Szegedi Híradó, 1892. október-december (34. évfolyam, 236-313. szám)
1892-12-03 / 289. szám
szatnak. A levegő tiszta és kellemes volt és amint a főuri társaság a színhelyre ért, pompás téli tájkép fejlődött ki előttük. A vadászterület hatását jelző Tisza füzesei és a pusztaszeri erdő fái zúzmarával, dérrel fedettek és amint reggel 9 órakor kibukkant a nap, ezüstös prizmákon törtek meg hideg sugarai. A zörgő haraszt, amoda lejebb a szittyós lapos teli volt jéggel, hóval és ahonnan a szél elfutta a nauri napokban leesett havat, ott is fehér volt a talaj a leesett dértől. A vadászat színhelye a mindszenti Tiszatöltés őrháztól kezdődőleg a pusztaszeri erdőig bezárólag volt kijelölve. A kora reggeli órákban az uradalmi déli fiatalság és a vadászszemélyzet vezetése mellett kivonultak a hajtók, mintegy 600-an és a kijelölt vonalon helyeiket elfoglalták, ami körülbelül reggeli 9 óráig tartott. Kilenc óra után csakhamar megérkezett a nagyúri társaság Ferencz Ferdinánd főherceg és a házigazdával élükön. Miután a főurak nevezetesen Ferencz Ferdinánd főherceg, Apponyi Géza gróf, Prónay báró hadsegéd, Dolorescó gróf, Fürstenberg gróf, Traun gróf és a házigazda a már előre kijelölt helyeiket elfoglalván, a vadászat kezdetét vette. A rengeteg vadkő területen már a vadászat kezdetén nagy számmal mutatkoztak a nyulak és már a kitűzött terület felénél is százával kerültek a tapsifülesek egy-egy vadász előtt terítékre; a java azonban a végpontnál kifeszített hálónál következett, amidőn a három, sőt négy fegyverrel dolgozó vadászoknak sem győztek eleget tölteni, hogy a lövésre jövő nyulakat méltóan fogadhassák. A vadászat körülbelül 3 2 órakor ért véget, amidőn a térítőkön 1956 nyúl, 48 fácán, 23 fogoly, őzbak, 1 drb róka feküdt s amely összegből maga a főherceg 581 nyulat, 11 foglyot, 21 fácánt és 1 drb rókát ejtett el. Dacára annak, hogy I. Ferdinánd ő fensége a vadászat kezdetén nem a legjobban érezte magát, a végén azonban kijelentette, hogy igen jól mulatott s mint igazi vadász, bámulatos ügyességgel és kitartással lődözte a vadakat és nem egy esetben történt, hogy négy fegyverének 8 csövével 8 nyulat küldött ki az árnyékvilágból. Megemlítem még, hogy a tegnapi vadászaton, amelyen ő fensége részt nem vett, már 1027 nyulat lőttek és néhány drb foglyot és fácánt s a holnap és holnaputáni vadászaton még összesen 3 ezer drb nyulra lehet számítani, ha az idő és a főurak kedélye a mai marad. Riporteri kötelességemnek — melyhez e véletlen juttatott — ezzel eleget tévén, még megjegyzésre méltónak tartom, hogy ő fensége jól beszéli a magyar nyelvet. U. i. már soraim zártán jut egy s más eszembe. Többi között, hogy egypár vállalkozó fotographus is lerándult Pestről és a magas úri társaságot különböző helyzetben levette. Úgy látszik ő fenségének nem esett terhére ems ténykedése az élelmes művészeknek. ő fensége teljes megelégedését nyilvánitotta a házigazdának, akit a magas elismerés láthatólag kellemesen érintett, de az is igaz, hogy itt meg volt és meg van téve minden, mi egy vadászat sikerét biztosítja és mindenki örömmel pontosan teljesíti kötelességét az utolsó hajtóig, mert az is tudja, hogy talpig urat szolgál. A „SZEGEDI HÍRADÓ“ TÁRCÁJA. A mama. A mama, meg a papa ketten ülnek a szobában. — Hidd el lelkem, boszankodom, véghetetlenül boszankodom. — Miért ? — Miért ? Még azt mered kérdeni, midőn neked is velem együtt kéne boszankodnod. — De kedvesem, nagyon szívesen boszankodom, csak mondd meg, adj tárgyat hozzá, nevetni már úgy is eleget nevettem ma a színházban. — Tárgyat, hát nem elég tárgy, nem elég médium ez a vakmerő Láncy Imre... — Lánczy Imre ? Az nagyon derék, csinos fiatal ember. — Ehol van, ahelyett, hogy nekem adnál igazat, annak a nagy kamasznak adsz igazat és ahelyett, hogy velem együtt boszankodnál vakmerőségén, meg dicséred. — Én nem találok semmi vakmerőséget abban, ha egy tisztességes fiatal ember megkéri annak a leányzónak kezét, akit szeret. — Még a mi leányzónk kezét is. — Miért ne ? — Persze, mert uraságod is ép olyan vakmerő volt, ha visszaemlékezni bátorkodom. — Ah lelkem, ne szaggasd fel a régi sebeket . . . — Micsoda, hogy mondta, sebeket ? — Pardon nem sebek, mert hisz seb zett szivem te meggyógyitod, itt adtál rá jótékony irt. — Most is oly hamis vagy mint régen voltál. — De te lelkem, megengedj, nem vagy ám oly kedves, szeretetre méltó már . . . — Mit, talán már meguntál ? Talán . . . — Oh nem velem szemben. Nekem még most is az vagy, ki ezelőtt 18 évvel, a rózsaszínű években, kedves, aranyos. De, de, a cselédekkel szemben mondtam lelkem. — Az már más. Tehát, amint mondom, a fiatal emberek vakmerők. Úgy látszik, minden időben egy és ugyanazok. Az idők változnak, de ők nem változnak az időben. Mint te, amily vakmerően beállítottál hozzánk és kezemet megkérted, oly vakmerő volt Lánczy Imre is ma, midőn Lilikének kezét megkérni bátorkodott. — És amily vakmerő volt boldogult apósom, az én szeretett feleségemet mindjárt nekem oda ígérni, és oly vakmerő leszek én is és oda adom Lilikénket Lánczy Imrének. — Úgy, hát te oda adod. És ha te igen, én pedig nem adom ! Férj uram gondolkodott egyet. — Hát akkor, igen, akkor Liliké nem lesz a Lánczy Imréé. — Az már más, így azt tapasztalom, hogy te az én engedelmes, kedves, jó férjem vagy, aki mindig voltál. A férj sóhajtott és mintha a papucs kormányról mormogott volna valamit a fogai közt. — Mert hát nézd, jól meg kell gondolni a dolgot. Lányunk jövő boldogságáról kell gondoskodnunk és azt úgy megépítenünk, hogy jöjjön bármi vihar, bármi vész, meg ne moccanjon annak egy citekje se. — Én is azon véleményen vagyok. — Látod, elsősorban is Lánczy Imre nagyon szegény fiatal ember. — Elég baj az neki. — Vagyona nincs semmi. — De van jövője. — Ilyen ellenvetéseket nekem ne tégy ! Hát ilyen rövid gondolkodásúnak ismersz engem, hogy ne tudjam, hogy jövő van ? Minden embernek van jövője. Neked is volt. Te is jövőre házasodtál. — Igen, arra, de tehetek én arról, hogy nem lehettem semmi ? — Nos és ha nekem nem lett volna az a 300 hold földem, ugyan mivé lettünk volna ? A papa büszkén állott meg a mama előtt. — De most már háromszázból hatszáz lett ám ! — Igen, az én bölcs kormányom alatt. Nos, hát ha a mi Lilikénk egész szegény lenne, miből tartaná el az a fiatal megyei aljegyző, mi ? Abból a pár száz forintból, ami szivarra is kevés neki. A papa ellentmondani bátorkodott. — De lelkem, ne tegyünk fel semmit. Inkább vegyünk el a mienkből és adjunk nekik . . . — Mienkből? . . . — Nem, nem, a tiedből! —• Ha egy fiatal ember házasodni SZEGED1 híradó. Szombat, Uigz. december 3 Koholmány, Se zászló, se semmi ? Mit ér az ilyen alkotmányos «küzdelem» ahol az ember még csak el sem kurjanthatja magát nagy szive szerint, mert az a szemfüles rendőrség még «brutalitást» követ el rajta. Pártünk keze lába most van igazán elemében. Fokozott ügy buzgalommal drótoz a össze az • aktaszerű” választás urnáját, mely honi göröncsér munka lévén, a téli összekopódáskor egy kis léket kapott. Node az baj, majd kiköszörüljék azt a csorbát most rangosan. Ne mondja senki, hogy nem vagyunk érdemesek arra a megkülönböztetett tisztességre hogy saját külön szegedi miniszterünk vagyon a felséges király személye körül. Már csak mindig meg volt a magyar embernek az a jó szokása, hogy szeretett egyenesen járni s ha valami baja, sérelme találkozott, megmondani szembe az ő közös jó atyának a királynak. Persze, hogy ennek az útja módja manapság már nem olyan patriarchálisan egyszerű, mint annak idejében vala, mikoron még kiki, a mije épen volt, báránynyal, kalácscsal, sajttal kedveskedett az igazságos Mátyásnak. Hanem azért ma is minden földikegyelem jóságos kutforrása a korona s bizony nem kis megnyugvás az a gondokkal küszködő emberfiának, hahogy az ő legjobb barátja kerül oda legvalóságosabb belső titkos tanácsosnak. Najszen elbújhat most Temesvár, mely eddig olyan nagyra volt a miniszter követével. Az már fuir. A mienk pedig még csak most kezdi. Mint minden szegedi választásnál, ezúttal is nagy szerepet játszik az a speciális alföldi népies motívum, melynek neve «koholmány» Az első «koholmánya volt az a hirlelés, hogy az a latere miniszter nem lehet egyszersmind képviselő. Melyik értelmes ifjú publicista szopta ki ezt a balgatagságot beszédes kis ujjából, az voltaképen nem tudatik. Ám az bizonyos, sokakban gerjesztett oktalan reményt, alaptalan félelmet, míg maga Szeged «veterán» képviselője szét nem vágta a maga nyilatkozatával az egész zavarosan gomolygó ködöt. Persze, hogy egy kis közjogi ismeret nem ártana a modern «hasból» politikusoknak sem.