Szegedi Híradó, 1892. október-december (34. évfolyam, 236-313. szám)

1892-10-09 / 243. szám

Ha már nincs kilátásunk rá, hogy a hadsereg köréből számkivetik a pár­viadalt és így a polgárok közül is ki­­megyen a divatból. Magunknak és köz­tünk­ első­sorban a Curiának ilyen in­tézkedésekkel kell azt megnehezíteni, fékezni. A törvény tiszteletére irányzott ilyen ítéletek közmegnyugvást, közmeg­elégedést keltenek az országban és az azokban kifejezésre jutott fenkölt gon­dolkozás által mindnyájunkat, jobbakká tesz bennünket s vállvetve sorakozunk a törvény tisztelésének védelmére. Dr. Csere Ede. Beszámoló. Mivel az a legújabb szegedi szokás, hogy a második kerület népszerű fiatal képviselője le­hetőleg minden héten beszámol lelkes ta­nyai választóinak az ország dolgai felől, ilykép fölöslegessé tévén nekik az újságolvasást; bátorságot veszek magamnak én is s egy heti kritikusságom eredményeiről előterjesz­tem ezennel a mérleget, zárszámadást. Mindenekelőtt konstatálom, hogy a közön­ség bizalommal viseltetik az új aera iránt, ami a bérletek számottevő szaporulatában nyilatkozik meg. Másodszor jelzem, hogy a rendszer­­változás igazán alapos. Makó kitűnő s­z­í­n­é­s­z volt, de gyönge direktor. Utódjáról az a vélemény, hogy Somogyi kitűnő direktor, de . . . Ebből következik, hogy Makó tavaly a társulat leglustább színésze volt, míg Somogyi az idén a legszorgalma­sabb. A mi véleményünk az, hogy a direktor di­rigáljon, a színész j­á­t­s­z­i­k. Somogyi okos ember, majd megbékül ezzel a helyzettel. A társulat operetteje erős, a drámája gyenge. Már az első héten műsorváltozás, szerep­csere s más efféle kelletlen apróság zavarta meg a jó hangulatot, ami mindarra int, hogy a di­re­k­t­o­r álljon a helyére s vaskézzel ragadja meg a színház gyeplőit, amelyeket a fegyelmez­­hetetlen színésznép százfelé húz, ha nem érzi, hogy féken tartják. Meginterviúvoltuk egyik helybeli állam­férfiunkat az aggasztó helyzet igazi mivolta iránt. A kérdezett jeles egyéniség rendület­len nyugalommal felelte tudakozódásunkra: — Erős a hitem, hogy soha sem lesz­­m­i­n­i­s­z­t­e­r-v­á­l­s­á­g». Tanúm reá Z­o­m­­b­o­r­y szenátor. P­ D. Rémár­si kerek halom. — Irányi Dezső rajta. — fF­olytatás.) De lesz-e erő, mely a gonosz Gáti Istvánt rá fogja birni, hogy ne akadályozza a gyermekek boldogságát, hogy megszűn­jék a régi gyülölség, és helyet engedjen a szeretet édes melegének ? Milyen szép lenne az, ha Gáti István magába szállva és megbánva bűneit, jóvá­­tenné gyermekében azokat. De nagyon csalatkozott Dán Pál, azt hitte, hogy Gáti Istvánban az emberi érzé­sek felül fognak kerekedni. Szegény jó öreg Dán Péter. Fiáért, akit mindenek felett szeret, megtette, hogy átlépte küszöbét a legna­gyobb ellenségének, kitéve magát a le­­aláztatásnak. Dán Pál türelmetlen kezdett lenni. A többnyire naptárak lapjaira írt lim-lomokat összeszedte és visszatette a szekrénybe. Maga pedig kiment apja elé, nem győzve már bevárni jövetelét. Azok után, amit olvasott, a remény minden szála elszakadt szívében, hogy Gáti Vera valaha az övé legyen. De a fiatal szív csak remél és azon gondolatra, hogy apja jó hírt hoz, meg­dobbant szive édes örömben. Felment a kerek halomra, hogy on­nan jobban lásson. Nem látja még apja fogatát, de látta a szép fehérre meszelt Gáti tanyát, onnan alól a laposból. Ide villogott az, de Dán Pali csak azt látta, aki a tanyában most ép úgy gon­dol­t reá, mint ő a leányra. Őszi nap sütött le még melegen a tájra, a tarlón szerte jószágok legelésztek. Emitt-amott még hallatszott pity­­palaty szó, de látszott a vidéken, hogy az ősz hideg éjszakái rá nehezedtek a füvekre. A rétre a bikanyál kezd szőni hóle­­pelt és szürke ködös az alsó tájék, mintha nehezedne erre a levegő. Lassankint megtörik az őszi napnak is gyenge ereje és áléivá küzdenek a su­garak a ködös párákkal, melyek végre el­nyelik a szikrázó sugarakat és bámul a sö­tétségtől a határ. Gulya kolompja mélázva h­ígat el, néptelenek lesznek a tarlók és ember, jó­szág húzódik közelebb tanyákhoz, kará­mokhoz , jó most odabenn az enyhe meleg. Dán Péter észre sem vette, hogy be­esteledett. Ott állt a halom tetején, mint egy élő tilalomra, még mindig gondolkozva, mi­dőn egyszerre kocsizörgésre ébredt fel. Szaladt le a halomról, be egyenesen a tanyába. Épen akkor ért oda az öreg Dán Pé­ter kocsija is. Pál lesegítette apját a kocsiról és mindketten bementek a tanyába. Pál gyertyát gyújtott és amint a gyertya világánál meglátták egymást, na­gyot néztek. — De halvány vagy, édes fiam, csak nincs valami bajod ? ? — Nincs. De én inkább apámat féltem. — Hát én meglettem csúfolva, fiam. Pál sajnálni kezdte apját. — És mindez én miattam. — Nem baj. Gáti Istvántól nem az első eset, hogy így megbántott. — Jobb lett volna, ha magam me­gyek és nem apámat küldöm. — Jobb így. Még amúgy tán valami baj is eshetett volna. — Tán csak nem bántotta apámat, mert akkor jaj neki! — kiáltott föl Pál és fölemelkedett. Apja csitította. — Hagyd el. Annyira nem ragadtatta el magát. Hanem mindössze ajtót mutatott. Pál szivét facsarni kezdé a bánat, így okozója lett apja lealáztatá­sának. SZEGEDI híradó, Vasárnap, 1892. október 9. Kérünk kevesebb díszelőadást és több jó darabot. Látni akarjuk a «nagy» színészeket nem epizód-szerepekben, ellenben S­á­r­d­i tatát csakis azokban. Óhajtjuk, hogy a színpad egy nagy, díszes szőnyeggel betakartassék a szalondarabokban, mert a mostani tenyérnyi pokróckákkal siral­mas egy látványt nyújt. Szeretnék, ha a súgó mérsékelné oda­adó ügybuzgalmát s ennélfogva az előadó sze­mélyzet rá lenne utalva a szere­p­tanulás keserves kenyerére. Mivel pedig szembeszökőn az o­p­e­r­e­té­­b­e­n vagyon a társulat erejének javarésze, cél­szerűen cselekednék a direktor, ha nem szorí­taná ezt az üldözött műfajt a gyenge vígjátékok gyarló sikerű kísérletezésével. Látni való, hogy mindezen kifogások ki­sebb jelentőségű, jórészt könnyen orvosolható bajokra, mulasztásokra vonatkoznak. Mivel meg vagyunk róla győződve, hogy a segítség sem az igazgató figyelmén, sem tehet­ségén nem múlik , az első hét mérlegét aránylag kedvező eredménynyel zárhatjuk le. Somogyit olyan jó h­í­r előzte meg Szegeden, hogy kizárólag ennek köszönheti ezt a szép nagy színházat. Nem is kell egyebet tennie, csak azokat a szolid, kipróbált jóságú direktori elveket, me­lyekkel eddig Győrött, Sopronban olyan szépen boldogult, valamivel szélesebb alapokra fektetve, nagyobb arányokban, magasabb nívón érvénye­sítenie. Az első szezon alatt tisztába jöhet a sze­gedi színház igényeivel, aztán egy olyan ügyes, szerencsés kezű direktornak gyermekjáték lesz ezen kívánalmakhoz mérten rendezni be a maga dolgait. Jelenlegi társulatának az a hibája, hogy míg egyes, eléggé lényeges hiányok mutat­koznak, addig másrészt túl van terhelve merő­ben fölösleges tagokkal. Ezt az aránytalanságot úgy a közönség, valamint a saját jól felfogott érdekében kívána­tos lesz kiegyenlíteni. Igen jó volna, ha Somogyi követné már most azt a régi jó rendszert, hogy sorba mindegyik első rendű tagjának alkalmat nyújtana arra, hogy valamelyik sors­­szerepében hozzá­­férkőzhessék a nagy publikum tetszéséhez. Ez nem csak a színész ambícióját, hanem a közönség érdeklődését is nagyban szokta ser­kenteni. Egyébként annyit már ma is bátran kons­tatálhatunk, hogy a jó hírű új direktornak a társulata is jobb a h­i­r­é n­é­l. • A kolera. Szeged, okt. 9. Most már egészen komoly alakot öltenek a szegedi kolerás hírek. De még mindig nem adnak elég alapot az aggoda­lomra. Még várjunk megijedni, szerencsére sok időnk van még hátra. Az eddigi egyet­len, az is csak vélelmezett kolera-halál, melynek Nagy Gábor munkás esett áldoza­tul s melynél most már, a tegnapi bonco­lás eredménye után, valószínűnek vehető a k­o­m­m­a-b­a­c­i­t1­u­s­o­k je­len volta, csak fokozottabb védekezésre, a hatósági és közegészségi intézkedések még szigorúbb, lelkiismeretesebb betartá­sára ösztönözze a város közönségét, ébe­rebb figyelésre azokat, kiknek most való­ban kezükben van közegészségünk, de ne szolgáltasson okot a szükségtelen, káros következm­ényekkel járható, még mindig korai remegésre. Városszerte a mai napig sikerült «meg­fogni a kolerát», dacára azon számtalan veszélyes körülménynek, mely ép Szegedet teheti ki könnyen a rettentő ragály behur­­colásának. Az erők megfeszített működése szerencsésen útját állotta eddig a fekete rémnek s ez bátoríthat mindenkit s erős reményt nyújthat arra nézve, hogy talán a jövőben is sikerülene elhárítanunk palotás Szegedtől a fenyegető isten verését. Egyetlen újabb eset fordult elő a tegnapi nap folyamán, ami némineműképen aggodalmat szülhet. Az, hogy az első állítólagos kolera­halottól, Nagy Gábortól állítólag megkapta volna a kolerát annak ápolója is, Katona János. Annyi tény, hogy ez az ember is aggasztólag koleragyanús tünetek közt be­tegedett meg tegnap s mint ilyen beteget jelentette be orvosa, dr. C­s­er­ey

Next