Szegedi Híradó, 1881. július-december (23. évfolyam, 147-298. szám)
1881-07-15 / 159. szám
Huszonharmadik évfolyam 1881. 159-ik szám. Péntek, Julius 15-én. • 1.—Szegedi Híradó. POLITIKAI ÉS VEUYESTARTALMU NAPILAP. Megjelen: az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. Előfizetési föltételek: Szegeden házhozhordással és vidékre postán. Egész évre . . . 15 frt — kr. Félévre .... 7 „ 50 „ Évnegyedre . . 3 „ 75 „ Egy hóra ... 1 „ 25 „ Előfizetések legcélszerűbben postautalvány utján eszközölhetők. Szerkesztőségi iroda: hol e lap szellemi részét illető ügyekben értekezhetni. Klauzál tér 209. sz. a. az udvarban balra. Egyes számára, © Ism. Hirdetések dijai: A héthasábos petitsor vagy annak teréért egyszeri hirdetésnél 6 kr. kétszerinél 5 kr., többszörinél 4 kr és minden beiktatásnál 30 kr. kincstári illeték fizetendő. A bizonyítékul kívánandó lapok és a nyugtabélyeg külön fizetendők. A „Nyilttér“ ben a négyhasábos petitsor iktatási dija 15 kr. Hirdetések fölvétetnek a fővárosi és a külföldi nagyobb hirdetésirodákban is. Kiadóhivatal: Burger Gusztáv könyv- és kőnyomdája, könyvkötészete, papirraktára, hova az előfizetési pénzek és hirdetések küldendők. U t ó-c s e t f p a t é. (A színház-ügyben.) I. A holt évadban meg lehet engedni a vezércikkezőnek is, hogy ebben a komoly rovatban egynémely könnyebb thémával foglalkozzék. Említettük volt, hogy a szegedi színházügy, a gorombaságokon kívül, holmi csudabogarakat is termelt egypár fővárosi lapban. Az olvasó engedelmével hát már lássunk ezekből egypárt. Nem épen a legérdekesebb, de a legjellemzőbb ezek közül a „Fellner kontra Fellner“ című, mely a „P. H.“ keddi számában jelent meg. Ebben „Fellner Sándor műépítész“ úr a többi közt imigyen kedélyeskedik: „Nagyon kellemetlenül hatott a közönségre is, de főleg reánk műépítészekre, hogy egy város, mely könyöradományokból épül, — midőn állandó színházat tervez és építtet, — azt idegenre, nevezetesen Fellner bécsi építészre, bízza. Mi okból idegen által ? azt aligha lesz képes megmagyarázni az, kiben a gondolat támadt. Mintha nem akadt volna erre magyar művész is ! A legmagyarabb város, a magyar alföld gócpontjainak egyike, Bécsbe viszi a nemzeti könyöradományok filléreit. Megyőződésem szerint sokat veszítünk tekintélyünkből s sok adakozó megsajnálja Bécsbe vándorló adományát.“ Ilyen alantias nyilatkozattal bajos komolyan foglalkozni. Mi már kifejtettük az okokat, amik az ismert eljárást szerintünk igazolják, de bármely elfogulatlanul gondolkozó szerint is legalább menthetik, hanem persze amit vidéki lap mond, legyen az bár szentül kukorékolva, azt a magas Olympuson csibukoló fővárosi sajtóistenségek figyelmükre dehogy méltatnák, még ha önvédelemről van is szó, amit minden igazságos bíró meg kell hogy hallgasson. Lemondunk tehát arról, hogy akár Fellner úr, akár másnak egyoldalú fölfogáson alapuló szemrehányásait cáfolgassuk. Hanem az mégis különös, hogy akad ember, pláne „műépítész“, a ki azt állítja, — és akad lap, a mely fölveszi — hogy Szeged városa könyöradományokon épül föl. Igaz, hogy a könyöradományok nagyot lendítettek Szeged lakóinak sorsán s jutott azokból építkezésekre is , de hogy nem egészen három millióért könyöradományösszegből a rombadúlt Szeged fölépüljön, ahoz már erős fantázia kell. Úgy látszik, a budapesti Fellner úr mit sem hallott a szegedi építkezési (állami és P. Ll.-féle) kölcsönalapokról s „műépítész“ létére még arról sem, hogy az új házak, egyenlő térfogatokban, háromszor annyiba kerülnek, mint az árviz előttiek értek. Hogy pedig a magy nemzet fiai megsajnálnák a Szegednek juttatott könyöradományt, attól nem félünk, mert nem úgy ismerjük a magyar jellemet, hogy ilyen érzés keblében, bármilyen fővárosi beccre is, támadhatna , hanem az már bizonyos előttünk, hogy Fellner műépítész úr, ha adott, megsajnálta. Ezen nem segíthetünk máskép, mint úgy, hogy mondja meg Fellner úr, mennyit adott Szeged árvízkárosultjainak s mi majd magunk közt összegyűjtjük azt és viszszafizetjük neki. S ha akadnak még társai, jelentsék azok is magukat. Valóban nem mondhatunk mást annak, aki erről az oldalról kerül Szegednek. Ennél kvalifikálhatatlanabb módját a támadásnak keresve sem találhatnának föl. Nem ok nélkül hoztuk ezt föl. Mert a „műépítész“ úr nem az első, aki a könyöradományokat fölhányja Szegednek ; hallottuk ezt már többektől, akik Szegedre egy vagy más okból megaprehendálni méltóztattak, s olyanoktól, akik a nyilvánosság terén a Szeged érdekeivel összeütköző érdekeket védelmeztek. Hiszen a színház-ügyből most fölhangzott hálátlanság vádja sem egyéb, mint indirekt fölhányása a könyöradományoknak. Rút dolog ez nagyon. Hiszen elvégre is Szeged tönkrement lakossága nem kért senkitől könyöradományt, hanem csak elfogadta a kérés nélkül, jó szívvel nyujtotta, s elfogadta mély hálával, a mely a jelen nemzedék kebléből nem is vesz ki soha ; az elfogadást pedig indokolta a nagy szerencsétlenség, a mely földig sújtotta. Hát ebből tőkét faragni, ezt támadási eszközül használni ellenünk nem lovagias, nem keresztényi és nem morális dolog s a ki ezt teszi, aligha segített valaha nyomorba jutott embertársán. A legerélyesebben vissza kell utasítanunk a támadásnak ezt a módját. Ám bírálják eljárásunkat, tetteinket szigorúan ítéljenek el, ha úgy tetszik, de a könyöradományok révén ne akarjanak bennünket kényszeríteni, hogy a saját dolgainkat ne úgy intézzük, amint azt mi jónak látjuk, hanem amint mások akarják , mert ehez nincs joguk. A hála vagy hálátlanság kérdését meg ne keverjék a szegedi dolgokba, midőn annak semmi köze a tárgyhoz, mert ezzel Szeged magyar lakosságában az egész magyar nemzetet bélyegzik meg. Ezt meggondolhatnák azok az urak, akik a nyilvánosság előtt oly könnyen dobálóznak a legsúlyosabb vádakkal. Hja de hát meggondolni valamit! — erre nálunk a legtöbb ember csak akkor mutat hajlandóságot, mikor már elszólta magát vagy oktalant cselekedett, a mikor tehát már — trop tárd . . . . Van még hátra a csudabogarakból , — ezekről még egy második cikkben. — A szélsőbal szövetsége a dákorománokkal. E cím alatt azonban a következő érdekes históriát olvassuk : Az olvasóközönség tudja, minő hazafiatlan cimboráskodást vitt végbe a szélsőbali sajtó a szebeni magyar államellenes oláh konferencia alkalmával a szélső nemzetiségi román párttal. Most újabb adatok bizonyítják, hogy a szélsőbal mint párt is paktált a dakorománizmussal, szövetségre lépvén a szilágycsehi kerületben a szélső nemzetiségi Papp Györgygyel. A tényállást maga a szélbali „Egyetértés“ következőleg adja elő: „A dolog tudtunkra úgy áll, hogy a központ igenis megírta a szilágymegyei pártorgánumoknak, hogy a Papp György ellen nemzetiség ürügye alatt létrehozandó bármely mozgalmat vagy tüntetést helytelennek tart, miután Papp György a függetlenségi pártnak régi és tántoríthatlan tagja s nem szűnt meg az lenni akkor sem, midőn a néptanítókat illető törvény tárgyalásakor fölmerült differenciák folytán a körből kilépett. A központ igenis fölkérte Papp Györgyöt, hogy érvényesítse befolyását Szilágy megyében a függetlenségi jelöltek érdekében s hogy ezt Papp György mikép teljesítette, mutatja az eredmény. Ennyiből áll a románokkal s Papp Györgygyel való paktálás, tudtunkra semmi más nem történt. S mi most is csak sajnálatunkat fejezzük ki a fölött, hogy a szilágycsehi kerületbeli magyarajkú elvtársaink részt vettek Papp György megbuktatásában.“ Hogy pedig ki legyen ez a Papp György, megmondja ugyancsak a szélsőbal kolozsvári közlönye, az „Ellenzék“ következőképen : „Papp Györgyöt a kerület románjai egy időben tövisházi királynak is címezték. Papp György remekül tudta fölhasználni korlátlan uralmát, miben a papok és dászkálók híven segítették s miután rövid év alatt nemzetisége házi boldogságára elszeretett falus szomszéd falubeliéitől potom áron vagy ezer hold földet s épített szép kastélyt, annyira vérszemre kapott, hogy nyilvánosan kezdé hordani a magyar állameszme iránti gyűlöletét. Végre annyira biztosságban rengette magát, hogy nyílt sisakkal állott szembe a magyar eszmével s hirdette a románok uralmát a Feketetengertől a Tiszáig.“ Papp György táborában a választás alatt mind román nemzeti színű zászlók voltak.“ Már most mindezekre a kolozsvári „Kelet“ következőkben mondja el véleményét: „Tehát tagadhatatlan a tény, hogy Papp György a magyar államiság ellensége, a szebeni oláh programm híve és az „Egyetértés“ csak annyiban nevezheti saját pártja tagjának, amennyiben a végrehajtott árulás után a szebeni politikusokat is annak nevezheti. Már most, hogy ez a szövetség és árulás többé el nem tagadható tény, azt bizonyítják az „Egyetértés“nek fennebb idézett szavai. Az „Egyetértés“ nyílt bevallása szerint tehát nem hogy Papp György csatlakozott volna a függetlenségi párthoz, hanem a függetlenségi párt szólított föl, a szilágy csehi magyarság elárulásával, egy nemzetiségi agitátort, aki oláh nemzeti zászlók alatt gyűjtötte össze választóit, hogy a független párti jelöltet diadalra segítse, mert annak fejében ők is segítik az oláhokat, hogy maguk számára külön autonómiával a szebeni programm értelmében megkapják Erdélyt. Sőt ami még ennél vérlázítóbb, a szélbaliak földicsekesznek az eredménynyel, amit Papp György szövetsége kivívott számukra. Ezzel szemben most már az a kérdés, hogy váljon a magyar szélsőbalt erdélyrészi hat képviselője alkotja-e, vagy pedig a Királyhágón túl megválasztott többi 80 vagy hány ? Ha a függetlenségi pártnak az oláhokkal megkötött vérlázító szövetségét az „Ellenzék“ roszalja, akkor hazafial kötelessége rögtön kilépni a függetlenségi pártból és az erdélyrészi magyarság árulóival nem egy pártban működni, hanem ellenük harcolni. Amíg az „Ellenzék“ a magyar függetlenségi pártnak az erdélyi részekben szóvivője, addig előmozdítója és hive az erdélyi magyarság ellen megkötött oláh-magyar szövetségnek. Mert hogy az megvan kötve és egy magyarpárt örök gyalázatára fönnáll, az minden kétséget kizáró való tény.“ A Tuniszból még most sem jelenthetnek annál kedvezőbb hírt, hogy Sfaxot szétlövöldözték. Az inzurgensek erősen védelmezik magukat földhányásból épült sáncaik mögött a páncélos hajók ellen. Szárazföldi támadásra még nem kerülhetett a sor , mert a tuniszi csapatok nem titkolják rokonszenvüket a fölkelők iránt s a franciák közé lecsapó golyókat örömrivalgással fogadják. Könnyen érthető, hogy a franciák megszabadulni igyekeztek e szövetségesektől s csakhamar eltették őket láb alól. Időközben a galoisiek is föllázadtak. A „Moniteur Universel“ egész sorozatát közli az intrigyáknak , melyekkel a konstantinápolyiak a francia Afrikát inzurgálni akarják. A többi között elbeszéli a lap, hogy a szultán néhány nappal ezelőtt a tuniszi beynek egy emisszáriusát fogadta kihallgatáson. Mohammed es-Sadoknak ez a küldötte ezeket mondta volna a szultánnak : a bey nem állhat ellene a francia inváziónak, de nagyon óhajtja, hogy a padisah ne értse félre érzelmeit. Tőle telhetőleg elő fogja készíteni a kedélyeket a megtorlás pillanatára. A tunisziak csak fegyvert és élelmet várnak s ha megkapják, oroszlánok módjára fogják megtámadni az izlám és a kalifa elleneit. — A Görögországnak átengedett terület kiszolgáltatása alkalmából írja a Prov. Corr.: Bizonyosra vehető, hogy a határszabályozási munkát, melyet már tényleg megkezdtek, ezentúl is békességben fogják folytatni és bevégezni. A béke után való általános óhaj lassanként teljesül a berlini szerződés alkalmazása által, mégpedig akként, hogy joggal remélni lehet, hogy a berlini szerződés ezentúl is a még elintézetlen kérdésekre, valamint általános jelentőségére nézve az európai hatalmak közt uralkodó kölcsönös bizalom kapcsául fog szolgálni. Legalább a berlini lapok azt állítják, hogy azon tervről, mely szerint Ausztria-Magyarország, Németország és Oroszország uralkodói találkoznának s hogy ezen a találkozáson az illető külügyminiszterek is részt vennének, a berlini diplomáciai körökben semmit sem tudnak, de azt határozottan állítják, hogy augusztusban Vilmos császár és a mi uralkodónk Gasteinban fognak találkozni. — A három császár-találkozásról szóló hírek, melyek az utóbbi napokban bejárták a lapokat, alaptalanoknak bizonyulnak. — A csehek és magyarok. A prágai Pokrok, a P. Lloyddal polemizálva, azt mondja, hogy a magyar lapokról általában csak hálával szólhat. A magyar lapok két év óta teljes tárgyilagossággal viseltettek a Taaffekormány iránt és ugyanígy jártak el a magyar döntő körök és ez kötelességévé teszi a cseheknek, hogy hasonló eljárást tanúsítsanak a magyarok irányában. A vidékről. Tátrafüred, jul. 12. Ma éjjel hagyták el Tátrafüredet a Budapestről jött irók, tudósok és művészek, kik összesen 140-en tegnap 9 óra után nagy esőben érkeztek ide és a Tátra magaslatait az előtte való éjjel leesett hóval beborítva láthatták, azonban dél felé kirándulást tehettek a hegyek közé s onnét visszatérve nem győzték eléggé dicsérni e bájos és regényes vidék szépségeit. A szepes-olaszi bank, mint fürdőtulajdonos, nemzeti lobogókkal diszite föl a házakat, úgy az „Isten hozta“ fölirattal ellátott szép diadalkaput is s tiszteletükre 200 terítékre fényes banketet rendezett, amely 7 óráig tartott, utána pedig éjfélig húzódott a táncvigalom. A banketen a pezsgőpalackok durrogásai között megindultak a szebbnél szebb pohárköszöntések — az írók részéről az uralkodó királyi családra, a tulajdonos bankra s a Kárpát-egyletre a fürdőben időző vendégek részéről Oltványi Pál prépost s pápai kamarás jön fölkérve, hogy a budapesti vendégeket nevükben felköszöntse, ki is e megbízatást a legfényesebb eredménynyel teljesité , szokott élces és humoros előadásában visszapillantott a német korszakban élő írók állapotára, összehasonlítván azt a mostanival, amazt siró, emezt örvendő korszaknak mondás e változást egyebek közt a koronázott király és királyné befolyásának tulajdonítván, Vörösmarty Fóti dalát egy új verssel egészíté ki. Az írókat mint kollegáit említvén föl, arra kérte föl, hogy visszatérve kedves otthonukba, az irodalmi és művészeti pályán tovább haladva neveljék és szaporítsák benn és künne szép magyar haza hírnevét és dicsőségét, magasztalva ezentúl is a keresztény és honfiúi erényt, de ostorozva ezentúl is ennek elleneit, azonban soha el nem felejtve azt, amit egy másik koszorús költő mond, hogy minden állam boldogságának talpköve a tiszta erkölcs. Horatiusból idézett szép versekkel kimutatá, hogy az írók és művészek halhatatlanok : óhajtja, hogy műveik is hasonló dicsőségre vergődjenek. Leírhatatlan a lelkesedés, amit a remek toaszt előidézett; a budapesti vendégek a prépost úr és az általa képviselt kath. klérus részére a legmelegebb kivonatukat nyilvánították ; különösen kiemelték a magyar kath. papságnak úgy a múltban mint a jelenben s minden időben és alkalommal tanúsított hazafias érdemeit. A 7 órakor föloszlott lakoma után majdnem éjfélig tartott a táncvigalom, melyben a Szegedről a pesti vendégekkel együtt érkezett szegedi urak is: Horváth Lajos bankigazgató, Kalmár István ügyvéd és Porzsolt Gyula állami tisztviselő tevékeny részt vettek. Éjfél felé visszatértek a budapesti vendégek Poprádra, ahonnét ma a híres csorbas tóhoz rándultak ki. Valamint ezek, úgy a német hírlapoknak ez ünnepélyre megjelent tudósítói örömmel fogják hirdetni mindenütt nemcsak e vidék bájait, hanem azt a szíves vendégszeretetet is, amelyben itt és körútjukban mindenütt találkoztak. Az utóbbiak felköszöntőikben ennek tanúságát hálájuk nyilvánításában már itt is kifejezték az által, hogy pohárköszöntőiket e szavakkal fejezték be : „Éljen a magyar haza!“ Egy tourista. Nákófalva, jul. 12. T. Szerkesztő ur! Folyó hó 10-én Nákófalva község polgárainak nagy része azon hírre, hogy Joannovits István, Nagy-Kikinda kerületének