Szegedi Híradó, 1879. január-június (21. évfolyam, 7-78. szám)

1879-05-23 / 62. szám

Huszonegyedik évfolyam 1879. Péntek, május 23-án. 62-ik szám Megjelen: V ftnArn»p, undin­ás pénteken reggel Előfizeté«4 föltételek: hu­horherdá­sI él vidékre ftiHn: Rgéei évre IO­­rt | Félévre ft fr* iLnegyedre Si frt ft« kr Helyben • kledSlilvetelt*! elvitelre ■ Rgéu évre » frt. | Félévre 1 frt ft» kr. évnegyedre 2 frt 2ft kr. POLITIKAI És VEGYESTARTALMU LAP. 8»erke»*tfy»égi Iroda, hol e lap szellemi részét illető ügyekben értekezhetni, Klauzál-tér, 209. sz. a. az udvarban balra. Egryess szám ábra. © k­r. //intettnek thjai A héthasábos petitsor vagy annak teréért egyszeri hirdetésnél 6 kr, kétszerinél 6 kr. többszörinél 4 kr és minden beiktatásnál 80 kr. kincstári illeték fizetendő A bizonyítékai kívánandó lapok és a nyugtabélyeg külön fizetendők. A „Nyiltté.“-ben a négyhasábos petitsor iktatási dija 16 kr. Hirdetése fölvételnek: Szeged!em a ki­­adóhivatalban, valamint Pesten, Bécsben és Európa nevezetes­ városaiban létező valamennyi hirdetési irodában. Kiadóhivatal: Burger Gusztáv könyv- és könyomdája, könyvkötészete, papirraktára hova az előfizetési pénzek és hirdetések küldendők. A tiszaszabályozás. (Reflexiók Lónyay Menyhért gróf cikkeire.) V. Azon fontos elvi elhatározások után, miket a törvényhozás a tisszaszabályo­­zásra vonatkozó többrendbeli törvény­­javaslat elfogadásával kimondott, még kevesebb a reményünk, jobban mondva, semmi reményünk sincs arra, hogy ra­dikális gyógyszert javasló nézeteink ez­­időszerint az irányadó körökben méltány­lásra találjanak , s így ma még inkább elmondhatjuk, a­mit jelen cikkeink l­e­­vezetésekop mondottuk , hogy csakis a kötelességérzet mondatja el velünk, a­mi még hátra van. Szalváljuk lelkün­ket! ... " Összegezzük a célokat, a­miket Lónyay gróf úr hosszú cikksorozatá­ban kitűzött, s elérni akar. Megjegyez­zük, hogy ez annál fontosabb , mert ma már körülbelül mindenki tisztában lehet azzal, hogy lényegében a Herrich és Hyeronymi által irányzott közleke­dési kormány is azt akarja , a­mit Lónyay úr. Tehát Lónyay úr 1- ször: El akarja hitetni, hogy a tiszaszabályozás nemcsak nem káros, de sőt valami nagyon is hasznos és üdvös dolog, a­melylyel tehát fölhagyni olyan nemzetgazdasági hét főbűn­ féle volna. 2- szor: Beismeri, hogy csinált lesz a Tisza egy kis bajt, sőt azt is meg­engedi, hogy ez talán némileg a szabá­lyozás hibás műveletének is tulajdonít­ható , de világért sem magának a sza­bályozásnak , a rendszernek, mert ez jó és szerinte föltétlenül fönntartandó. — Ányde — és itt bújik ki a politikai lóláb — 3- szor. Az elkövetett hibák­ vagy mulasztásoknak részint a néhai Bach­­kormány, részint a mostani kormány az oka. A mostani azért , mivelhogy nem szerzett még több pénzkölcsönt a tiszai társulatoknak , mint a­mennyit Herrich­et Comp. elpocsékoltak; a bécsi pedig azért, mert — a Palleocapa által megállapított föltételektől eltérve — nem úgy szabály­oztatta a Tiszát, mint a­hogy kellett volna, jóllehet — és itt van a kutya eltemetve — Her­rich Károly úr eleget viaskodott a né­metekkel, de hát — nem bírt velük! Ez utóbbi ponttal már végeztünk, menjünk tehát vissza az elejére. Herrich ur és a tiszaszabályo­zás hivatalos közegei után egész légiója támadt a tárgy ismeretében szűkölködő s egyoldalú fölfogásnak hódoló íróknak, a kik fönnen dicsőítik a tiszaszabályo­­zást s azt oly nagy és dicső műnek kürtölik, a melyre büszkeséggel tekint­hetünk. Akadt lap, — Jókai „Magyar Népvilág“-a — a mely még Szeged el­pusztulása után is ezt hirdette. Ezek csakúgy hajigálóznak a szemkápráztató milliók sokaságával, melyet a tiszasza­bályozás a 350 □ mértföldnyi óriás terület kiszárítása és termőfölddé átala­kítása folytán tiszta nyereségként ad szép Magyarországnak , a mit azelőtt nélkülözött. Maga Herrich úr, a főmufti , szin­tén nagyban csillogtatta a tiszaszabá­­ly­ozásnak ezt a fény oldalát 1877-ben a „P. Ll.“-ban, oly példákat idézvén, a mik előtt a viszonyokkal alaposan nem ismerős nagy közönségnek okvetlenül arcra kell borulnia. Pl. van egy püs­pök, — mondja — a ki a szabályozás által ármentesített birtoka jövedelméből tiz év alatt többet költhetett jótékony célokra, mint elődei közül abból tizen csak tiszta jövedelmet nyertek. — A szabá­lyozás előtt egy alapítványi jószág hol­danként 6 krért adatott bérbe a község­nek s még ezt sem fizették ; a szabályo­zás után ennek a birtoknak feléből há­rom fidei commissumot alapítottak, a melynek jövedelme évenként 300,000 frt, sat. — Hát ez mind nagyon szép, hajlandók is vagyunk elhinni, ha nem is épen az utolsó garasig; mert mi is tudjuk, hogy a szabályozás a nagy­­birtokosoknak roppant hasznot hajtott, de csakis nekik. De mi azt is tudjuk ám (a­mit, Herrich úr szintén tud, de bölcsen elhallgat), hogy azok a mentesített nagybirtokok mind bérjövedelemként hozzák a százezreket tulajdonosaiknak , a­kiknek van eszük, hogy maguk ne gazdálkod­janak rajtuk; ezek tehát a biztos bér­­jövedelemből meggazdagodtak, az bizo­nyos, de az is tény , hogy az alvidéki ármentesített földek bérlői még ed­dig­ egytől egyig mind tönkre mentek azokon a területeken, a­me­lyeken elődeik, míg nem voltak kiszá­rítva vetés alá, mind meggazda­godtak. Ha példa tetszik, mi is idézhetünk akárhányat. A­ki tehát a tiszaszabályozás köz­­gazdasági eredményéről ítélni akar, az vegye figyelembe az érem másik olda­lát is, ne csak azt, a­melyiket Herrich úrék csillogtatnak. Az érem másik oldala pedig még sok egyebet is mutat föl, a­mik oly­annyira ellensúlyozzák a fény­oldalt, hogy Lónyay gróf, a­ki ezeket jól is­meri, mint okos és óvatos ember tar­tózkodott annak a kérdésnek a fölveté­sétől : vájjon a tiszaszabályozás egész­ben véve eddig több hasznot vagy kárt tett-e. Pl. mi itt a tiszai alvidéken na­gyon jól tudjuk, a­miről Herrich úr és tanítványai az ő nemzetgazdasági kal­kulusaik előterjesztésénél megszoktak feledkezni, hogy a tiszai árterek azelőtt a virágzó (ma teljesen aláhanyatlott) marhatenyésztésből, halászatból, nád- és gyékény­termelésből, sőt, jelentékeny tiszta jövedelmet adtak s a társadalmi jólét emelésére szolgáltak. Vegyük elhez a szabályozás által eddig fölemésztett 35 millió­ért összeget és ennek ka­matait , továbbá a szabályozás által időnként okozott nagymérvű károkat és most Szeged és vidéke elpusztulását, az évről évre megújuló roppant védelmi költségeket — és oly összeg fog kijönni, hogy elijedünk tőle. Ha ezeket a mér­leg másik serpenyőjébe vetjük, a tisza­­szabályozás kegyencei, a nagybirtokosok által élvezett, kétségkívül tetemes ha­szon a másik serpenyőben aligha alá nem fog szállani. Sajnos dolog, hogy a tiszaszabályo­zás előtti és utáni viszonyokról, a sza­bályozás előnyeiről és hátrányairól nin­csenek ha nem is egészen pontos, de legalább a valóságot megközelítő sta­tisztikai adataink, a­miket egymással szembeállítva a szabályozás eddigi ered­ményét közgazdasági tekintetben is sza­batosan konstatálni lehetne. Ez a feladat a kormányt illetné s a kormány valóban nagy szolgálatot tenne mind az országnak, mind különö­sen a közvetlenül érdekelt tiszavölgyi lakosságnak, ha az említett statisztikai adatokat megbízható kezek által össze­­gyűjtetné. Nem csekély feladat lenne ez, de sokszorosan kifizetné magát, mert el­végre mind a kormány, mind az ország­gyűlés tisztán látná, hogy voltaképen mi tehát az a hivatalosan és zsebileg érdekeltek által olyannyira magasztalt tiszaszabályozás. Mi legjobb meggyőződésünk szerint így is ki merjük mondani, hogy a tisza­szabályozás közgazdasági előnyös és hát­rányos eredményei legalább is fölemész­tik egymást, ha ugyan a hátrányok számszerű összegekben is túl nem szár­nyalják a hasznokat. De arra meg Mu­­cius Scaevola hősi elszántsága nélkül is tűzbe merjük tenni a kezünket, hogy ha — a­mit nem hiszünk — többre rúgna is a kimutatható haszon, mint a kár , az a haszon semmivé törpül ama roppant társadalmi, mondhatni, a nem­zet életfájába vágó csapások mellett, a­miket a tiszaszabályozás már eddig is szült. Röviden összefoglalva a mondotta­kat : a mérleg egyik serpenyőjében van a tiszai nagybirtokosok haszna és az állampénztáré a megnövekedett adók­ban ; ezzel szemben állanak a másik oldalon : az árterek korábbi biztos jövedelme ; a 35 millió tőkekiadás és kamatai ; a marhatenyésztés, egy min­dig produktív gazdasági ág elenyészte, melyet a gabnatermelés a kiviteli hát­rányok s az orosz , oláh és amerikai verseny mellett évről évre kevésbé pó­tol ; továbbá egy jólétnek örven­dett s politikailag úgy, mint társadal­milag fontos bérlő­ osztály prole­tárrá sülyedése; Szeged és vidéke el­pusztulása, a­mit helyrehozni csak rop­pant áldozatokkal, a külföld és az or­szág óriási részvéte­­s az állam meg­feszített erejével is csak évek múlva lehet, é­s mindezek koronájául az alsó Tiszavölgy száz- és százezernyi népének lassú, de biztos elszegényedése s a mi még ennél is roszabb: bizonytalan sorsa. Ez a tiszaszabályozás eddig. A ki­nek lelkére fér, zengjen neki és meste­reinek hynmuszoknit. Mi, a mig léleg­zőnk, csak apereátot tudjuk rá hangoz­tatni ! Városi tisztviselőink sorsa. ív. (Befejező cikk.) Így állván a dolgok rendje, tisztviselőink sajátságos függésbe jöttek a közönséggel szem­ben. A tisztviselőnek kötelessége ugyan a tisz­telettudás, de nem a meghunyászkodás, s mégis, ha valaki elébe állt s mellét kifeszitve azt mon­­dá: „É­n Y. X. köztörvényhatósági bizottsági tag vagyok, némely tiszt­viselőt páni rettegés szállott meg. Érezte a tiszt­viselő, hogy sorsa kinek kezébe van letéve, s azért ösztönszerűleg meghátrált az erő elől, a mely nem a tisztviselő becsüléséből indul ki, hanem saját befolyása érzetéből. A közszellem ilyen iránya öntudatlanul korrumpálta a városi tisztviselők nagy részét is. Arra hajlottak, arra bókoltak, a­mely felé a súlypont nehezült, és az utóbbi időben pedig a súlypont a n­é­p­tri­bün­o­k kezébe került. A legnagyobb tiszteletet érzek azon derék tisztviselők iránt, a­kik jellemük­ és képzettsé­gükre hivatkozva utálattal fordultak el a h­á­­zalás és hajlongás megalázó mesterségé­től, de azt nem lehet hallgatással mellőznöm, hogy a nagy mértékben tapasztalt kilincsel­­­é­s épen nem volt rugó arra nézve, hogy a tisztviselő tekintélye emelkedjék. Kilincselés! Annyi, mint bizalom-ku­­nyarolás. A­kihez ilyenért fordulnak, s különö­sen a ki még a bizalomkeresőt meg sem képes ítélni,­­ az hatalma érzetében később követelő lesz gyámoltjával szemben. Hogy ez hasznos e vagy káros, azt nem nehéz megítélni. Bizonyos ennélfogva, hogy a tisztikar is többet tehetett volna tekintélye érdekében. Mindez­ek után nem lehet csodálkozni, ha az általános csapás legsúlyosabb napjaiban a vá­rosi tisztviselő érdekét mibe sem vették. Senki nem tekintette őket erre érdemesnek, vagy ta­lán jobbnak látta mindenki, megfeledkezni arról, hogy a védekezés alkalmával a tisztviselők éj­jel-nappal talpon voltak s hogy ezen idő alatt többszörös kiadásuk volt, mint más közönsé­ges időben. Aztán hiszen abban is tán mindenki megegyezhet velem, hogy a városi tisztviselőt is elöntötte a víz, de azt már kevesen veszik figyelembe, hogy tisztviselőink nagy része a védelemre kilévén rendelve, sokan még ingósá­gaikból is alig menthettek meg valamit. De egy árvízcsapás nem volt elég; vol­tak sokan, a­kik a második árvizet is feáeresz­tették volna a tisztviselőkre. Alig ráztuk le ugyanis magunkról a vizet, alig néztünk körül magunk között a közös szerencsétlenségben, mintárt kerültek közülünk, kik a közös ínsége­sek között észrevették a mostoha ínsé­gest, a városi tisztviselőt. Az árvíz nem volt elég, hanem még redukálni is akar­ták őket. Valóban, az árvíz után hathatós or­vosság ! Ez a szolidaritás, melyet a humanizmus parancsol a közös csapásban ! És mert térjünk át az utolsó szóra. Volt néhány nap az árvíz után, midőn sem a sze­génynek, sem a gazdagnak nem volt élelmi­szere. Még pénzért is alig lehetett kapni. Biztos tudomásom van arról, hogy a legnagyobb nél­külözés köszöntött be az intelligens osztályba s ezek között nem utolsó helyet foglaltak el a hi­vatalnokok. Az állam a maga hivatalnokairól dúsan gondoskodott, még azokról is, a­kiknek csak a kisujjuk volt árvizes. A posta- és táv­író hivatalnokok, a törvényszék, a pénzügyi igazgatóság tisztviselői mind rögtöni segélyben részesültek az állam részéről, nálunk a városi tisztviselők existenciáját is sokalták, nemhogy segélyezték volna őket. Kiváló figye­lem volt az éberek részéről arra, hogy az élel­mezésben való részvételtől a városi tisztviselők maguktól visszariadjanak. És vissza is riadtak. Az Ínség igen sok városi tisztviselő családjában dúlt, midőn a legutolsó néposztály is modern igényekh­ez mért ellátásban részesült. De nem csak a tisztviselők közt voltak ilyen el­rejtőzött ínségesek, hanem az úgynevezett „ka­­patos” osztály nagy részében is. Ezek előjönni utaltak, bátorítani őket nem vállalkozott senki, annál kevésbé fölkeresni, még ha tudva tudták is, hogy nyomort szenvednek. Az ügyvéd, az orvos, a hivatalnok s egyéb értelmi kereset­módból élők lettek Szeged klaszszikus ínsége­sei ! S bár szórványosan kerültek, a kik az or­szág-világ jótékonyságában némileg részesültek , de kénytelenek voltak mihamarább visszavonul­ni, mert a szellem, a mely lábra kapott ez ár­vízkárosult levegőben, elidegenítő őket a hely­ről, hol a szűkkeblűség mutogatta nekik sovány kezeit. És még mondhatnék sokat, de nem mon­dok. Legyen hallgatásom bizonysága annak, hogy a városi tisztviselők dolgában sok az el­hallgatni való. Fájdalomteli szívvel volt alkal­ma e cikkek írójának azon kifakadásokat hal­lani városunk némely sajt disant intelligens fiá­tól is, hogy fölszólalásom által osztálykülönbsé­get akarok előidézni. Ez lehet prókátori fogás, de nem igazság. Az igazság az, hogy épen az osztálykülönbségek lerontása szempontjából kí­vánatos, hogy a városi tisztviselők se zárassa­nak ki az általános részvétből; mert ha kizá­ratnának, ez lenne aztán az igazi osztálykü­­lönbség ; de ezt nem érjük el azáltal, ha tor­kunk szakadtából azt hangoztatjuk, hogy az „évi fizetéses“ egyének zárassanak ki a segélyből ! Hiszen a városi tisztviselő nem hi­vatkozik az iparos jövedelmeire, sem a napszá­mos napi keresetére, sem mind a két kategória busás kilátásaira. A hivatalnok nem lesz képes magát helyreállítani -­ha, ha segélyben nem lé­

Next