Szegedi Napló, 1890. február (13. évfolyam, 31-58. szám)
1890-02-14 / 44. szám
Péntek, február 14. Egyes szám ára 5 kr. XIII évfolyam. 44 szám. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI és IRODALMI KAPILAP. ELŐFIZETÉSI ÁR: évre 14 frt — kr. I Negyedévre 3 frt 10 kr. Félévre . 7 frt — kr. ■ IL''' iMtrn . I frt 20 kr. SZERKESZTŐI IRODA ÉS KIADÓHIVATAL: Iskola-iiiCiP.. ■)-Tii-hr.’ 18. sz. BórmonU'tlen levelek vsak ismert keztük'o^alUatnak el. IJ8E0»XRnt HIRDETÉSEKET nyistték koz !rményeket a kiadóhivatal ______^.rsékelt árjegyzék szerint számit. A bukás szele. Szeded, febr. 13. Eddig csak itthon beszéltek a Tisza Kálmán bukásáról s mindig ott volt a félhivatalos sajtó, mely a válságra vonatkozó híreket demontírozta. Már most a bécsi lapok is sorba foglalkoznak a Tisza visszalépésével, mégpedig a leghatározottabb formában, s nem akad a sugalmazott magyar újságok közül egy sem, amelyik szembe merne szállani e hírek alaposságával. Bajos is lenne ez akkor, mikor Bécs felől fút már a bukás szele, és egészen nyilvánvaló dolog, hogy a magyar miniszterelnök az udvarnál is kegyvesztett lett, vagy ami tulajdonkép egyre megy, mikor nyilvánvaló dolog, hogy Bécsben sem remélik már hasznát vehetni a Tisza-uralomnak. Szó ami szó, Bécsben szörnyű nagy smlátlanság nyilatkozik ebben. Mert amilyen rossz szolgálatokat tett Tisza Kálmán a hazájának, ugyanolyan jó szolgálatokat tett Bécsben azoknak, kik fölfogásukra, gondolkozásukra, czéljaikra és törekvéseikre egyaránt ellentétben állanak velünk. A hibák, melyeket Tisza sorban elkövetett, az osztrákok és az udvar szempontjából erények voltak. De az erényeket nem szokás ott jutalmazni és a kifacsart czitromok végzete utol kell, hogy érje a másfél évtizedig uralkodó miniszterelnök ezt is abban a perezben, amint bizonyossá válik, hogy az ő hatalma véget ért és hogy az ő befolyása nemzetére nem elég többé ahhoz, mikép továbbra is eszközévé lehessen tenni a közös hadseregnek, melynek határt nem ismerő féktelen követelései valóságosan az önvgyilkos politikát diktálták már reá Magyarországra . Tisza Kálmánra csak addig volt szükség, mig roskadásig megterhelték a nemzetet s megalázták vérig az újabb és újabb katonai törvényekkel, melyeknek mindegyike egy-egy hosszú lépés az öngyilkosság felé. Most aztán az a különítő helyzet áll elő, hogy majdnem sajnálni kell a Tisza bukását, ha föltehető az, hogy utána ismét olyan miniszterelnök jöhet, aki pozíciójának megerősítéseért újabb áldozatokba viszi bele a nemzetet. Szerencse, hogy ezt már alig lehet képzelni. A lehetséges áldozatoksorát teljesen kimerítette Tisza. Amit ezután még követelhetnek Bécsben, az már mind lehetetlenség és állásával játszik az a kormányelnöik, aki még többet akar a nemzetből kipréselni, mint akart Tisza. Ha ebben köszönet van, ime ezt köszönhetjük Tiszának másfél évtizedes uralkodás után. elmondhatja joggal, hogy utána az özönvíz. Máris benne vagyunk ebben az özönvízben, pedig n évleg még Tisza áll a kabinetnek élén. Benne vagyunk annyiban, hogy a gazdasági, igazságügyi és kulturális reformokra törekvő szakminiszterek komolyan nem is gondolhatnak terveik keresztülvételére, mert a többé nem fokozható állami bevételek le vannak kötve és le vannak foglalva évek hosszú sorára. Bármily hálátlanság is e szerint bécsi szempontból alista lemondatása, lefelé csak megnyugvást szülhet, hogy valahára a rég megszolgált penzió nyeli el azt a szerencsétlen I kezű politikust, aki alatt oly nagy si- skerrel folytatta Ausztria a nemzeti jogok konfiskálásának szörnyű és végzetes munkáját És ebben ki van fejezve az is, hogy Tisza után csak jobb jöhet, különösen ha résen lesz a nemzet és hanősen lesz maga az a sératmenti többség is, melylyel Tisza, egészen a közelebbi múltig oly feltétlenül rendelkezett. Ennek a pártnak magatar- A „SZEGEDI NAPLÓ“ TÁRCZÁJ A. Hiéls: ItLáz. (Folyt, és vége.) És ekkor mondván magamban : „Szegény János, mostan látod milyen dőreségi világot bejárni. Nem élhettél volna te is úgy mint Laurine barátnéd, valamely kék házban, a hazai nap verőfényén ? Akkor iyen dolgok nem történtek volna veled. Azonban megmenekültem a haláltól. Elégszer álmodtam már, hogy hogyan történt. Még emlékezni fogsz reá. Ama hollandi brigg vett föl, mely mint egy isteni csoda által elment mellettem, midőn két napi hányás-vetés után hajódarabomon erőm végén voltam, és minden pillanatban a hullámsirba véltem sülyedni. Csak 15 vagy 20 év múlva — koromban az ember könnyen megfeledkezik az egyes időpontokról tértem ismét vissza Franziaországba és miután néhány napot Marseilleben töltöttem, utolszor, mint gondoltam, elindultam Páris felé. Sohasem voltam valami nagyon nagyravágyó és a kevés pénz, mit haza hoztam, elegendő volt agg napjaimra; utolsó utazásom volt tehát, minden kalandomnak vége. 11 órakor délelőtt a vonat megállt az előttem oly jól ismert állomáson. Elhiszed, hogy szívem erősebben dobogott és nyiltan megvallom, hogy néhány órával később innen saját családomat viszont láttam, nem voltam annyira meghatva, mint ezen pillanatban. A pályaház közvetlen szomszédságában még mindig ott volt a kék ház a napvilágon. Különösen, eszme-összeköttetés folytán hajótörésem a Vörös tengeren jutott az eszembe . . . . Ő azon a napon bizonyosan ép oly közönyös volt, mint máskor, midőn én vélt halálos órámban reá gondoltam ... A vonat megállt, épen a ház átellenében és én a kertben, a játszó gyermekektől körülvett lugasban, egy éltesebb nőt pillantok meg, ki azonban válogatott fejdiszével, s ezüstszálakkal átszelt hajával -épen nem tett aggnői hatást. Ez volt Laurine ! Rajtam kivül senki sem ismerte volna meg! . . . Pillanatig sora kételkedtem és egyszerre magam előtt láttam ismét mint gyermeket, midőn bábujával játszott, azután meg, mint fiatal leányt, majd pedig, mint asszonyt és most végre mint nagyanyát, mindig más alakban és mégis mindig ugyanaz. Ez egyszer valóságos fájdalmat okozott tőle eltávoznom. Arra gondoltam, hogy ide nehezen fogok többé jönni, és itt akartam rövid ideig maradni, hogy egyszer legalább néhány szót válthassak negyven évi barátnémmal, kit nem ismertem. A véletlen kedvezett. A mozdonyon csekély hiba történt, és bennünket tudósítottak, hogy egy óráig várnunk kell. Ez reám nézve döntő volt. Majdnem reszketve közelítek a kerítéshez. Megvallom neked, hogy életemben nem voltam ennyire fölizgatva, pedig hisz nem vagyok épen félénk ember. Csöngettem. Egy kertész kinyitá az ajtót, és én megmondtam neki, hogy amaz idős asszonysággal, ki ott a lugasban van, beszélni szeretnék , beeresztett, elment az úrnőnek jelentést tenni és kevés percz múlva felém láttam őt jönni. Most előttem állt Laurine és én nem tudtam, mit mondjak neki, úgy hogy ő volt az, ki a hallgatásnak véget vetett . „Minek köszönhetem a szerencsét uram?* Félve kérdezem: — Ön nem ismer reám ? — Nem uram ! — De én megismertem önt. — Gondolkozzék csak egy kissé. Hisz oly régóta ismerem már! . . Mint gyermeket láttam e kertben bábujával játszani, én vagyok az az úr — emlékezni fog még reá, aki önt a gőzkocsiablakból köszöntötte, mikor menyasszony volt, és aki később, sokkal később kisfiának narancsot hajított. Az úrnő a legnagyobb csudálkozás kifejezésével hallgatott végig ; eleinte néhány lépéssel visszavonult, mivel alkalmasint őrültnek hitt; aztán kétségkivül megjelenésem, mely egy jámbor öregé volt, megnyugtató, és barátságos hangon felelt: — Ön mindenesetre téved, uram. Még alig egy éve, hogy családommal a kék házban lakom. Mélyen meg voltam hatva.