Szegedi Híradó, 1893. január-március (35. évfolyam, 1-77. szám)
1893-01-13 / 11. szám
Szeged, 1893. XXXV. évfolyam. 11. szám. Péntek, január 13. Előfizetési árak: aiEhol hordánkl rtgj poi-Un ktdldre: iSféiB étre . 14 fit — kr rílévre . . 7 > — » Negyedén« . 8 » 50 » ügy hón . 1930 . Kjámán ő ki. EDI Híradó Kiadóhivatal: Endrényi Imre könyvksiM- sMléss Szigidan, hová u •iöszetétek ! » lap »elkülééekre vonatkozó föltaólam- szaxi intésén.lók Szerkesztői iroda: Tisxa L«ju«-turm 73. sz. Reitzer-fél Biz, földszint, hoTá 1 Uj ..•ellera, résírthető mimika közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek nem fogadtatnak el. Kisiratok nem adatnak v.^zx POLITIKAI NAPILAP Hirdetéseket ez nyílt féri közlemény*ket a kialóhivatal metucel i 'in rr.-t A megrohant állampénztár. Szeged, jan. 13. Négy esztendővel ezelőtt csak elvétve hangoztatták, hogy a köztisztviselők fizetését föl kellene emelni. Akkor is inkább a birák fizetésfölemeléséről volt szó s itt is inkább elvileg a birói függetlenség szempontjából és más országok birói fizetésének egybehasonlítása mellett. Azóta változtak a viszonyok. Még Tisza Kálmán tett ígéretet, különösen a tanítóknak, hogyha az állam pénzügyi viszonyai engedni fogják, segíteni fog az égetőbb bajokon. Sok nélkülözés, szigorú megtakarítások árán és szerencsés politikai viszonyok alakulása mellett, sikerült a pénzügyi egyensúly helyreállítása. Amiről az ellenzék mindig azt hangoztatta, hogy csak álom, agyrém, a számok mesterséges és hamis összeállítása , a reális budget és ebben a plusz, tényleg valónak bizonyult. Akkora üdvriadással fogadta az ország és a tőzsde, hogy visszhangzott tőle egész Európa és lehetővé vált az osztrák államvasutak megváltása és aranyvaluta berendezése. A gigászi munkák kezdetén és közepette, az ellenzék politikai pártérdekből, minden képviselőválasztás előestéjén kijátszotta a tisztviselőket a kormány ellen. Közlönyei csak úgy ontották a sok betűt a szegény tanítókért, államhivatalnokokért. Egyre biztatták őket a fizetésfölemelés kérésére. De azért ezt egyik ellenzéki párt sem vette föl programjába. Most azután, hogy az államháztartás rendben van, az állami tisztviselők megrohanták a közvéleményt és a kormányt, kérve, majd követelve a fizetésfölemelést, mikor a kormány önként, törvényjavaslat benyújtásával kezdeményezte azt. Magunk is a munka emberei vagyunk annyira, hogy ennek a jogosságáért, hatalmáért küzdünk, fáradunk. Tapasztalásból, a magunk mindennapi sorsából tudjuk, mily keserves, nehéz a becsületes munkából megélni, családot alapítani, azt úgy-ahogy, fönntartani. Naponként sajgó érzéssel szemléljük a munka harcát a tőke ellen , a munka harcát az egyszerű megélhetésért, azon boldogabbakkal versenyezve, akiknek egyetlen érdemök, hogy szüleik gazdagok s valamikor mások fáradtak érték. Súlyosan érezzük, mi az, hk 15 éven keresztül tanulni, az iQy, erős szervezetet elkoptatni, hogy aztán évi 800—1000, vagy 2000 forintból családostól éljünk. Bizony ez cifra nyomorúság. De azt is tudjuk, hogy az állam, a mi édes hazánk, nem Csáki szalmája, hogy az állam kasszája nem varázsbugyelláris, amely soha sem fogy ki, bármennyire vájkáljunk is benne, hogy az állam érdeke legfőbb érdek, hogy az államot egyszerre megrohanni és annak háztartását rendszeresen visszatérő, állandó, óriási kiadásokkal megterhelni nem szabad, nem lehet. Soha ilyet világ nem látott. Minden szakmájú tisztviselők, mint az orkán, megrohanják a közvéleményt, a képviselőket, a minisztereket és már nem is kérik, hanem különféle fenyegetésekkel követelik a fizetésfölemelést. Az idő már nagyon is elérkezett arra, hogy e követelésekkel szemben azt mondjuk: Ne tovább! Elégedjenek meg a tisztviselők egyelőre kevesebbel is. Tudjuk mi, hogy a jelenlegi fizetési rendszer mellett nehéz a megélhetés, de a tisztviselők nem akarják tudni, hogy az államot kívánságuk szerint megterhelni nem lehet, ha nem akarjuk veszélyeztetni az elért pénzügyi és közgazdasági eredményt. Hasonlítsuk össze az államhivatalnok helyzetét a magánhivatalnokokéval. Azok kisebb fizetést húznak, ezek évi pár száz forinttal magasabbat. Ezek fizetése tán hamarosabban emelkedhetik, amazoké lassabban. Amazoknak A „SZEGEDI híradó“ TÁRCÁJA. A szerelem arisztokratái. Irta: J. Achsen. Ha vannak pénz, született és szellemi arisztokraták, mért ne lehetnének arisztokratái a szerelemnek is ? Aki a hűtlen kedvest vitriol-parfümmel fogadja, az a démoszhoz tartozik; az imádattal vasárnap délutánonkint közkedveltségű mulatóhelyre ránduló és ott frankfurtert óvó halandó nyárspolgára a szerelemnek. Az arisztokrata nem vall, nem sóhajt, csak szeret és hallgat — a kézfogóig; akkor aztán lesz belőle nyárspolgár. Vagy ha a hallgatás a sírig tart, megmarad arisztokratának és a boldogtalan embernek. Estve van. A nap nem rég bukott le a rónaság nyugati szemhatárán. Ave Máriára szóló harang hinti szavát a csendes, szellőtelen levegőbe Egy kis cserépzsindelyes úri ház áll cselédlakásokkal, istállókkal és szérűkkel körülvéve a nagy síkság közepén. Az épületet délfelől kert érinti. A kertre veranda szökik ki. A verandán két leányka ül s egy idősebb úr. — Hallod Marie, a te bátyád lusta fiatal ember— szólal meg az úr. — Talán nem indulhatott el akkor, amikor akaroa, azért késik. Mert ő jó gyalogló. De nincs valami nevezetesség azon az útón ? — Hacsak az ördög árok nem ! — nevetett az úr. — Az miről nevezetes, apa ? —kérdé a másik lány, Adél. — Már magam se tudom, de amint a neve mutatja ördög is van a dologban. — Akkor ott késik — mondá egész határozottan Marie — szenvedélye a mesék és regék kutatása. — Mit csinál velük ? — Feldolgozza. — Tehát poéta !! — Igen. Ekkor egy 22 — 23 éves ifjú lép a verandára. Arcán erős vonások, napbarnította bőr, éles szemek. — Jó estét. — Hozott Isten öcsém ! És az öreg úr megrázta hatalmasan az ifjú kezét. Marie és az ifjú megölelték egymást. — Rossz leány — ezt Ernő mondta. — Rossz fiú ! — ezt Marie. — Megfeledkezel az illemről. Még be sem mutatsz a házi kisasszonynak. Marie bemutatta az ő legjobban szeretett bátyját, akit csupán azért szeret legjobban, mert több bátyja nincs, de ha volna, akkor éppen Ernőt szeretné legkevésbé. Legalább ő úgy mondja. — Jó, te nekem illemórákat adsz. Hát az illik-e fél kilenckor jönni látogatóba és az ördögároknál kérdezősködni a boszorkányok felöl, mikor itt várunk rád ? — Hát ezt meg honnan tudod ? — kérdé csodálkozva Ernő. Marie is, ádél is, meg az öreg úr is nevettek. Ernő csakugyan ott volt s rendkívül csodálkozott, hogy annak hire már ide is eljutott. Az öreg úr a házba lépett nagy dirrel-dur !, valamit mormogva a poétaságról. Marie súgott valamit Adélnak és eltűnt. Adél és Ernő egyedül maradtak. Két embernek a beszédjét, akik azelőtt sohasem látták egymást, többnyire nem érdemes meghallgatni. Mert egymást nem ismerik, azt se tudják, mi érdekli a másikat és elmélkednek azután olyan dologról, ami egyiküket sem érdekli — az időről. (Folyt, kör.)