Szegedi Híradó, 1893. január-március (35. évfolyam, 1-77. szám)

1893-01-13 / 11. szám

Szeged, 1893. XXXV. évfolyam. 11. szám. Péntek, január 13. Előfizetési árak: aiEhol hordán­kl rtgj poi-Un ktdldre: iSféiB étre . 14 fit — kr rílévre . . 7 > — » Negyedén« . 8 » 50 » ügy hón . 1­9­30 . Kjám­án ő ki. EDI Híradó Kiadóhivatal: Endrényi Imre könyvksiM- sMléss Szigidan, hová u •iöszetétek ! » lap »elkül­­ééekre vonatkozó föltaólam- szaxi intésén.lók Szerkesztői iroda: Tisxa L«ju«-turm 73. sz. Reitzer-fél Biz, földszint, hoTá 1 Uj­ ..•ellera, résírt­h­­­ető mimika közlemény in­­tézendő. Bérmentetlen levelek nem fo­gadtatnak el. Kisiratok nem adatnak v.^zx POLITIKAI NAPILAP Hirdetéseket ez nyílt féri közlemény*­ket a kia­lóhivatal metuc­el i 'in rr.-t A megrohant állam­­pénztár. Szeg­ed, jan. 13. Négy esztendővel ezelőtt csak el­vétve hangoztatták, hogy a köztiszt­viselők fizetését föl kellene emelni. Akkor is inkább a birák fizetés­­fölemeléséről volt szó s itt is inkább el­vileg a birói függetlenség szempontjából és más országok birói fizetésének egy­­behasonlítása mellett. Azóta változtak a viszonyok. Még Tisza Kálmán tett ígéretet, külö­nösen a tanítóknak, hogyha az állam pénzügyi viszonyai engedni fogják, se­gíteni fog az égetőbb bajokon. Sok nélkülözés, szigorú megtaka­rítások árán és szerencsés politikai vi­szonyok alakulása mellett, sikerült a pénzügyi egyensúly helyreállítása. Amiről az ellenzék mindig azt hangoztatta, hogy csak álom, agyrém, a számok mesterséges és hamis össze­állítása , a reális budget és ebben a plusz, tényleg valónak bizonyult. Akkora üdvriadással fogadta az ország és a tőzsde, hogy visszhang­zott tőle egész Európa és lehetővé vált az osztrák államvasutak megvál­tása és arany­valuta berendezése. A gigászi munkák kezdetén és közepette, az ellenzék politikai párt­érdekből, minden képviselőv­álasztás előestéjén kijátszotta a tisztviselőket a kormány ellen. Közlönyei csak úgy ontották a sok betűt a szegény tanítókért, állam­hivatalnokokért. Egyre biztatták őket a fizetésfölemelés kérésére. De azért ezt egyik ellenzéki párt sem vette föl program­jába. Most azután, hogy az államház­tartás rendben van, az állami tisztvi­selők megrohanták a közvéleményt és a kormányt, kérve, majd követelve a fizetésfölemelést, mikor a kormány ö­n­k­ént, törvényjavaslat benyújtásá­val kezdeményezte azt. Magunk is a munka emberei va­gyunk annyira, hogy ennek a jogos­ságáért, hatalmáért küzdünk, fáradunk. Tapasztalásból, a magunk min­dennapi sorsából tudjuk, mily keserves, nehéz a becsületes munkából megélni, családot alapítani, azt úgy-ahogy, fönntartani. Naponként sajgó érzéssel szemlél­jük a munka harcát a tőke ellen , a munka harcát az egyszerű megélhe­tésért, azon boldogabbakkal verse­nyezve, akiknek egyetlen érdemök, hogy szüleik gazdagok s valamikor mások fáradtak érték. Súlyosan érezzük, mi az, h­k 15 éven keresztül tanulni, az iQy, erős szervezetet elkoptatni, hogy aztán évi 800—1000, vagy 2000 forintból csa­ládostól éljünk. Bizony ez cifra nyo­morúság. De azt is tudjuk, hogy az állam, a mi édes hazánk, nem Csáki szalmája, hogy az állam kasszája nem varázs­­bugyelláris, amely soha sem fogy ki, bár­mennyire vájkáljunk is benne, hogy az állam érdeke legfőbb érdek, hogy az államot egyszerre megro­hanni és annak háztartását rendszere­sen visszatérő, állandó, óriási kiadá­sokkal megterhelni nem szabad, nem lehet. Soha ilyet világ nem látott. Min­den szakmájú tisztviselők, mint az or­kán, megrohanják a közvéleményt, a képviselőket, a minisztereket és már nem is kérik, hanem különféle fe­nyegetésekkel követelik a fizetés­fölemelést. Az idő már nagyon is elérkezett arra, hogy e követelésekkel szemben azt mondjuk: Ne tovább! Eléged­jenek meg a tisztviselők egyelőre kevesebbel is. Tudjuk mi, hogy a jelenlegi fizetési rendszer mellett ne­héz a megélhetés, de a tisztviselők nem akarják tudni, hogy az államot kívánságuk szerint megterhelni nem lehet, ha nem akarjuk veszélyeztetni az elért pénzügyi és közgazdasági eredményt. Hasonlítsuk össze az államhivatal­nok helyzetét a magánhivatalnokokéval. Azok kisebb fizetést húznak, ezek évi pár sz­áz forinttal magasabbat. Ezek fizetése tán hamarosabban emelkedhe­­tik, amazoké lassabban. Amazoknak A „SZEGEDI híradó“ TÁRCÁJA. A szerelem arisztokratái. Irta: J. Achsen. Ha vannak pénz, született és szellemi arisztokraták, mért ne lehetnének arisztok­ratái a szerelemnek is ? Aki a hűtlen ked­vest vitriol-parfümmel fogadja, az a dé­­moszhoz tartozik; az imádattal vasárnap dél­­utánonkint közkedvelts­égű mulatóhelyre rán­­duló és ott frankfurtert óvó halandó nyárs­polgára a szerelemnek. Az arisztokrata nem vall, nem sóhajt, csak szeret és hallgat — a kézfogóig; akkor aztán lesz belőle nyárspolgár. Vagy ha a hallgatás a sírig tart, megmarad arisztokratának és a bol­dogtalan embernek. Estve van. A nap nem rég bukott le a rónaság nyugati szemhatárán. Ave Máriára szóló harang hinti szavát a csendes, szellőtelen levegőbe Egy kis cserépzsindelyes úri ház áll cselédlakásokkal, istállókkal és szérűkkel körülvéve a nagy síkság közepén. Az épületet délfelől kert érinti. A kertre veranda szö­kik ki. A verandán két leányka ül s egy idősebb úr. — Hallod Marie, a te bátyád lusta fiatal ember— szólal meg az úr. — Talán nem indulhatott el akkor, a­mikor akaroa, azért késik. Mert ő jó gyalogló. De nincs valami nevezetesség azon az útón ? — Hacsak az ördög árok nem ! — nevetett az úr. — Az miről nevezetes, apa ? —kérdé a másik lány, Adél. — Már magam se tudom, de amint a neve mutatja ördög is van a dologban. — Akkor ott késik — mondá egész határozottan Marie — szenvedélye a mesék és regék kutatása. — Mit csinál velük ? — Feldolgozza. — Tehát poéta !! — Igen. Ekkor egy 22 — 23 éves ifjú lép a verandára. Arcán erős vonások, napbarnította bőr, éles szemek. — Jó estét. — Hozott Isten öcsém ! És az öreg úr megrázta hatalmasan az ifjú kezét. Marie és az ifjú megölelték egymást. — Rossz leány — ezt Ernő mondta. — Rossz fiú ! — ezt Marie. — Megfeledkezel az illemről. Még be sem mutatsz a házi kisasszonynak. Marie bemutatta az ő legjobban sze­retett bátyját, akit csupán azért szeret leg­jobban, mert több bátyja nincs, de ha volna, akkor éppen Ernőt szeretné legke­vésbé. Legalább ő úgy mondja. — Jó, te nekem illemórákat adsz. Hát az illik-e fél kilenckor jönni látoga­tóba és az ördögároknál kérdezősködni a boszorkányok felöl, mikor itt várunk­ rád ? — Hát ezt meg honnan tudod ? — kérdé csodálkozva Ernő. Marie is, á­dél is, meg az öreg úr is nevettek. Ernő csakugyan ott volt s rend­kívül csodálkozott, hogy annak hire már ide is eljutott. Az öreg úr a házba lépett nagy dir­­rel-dur­ !, valamit mormogva a poétaság­­ról. Marie súgott valamit Adélnak és eltűnt. Adél és Ernő egyedül maradtak. Két embernek a beszédjét, akik az­előtt sohasem látták egymást, többnyire nem érdemes meghallgatni. Mert egymást nem ismerik, azt se tudják, mi érdekli a másikat és elmélkednek azután olyan do­logról, ami egyiküket sem érdekli — az időről. (Folyt, kör.)

Next