Szegedi Napló, 1890. február (13. évfolyam, 31-58. szám)

1890-02-14 / 44. szám

Péntek, február 14.­ Egyes szám ára 5 kr. XIII évfolyam. 44 szám. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI és IRODALMI KAPILAP. ELŐFIZETÉSI ÁR: évre 14 frt — kr. I Negyedévre 3 frt 1­0 kr. Félévre . 7 frt — kr. ■ IL''' iMtrn . I frt 20 kr. SZERKESZTŐI IRODA ÉS KIADÓHIVATAL: Iskola-iiiCiP.. ■)-Tii-hr.’ 18. sz. BórmonU'tlen levelek vsak ismert keztük­­'o^alUatnak el. IJ8E0»XRnt HIRDETÉSEKET n­y­i­s­t­t­é­k­­ k­o­z !­r­m­é­n­y­e­k­e­t a kiadóhivatal ______^.rsékelt árjegyzék szerin­t számit. A bukás szele. Szeded, febr. 13. Eddig csak itth­on beszéltek a Ti­sza Kálmán bukásáról s mindig­ ott volt a félhivatalos sajtó, mely a vál­ságra vonatkozó híreket demontírozta. Már most a bécsi lapok is sorba fog­lalkoznak a Tisza visszalépésével, még­pedig a leghatározottabb formá­ban, s nem akad a sugalmazott magyar új­ságok közül egy sem, amelyik szembe merne szállani e hírek alaposságával. Bajos is lenne ez akkor, mikor Bécs felől fút már a bukás szele, és egészen nyilvánvaló dolog, hogy a magyar miniszterelnök az udvarnál is kegyvesztett lett, vagy ami tulajdon­­kép egyre megy, mikor nyilvánvaló dolog, hogy Bécsben sem remélik má­r hasznát vehetni a Tisza-ura­­lomnak. Szó ami szó, Bécsb­en szörnyű nagy sm­látlanság nyilatkozik ebben. Mert a­milyen rossz szolgálatokat tett Tisza Kálmán a hazájának, ugyanolyan jó szolgálatokat tett Bécsben azoknak, kik fölfogásukra, gondolkozásukra, czél­­jaikra és törekvéseikre egyaránt ellen­tétben állanak velünk. A hibák, melyeket Tisza sorban elkövetett, az osztrákok és az udvar szempontjából erények voltak. De az erényeket nem szokás ott jutalmazni és a kifacsart czitromok végzete utol kell, hogy érje a másfél évtizedig uralkodó miniszterelnök ezt is abban a perezben, amint bizonyossá válik, hogy az ő hatalma véget ért és hogy az ő befolyása nemzetére nem elég többé ahhoz, mikép továbbra is eszközévé lehessen tenni a közö­s hadseregnek, melynek határt nem ismerő féktelen követelései valóságosan az önvgyilkos politikát diktálták már reá Magyar­­országra . Tisza Kálmánra csak addig volt szükség, mig roskadásig megterhelték a nemzetet s megalázták vérig az újabb és újabb katonai törvények­kel, melyeknek mindegyike egy-egy hosszú lépés az öngyilkosság felé. Most aztán az a különítő helyzet áll elő, hogy majdnem sajnálni kell a Tisza bukását, ha föltehető az, hogy utána ismét olyan mini­szterelnök jö­het, aki pozíc­iójának megerősítéseé­rt újabb áldozatokba viszi bele a nem­zetet. Szerencse, hogy ezt már alig lehet képzelni. A lehetséges áldozatok­­sorát teljesen kimerítette Tisza. Amit ezutá­n még kö­vetelhetnek Bécsben, az már mind lehetetlenség és állásával játszik az a kormányelnöik, aki még többet akar a nemzetből kipréselni, mint akart Tisza. Ha ebben köszö­net van, ime ezt köszönhetjü­k Tiszának másfél évtizedes uralkodás után.­­ elmondhatja joggal, hogy­ utána az özönvíz. Már­is benne vagyunk ebben az özönvízben, pedig n évl­eg még Tisza áll a kabinetnek élén. Benne vagyunk annyiban, hogy a gazdasági, igaz­ságügyi és kulturális reformokra tö­rekvő szakminiszterek komolyan nem is gondolhatnak terveik keresztülvéte­lére, mert a többé nem fokozható ál­lami bevételek le vannak kötve és le vannak foglalva évek hosszú sorára. Bármily hálátlanság is e szerint bécsi szempontból a­­l­ista lemonda­­tása, lefelé csak megnyugvást szülhet, hogy valah­ára a rég megszolgált penzió nyeli el azt a szerencsétlen I kezű politikust, aki alatt oly nagy si- s­kerrel folytatta Ausztria a nemzeti jo­­­­gok konfiskálásának szörnyű és vég­zetes munkáját És ebben ki van fejezve az is, hogy Tisza után csak jobb jöhet, különösen ha résen lesz a nemzet és ha­nősen lesz maga az a sératmenti többség is, melylyel Tisza, egészen a közelebbi múltig oly feltétlenül ren­delkezett. Ennek a p­ártnak magatar- A „SZEGEDI NAPLÓ“ TÁRCZÁJ­­ ­A. Hiéls: ItLá­z. (Folyt, és vége.) És ekkor mondván magamban : „Sze­gény János, mostan látod milyen dőreség­i világot bejárni. Nem élhettél volna te is úgy mint Laurine barátnéd, valamely kék házban, a hazai nap verőfényén ? Akkor iyen dolgok nem történtek volna veled. Azonban megmenekültem a haláltól. Elégszer álmodtam már, hogy hogyan tör­tént. Még emlékezni fogsz reá. Ama hol­landi brigg vett föl, mely mint egy isteni csoda által elment mellettem, midőn két napi hányás-vetés után hajódarabomon erőm végén voltam, és minden pillanat­ban a hullámsirba véltem sülyedni. Csak 15 vagy 20 év múlva — koromban az ember könnyen megfeledkezik az egyes időpontok­ról tértem ismét vissza Franziaországba és miután néhány napot Marseilleben töl­töttem, utolszor, mint gondoltam, elindultam Páris felé. Sohasem voltam valami nagyon nagyravágyó és a kevés pénz, mit haza hoz­tam, elegendő volt agg napjaimra; utolsó utazásom volt tehát, minden kalandomnak vége. 11 órakor délelőtt a vonat megállt az előttem oly jól ismert állomáson. Elhiszed, hogy szívem erősebben dobogott és nyiltan megvallom, hogy néhány órával később inn­­en saját családomat viszont láttam, nem voltam annyira meghatva, mint ezen pilla­natban. A pályaház közvetlen szomszédságá­ban még mindig ott volt a kék ház a nap­világon. Különösen, eszme-összeköttetés foly­tán hajótörésem a Vörös tengeren jutott az eszembe . . . . Ő azon a napon bizonyosan ép oly közönyös volt, mint máskor, midőn én vélt halálos órámban reá gondoltam ... A vo­nat megállt, épen a ház átellenében és én a kertben, a játszó gyermekektől körülvett lugasban, egy éltesebb nőt pillantok meg, ki azonban válogatott fejdiszével, s ezüst­­szálakkal átszelt hajával -épen nem tett aggnői hatást. Ez volt Laurine ! Rajtam ki­­vül senki sem ismerte volna meg! . . . Pillanatig sora kételkedtem és egyszerre magam előtt láttam ismét mint gyermeket, midőn bábujával játszott, azután meg, mint fiatal leányt, majd pedig, mint asszonyt és most végre mint nagyanyát, mindig más alakban és mégis mindig ugyanaz. Ez egyszer valóságos fájdalmat okozott tőle eltávoznom. Arra gondoltam, hogy ide nehezen fogok többé jönni, és itt akartam rö­vid ideig maradni, hogy egyszer legalább né­hány szót válthassak negyven évi barátném­­mal, kit nem ismertem. A véletlen kedve­zett. A mozdonyon csekély hiba történt, és bennünket tudósítottak, hogy egy óráig vár­nunk kell. Ez reám nézve döntő volt. Majdnem reszketve közelítek a kerítés­hez. Megvallom neked, hogy életemben nem voltam ennyire fölizgatva, pedig hisz nem vagyok épen félénk ember. Csöngettem. Egy kertész kinyitá az ajtót, és én megmond­tam neki, hogy amaz idős asszonysággal, ki ott a lugasban van, beszélni szeretnék , be­eresztett, elment az úrnőnek jelentést tenni és kevés percz múlva felém láttam őt jönni. Most előttem állt Laurine és én nem tudtam, mit mondjak neki, úgy hogy ő volt az, ki a hallgatásnak véget vetett . „Minek köszön­hetem a szerencsét uram?* Félve kérdezem: — Ön nem ismer reám ? — Nem uram ! — De én megismertem önt. — Gon­dolkozzék csak egy kissé. Hisz oly régóta ismerem már! . . Mint gyermeket láttam e kertben bábujával játszani, én vagyok az az úr — emlékezni fog még reá, a­ki önt a gőzkocsiablakból köszöntötte, mikor meny­asszony volt, és aki később, sokkal később kis­fiának narancsot hajított. Az úrnő a legnagyobb csudálkozás ki­fejezésével hallgatott végig ; eleinte néhány lépéssel visszavonult, mivel alkalmasint őrült­nek hitt; aztán kétségkivül megjelenésem, mely egy jámbor öregé volt, megnyugtató, és barátságos hangon felelt: — Ön mindenesetre téved, uram. Még alig egy éve, hogy családommal a kék ház­ban lakom. Mélyen meg voltam hatva.

Next