Szegedi Híradó, 1879. január-június (21. évfolyam, 7-78. szám)
1879-05-23 / 62. szám
Huszonegyedik évfolyam 1879. Péntek, május 23-án. 62-ik szám Megjelen: V ftnArn»p, undinás pénteken reggel Előfizeté«4 föltételek: huhorherdásI él vidékre ftiHn: Rgéei évre IOrt | Félévre ft fr* iLnegyedre Si frt ft« kr Helyben • kledSlilvetelt*! elvitelre ■ Rgéu évre » frt. | Félévre 1 frt ft» kr. évnegyedre 2 frt 2ft kr. POLITIKAI És VEGYESTARTALMU LAP. 8»erke»*tfy»égi Iroda, hol e lap szellemi részét illető ügyekben értekezhetni, Klauzál-tér, 209. sz. a. az udvarban balra. Egryess szám ábra. © kr. //intettnek thjai A héthasábos petitsor vagy annak teréért egyszeri hirdetésnél 6 kr, kétszerinél 6 kr. többszörinél 4 kr és minden beiktatásnál 80 kr. kincstári illeték fizetendő A bizonyítékai kívánandó lapok és a nyugtabélyeg külön fizetendők. A „Nyiltté.“-ben a négyhasábos petitsor iktatási dija 16 kr. Hirdetése fölvételnek: Szeged!em a kiadóhivatalban, valamint Pesten, Bécsben és Európa nevezetes városaiban létező valamennyi hirdetési irodában. Kiadóhivatal: Burger Gusztáv könyv- és könyomdája, könyvkötészete, papirraktára hova az előfizetési pénzek és hirdetések küldendők. A tiszaszabályozás. (Reflexiók Lónyay Menyhért gróf cikkeire.) V. Azon fontos elvi elhatározások után, miket a törvényhozás a tisszaszabályozásra vonatkozó többrendbeli törvényjavaslat elfogadásával kimondott, még kevesebb a reményünk, jobban mondva, semmi reményünk sincs arra, hogy radikális gyógyszert javasló nézeteink ezidőszerint az irányadó körökben méltánylásra találjanak , s így ma még inkább elmondhatjuk, amit jelen cikkeink levezetésekop mondottuk , hogy csakis a kötelességérzet mondatja el velünk, ami még hátra van. Szalváljuk lelkünket! ... " Összegezzük a célokat, amiket Lónyay gróf úr hosszú cikksorozatában kitűzött, s elérni akar. Megjegyezzük, hogy ez annál fontosabb , mert ma már körülbelül mindenki tisztában lehet azzal, hogy lényegében a Herrich és Hyeronymi által irányzott közlekedési kormány is azt akarja , amit Lónyay úr. Tehát Lónyay úr 1- ször: El akarja hitetni, hogy a tiszaszabályozás nemcsak nem káros, de sőt valami nagyon is hasznos és üdvös dolog, amelylyel tehát fölhagyni olyan nemzetgazdasági hét főbűn féle volna. 2- szor: Beismeri, hogy csinált lesz a Tisza egy kis bajt, sőt azt is megengedi, hogy ez talán némileg a szabályozás hibás műveletének is tulajdonítható , de világért sem magának a szabályozásnak , a rendszernek, mert ez jó és szerinte föltétlenül fönntartandó. — Ányde — és itt bújik ki a politikai lóláb — 3- szor. Az elkövetett hibák vagy mulasztásoknak részint a néhai Bachkormány, részint a mostani kormány az oka. A mostani azért , mivelhogy nem szerzett még több pénzkölcsönt a tiszai társulatoknak , mint amennyit Herrichet Comp. elpocsékoltak; a bécsi pedig azért, mert — a Palleocapa által megállapított föltételektől eltérve — nem úgy szabályoztatta a Tiszát, mint ahogy kellett volna, jóllehet — és itt van a kutya eltemetve — Herrich Károly úr eleget viaskodott a németekkel, de hát — nem bírt velük! Ez utóbbi ponttal már végeztünk, menjünk tehát vissza az elejére. Herrich ur és a tiszaszabályozás hivatalos közegei után egész légiója támadt a tárgy ismeretében szűkölködő s egyoldalú fölfogásnak hódoló íróknak, a kik fönnen dicsőítik a tiszaszabályozást s azt oly nagy és dicső műnek kürtölik, a melyre büszkeséggel tekinthetünk. Akadt lap, — Jókai „Magyar Népvilág“-a — a mely még Szeged elpusztulása után is ezt hirdette. Ezek csakúgy hajigálóznak a szemkápráztató milliók sokaságával, melyet a tiszaszabályozás a 350 □ mértföldnyi óriás terület kiszárítása és termőfölddé átalakítása folytán tiszta nyereségként ad szép Magyarországnak , a mit azelőtt nélkülözött. Maga Herrich úr, a főmufti , szintén nagyban csillogtatta a tiszaszabályozásnak ezt a fény oldalát 1877-ben a „P. Ll.“-ban, oly példákat idézvén, a mik előtt a viszonyokkal alaposan nem ismerős nagy közönségnek okvetlenül arcra kell borulnia. Pl. van egy püspök, — mondja — a ki a szabályozás által ármentesített birtoka jövedelméből tiz év alatt többet költhetett jótékony célokra, mint elődei közül abból tizen csak tiszta jövedelmet nyertek. — A szabályozás előtt egy alapítványi jószág holdanként 6 krért adatott bérbe a községnek s még ezt sem fizették ; a szabályozás után ennek a birtoknak feléből három fidei commissumot alapítottak, a melynek jövedelme évenként 300,000 frt, sat. — Hát ez mind nagyon szép, hajlandók is vagyunk elhinni, ha nem is épen az utolsó garasig; mert mi is tudjuk, hogy a szabályozás a nagybirtokosoknak roppant hasznot hajtott, de csakis nekik. De mi azt is tudjuk ám (amit, Herrich úr szintén tud, de bölcsen elhallgat), hogy azok a mentesített nagybirtokok mind bérjövedelemként hozzák a százezreket tulajdonosaiknak , akiknek van eszük, hogy maguk ne gazdálkodjanak rajtuk; ezek tehát a biztos bérjövedelemből meggazdagodtak, az bizonyos, de az is tény , hogy az alvidéki ármentesített földek bérlői még eddig egytől egyig mind tönkre mentek azokon a területeken, amelyeken elődeik, míg nem voltak kiszárítva vetés alá, mind meggazdagodtak. Ha példa tetszik, mi is idézhetünk akárhányat. Aki tehát a tiszaszabályozás közgazdasági eredményéről ítélni akar, az vegye figyelembe az érem másik oldalát is, ne csak azt, amelyiket Herrich úrék csillogtatnak. Az érem másik oldala pedig még sok egyebet is mutat föl, amik olyannyira ellensúlyozzák a fényoldalt, hogy Lónyay gróf, aki ezeket jól ismeri, mint okos és óvatos ember tartózkodott annak a kérdésnek a fölvetésétől : vájjon a tiszaszabályozás egészben véve eddig több hasznot vagy kárt tett-e. Pl. mi itt a tiszai alvidéken nagyon jól tudjuk, amiről Herrich úr és tanítványai az ő nemzetgazdasági kalkulusaik előterjesztésénél megszoktak feledkezni, hogy a tiszai árterek azelőtt a virágzó (ma teljesen aláhanyatlott) marhatenyésztésből, halászatból, nád- és gyékénytermelésből, sőt, jelentékeny tiszta jövedelmet adtak s a társadalmi jólét emelésére szolgáltak. Vegyük elhez a szabályozás által eddig fölemésztett 35 millióért összeget és ennek kamatait , továbbá a szabályozás által időnként okozott nagymérvű károkat és most Szeged és vidéke elpusztulását, az évről évre megújuló roppant védelmi költségeket — és oly összeg fog kijönni, hogy elijedünk tőle. Ha ezeket a mérleg másik serpenyőjébe vetjük, a tiszaszabályozás kegyencei, a nagybirtokosok által élvezett, kétségkívül tetemes haszon a másik serpenyőben aligha alá nem fog szállani. Sajnos dolog, hogy a tiszaszabályozás előtti és utáni viszonyokról, a szabályozás előnyeiről és hátrányairól nincsenek ha nem is egészen pontos, de legalább a valóságot megközelítő statisztikai adataink, amiket egymással szembeállítva a szabályozás eddigi eredményét közgazdasági tekintetben is szabatosan konstatálni lehetne. Ez a feladat a kormányt illetné s a kormány valóban nagy szolgálatot tenne mind az országnak, mind különösen a közvetlenül érdekelt tiszavölgyi lakosságnak, ha az említett statisztikai adatokat megbízható kezek által összegyűjtetné. Nem csekély feladat lenne ez, de sokszorosan kifizetné magát, mert elvégre mind a kormány, mind az országgyűlés tisztán látná, hogy voltaképen mi tehát az a hivatalosan és zsebileg érdekeltek által olyannyira magasztalt tiszaszabályozás. Mi legjobb meggyőződésünk szerint így is ki merjük mondani, hogy a tiszaszabályozás közgazdasági előnyös és hátrányos eredményei legalább is fölemésztik egymást, ha ugyan a hátrányok számszerű összegekben is túl nem szárnyalják a hasznokat. De arra meg Mucius Scaevola hősi elszántsága nélkül is tűzbe merjük tenni a kezünket, hogy ha — amit nem hiszünk — többre rúgna is a kimutatható haszon, mint a kár , az a haszon semmivé törpül ama roppant társadalmi, mondhatni, a nemzet életfájába vágó csapások mellett, amiket a tiszaszabályozás már eddig is szült. Röviden összefoglalva a mondottakat : a mérleg egyik serpenyőjében van a tiszai nagybirtokosok haszna és az állampénztáré a megnövekedett adókban ; ezzel szemben állanak a másik oldalon : az árterek korábbi biztos jövedelme ; a 35 millió tőkekiadás és kamatai ; a marhatenyésztés, egy mindig produktív gazdasági ág elenyészte, melyet a gabnatermelés a kiviteli hátrányok s az orosz , oláh és amerikai verseny mellett évről évre kevésbé pótol ; továbbá egy jólétnek örvendett s politikailag úgy, mint társadalmilag fontos bérlő osztály proletárrá sülyedése; Szeged és vidéke elpusztulása, amit helyrehozni csak roppant áldozatokkal, a külföld és az ország óriási részvétes az állam megfeszített erejével is csak évek múlva lehet, és mindezek koronájául az alsó Tiszavölgy száz- és százezernyi népének lassú, de biztos elszegényedése s a mi még ennél is roszabb: bizonytalan sorsa. Ez a tiszaszabályozás eddig. A kinek lelkére fér, zengjen neki és mestereinek hynmuszoknit. Mi, a mig lélegzőnk, csak apereátot tudjuk rá hangoztatni ! Városi tisztviselőink sorsa. ív. (Befejező cikk.) Így állván a dolgok rendje, tisztviselőink sajátságos függésbe jöttek a közönséggel szemben. A tisztviselőnek kötelessége ugyan a tisztelettudás, de nem a meghunyászkodás, s mégis, ha valaki elébe állt s mellét kifeszitve azt mondá: „Én Y. X. köztörvényhatósági bizottsági tag vagyok, némely tisztviselőt páni rettegés szállott meg. Érezte a tisztviselő, hogy sorsa kinek kezébe van letéve, s azért ösztönszerűleg meghátrált az erő elől, a mely nem a tisztviselő becsüléséből indul ki, hanem saját befolyása érzetéből. A közszellem ilyen iránya öntudatlanul korrumpálta a városi tisztviselők nagy részét is. Arra hajlottak, arra bókoltak, amely felé a súlypont nehezült, és az utóbbi időben pedig a súlypont a néptribünok kezébe került. A legnagyobb tiszteletet érzek azon derék tisztviselők iránt, akik jellemük és képzettségükre hivatkozva utálattal fordultak el a házalás és hajlongás megalázó mesterségétől, de azt nem lehet hallgatással mellőznöm, hogy a nagy mértékben tapasztalt kilincselés épen nem volt rugó arra nézve, hogy a tisztviselő tekintélye emelkedjék. Kilincselés! Annyi, mint bizalom-kunyarolás. Akihez ilyenért fordulnak, s különösen a ki még a bizalomkeresőt meg sem képes ítélni, az hatalma érzetében később követelő lesz gyámoltjával szemben. Hogy ez hasznos e vagy káros, azt nem nehéz megítélni. Bizonyos ennélfogva, hogy a tisztikar is többet tehetett volna tekintélye érdekében. Mindezek után nem lehet csodálkozni, ha az általános csapás legsúlyosabb napjaiban a városi tisztviselő érdekét mibe sem vették. Senki nem tekintette őket erre érdemesnek, vagy talán jobbnak látta mindenki, megfeledkezni arról, hogy a védekezés alkalmával a tisztviselők éjjel-nappal talpon voltak s hogy ezen idő alatt többszörös kiadásuk volt, mint más közönséges időben. Aztán hiszen abban is tán mindenki megegyezhet velem, hogy a városi tisztviselőt is elöntötte a víz, de azt már kevesen veszik figyelembe, hogy tisztviselőink nagy része a védelemre kilévén rendelve, sokan még ingóságaikból is alig menthettek meg valamit. De egy árvízcsapás nem volt elég; voltak sokan, akik a második árvizet is feáeresztették volna a tisztviselőkre. Alig ráztuk le ugyanis magunkról a vizet, alig néztünk körül magunk között a közös szerencsétlenségben, mintárt kerültek közülünk, kik a közös ínségesek között észrevették a mostoha ínségest, a városi tisztviselőt. Az árvíz nem volt elég, hanem még redukálni is akarták őket. Valóban, az árvíz után hathatós orvosság ! Ez a szolidaritás, melyet a humanizmus parancsol a közös csapásban ! És mert térjünk át az utolsó szóra. Volt néhány nap az árvíz után, midőn sem a szegénynek, sem a gazdagnak nem volt élelmiszere. Még pénzért is alig lehetett kapni. Biztos tudomásom van arról, hogy a legnagyobb nélkülözés köszöntött be az intelligens osztályba s ezek között nem utolsó helyet foglaltak el a hivatalnokok. Az állam a maga hivatalnokairól dúsan gondoskodott, még azokról is, akiknek csak a kisujjuk volt árvizes. A posta- és távíró hivatalnokok, a törvényszék, a pénzügyi igazgatóság tisztviselői mind rögtöni segélyben részesültek az állam részéről, nálunk a városi tisztviselők existenciáját is sokalták, nemhogy segélyezték volna őket. Kiváló figyelem volt az éberek részéről arra, hogy az élelmezésben való részvételtől a városi tisztviselők maguktól visszariadjanak. És vissza is riadtak. Az Ínség igen sok városi tisztviselő családjában dúlt, midőn a legutolsó néposztály is modern igényekhez mért ellátásban részesült. De nem csak a tisztviselők közt voltak ilyen elrejtőzött ínségesek, hanem az úgynevezett „kapatos” osztály nagy részében is. Ezek előjönni utaltak, bátorítani őket nem vállalkozott senki, annál kevésbé fölkeresni, még ha tudva tudták is, hogy nyomort szenvednek. Az ügyvéd, az orvos, a hivatalnok s egyéb értelmi keresetmódból élők lettek Szeged klaszszikus ínségesei ! S bár szórványosan kerültek, a kik az ország-világ jótékonyságában némileg részesültek , de kénytelenek voltak mihamarább visszavonulni, mert a szellem, a mely lábra kapott ez árvízkárosult levegőben, elidegenítő őket a helyről, hol a szűkkeblűség mutogatta nekik sovány kezeit. És még mondhatnék sokat, de nem mondok. Legyen hallgatásom bizonysága annak, hogy a városi tisztviselők dolgában sok az elhallgatni való. Fájdalomteli szívvel volt alkalma e cikkek írójának azon kifakadásokat hallani városunk némely sajt disant intelligens fiától is, hogy fölszólalásom által osztálykülönbséget akarok előidézni. Ez lehet prókátori fogás, de nem igazság. Az igazság az, hogy épen az osztálykülönbségek lerontása szempontjából kívánatos, hogy a városi tisztviselők se zárassanak ki az általános részvétből; mert ha kizáratnának, ez lenne aztán az igazi osztálykülönbség ; de ezt nem érjük el azáltal, ha torkunk szakadtából azt hangoztatjuk, hogy az „évi fizetéses“ egyének zárassanak ki a segélyből ! Hiszen a városi tisztviselő nem hivatkozik az iparos jövedelmeire, sem a napszámos napi keresetére, sem mind a két kategória busás kilátásaira. A hivatalnok nem lesz képes magát helyreállítani -ha, ha segélyben nem lé