Szegedi Híradó, 1892. október-december (34. évfolyam, 236-313. szám)

1892-12-03 / 289. szám

szatnak. A levegő tiszta és kellemes volt és amint a főuri társaság a színhelyre ért, pompás téli tájkép fejlődött ki előttük. A vadászterület hatását jelző Tisza füzesei és a pusztaszeri erdő fái zúzmará­val, dérrel fedettek és amint reggel 9 óra­kor kibukkant a nap, ezüstös prizmákon törtek meg hideg sugarai. A zörgő haraszt, amoda lejebb a szittyós lapos teli volt jéggel, hóval és ahonnan a szél elfutta a nauri napokban le­esett havat, ott is fehér volt a talaj a le­esett dértől. A vadászat színhelye a mindszenti Tiszatöltés őrháztól kezdődőleg a puszta­szeri erdőig bezárólag volt kijelölve. A kora reggeli órákban az uradalmi déli fiatalság és a vadászszemélyzet veze­tése mellett kivonultak a hajtók, mintegy 600-an és a kijelölt vonalon helyeiket el­foglalták, ami körülbelül reggeli 9 óráig tartott. Kilenc óra után csakhamar megérke­zett a nagyúri társaság Ferencz Ferdinánd főherceg és a házi­gazdával élükön. Miután a főurak nevezetesen F­e­­rencz Ferdinánd főherceg, A­p­p­o­­n­y­i Géza gróf, P­r­ó­n­a­y báró hadsegéd, Dolorescó gróf, Fürstenberg gróf, Traun gróf és a házigazda a már előre kijelölt helyeiket elfoglalván, a vadásza­t kezdetét vette. A rengeteg vadkő területen már a vadászat kezdetén nagy számmal mutatkoz­tak a nyulak és már a kitűzött terület felénél is százával kerültek a tapsifülesek egy-egy vadász előtt terítékre; a java azon­ban a végpontnál kifeszített hálónál követ­kezett, amidőn a három, sőt négy fegyver­rel dolgozó vadászoknak sem győztek ele­get tölteni, hogy a lövésre jövő nyulakat méltóan fogadhassák. A vadászat körülbelül 3­ 2 órakor ért véget, amidőn a térítőkön 1956 nyúl, 48 fácán, 23 fogoly,­­ őzbak, 1 drb róka fe­küdt s amely összegből maga a főherceg 581 nyulat, 11 foglyot, 21 fácánt és 1 drb rókát ejtett el. Dacára annak, hogy I. Ferdinánd ő fensége a vadászat kezdetén nem a legjob­ban érezte magát, a végén azonban kije­lentette, hogy igen jól mulatott s mint igazi vadász, bámulatos ügyességgel és ki­tartással lődözte a vadakat és nem egy esetben történt, hogy négy fegyverének 8 csö­vével 8 nyulat küldött ki az árnyék­világból. Megemlítem még, hogy a tegnapi va­dászaton, amelyen ő fensége részt nem vett, már 1027 nyulat lőttek és néhány drb fog­lyot és fácánt s a holnap és holnaputáni vadászaton még összesen 3 ezer drb nyulra lehet számítani, ha az idő és a főurak ke­délye a mai marad. Riporteri kötelességemnek — mely­hez e véletlen juttatott — ezzel eleget té­vén, még megjegyzésre méltónak tartom, hogy ő fensége jól beszéli a magyar nyelvet. U. i. már soraim zártán jut egy s más eszembe. Többi között, hogy egypár vállalkozó fotographus is lerándult Pest­ről és a magas úri társaságot különböző helyzetben levette. Úgy látszik ő fenségé­nek nem esett terhére ems ténykedése az élelmes művészeknek. ő fensége teljes megelégedését nyil­­vánitotta a házigazdának, akit a magas el­­ismerés láthatólag kellemesen érintett, de az is igaz, hogy itt meg volt és meg van téve minden, mi egy vadászat sikerét biz­tosítja és mindenki örömmel pontosan tel­jesíti kötelességét az utolsó hajtóig, mert az is tudja, hogy talpig urat szolgál. A „SZEGEDI HÍRADÓ“ TÁRCÁJA. A mama. A mama, meg a papa ketten ülnek a szobában. — Hidd el lelkem, boszankodom, vég­­hetetlenül boszankodom. — Miért ? — Miért ? Még azt mered kérdeni, midőn neked is velem együtt kéne boszan­­kodnod. — De kedvesem, nagyon szívesen bo­szankodom, csak mondd meg, adj tárgyat hozzá, nevetni már úgy is eleget nevettem ma a színházban. — Tárgyat, hát nem elég tárgy, nem elég médium ez a vakmerő Láncy Imre... — Lánczy Imre ? Az nagyon derék, csinos fiatal ember. — Ehol van, ahelyett, hogy nekem adnál igazat, annak a nagy kamasznak adsz igazat és a­helyett, hogy velem együtt boszankodnál vakmerőségén, meg dicséred. — Én nem találok semmi vakmerő­séget abban, ha egy tisztességes fiatal em­ber megkéri annak a leányzónak kezét, akit szeret. — Még a mi leányzónk kezét is. — Miért ne ? — Persze, mert uraságod is ép olyan vakmerő volt, ha visszaemlékezni bátor­kodom. — Ah lelkem, ne szaggasd fel a régi sebeket . . . — Micsoda, hogy mondta, sebeket ? — Pardon nem sebek, mert hisz seb­ zett szivem te meggyógyitod, itt adtál rá jótékony irt. — Most is oly hamis vagy mint ré­gen voltál. — De te lelkem, megengedj, nem vagy ám oly kedves, szeretetre méltó már . . . — Mit, talán már meguntál ? Ta­lán . . . — Oh nem velem szemben. Nekem még most is az vagy, ki ezelőtt 18 évv­el, a rózsaszínű években, kedves, aranyos. De, de, a cselédekkel szemben mond­tam lelkem. — Az már más. Tehát, amint mon­dom, a fiatal emberek vakmerők. Úgy lát­szik, minden időben egy és ugyanazok. Az idők változnak, de ők nem változnak az időben. Mint te, amily vakmerően beállí­tottál hozzánk és kezemet megkérted, oly vakmerő volt Lánczy Imre is ma, midőn Lilikének kezét megkérni bátorkodott. — És amily vakmerő volt boldogult apósom, az én szeretett feleségemet mind­járt nekem oda ígérni, és oly vakmerő le­szek én is és oda adom Lilikénket Lánczy Imrének. — Úgy, hát te oda adod. És ha te igen, én pedig nem adom ! Férj uram gondolkodott egyet. — Hát akkor, igen, akkor Liliké nem lesz a Lánczy Imréé. — Az már más, így azt tapasztalom, hogy te az én engedelmes, kedves, jó férjem vagy, aki mindig voltál. A férj sóhajtott és mintha a papucs kormányról mormogott volna valamit a fo­gai közt. — Mert hát nézd, jól meg kell gon­dolni a dolgot. Lányunk jövő boldogságá­ról kell gondoskodnunk és azt úgy meg­építenünk, hogy jöjjön bármi vihar, bármi vész, meg ne moccanjon annak egy ci­­tekje se. — Én is azon véleményen vagyok. — Látod, első­sorban is Lánczy Imre nagyon szegény fiatal ember. — Elég baj az neki. — Vagyona nincs semmi. — De van jövője. — Ilyen ellenvetéseket nekem ne tégy ! Hát ilyen rövid gondolkodásúnak ismersz engem, hogy ne tudjam, hogy jövő van ? Minden embernek van jövője. Neked is volt. Te is jövőre házasodtál. — Igen, arra, de tehetek én arról, hogy­ nem lehettem semmi ? — Nos és ha nekem nem lett volna az a 300 hold földem, ugyan mivé lettünk volna ? A papa büszkén állott meg a mama előtt. — De most már háromszázból hatszáz lett ám ! — Igen, az én bölcs kormányom alatt. Nos, hát ha a mi Lilikénk egész szegény lenne, miből tartaná el az a fiatal megyei aljegyző, mi ? Abból a pár száz forintból, ami szivarra is kevés neki. A papa ellentmondani bátorkodott. — De lelkem, ne tegyünk fel semmit. Inkább vegyünk el a mienkből és adjunk nekik . . . — Mienkből? . . . — Nem, nem, a tiedből! —• Ha egy fiatal ember házasodni SZEGED1 híradó. Szombat, Uigz. december 3 Koholmány, Se zászló, se semmi ? Mit ér az ilyen alkot­mányos «küzdelem» ahol az ember még csak el sem kurjanthatja magát nagy szive szerint, mert az a szemfüles rendőrség még «brutalitást» követ el rajta. Pártünk keze lába most van igazán elemében. Fokozott ügy buzgalommal d­r­ó­t­o­z a össze az • aktaszerű” választás urnáját, mely honi gö­­röncsér­ munka lévén, a téli összekopódáskor egy kis léket kapott. Node az baj, majd kiköszörüljék azt a csor­bát most rangosan. Ne mondja senki, hogy nem vagyunk ér­demesek arra a megkülönböztetett tisztességre hogy saját külön szegedi miniszterünk vagyon a felséges király személye körül. Már csak mindig meg volt a magyar em­bernek az a jó szokása, hogy szeretett egye­nesen járni s ha valami baja, sérelme talál­kozott, megmondani szembe az ő közös jó atyá­nak a királynak. Persze, hogy ennek az útja módja manap­ság már nem olyan patriarchálisan egyszerű, mint annak idejében vala, mikoron még kiki, a mije épen volt, báránynyal, kalácscsal, sajttal kedveskedett az igazságos Mátyásnak. Hanem azért ma is minden földi­­kegyelem jóságos kutforrása a korona s bizony nem kis megnyugvás az a gondokkal küszködő ember­fiának, hahogy az ő legjobb barátja kerül oda legvalóságosabb belső titkos tanácsosnak. Najszen elbújhat most T­emesvár, mely eddig olyan nagyra volt a miniszter követével. Az már fuir. A mienk pedig még csak most kezdi. Mint minden szegedi választásnál, ezúttal is n­agy szerepet játszik az a speciális alföldi né­pies motívum, melynek neve «koholmány» Az első «koholmánya volt az a hirlelés, hogy az a latere miniszter n­e­m l­e­h­e­t egyszers­mind k­é­p­v­i­s­e­lő. Melyik értelmes ifjú publicista szopta ki ezt a balgatagságot beszédes kis ujjából, az vol­­taképen nem tudatik. Ám az bizonyos, sokakban gerjesztett oktalan reményt, alaptalan félelmet, míg maga Szeged «veterán» képviselője szét nem vágta a maga nyilatkozatával az egé­sz za­varosan gomolygó ködöt. Persze, hogy egy kis közjogi ismeret nem ártana a modern «hasból» politikusok­nak sem.

Next