Szegedi Híradó, 1879. július-december (21. évfolyam, 79-225. szám)

1879-08-01 / 105. szám

Huszonegyedik évfolyam 1879. 105-ik szám. Csütörtök, julius 31-én. Megjelen: az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. Előfizetési föltételeit: Szegeden házhozhordással és vidékre postán. Egész évre . . . 15 frt —­kr. Félévre .... 7 „ 50 „ Évnegyedre . . . „ 75 , Egy hóra ... 1 * 35 „ Előfizetések legcélszerűbben pos­tautalvány útján eszközölhetők. POLITIKAI És VEGYESTARTALM­I NAPILAP Szerkesztőségi iroda : hol e lap szellemi részét illető ügyekben értekezhetni. Klauzál-tér, 209. sz. a. az udvarban balra. Egyes szám ára, 3 Hsz. Hirdetések dijai: A héthasábos petitsor vagy annak teréért egyszeri hirdetésnél 6 kr, kétszerinél 5 kr, többszörinél 4 kr. és minden beiktatásnál 30 kr. kincs­tári illeték fizetendő. A ' 'zonyitékul kívánandó lapok és r­ugtabélyeg külön fizetendők. A „Nyílttériben a négyhasábos petitsor iktatási dija 15 kr. 1 '. ...rések fölvétetnek a fővárosi és a külföldi nagyobb hirdetési irodákban is. , Jir­ a­vatal: Bürger Gusztáv könyv- és kő­ , könyvkötészete, papirraktára, hova az előfizetési pénzek e. hirdetések küldendők. Szeged, julius 28-án. Oly tárgyról akarunk ezúttal szólni, a­mely nagyon alkalomszerű, s bár magában véve csekélységnek látszik, de következményeiben , véleményünk szerint, elég fontos arra, hogy vezércikk tárgyául szolgáljon. A szegedi nép barokk-életé­­ről akarok szólani s pedig kettős szem­pontból : a közerkölcsiség s a műveltebb közönség érdeke szempontjából. Az árvíz kitörése után egy kül­földi német s egy magyar obskúrus „szent“ lap nem átallották azt az osto­baságot hirdetni, hogy Szegedet az ár­víz azért pusztította el, a­miért Sodo­­mát és Gomorát a tűzeső elpusztítá vala , tudniillik isten büntetése volt ez népének erkölcstelensége miatt. Per­sze hogy az ilyesmin az okos és fölvi­lágosodott ember, habár jó keresztény és vallásos is, csak mosolyog; mi pe­dig, ha valaki általánosságban azt ál­lítja, hogy Szeged népe erkölcstelen, egyszerűen visszautasítjuk s azt mond­juk, hogy Szeged népének roppant nagy többsége vallásos és jóerkölcsű, minden­esetre azonban nem roszabb, mint más magyar város népe. Az árvíz azonban, fájdalom, a sze­gedi népre nézve a rendkívüli nyomo­rúsággal meghozta az alkalmat, hogy roszabb lehessen. Nem csak egy ismert triviális latin mondás, hanem a tapasztalás is váltig bi­zonyítja, hogy a nyomorúság már magá­ban véve rosz dajkája az erénynek. A súlyos megpróbáltatást csak a művelt s erős lelkek állják ki erkölcsi botlások és sülyedés nélkül; de a nép nagy tö­megétől ezt várni nem lehet; azért te­hát a hatalom kezelőinek kell őrködniök fölötte s lehetőleg megóvniok a morális hanyatlástól. Fájdalom, erre eddig nem igen ter­jedt, mivel hogy nem is terjedhetett, ki a figyelem ; sőt ellenkezőleg, a nyomorral járó kényszerűség, maga a humanizmus által sugall nemes törekvés — a­mely első­sorban az élet fölött őrködött — csak alkalmat nyújtott a rendetlen élet­re, mondjuk ki nyíltan : az erkölcstelen életre , midőn a barakk-életet rendszeresité. Egyik munkatársunk már odavető­­leg érintette ezt a tárgyat s épen ebből a szempontból óhajtását fejezte ki a barakk-élet mielőbbi megszüntetése iránt. Jól tudjuk azonban, hogy ezt a jövő tavaszig megszüntetni nem lehet , de igen­is lehet és kell a barakkírozást megszorítani, másrészt pedig a barak­kokban , magukból az ottlakók jobb elemeiből , bizonyos rendőri szervezetet alkotni, a­mely őrködjék a szerencsétlen nép fölött, hogy még szerencsétlenebbé ne váljék. A humanizmusnak is vannak hatá­rai, a­melyeken ha túlmegy, a társada­lomnak nem hasznot, hanem kárt tesz. Tapasztaltuk ezt már eddig is a hosz­­szúra nyújtott s nem eléggé tervszerűen vitt ingyen élelmezésnél s egyéb humá­nus intézkedéseknél is. A segélyezési módok ma már cél­szerűen rendezve vannak s a jótékony­ság immár nem igen zár ajtót az in­gyenélés hajlamának. Csak a barakk-élet még az, a mely behatóbb rendezést követel — mint föntebb megjegyez­tük — a közerkölcsiség s a közönség érdekében. Jelen fölszólalásunkra első­sorban azon mélyen szomorító elbeszélések bír­tak, a­miket a barakkok fiatalabb né­pének kicsapongásairól hallottunk. Másik ok a közönségnek az az általános pa­nasza, hogy vagy csak hallatlan bérért, vagy sehogy sem kapni cselédet. S ki hallott arról valaha, a­mi most napi­renden van: hogy a nagynehezen meg­kapott, méregdrágán szolgáló s hitvány dolgu cselédek is kéthetenként, hóna­ponként „steigerolnak“, s ha nem emelik följebb a béreket, egyszerűen otthagyják a házaikat s mennek­­a barakkba! Valóságos mizéria ez az amúgy is eléggé sújtott közönségre. Ennek nem szabad így maradnia, így marad pedig, ha erélyes rendszabályokhoz nem nyúl­nak a könyörület révén már-már meg­szokott rendetlen barakk-élet megszorí­tására. Olyanok, a­kik a nép legalsóbb rétegeivel is érintkeznek, beszélik, hogy a barakkok lakói erősen hiszik nemcsak azt, hogy az ő téli lakhelyeikről, hanem hogy a téli élelmezésükről is gon­doskodva lesz. S ez a hit csak annál inkább visszatartja az arravalókat attól, hogy rendes szolgálatba lépjenek. — Ismerünk egy derék polgárt, a­ki az árviz óta vidéken levő családját csak azért nem hozhatja haza, mert nem kap cselédet. Három hét óta keres és nem talál. A barakkokban pedig szá­zával hemzseg a szolgálatra képes és arra való mindkét nembeli fiatalság. Szükséges ezt a népet­ kiábrándí­tani balgatag hitéből s kényszeríteni a rendes, munkás életmódra úgy a saját maga mint a közjó érdekében. Indítványunk tehát az, hogy a ba­rakkokat meg kell tisztítani, a szolgá­latra képes fiatal férfi­ s nőnépet, a körülmények kellő méltatásával, ki kell utasítani. Lesz sipitozás, de ez nem baj. Majd elhangzik. E szigorú rendszabály miatt pedig nyugodt lehet bárkinek a lelkiismerete , mert a­mily igaz, hogy az olyan népség, a­mely visszaél a köz­jótékonysággal, nem érdemel kíméletet, és oly bizonyos, hogy az csak a közjóra fog szolgálni. Jyan megmaradt azon követelése mellett, hogy a bolgár zászló 24 óra alatt eltávolittassék s ezen értelemben szerkesztendő fölhivás készíté­sére szólította föl a titkárt, a melyben Aleko pasa kijelenti, hogy ha ez nem teljesittetik, azon­nal elhagyja az országot s Konstantinápolyba tér vissza. A válság azonban, mely ezen nyilatkozatra beállott, csakhamar véget ért. A milicia pa­rancsnoka a bolgár előkelőknél lépéseket tett s a metropol­tát rávette, hogy Aleko basát meg­látogassa és követelésének eleget tegyen. A me­tropolita hosszas vonakodás után végre engedett és meglátogatta a kormányzót, mi által a válság megszűnt. .'.\g Ez eseménynyel kapcsolatban megemlítjük azt a másik, ennél örvendetesebb eseményt, hogy jul. 27-én az utolsó orosz katona is hajóra szállott Burgaszban, s igy K­e­l­e­t-R­o­m­é­r­i­á­­b­a­n ma már nincs többé egyetlen orosz sem. — A gróf Zichy-Ferraris Vik­tor államtitkár lemondása folytán megürült belügyi államtitkári hivatal vezetésével, mint a „P. N.“ jó forrásból értesül, addig, míg a vég­leges betöltés megtörténik, a belügyminisztérium elnöki tanácsosa, Lukács György miniszteri tanácsos fog ideiglenesen megbizatni. — Zavargások Kelet-Ruuaéliá­­b­a­n. Mint Burgasból sürgönyzik, Filipopolban múlt vasárnap nagy izgatottság uralkodott. Mi­óta a Szolypin tábornok parancsnoksága alatt eddig ott volt orosz csapatok eltávoztak, a Ma­ritza hídján az orosz zászló helyett a bolgár nemzeti szinű zászlót húzták föl. Magas rúdon ott lengett a bolgár zászló, mint a két ország közeli egyesülésének jelképe. Aleko pasa, Ke­let Rumélia kormányzója, nem tűrhette ezt a zászlót, mely a berlini szerződés céljának és szellemének épen nem felel meg, s annak eltá­volítását parancsolta meg. Midőn ezt jószerivel nem tették meg, 25-én a zászlót egyszerűen le­vetette. Erre vagy 400—500 bolgár gyűlt össze a híd környékén s a legnagyobb izgatottság kö­zepette ismét fölhúzták a zászlót. Vitalis, a milicia parancsnoka, személyesen lépett közbe, hogy a fölizgatott kedélyeket csillapítsa; meg­­roncsolta a tömegnek, hogy oszoljon szét, s ki­jelenté, hogy ellenkező esetben a katonaság fog közbelépni. Ennek következtében néhány heves védi bolgár azonnal gyűlést tartott, s azon ta­nakodtak, mint szerezzenek a zászlónak kellő tiszteletet. A metropolita vezetése alatt a kor­mányzósági titkárnál egy küldöttség jelent meg s Vitalis eljárása ellen tiltakozott. Sőt azt be­szélték Filippopolban, hogy a nép között titok­ban fegyvereket akartak szétosztani. A küldött­ség eredménytelenül járt el. Aleko pasa szigo­ Emlékirat a szegedi árviz tár­gyában. Válaszul H­e­r­r­i­c­h Károly min. tanácsos urnak a „Tiszaszaszabályozás és a szegedi vál­ság“ cimű értekezésére. (Folytatás.) És még talán nem is mi vagyunk a leg­szerencsétlenebbek a küzdők között, mert raj­tunk még talán segíthetnek ; de mi lett volna, ha az Isten meg nem hallgatja március 12-én a szentesiek imádságát ? Mert csakugyan az Istennek különös kegyelme mentette meg őket s velök Vásárhely , Makó és Mindszent népét. Hogy segíthetett volna akkor rajtunk az egész ország ? ! S ha legalább mi olyan engesztelő áldozat gyanánt szerepelhetnénk, a­mely meg­szünteti a szerencsétlenségek további sorát! — De nincs hozzá remény s nem is lehet, ha lát­juk a szabályozott Tisza árjának természetét. Mert hogy hol fog az évenként m­a­­gasbodó vitazin kulminálni, arról senki­ne­k fogalma most még nem lehet. Paleocapa még elégnek tartotta, ha az ak­kori legnagyobb vizszin fölött négy láb magas töltés emeltetik Szegednél, a­mi 23" 6" viz­­szinnek felel meg, és 1858-ban a legtekintélye­sebb szakértők, köztök Herich Károly úr is, ki merték jelenteni, hogy az 1855-ikén­él a legroszabb körülmények közt is legföljebb két lábnyival lehet ma­­gasabb a viz, dacára minden hibás Marostor­kolatnak s szűk Tiszamedernek, a mi ismét csak 23' 10" 6'" lett volna ; és ime, a szegedi mérce az idén a petresi szakadáskor, a midőn a Tisza még folyvást áradásban volt, 25' 6"-et mutatott, úgy, hogy ha a szakadás be nem következik, alig­ha el nem éri a petresi magasságot, a 27 lábat! Meddig emeljük tehát a töltéseket ? Talán az István-torony magasságáig ? mint Molnár Pál mondta Passettinek az 1858-iki szegedi gyülé­­sezéskor. Mert bizony ezen az úton haladtunk már a Herrich Károly úrék kegyelméből. Ezer és ezer ölnyi olyan töltésünk van , a mely 8—10 méter magas. Nekünk, a kezdőknek,­­ a mikor Hollandban, a­hol 500 —600 éves töl­tések állanak, három méternél magasabb víz­­oszlopot már csak kivételkép mernek töltéssel védeni ! Da hány társulat van még az alsó Tisza völgyén, a­mely képes is, hajlandó is töltéseit évről-évre emelni a bizonytalan jövő­ reményé­ben ? Vagy talán azt hiszik , hogy a 8 millió tiszai kölcsön minden bajt egyszerre meggyó­gyít ? De arra meg nem gondolnak , hogy azt is vissza kell valakinek fizetni. Ez a Herrich-féle rendszer eredménye , ez­­az, a­mire a világ bámulatát fölhívják ! Ezt állítják oda úgy, mint a magyar mérnöki kar dicsőségét! Pedig bizony elmondhatjuk reá, hogy a tiszaszabályozás mai állapotában nem felel meg annak a célnak, a­mely a kezdeményezők szemei előtt lebegett, értve a nagy mocsáros területek kiszárítását s a hajózás előmozdítását. Elmond­hatjuk tehát, hogy országos nemzetgazdasági szempontból is úgy, a­mint fönnáll, káros! Káros azért, mert: 1) a Tisza árját annyira földuzzasztotta, hogy nemcsak a régi árterek, hanem azoknál sokkal nagyobb kiterjedésben az ősi parti föl­dek is az elbontásnak vannak évenként kitéve a rajtuk épült községekkel és városokkal együtt, és mert ez­által árvíz elleni védekezésre kény­szerí­tette azokat is, a­kik azelőtt attól mentve voltak s a szabályozásnak hasznában nem is részesülnek ; 2) mert nem hogy a mocsárakat kiszári­­tottá és gazdasági művelésre alkalmassá tette volna, hanem a töltések által állítólag mentesí­tett földnek nagyobb részét belvizes területté változtatta, a mely semminemű mivelésre nem alkalmas, és igy mig a hajdan virágzó állatte­nyésztést és a halászatot tönkre tette, kárpót­lást helyettök művelhető föld előállításában nem nyújtott; 3) mert a töltés-építésnek és folytonos ma­gasításnak, de különösen az évenkénti árvízvé­delemnek költségei és egyéb áldozatai oly el­viselhetetlen terhet rónak a mentesített földek tulajdonosaira s a Tiszavölgyön fekvő közsé­gekre és városokra, a­mely biztos vagyoni rom­lásukat idézi elő, sőt nagyrészt már elő is­dézte ; 4) mert a hajózást és a vízi közlekedést semmivel sem mozdította elő, úgy, hogy a Ti­szának és a mellék­folyóknak vízi forgalma most sokkal kisebb, mint volt a szabályozás előtt. És ezt az eredményt állítja oda Herrich Károly úr a világ szakértői elé, hogy bámulja­nak rajta! És teszi ezt akkor, a­midőn ő maga is elismeri, hogy a szabályozásnál a leggorombáb technikai hibák let­tek elkövetve, sőt hogy az egész műve­letnél tulajdonképen nem is a technikai elvek voltak az irányadók, hanem a­­nyereség kér­dése. Igaz ugyan, hogy a hibás műveletekért Herrich Károly úr sohasem vállalja el a fele­lősséget, hanem azt mindig más nyakára tolja , mert, szerinte, hol a BacL rendszer, hol az egyes földbirtokosok magánérdeke, hol Szeged város önzése, hol meg a kis vagy nagy árvizeket adó Úristen volt a hibás.­­ Pedig például azt az egyet el nem tagadhatja , hogy az átmetszések tervezésénél és kivitelénél az övé volt a döntő szó, és mégis az átmetszések szolgáltatják ki a legnagyobb szegénységi bizonyítványt a mérnöki szakértelem dolgában.­­ Mert mit szóljunk az olyan vízépítőről, a­kinek az átmet­szései ma, a szabályozás elkezdése óta 30 év múlva, oly állapotban van­­n­a­k, mint a mieink! Hiszen ha csak a Tisza­­völgyi társulat központi bizottságának idei je­lentését nézzük, hogy tájékozó képet nyerjünk e részben, már el kell ítélnünk az egész mun­kát. E jelentés adatai szerint ugyanis ott van pl. a bereghi társulat mentén hat átmetszés, a­mely föliszapolódott; a bodrogközinél 3, a mely „beiszapoltatott“ ; az örvény abádinál egy, a mely „visszaképződöt“ ; a szalók-bőinél kettőnek „felső torkolatai el vannak iszapolódva“; a tö­­rök-szent-miklósinál egy, a mely „a hibás irány folytán folytonosan iszapolódik“ ; a hevesinél hat, a melyek kevésbé képződnek ; a jobbparti Szolnok - csongrádinál egy, a mely „okvetetlenül segélyt igényel“, mert „különösen torkolata hi­­bás„, s balparti szolnok-csongrádinál szintén egy, a mely oly „hibás“, hogy „a régi medert iszappal rakja be, a nélkül, hogy magát ké­pezné“ ; a bökény-mindszentinél 3, a melyek „nem képződnek“ ; a mindszent-apátfalvinál egy, a mely „erősen romlik“, a vezér­gátakat ma­gasan hágja át a nagy viz s még keresztben is folyik fölöttük; egy meg „azon helyzetben van, mint midőn a vizet először beleeresztet­ték.“ Ne is szóljunk a többiről, mert mindjárt következnének a vedresházi meg a borjasi és bátkai átmetszések , a­melyekről jobb hall­gatni !

Next