék, de viszont a közlekedési miniszter úr és államtitkárja se követeljék ezt; ők ezt nálunknál még kevésbé követelhetik, mert épen ez a kijelentésük a legnagyobb képtelenség, amit valaha szak- és nem-szakférfiú állított , amire majd még rájövünk. Nyújtsanak tehát módot arra, hogy a közönség e létfontosságú kérdésben elfogulatlan s máskülönben is teljesen megbízható szakemberek véleményét hallhassa. Ezért kívántuk mi s kívánjuk ma is az angol és amerikai szakértők meghívását. Arra nézve egyébiránt, hogy az amerikai víztartány-rendszer csakugyan jó , föltétlenül jobb a gátrendszernél, nem kisebb emberre hivatkozhatunk, mint épen magára Lónyay grófra, a gátrendszer legtekintélyesebb laikus védelmezőjére, a ki a „P. N.“-ban közölt cikkeinikében ezt határozottan beismeri , a mivel — közbevetőleg legyen mondva — a gátrendszer mellett fölhozott összes érveléseit ő maga halomra dönti. Nem tudjuk, vigyázatlanság volt-e ez a nemes gróftól, vagy kibuvó ajtókeresés minden eshetőségre. Mi azonban a gróf úr tiszaszabályozási cikksorozatának ezt az Achilles-sarkát fölhasználni el nem mulaszthatjuk. Lónyay az imént jelzett cikke végén a következőket mondja : „Vannak végre olyanok is, kik a töltésezési rendszert általában helytelenítik és a folyamok szabályozását az — elméletileg bizonyára tökéletesebb — elvre helyezik, hogy a vizeket mindenütt a hegyek között levő völgyekben viztartányokban kellene fölfogni, sat.“ „Ezen eszmének szószólója a többek között * Hobohm, a ki néhány év előtt a Tiszát beutazta és egy nagyszerű — de nagy költséget igénylő — tervet dolgozott ki a tiszai ártérnek ekképeni biztosításáról, sat.“ .... „A Tiszának Máramarosban ily módon fölfogására szükséges költségek iránt történtek is hozzávető számítások, melyek szerint azonban csupán csak (?) a máramarosi vizeknek tartányokban fölfogására 20—24 millió főt költség igényeltetnék. — Képzeljük hozzá azon költségeket, melyeket a többi mellékfolyók vizeinek hasonló fölfogása igényelne, s azon meggyőződésre jövünk (mi ugyan nem!), hogy ez a terv kivihetetlen nemcsak nálunk , de a leggazdagabb nemzeteknél s még kisebb folyóknál is. Sat.“ Tehát Lónyay úr elismeri, hogy a víztartány-rendszer a folyók szabályozására elméletileg tökéletesebb ; hogy pedig gyakorlatilag, az eredményt tekintve, még különb, azt az amerikai vízmérnökök bebizonyították. Ezt a — különben csak úgy odavetett, de azért nem kevésbé becses — beismerését azonban azzal akarja ellensúlyozni, sőt semmivé tenni, hogy a víztartány-rendszer alkalmazását kivihetetlennek tartja s pedig nem csak nálunk, hanem gazdagabb országokban is, s pedig azért, mert az szerfölött sokba kerül. Hanem ez az állítása a Lónyay urnak nem áll. Mert hiszen Északamerika számos folyói, amelyek nagyobbak a mieinknél , ezzel a rendszerrel vannak szabályozva s pedig kitűnő eredménynyel. Ott tehát a tények bizonyítják, hogy az igenis kivihető, márpedig a tények tán mégis csak többet érnek a Lónyay úr által említett , nem tudjuk, ki vagy kik által tett számításoknál. Igaz , hogy Franciaországban a Loire-nak ily módon való szabályozását abbanhagyták, és pedig azért , mivel túlságos költségesnek találták. Hanem majd erre is megfelelünk. Ivacskovics Prokop patriarcha és Sztojkovics Arzén budai püspök, a többi szerb püspökök nevében, akik táviratilag kijelentették, hogy az emlékiratot magukénak vallják. — A Zasztava örömét fejezi ki a fölött, hogy a szerb főpapság az utolsó pillanatban megemlékezett és igyekezett „az általános várakozásnak“ (!) s a nép szavának (!) megfelelni és eleget tenni. — A szerb püspökök a szentesített törvény kihirdetésében megkapták a kellő választ ! — Az „Egyetértés“ hallomása szerint két körülmény az oka, hogy a kir. biztosságról szóló törvény kihirdetése s a kir. biztos kinevezésével késtek. Az egyik körülmény — úgymond — s ez a leghátráltatóbb ok, hogy a betöltési munkálatok Luca-székké váltak. Dolgoznak, dolgoznak, de a munka nem kész, a cél nincs elérve s alkalmasint nem Deutsch a vállalkozó, hanem az időjárás fogja megoldani a szakközegeinkre rendkívüli árnyat vető problémát. — Már pedig a szegedi kir. biztosnak, így gondolkozik a kormány, rögtön hozzá kell látni a dologhoz, nehogy hiába elheverni és munkátlanul tölteni látszassék az időt. Eddig még nem foghatott volna a dologhoz, legfölebb nézhetné, hogy próbálják betömni az átszakadásokat siker és biztosság nélkül, így tehát a szakadásokban reked meg ezidőszerint a biztosi kinevezés és apparátus egész ügye. Lesik a betöltések eredményét, hogy a biztost tanácsostul, hivatalnokostul leküldjék. A biztosságról szóló törvény közzétételének késésére, mint második körülmény, közrejátszik az is, hogy a hivatalos lapban való közlést nyomon fogja követni a kinevezések publikálása. Úgy tervezik, hogy a törvény közzététele után a következő három nap alatt a kinevezések is napvilágot lássanak a Budapesti Közlönyben. De minthogy a biztosi szervezetet meghatározó törvény csak úgy bír hatálylyal, ha rögtön életbe lép, várni kell vele, míg a törvény és biztos együttesen éreztethetik hatásukat Szegedre. A dolog napról napra égetőbb, ezt már a kormány is látszik érezni, mert a közzététellel és kinevezéssel, tekintet nélkül a betömési vállalat sikerére, nem akar soká késededelmeskedni. * Az egészből — igy fejezi be az „Egy.“ — mi egy tanúságot vonunk le s erre nézve kíméletlenül fogunk nyilatkozni legközelebb. E tanúság, a melyet föntebb már érintettünk, hogy a kormány műszaki tanácsadóinak ugyanazon truppja, mely a tiszaszabályozást oly gyönyörűségesen kezelte, botrányos tudatlanság kétségbevonhatatlan jeleit adta újabban is, midőn az országot oly roppant pénzpocsékolásba ugratta, a melynek eredménye nemcsak kétséges, hanem a kikölcsönzött és készletben tartott szivattyúk költségeivel napról napra súlyosodik. Ha csak annyit értenek a vízmatanhoz, hogy meg nem bírják állapítani, eredményes lehet-e a munka vagy nem , annyit minden laikus ért , mert próbából az ország költségére akár azon kezdhetjük, hogy gátat emelünk a Tisza anyamedrében keresztbe. — A szerb püspökök. A Zasztava Karlóczáról a felől értesül, hogy a szerb episkopátus emlékiratot terjesztett volt föl a koronához a magyar nyelvnek az elemi szerb iskolákban való taníttatása ügyében. Az emlékiratban a szerb püspökök „mentegetőznek“, hogy az érintett törvényjavaslat tárgyalása alkalmával a főrendiházban nem voltak jelen, hozzátévén, hogy a qui tacet, consentire videtur mondáshoz képest nem következtethető, hogy ők azon törvényjavaslattal egyetértenek, minthogy az a szerb egyház-iskolai autonómiát aláássa s a szerb nyelvet háttérbe szorítja ; kéri ennélfogva a szerb episkopátus ő Fölségét, hogy az érintett törvényjavaslattól vonja meg a legfelsőbb szentesítést. Azemlékiratot aláírták : * A. többek között van valamennyi északamerikai hydraula. A segélyezés kérdéséhez. Az ezen cím alatt lapunk 62. és 63. számaiban közölt két cikk másodikánál szerk. csillag alatt jeleztük volt, hogy arra vonatkozó észrevételeinket később fogjuk megtenni. Ezt az ígéretünket váltjuk most be. Őszintén megváltjuk, hogy magunk nem szívesen szólunk ehez a kérdéshez, nem azért, mert az nagyon kényes és sok ellentétes érdeket érint, — ez vissza nem riaszt bennünket soha meggyőződésünk kimondásától, — hanem mert épen ez a kérdés minket is egyénileg érint s nem szeretnénk magunkat kitenni azon majdnem elkerülhetlen gyanúsításnak, hogy a kezünkben levő sajtót saját egyéni érdekünkben akarjuk fölhasználni. Ez az oka, hogy a különben oly fontos segélyezési kérdéshez a magunk részéről nem szóltunk s hallgatag néztük el a fölmerült s a sajtó terén is viszhangot nyert téves és egyoldalú nézeteket ; de midőn a téves és következményeiben igaztalanságokra vezető nézetek ellen más kívánt síkra lépni, azért megnem tagadhattuk tőle, mert ezzel az eszmék tisztázásának útját vágtuk volna be, a mi feladatunkkal s a közérdekkel hozott volna bennünket összeütközésbe. így közöltük a lapunkban a jegy alatt megjelent két cikket és közöltük annál szívesebben, mert annak fő elveitap mai száma már hozza a törvény szet , valmivel tökéletesen egyetértünk. Minthogy azonban az elvek alkalmazásának ott röviden kifejtett módozatait teljes lelki megnyugvással nem mind írhatjuk alá, kénytelenek vagyunk észrevételeinket, ha csak pár sorban is, megtenni; s így denique oda jutottunk, hogy — akarva nem akarva — mégis csak hozzászólunk a segélyezés ügyéhez. Mint már föntebb érintettük, a szóban forgó cikkek fő elveivel, jelesen a bennök foglaltama legfőbb irányelvvel, hogy a segélyezésnél ne csináljunk osztályozást, hanem minden károsult egyenlő arány szerint részesüljön a segélyezésben, egyetértünk. Hozzáteszszük azonban, hogy ezt a fő elvet részünkről nem azért fogadjuk el, mintha abszolút jónak tartanánk s mintha magában véve nem tartanánk igazságosnak és helyesnek, a károsodások s illetve ezeknek az egyesekre való különböző következményei szerint, bizonyos fokozatok elvileges megállapítását , hanem elfogadjuk mégis az elsőt azért, mert az nagyon egyszerűsíti a dolgot, mig emez szerfölött komplikálttá tenné és megoldásában késleltetné, a nélkül, hogy az igaztalanság s méltánytalanságok elén amainál jobban biztosítana. Hanem a segélyre igényt tartható károk közé csakis a pozitív, az anyagi javakban szenvedett károkat értjük s részünkről ezek közül határozottan kiveendőknek tartjuk a kereseti forrásokban szenvedett károkat, vagyis az olyan károkat, melyek a haszon elmaradásában állanak. Kiveendőknek tartjuk ezeket a segélyezésből nemcsak azért, mert az ily károk megbecsülése még hozzávetőleg is igen nehéz és aránylag sok munkát igénylő, hanem különösen azért, mert akiknek csak ilyen káraik vannak, azok károsodását hasonlítani sem lehet azokéhoz, akik — míg jövedelmi forrásaikban is szintén csorbát szenvedtek — házaikat és ingóságaikat s ezekben minden vagyonukat vagy legalább annak nagy részét elvesztették. Ha az ilyen károkat is pótolnák segélyadománynyal, akkor megeshetnék az az abnormitás, hogy egyesek alig vagy épen nem is maradnának károsultak, holott avval nagyon is tisztában lehetünk, hogy a vagyonvesztésben szenvedett károk a legbővebb segélyosztogatással is csak kis résben fognak helyrepótoltatni. Az előbbennek kárpótlása tehát okvetlenül ez utóbbiak, a valódi károsodottak, a tönkrejutottak rovására történnék. Oly nagy a csapás, mely bennünket az árvízzel sújtott, hogy hálát adhat az istennek, aki csak jövedelmeiben szenvedett károsodást, nemhogy még kárpótlásra tartson igényt. Ez a mi nézetünk. Az üzletekben fölmerült egyéb károk fölvétele ellen természetesen kifogásunk nem lehet , hanem ezeknél az eljárásban még nagyobb óvatosságot kívánunk, mint a másnemű károknál, nevezetesen nem csak azt, hogy az anyagokban szenvedett kár teljes hitelűleg bebizonyítva legyen, hanem figyelembe veendőnek tartunk még egyebet is, amit itt említeni nem akarunk, de szükségesnek nem is tartunk, mert meg vagyunk győződve, hogy a kir. biztosi tanács magától is rá fog jönni. És most még egyet. Ha már benne vagyunk, kimondjuk az utolsó szót is, a mi lelkünket nyomja, nem törődve azzal, lesz-e foganatja vagy nem, sem a gyűlölettel, amit egy kis töredék részéről magunkra vonunk, s kitéve magunkat még az eklatáns következetlenség vádjának is. Mert bizony következetlenség az, amit most mondunk. Elfogadtuk ugyanis azt az irányadó elvet, hogy a károsodottakat ne osztályozzuk és mégis kivételt proponálunk. Van a társadalomnak egy undok osztálya nálunk is, amely szerencsétlenségében sem méltó - reiflerte maga soha sem ismerte és ápolta keblében ezt az érzelmet. Ez az uzsorások osztálya(arna vémapóké) *