Szegedi Napló, 1890. november (13. évfolyam, 300-328. szám)
1890-11-01 / 300. szám
Szeged, szombat. Szegedi Napló. November 1. 1890. 300 SS. vékony, se nem vastag, hanem mint János mondaná: akkurátos. Sokszor eltűnődtem, hogy kinek a filozófiája jobb: Epicurusé-e, aki élni tanitja az embert, vagy Schoppenhaueré, aki arra tanit, hogy minden csak lubiczk ezen a világon , a legkívánatosabb lubiczk az örök sötétség. Szeretném tudni, melyik tartja még most is az igazságát, de hát mind a kettő fenn van már a föld alatt s talán kivül is hagyták a filozófiát. * A hit is gyújt ilyenkor egy mécset: a föltámadás reményét. Az én pogány hitetlen szivemnek is tetszik ez az ígéret s válogatok olykor a menyországban. A keresztény menyországban imádkozni kell; a zsidó menyországban nyugosznak (Ábrahám kebelén) ; az indián menyországban örökké vadásznak; az eszkimóéban halzsírfürdőt vesznek ; a mohamedánban pedig egy örökké megifjodó hárem közepén ül az üdvözült a szent tudafa árnyékában, ahol csibakozik, kávézik és lapokat olvas. Bizony kedve jönne az embernek, hogy a sír szélén törökké legyen. Csakhogy ott vannak a török menyországban is ijesztőnek a lapok. — Lapunk legközelebbi száma, a kettős ünnep miatt, hétfőm reggel jelenik meg. szeged Kubinyi János, altábornagynak, a II., utóbb az I. honvédkerület népszerű parancsnokának, a király hosszas és jeles szolgálata elismeréséül a Lipót-rend lovagkeresztjét adományozta. — Halottak napja. A kegyeletes megemlékezés napja. Virágot hajt, lángot gyújt a kegyelet, fölékesíti, kivilágítja a holtak birodalmát, hol azok alusznak, akiknek nem kell se virág, se fény, mely csak az élők reményének kifejezője, hogy porló szeretteivel még valaha találkozni fognak. Az élő város lakói tömegesen keresik föl a halottak városát. Megelevenül a sírok néma birodalma, világosság gyűl ki az örök sötétség gyászos színhelyén. Régi, szép hagyomány ez, egyidejű azon kegyelettel, melylyel elhunyt szeretteink emlékének adózunk. Van abban valami lélekemelő, mikor az élő világ ünnepli a porladozó emberiséget, mikor az önző halandó azokhoz fordul rokonszenvének, ragaszkodásának nyilvánításával, kik azt többé nem viszonozhatják. A holtak iránti kegyelet legideálisabb kifejezője az ember nemesebb lényének. A nagy társadalom, melyet annyi elv, nézet, állás darabol végtelen osztályra; egyesül a kegyeletben. A szeretet, hála s emlékezet lángja ég a szivekben s e szent tűz kifejezése az a fény, melyet az elhunytak sírján gyújtanak föl az élők. A szegedi temetők ékesitése már megkezdődött. Üzletekből, kertészektől s a piaczon száz számra hordták ki ma is a szebbnél-szebb koszorúkat. Nem marad el senki a kegyelet munkájában : szegény, gazdag, egyaránt igyekszik uj koszorúval ékíteni a rideg hantot. Halottak napja az idén vasárnapra esik, de mivel egyházi törvények értelmében vasárnap az öröm napja s azon gyászmisét szolgáltatni nem szabad : a szegedi templomokban hétfőn délelőtt 10 órakor tartják meg a gyászszertartást. E szerint a temetőbe való kizarándokolás nem mindenszentek napján lesz, hanem vasárnap. A belvárosi róm. kath. temetőben vasárnap délután 3 órakor Sztáry Gusztáv káplán gyászbeszédet tart, azután pedig Rózsa Ferencz apát-plébános mond gyászlitániát a kápolnában. A hétfői gyászmisén szintén ő fog czelebrálni. Az öreg honvédek s az ifjúság az idén is szokott módon fognak adózni a kegyeletnek. A főgymnasium ifjúsága elzarándokol Dugonits sírjához, ahol Bakonyi Károly és Hammer Jenő VIII. oszt. tanulók tartanak emlékbeszédet, az iskola dalárdája pedig gyászdalt énekel. A belvárosi temetőben az elhunyt tanárok sírjánál Magyar Imre és Varga János VIII. oszt. tanulók emlékeznek meg a halottakról. Ugyancsak a belvárosi temetőben a 48-as honvédek kegyeletét Kemechey Jenő hírlapíró fogja tolmácsolni. A főreáliskola s a tanítóképezde ifjúsága, úgy a polgári dalárda is kegyelettel fogja fölkeresni a temetőt, hogy áldozzon az elhunyt jelesek emlékezetének. Erre a napra Rainer József főkapitány is nagyobb szabású intézkedéseket tett: kirendelte a rendőrség nagyobb részét, még a lovas rendőröket is a temetőbe, s hogy az általános gyász és kegyelet rentendetlenségek, lopások által ne zavartassék. Ilyen alkalmakkor ugyanis a csőcselék sírok rablására vetemedik: meglopják a halottakat a koszorúktól, gyertyáktól és lámpáktól. A főkapitány intézkedett hogy a koldusok és gyertyaárusok csak a temetőn kívül húzhassák a hasznot a kegyeletből. Végül a belvárosi plébános kérelmére tilalomtáblákat tétet a temetőkapukhoz, hogy a férfi közönség az ünnepély tiszteletreméltóságához illően, tartózkodjék a dohányzástól. — Az artézi gőzfürdő. Holnap, szombaton délelőtt 10 órakor beszélik meg a városházán, mi történik a tervbe vett artézi gőzfürdővel. Akiket érdekel ez a kérdés, melegen figyelmeztetjük a holnapi ülésre. — A polgármester vizitjei. Pálfy Ferencz polgármester ma délben látogatást tett a honvédhuszárlaktanyában s vizitelt báró Gordon ezredesnél, Hoffinger századosnál , a többi huszártiszteknél, kik vasárnap őnála tettek volt látogatást, elvesztettél ifjú egészségedet, arczod rózsás üdeségét, szemed vidám ragyogását, őzike fürgeségedet, csengő kaczajodat, mindent, a mivel bírtál, mikor még a Balaton szolid, sima, kék viz volt és mi ketten két boldog teremtés egy ringó ladikban. Akkor, azon a szép, enyhe nyári reggelen, a mint ott ringatództunk ég és víz között, a mint reám nevettél ártatlan kék szemeddel, édes, kis száddal, hamvas arczod rózsás gödröcskéivel, akkor megfogadtam magamban, hogy ha enyém leszesz, olyan boldoggá teszlek, amilyen boldog még nem volt soha asszony .. Enyém lettél, édes kis virágom ... és, ime, mivé lettél! . . Szegény, beteg, hervadó asszonya . . . A férfi a pusztai levegőtől barna egészségtől piros ábrázatát, egész a nő halvány arczáig lahajtja s barna szemeinek tekinteet, mint valami lágy simogatás érinti, a fehér, tiszta homlokot, a betegségtől megfogyott vonásokat. Amint félkézzel derekát öleli, a ruhán, piáidén keresztül is érzi, mily sebesen ver a szív odabenn, másik keze, melyet alátámasztja az alvó asszonyka fejét, a forró halánték ütőerének szapora lüktetését adja tudtára. Ezt a simogató tekintet fölébresztette a hazai asszonyt. Mint akit álmából hirtelen keltenek föl, a megrebbent madár tekintetével nézett szét. . . De amint meglátta a feléje hajló, jóságos férfarczot, az anyja ölében ébredő gyermek boldog bizalmával mosolygott rá urára ... A halvány piros száj mosolygására azonban nem jelentek meg többé a lesoványodott, beesett arczon azok az Ámor-gödröcskék, amik egykor annyi bájt kölcsönöztek e finom, kedves vonásoknak. — Hol vagyunk ? Mi az, ami úgy zúg ? A férj megczirógatta a sovány kis arczot.— A Balaton mellett! édesem. A Balaton mellett! Kérlek, emelj föl hadd lássam ! A férj átkarolta betegét s felültette ölében. Az asszonyka fáradt kis fejét odafektette ura széles mellére s úgy nézett ki a háborgó nagy vízre. — Milyen haragos! Egészen más, mint akkor volt . . . Emlékszel? A férj elvonta feleségét az ablaktól, mert a rosszul beillesztett üveglap szélein telüvöltött a hideg szél. — Soha sem felejtem el. De azt már elfelejtetted, hogy voltam ■ én öltözve akkor. — Nem lehet azt elfeledni. Bojtos matróz sipkát viseltél, kihajtott gallérú zubbonyt , egészen kékbe voltál, mint egy ibolya. — Tegethoff-kékbe, igaz. Neked nagy karimája, ültetvényes kalapod volt, amit a szél belefújt a vízbe s amit én fogtam ki neked. — Hálás is voltam érte. — Akkor csókoltál meg először és én megrémültem, hogy meglátták a partról. Az asszonyka el kezdett köhögni. A férj még távolabbra vonta el az ablaktól. — Enged, kérlek, hogy még egyszer láthassam a Balatont. Olyan messzi megyek, olyan soká jövök vissza. Hadd búcsúzzam el tőle is! . . Isten veled, Balaton te! Ha visszatérek, légy olyan kedves ismét, amilyen akkor voltál. Vissza. Ismét a Balaton mellett robogott a vonat. Május első napja volt. — A vonat élén a mozdony úgy föl volt virágozva, mint valami lakodalomba hívogató vőfély. — A füstokádó, idomtalan, nagy kürtőre zöld lombfüzér csavarodott, a két ütköző korongja, körülkötve mezei virággal, úgy tűnt föl, mint két roppant báli csokor, aminek a közepén egy nagy, fekete napraforgó sötétlik. A gőzparipa vasbordái alig látszottak ki a sok rátüzött lomb- és bokrétától. . . Még a vörösorru, kék blúzos gépésznek zsírtól fényes börsapkája mellett is gyöngyvirág kékellett s a szurtos, füstössütö szájában is ott lógott egy óriási, fehér labda-rózsa, mintha a májusi hangulattól megszállott, vasúti Plútó virágra éhezett volna. Az első májusi nap örömére fölékesitett vonat minden ablaka nyitva s mindenikben ott volt egy-két kiváncsi fö, amely vagy egy fehérfátyolos női kalap, vagy egy koczkás utazó sapka alul mosolygott ki a tavaszi pompában ragyogó vidékre. Ezek közt a kibámuló arczok közt volt egy néhány olyan is, amelynek barnaságán meglátszott, hogy a téli hónapok alatt is délszaki nap sütött reá. Ez az aranybarna szín, a délen telelő északiak színe, azoké az embereké, akik beteg mellüket elvitték megreperálni a téli, nagy tüdőjavító fabrikába, az olasz rivierára. Ezeknek az arczát, a délszaki barnaság mellett, meg lehetett még ismeri egy, egészen különös kifejezésről, amelyben a veszély elöl való menekülés öröme egyesült azzal a boldogító tudattal, hogy tavaszi napfényt, mezei virágot, énekes randárt, illatos, enyhe légáramot talál ismét