Szegedi Napló, 1890. január (13. évfolyam, 2-30. szám)
1890-01-14 / 13. szám
Kedd, január 14.1890. Egyes szám ára 5 kr. XIII évfolyaaL 13. szám. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI És IRODALMI KAPILAR ELŐFIZETÉSI ÁR: Egó*1 ert 14 frt — kr. Félévre . 7 frt — kr. Negyedért* 1 frt 50 kr. Egy kóra . 1 frt 30 kr. SZERKESZTŐI IRODA ÉS KIADÓHIVATAL: Iskola-utcza. Dáni-ház 18. sz. Bérmeitetlen levelek csak ismert kéztfilmii írak."itn,-ik el. j HIRDETÉSEKET . ét nyílttéri közleményeket a kiadóhivatal ____mérsékelt árje^viék szerint saámit. iK„Ks:^..«uKSsasKaEM»ena»r'vfTCSSV«£a.'TrTecKU~n.v.3KWCcat'. ryaamxMiEmrm Hírlapi küzdelmek. S J! e ge1, január 13. Körtöskörül a szomszéd városokban szokás szerint bajba vannak egymással a helyi lapok, és ahogy megjelennek, egyszer, kétszer, vagy háromszor hetenkint személyeskednek a szerkesztők és a munkatársak. Sajnos, megdöbbentő tapasztalás az, hogy a vidéki lapok nagy része nem is tud élni személyeskedés nélkül. Mintha bizony az volna hivatása a provincziális sajtónak, hogy az újságíróknak küzdőterül szolgáljon és nem az, hogy elfogulatlan véleményt adjon a közügyekről, tekintet nélkül arra, vájjon melyik kérdésben milyen személyes álláspontot foglal el az egyik és a másik lap szerkesztője. Oda jutunk már ma holnap, hogy a személyes harczokat vivő sajtó valóságfiai általmára és veszedelmére válik a közügyeknek, holott épp ellenkezőleg az volna nemes hivatása, hogy jó, becsületes irányba terelje a közigazgatást és ellenőrzője legyen a közönség érdekeinek, személy válogatás nélkül mindenkivel szemben. Bizonyára megvan a sajtónak az a kötelessége, hogy ahol visszaélést, rosszakaratot, bűnös üzelmeket lát, ott erélyesen fölemelje szavát és érvényt szerezzen a tisztességnek és a hamisítatlan közérdeknek. És e kötelesség teljesítésénél gyakran erős modorban kell szólnia a sajtónak, gyakran el kell menni egészen a végletekig, egészen odáig, ahol már a személyes felelősség kezdődik minden leírt szóért. De a hírlapírónak szigorúan ragaszkodnia kell a való tényekhez és nem szabad most csak irányzatosan színeznie sem. Mert örök érvényű marad a haza bölcsének az a mély értelmű és hatalmas erkölcsi hátterű mondása, hogy a sajtótörvénynek csak egy paragrafusból kell állani, abból, hogy: „mindig és föltétlenül igazat írjunk.“ Ezt az egy parancsolatot aztán komolyan kell venni. Oly komolyan, hogy az újságírónak, bármily szűk körben hallják is meg a szavát, félre kell tenni minden rokonszenvet vagy ellenszenvet, mégpedis nemcsak azok irányában, akik közhivatalokat viselnek vagy a választott polgárok tanácsában szóval és befolyással bírnak, hanem azok irányában is, akik mint hírlapírók állanak vele szemben. Különösen ez utóbbi téren kell megőrizni a teljes elfogulatlanságot. Mert amint két helyi lap összeakaszt, a közönség önkénytelenül arra gondol, hogy ezt a kenyérverseny okozza, aminthogy legtöbbször nem is egyébből ered az összetűzés. És mi igazán nem vagyunk képesek fölfogni, hogyan várhat a közönségtől tiszteletet az olyan hírlap, mely magát előtte a legkicsinyesebb, legbrutálisabb kenyérharczban produkálja. A sajtó, mely föl van jogosítva arra, hogy mindent bíráljon, hogy az egész közönségnek irányt, oktatást és leckéket adjon, ezt a jogot elsősorban ki kell, hogy érdemelje. És ezt a jogot bizonyosan nem lehet kiérdemelnie az olyan lapnak, mely türelmetlenséget mutat az ellenvéleménynyel szemben és mely a vele egy talajon élő lapnak akár anyagi, akár erkölcsi sikereit és boldogulását az irigység és a boszú indulata nélkül nem nézheti. Valljuk meg csak őszintén, rendszerint ez a tulajdonképeni oka, ha egyegy kisebb városnak két vagy több fajja között kiüt a háború és ha a vidéki szerkesztők vérszomjasan rontanak egymásra, mint dühös ellenségek. Az ilyen rut. vad harczban utoljára mindenik fél elveszti a tiszta látását és előáll az a ferde, természetellenes helyzet, hogy többé nem a sajtó az, mely ítéletre van fölhiva a közönség tettei fölött, hanem megforditva, a közönség ítéli el a sajtót, melyből okulást, tanulságot kellene merítenie. Napról-napra alkalma van az ilyen A „SZEGEDI NAPID“ TÁRCZÁJA, gastima..“ (Olaszból.) Iralk kopogás zavart föl munkámban. — Avanti! Egy szőke natal ember lépett be a hivatalba, polgári, kissé elhanyagolt ruházatlan. —■ A rendőrbiztossal van szerencsém beszélni ? — Igen. Mit kiván ? — Egy rám nézve igen kinos ügyben fordulok önhöz, biztos úr. Tanulmányutamban Olaszországon át pénzem elfogyott és így ide a határig, a római osztrák-magyar nagykövetség szabad utijegygyel és kevés utipénzzel látott el. — És most ön tőlem is támogatást vár, hogy tovább utazhassak. Vannak okmányai ? A fiatal ember átnyújtotta útlevelét. Ez W. Arnold bécsi festő nevére szólt. A római osztrák-magyar nagykövetség egy hivatalos jegyzete megerősíté az útisegély kiszolgáltatását. — Ön festő ? — kérdem és végignéztem. Utóbbi időben többször volt rá eset, hogy közönséges díszletfestő-segédek mint „festők“ állíttatták ki útleveleiket, hogy e czímen Olaszországban többnyire a közrészvét és a segélyezésekkel megbízott hatóságok kontójára csavaroghassanak. A fiatalember alighanem észrevette kételyeimet. —s Megbizhat bennem, biztos az, hogy valóban festő vagyok. Jelen év tavaszáig a müncheni akadémián voltam s azt húsvékor hagytam el, hogy Olaszországot tanulmányozási czélból bejárjam. S hogy meggyőződjék, mikép időmet nem töltöttem haszontalanul, legyen szives, lapozza át vázlatkönyveimet. Az ifju nyilt föllépése meggyőzőleg hatott és már nem is kivántam volna a bizonyítékokat ; mivel azonban a festők vázlatkönyvei iránt nagyon érdeklődöm, nem utasítottam vissza ajánlatát. Megkínáltam székkel és lapozni kezdtem a vázlatkönyvét. Az első lapokon néhány ügyesen rajzolt tiroli tájkép volt s ezekből azt láttam ki, hogy a festő útja egy részét alighanem gyalog tette meg. Úgy e vázlatok, mint a különféle olasz tájak, utczák és paloták rajzai határozott tehetségre és nagy szorgalomra vallottak. De tehetsége leginkább az olasz népéletből vett genre-képekben nyilvánul. Ezek a természetből lettek elesve és életteljes hűséggel rajzolva. Nem tartóztathattam magam attól vissza, hogy e nézetemnek kifejezést ne adjak. A festő mosolygott. — Ez az én tulajdonképem genrem — mondá egyszerűen és végig simította puha fekete nemezkalapját, mit kezében tartott. Eközben a vázlat-sorozat utolsó lapjához értem. Ez jobban megragadott a többinél is. Megható jelenetet vetett a papírra a festő. Egy szemetes, piszkos, valódi olasz korubban (udvar) egy szín falára durvamivű kereszt volt szegezve. E kereszt alatt egy az alsó néposztályokhoz tartozó asszony feküdt, kinek vonásai határozottan kétségbeesést fejeztek ki. E vázlat alatt e szavak állottak: „La gastima !“ — La gastima? kérdeztem meglepetve. Mit jelent ez ? Mert bár az olasz nyelvet teljesen értem, e szavat nem ismerem. — Hogy e szó jelentőségét megmagyarázhassam, egy egész kis élményt kellene elbeszélnem. De attól tartok, hogy az ön idejét nagyon is igénybe venném, — felelt a festő. — Semmi esetre, a kép felkötötte érdeklődésemet, s ön magyarázatával igen lekötelez. A fiatal ember nem kérette magát tovább. Egy hónapja, — kezdő — tanulmány-