Szegedi Napló, 1890. november (13. évfolyam, 300-328. szám)
1890-11-21 / 319. szám
Péntek, november 21.1890. Egyes szám ára 5 kr. un. évfolyam. 319. szám. NAPLÓ. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI és IRODALMI NAPILAP. ELŐFIZETÉSI ÍR. evre frt^ — kr. I Nehycdávrn S frt B0 kr. rrfldvre . 7 frt — itr | Egy hóra . 1 frt 20 kr. SZERKESZTŐI IRODA ÉS KIADÓHIVATAL. HIRDETÉSEKET Iskola-utcza. Dini-ház 18. sz. e.s nyílttéri közleményeket a kiadóhivatal Bkmentetlen levelek csak ismert kénél torzadtatnak el. mérsékelt árjegyzék szerint számit. Gyermek'öngyilkosságok. (Szaktanácskozás az osztrák konokt. miniszteriumban.) Szeged, nov. 20. Mélyen elszomorító és megdöbbentő elhatározásra jutott az osztrák közoktatási miniszter. Az iskolás gyermekek tömeges öngyilkosságainak iszonyú jelensége arra indította, hogy szak tanácskozást hívjon össze, melynek az lesz feladata, hogy megállapítsa a gyermek-öngyilkosságok statisztikáját és foglalkozzék ezen öngyilkosságok okainak földerítésével. Ilyen feladattal még nem bíztak meg ankétet soha és már a kérdés fölmerülése is kegyetlenül vádolja a mai társadalmat és elsősorban azt az ideges kort, melynek gyermekei már a világra hozzák magukkal az idegek gyöngeségét és már a gyermekczipek- ben is elkezdik járni a veszedelemnek útjait. Nem is a jövő század, de valame- lyik jövő ezred regényébe látszik be- isleni fejezet-czimül az a hallatlan doog, hogy ankét tanácskozik a gyer- mekek öngyilkosságának számadatairól és indító okairól. Érthető volna, hogy tanulmány tárgyává tegyék az öngyilkossági mániát általában. Az igaz, hogy haszontalan is volna. Mert a statisztikát ismerjük úgy is, az öngyilkosságok okai pedig, ha kipuhatolhatók is, annyira különbözik, hogy azokban hiába keressük a rendszert és így hiába keressük azok ellen az orvoslást is. Kiszámíthatatlan az, hogy az emberek mily kicsinyes okból dobják el gyakran az életet, melynek a felnőtt embernél végre is annyi értéke van, amennyire az illető önmaga becsüli. Aki nem akarja elviselni betegségének kínjait, vagy ábrándok után futkosva, inkább az életről mond le, mint szívének vágyairól, azt nem mentheti meg az életnek és a társadalomnak a legbölcsebb előrelátás sem. Megmenthetők csak azok volnának, kiknek anyagi gondok adják kezükbe az öngyilkos fegyvert. De ezeket sem egyenként menthetnék meg, csak tömegesen, úgy, hogy általában ne lehessen ember és ne lehessen család, mely nélkülözni kénytelen a legszükségesebbet, a megélésnek minimális anyagi föltételeit. Hanem ezt nem dönti el egy-egy ankét sem Ausztriában, sem más országban. Hiszen ez maga a nagy szociális kérdés, melynek évszázados elméletét még nem sikerült megvalósítani a gyakorlatban sehol. Egészen más megítélés alá tartozik a gyermek-öngyilkosságok kérdése, melylyel odaát Ausztriában foglalkozni készülnek a közoktatásügyi miniszter és a tanférfiak. Mert a gyermekélet eldobása fölött joggal borzad meg az ember. Még az is, aki a saját életével a következő percben kész volna leszámolni. Még az is el fog ámulni annak a lehetőségén, hogy egy 10, 12, 13 éves gyermek miként juthatott el az életuntság azon fokáig, melyre egy viszontagságos életnek lesújtó tapasztalásai is csak beteg kedélyeket sülyesztenek alá. Azt a sötét rejtélyt még érdemes kutatni, hogy micsoda beteges gondolatok viszik a gyermeket az iskola padjáról az öngyilkosságba. A gyermeket, akinek annyi örömet kínál az élet, akinek még nem lehetnek csalódásai, aki előtt arany felhőkben úszik a jövő. Nem fogja kideríteni az az ankét a gyermek-öngyilkosságok valódi okát. Nem a miniszter s nem a tanférfiak dolga ez, vagy legalább nem csupán ezeké. Képzelni sem lehet, hogy maga az iskola tenné a gyermeket ellenségévé az életnek Mert ha vannak is lelkiismeretlen tanítók, kik durva bánásmódjukkal megunatják a tanulást, ahelyett, hogy megkedveltetnék, ez nem lehet általános oka annak, ami nálunk is megdöbbentően gyakorta fordul elő, hogy a gyermek a halál-Úgy tetszett, hogy Dörmög barátom oly jó oldalát hozta föl előttem a háznak, ami nem létezett és elhallgatta azt, ami tényleg alkalmas volt, valakit kavártélyosnak odacsábítani. Amint ezt a kis leányt megláttam, rögtön elhatároztam, hogy kiveszem a szobát, legyen bár az olyan sötét és rideg barlang, aminybre csak világgyűlölő medvék szoktak félrevonulni téli zimankó beálltával. Gondoltam magamban: minden napfénynél többet fog érni nekem a te két szemed ; minden galambnál többet a kacagásod, mely csattogó, fényes szárnyakkal röpül el piros ajkaidról, hogy még a falak is visszakaczagnak rá , hát még a szív . A szobát illetőleg azonban kellemesen csalódtam. Tiszta volt és takaros : magán viselte a ház tündérkisasszonya ujjának a nyomát. Egészen alkalmasnak látszott arra, hogy egy ilyen csélcsap teremtést, amin én voltam, az édes otthonról való méla álmodozásra bírjon, sőt még az én régi, verekedő szomszédaimat is feledtesse velem. Az alku a mamával hamar megvolt. A mama igen jó asszonyságnak látszott, abból a fajtából, akik tudják, hogy hétfőn paszulyt, pénteken túrós csuszát, vasárnap töltött káposztát kell főzni. A beköltözéssel meg én siettem legjobban. Azaz, hogy valaki még én nállam is jobban sietett, az én kedves Gábor barátom, aki buzgóságában annyira ment, hogy segített a hordároknak a málháimat beczipelni! Ki is kaczagta őt érte Ilonka eléggé! A kis Ilonka különben nagyon sok kaczagni valót talált ebben a nem mindenki A „SZEGEDI KAPLO" TÁRCZÁJA. Melyik volt a ,jó fiu?“ — Hová mész? Haza mész? Van jó lakásod, kedves barátom ? Ezekkel a szavakkal az én jó czimborám, Dörmög Gábor ragaszkodott a karomba az utczán. Megvallottam neki, hogy a jó lakás előttem most ismeretlen menyországot képez. A szobám jó volna, de rosszul fülik. Azután a szomszédaim szörnyű unalmasok. Pedig eleinte nagy mulatságomra szolgáltak. A jobboldalinál a férj szokta verni a feleségét, a baloldalinál a feleség a férjét. Most azonban, tudja isten miért, kibékültek. És én oly rosszul érzem magamat, ha szobámba térve, nem hallom jobbról az asszony, balról a férj jajveszékelését. Az én Gábor barátom ebbeli közléseim által egészen el volt ragadtatva: — Elviszlek barátom egy idylli kedves otthonba. Egy házba, melyre szívesebben aranyosabban süt a nap. Madárszó zeng a kertjében, galamb csattog az udvarában. Repkény futotta be az ambitusát: úgy lakik ott az ember, mint valami lúgosban. Szobád valóságos sybarita kényelmet fog nyújtani, olyan takaros lesz mindig, mintha egy hűséges, gondos feleség szorgoskodnék utánad. Barátom , a jó lakás a boldogság első föltétele. Mily boldog lennék ez, ha téged oly boldognak tudnálak! Édes barátom, vedd ki azt a hónapos szobát! Meglepetve néztem Gábrisra. Oly poetikus színeket halmozott arra a házra, mintha egyszer már megénekelte volna s most a saját verséből idézne. És még folytatta a hónapos szoba dicsőítését. Elmondta, hogy ő is abban a házban lakik. S mióta ott lakik , mintha újjá született volna. Jobbnak, nemeslelkübbnek érzi magát. Biztosított, hogy én is átmegyek e metamorphosison. Én tehát igen felcsigázott várakozással közeledtem jövendőbeli otthonom felé. Odaérve, mindjárt észrevettem, hogy bizony arra a házra nem süt a napfény szívesebben, mint másokra. Sőt éppen nem sütött rá, mert az árnyékoldalon feküdt. Gyanakodva néztem Gáborra, aki pedig szinte egész áhítattal nyúlt a csengettyűhúzó felé, hogy a kapunyitást kieszközöje. Amint a kapu kinyílott, a legkellemetesebb meglepetésben részesültem. Amenynyiben kellemes meglepetés az, hogyha valaki egy kapunyitó vén czerberust vár és ahelyett elébe toppan egy gyönyörű, fiatal leány. A cseléd nem volt hon, azért a kisasszony maga jött bennünket bebocsátani. Ezt rögtön nevetve meg is magyarázta nekünk. És nevetve rázta meg kezében a nagy kulcscsomót, melynek csörgésébe belecsengett kristálytisztán gyöngyöző kaczaja. Ott a kapualj sötét bolthajtása alatt olyan volt, úgy virított, mint a bokor árnyában a kék nefelejts. Szemeiben ott ragyogott ártatlan, tiszta gyermeklelke, két csillag volt az, melyek megszoktak bizalommal tekinteni Istenhez az égre és mosolyogva a jó emberekre a földön.