Szegedi Napló, 1890. november (13. évfolyam, 300-328. szám)

1890-11-01 / 300. szám

Szeged, szombat. Szegedi Napló. November 1. 1890. 300 SS. vékony, se nem vastag, hanem mint János mondaná: akkurátos. Sokszor eltűnődtem, hogy kinek a filo­zófiája jobb: Epicurusé-e, aki élni tanitja az embert, vagy Schoppenhaueré, aki arra tanit, hogy minden csak lubiczk ezen a vi­lágon , a legkívánatosabb lubiczk az örök sötétség. Szeretném tudni, melyik tartja még most is az igazságát, de hát mind a kettő fenn van már a föld alatt s talán kivül is hagyták a filozófiát. * A hit is gyújt ilyenkor egy mécset: a föltámadás reményét. Az én pogány hitetlen szivemnek is tetszik ez az ígéret s válogatok olykor a menyországban. A keresztény menyországban imádkozni kell; a zsidó menyországban nyugosznak (Ábrahám kebelén) ; az indián menyország­ban örökké vadásznak; az eszkimóéban halzsírfürdőt vesznek ; a mohamedánban pe­­dig egy örökké megifjodó hárem közepén ül az üdvözült a szent tudafa árnyékában, ahol csibakozik, kávézik és lapokat olvas. Bizony kedve jönne az embernek, hogy a sír szélén törökké legyen. Csakhogy ott vannak a török menyor­szágban is ijesztőnek a lapok. — Lapunk legközelebbi száma, a kettős ünnep miatt, hétfőm reggel jelenik meg. szeged Kubinyi János, altábornagynak, a II., utóbb az I. honvédkerület népszerű parancsnokának, a király hosszas és jeles szolgálata elismeréséül a Lipót-rend lovagkeresztjét adományozta. — Halottak napja. A kegyeletes meg­emlékezés napja. Virágot hajt, lángot gyújt a kegyelet, fölékesíti, kivilágítja a holtak birodalmát, hol azok alusznak, akiknek nem kell se virág, se fény, mely csak az élők reményének kifejezője, hogy porló szeretteivel még valaha találkozni fognak. Az élő város lakói tömegesen keresik föl a halottak városát. Megelevenül a sírok néma birodalma, világosság gyűl ki az örök sötétség gyászos színhelyén. Régi, szép ha­gyomány ez, egyidejű azon kegyelettel, melylyel elhunyt szeretteink emlékének adózunk. Van abban valami lélekemelő, mikor az élő világ ünnepli a porladozó em­beriséget, mikor az önző halandó azokhoz fordul rokonszenvének, ragaszkodásának nyilvánításával, kik azt többé nem viszo­nozhatják. A holtak iránti kegyelet legideá­lisabb kifejezője az ember nemesebb lé­nyének. A nagy társadalom, melyet annyi elv, nézet, állás darabol végtelen osztályra; egyesül a kegyeletben. A szeretet, hála s emlékezet lángja ég a szivekben s e szent tűz kifejezése az a fény, melyet az elhuny­tak sírján gyújtanak föl az élők. A szegedi temetők ékesitése már meg­kezdődött. Üzletekből, kertészektől s a piaczon száz számra hordták ki ma is a szebbnél-szebb koszorúkat. Nem marad el senki a kegyelet munkájában : szegény, gazdag, egyaránt igyekszik uj koszorúval ékíteni a rideg hantot. Halottak napja az idén vasárnapra esik, de mivel egyházi törvények értelmé­ben vasárnap az öröm napja s azon gyász­misét szolgáltatni nem szabad : a szegedi templomokban hétfőn délelőtt 10­ órakor tartják meg a gyászszertartást. E szerint a temetőbe való kizarándoko­­lás nem mindenszentek napján lesz, ha­nem vasárnap. A belvárosi róm. kath. teme­tőben vasárnap délután 3­ órakor Sztáry Gusztáv káplán gyászbeszédet tart, azután pedig Rózsa Ferencz apát-plébános mond gyászlitániát a kápolnában. A hétfői gyász­misén szintén ő fog czelebrálni. Az öreg honvédek s az ifjúság az idén is szokott módon fognak adózni a kegyeletnek. A főgymnasium ifjúsága elzarándokol Dugonits sírjához, ahol Bakonyi Károly és H­a­m­m­e­r Jenő VIII. oszt. ta­nulók tartanak emlékbeszédet, az iskola da­lárdája pedig gyászdalt énekel. A belvárosi temetőben az elhunyt tanárok sírjánál M­a­­gyar Imre és Varga János VIII. oszt. tanulók emlékeznek meg a halottakról. Ugyancsak a belvárosi temetőben a 48-as honvédek kegyeletét Ke­mechey Jenő hírlapíró fogja tolmácsolni. A főreális­­kola s a tanítóképezde ifjúsága, úgy a polgári dalárda is kegyelettel fogja fölkeresni a temetőt, hogy áldozzon­­ az elhunyt jelesek emlékezetének.­­ Erre a napra Rainer József főkapi­tány is nagyobb szabású intézkedéseket­­ tett: kirendelte a rendőrség nagyobb ré­szét, még a lovas rendőröket is a temetőbe, s hogy az általános gyász és kegyelet ren­­tendetlenségek, lopások által ne zavartas­­sék. Ilyen alkalmakkor ugyanis a csőcse­lék sírok rablására vetemedik: meglop­ják a halottakat a koszorúktól, gyertyák­tól és lámpáktól. A főkapitány intézkedett hogy a koldusok és gyertyaárusok csak a temetőn kívül húzhassák a hasznot a ke­gyeletből. Végül a belvárosi plébános ké­relmére tilalomtáblákat tétet a temetőkapuk­hoz, hogy a férfi közönség az ünnepély tisz­teletreméltóságához illően, tartózkod­jék a dohányzástól. — Az artézi gőzfürdő. Holnap, szom­baton délelőtt 10 órakor beszélik meg a városházán, mi történik a tervbe vett artézi gőzfürdővel. Akiket érdekel ez a kérdés, melegen figyelmeztetjük a holnapi ülésre. — A polgármester vizitjei. P­á­l­f­y Fe­rencz polgármester ma délben látogatást tett a honvédhuszárlaktanyában s vizitelt báró Gordon ezredesnél, Hoffinger szá­zadosnál , a többi huszártiszteknél, kik va­sárnap őnála tettek volt látogatást, elvesztettél­ ifjú egészségedet, arczod rózsás üdeségét, szemed vidám ragyogását, őzike fürgeségedet, csengő kaczajodat, mindent, a mivel bírtál, mikor még a Balaton szolid, sima, kék viz volt és mi ketten két boldog teremtés egy ringó ladikban. Akkor, azon a szép, enyhe nyári reggelen, a mint ott ringatództunk ég és víz között, a mint reám nevettél ártatlan kék szemeddel, édes, kis száddal, hamvas arczod rózsás gödröcskéi­­vel, akkor megfogadtam magamban, hogy ha enyém leszesz, olyan boldoggá teszlek, a­milyen boldog még nem volt soha asszony .. Enyém lettél, édes kis virágom ... és, ime, mivé lettél! . . Szegény, beteg, hervadó asszonya . . . A férfi a pusztai levegőtől barna egész­ségtől piros ábrázatát, egész a nő halvány arczáig lahajtja s barna szemeinek tekinteet, mint valami lágy simogatás érinti, a fe­hér, tiszta homlokot, a betegségtől megfo­gyott vonásokat. Amint félkézzel derekát öleli, a ruhán, piáidén keresztül is érzi, mily sebesen ver a szív odabenn, másik keze, melyet alátámasztja az alvó asszonyka fe­jét, a forró halánték ütő­erének szapora lük­tetését adja tudtára. Ezt a simogató tekintet fölébresztette a hazai asszonyt. Mint akit álmából hirtelen keltenek föl, a megrebbent madár tekinte­tével nézett szét. . . De amint meglátta a feléje hajló, jóságos férf­arczot, az anyja ölében ébredő gyermek boldog bizalmával mosolygott rá urára ... A halvány piros száj mosolygására azonban nem jelentek meg többé a lesoványodott, beesett arczon azok az Ámor-gödröcskék, amik egykor annyi bájt kölcsönöztek e finom, kedves vo­násoknak. — Hol vagyunk ? Mi az, ami úgy zúg ? A férj megczirógatta a sovány kis ar­czot.­­— A Balaton mellett! édesem. A Balaton mellett! Kérlek, emelj föl hadd lássam ! A férj átkarolta betegét s felültette ölé­ben. Az asszonyka fáradt kis fejét odafek­tette ura széles mellére s úgy nézett ki a háborgó nagy vízre. — Milyen haragos! Egészen más, mint akkor volt . . . Emlékszel? A férj elvonta feleségét az ablaktól, mert a rosszul beillesztett üveglap szélein t­elü­­völtött a hideg szél. — Soha sem felejtem el.­­ De azt már elfelejtetted, hogy voltam ■ én öltözve akkor.­­ — Nem lehet azt elfeledni. Bojtos mat­róz sipkát viseltél, kihajtott gallérú zub­bonyt , egészen kékbe voltál, mint egy ibolya. — Tegethoff-kékbe, igaz. Neked nagy karimája, ültetvényes kalapod volt, amit a szél belefújt a vízbe s amit én fogtam ki neked. — Hálás is voltam érte. — Akkor csókoltál meg először és én megrémültem, hogy meglátták a partról. Az asszonyka el kezdett köhögni. A férj még távolabbra vonta el az ablaktól. — Enged, kérlek, hogy még egyszer láthassam a Balatont. Olyan messzi megyek, olyan soká jövök vissza. Hadd búcsúzzam el tőle is! . . Isten veled, Balaton te! Ha visszatérek, légy olyan ked­ves ismét, amilyen akkor voltál. Vissza. Ismét a Balaton mellett robogott a vonat. Május első napja volt. — A vonat élén a mozdony úgy föl volt virágozva, mint vala­mi lakodalomba hívogató vőfély. — A füst­okádó, idomtalan, nagy kürtőre zöld lomb­füzér csavarodott, a két ütköző korongja, körülkötve mezei virággal, úgy tűnt föl, mint két roppant báli csokor, aminek a közepén egy nagy, fekete napraforgó sötétlik. A gőzparipa vasbordái alig látszottak ki a sok rátüzött lomb- és bokrétától. . . Még a vörösorru, kék blúzos gépésznek zsírtól fé­nyes börsapkája mellett is gyöngyvirág kékel­lett s a szurtos, füstössütö szájában is ott lógott egy óriási, fehér labda-rózsa, mintha a má­jusi hangulattól megszállott, vasúti Plútó virágra éhezett volna. Az első májusi nap örömére fölékesitett vonat minden ablaka nyitva s mindenikben ott volt egy-két kiváncsi fö, amely vagy egy fehérfátyolos női kalap, vagy egy kocz­­kás utazó sapka alul mosolygott ki a tavaszi pompában ragyogó vidékre. Ezek közt a kibámuló arczok közt volt egy néhány olyan is, a­melynek barnaságán meglátszott, hogy a téli hónapok alatt is délszaki nap sütött reá. Ez az aranybarna szín, a délen telelő északiak színe, azoké az embereké, akik beteg mellüket elvitték meg­­reperálni a téli, nagy tüdőjavító fabrikába, az olasz rivierára. Ezeknek az arczát, a dél­szaki barnaság mellett, meg lehetett még ismeri egy, egészen különös kifejezésről, a­melyben a veszély elöl való menekülés örö­me egyesült azzal a boldogító tudattal, hogy tavaszi napfényt, mezei virágot, énekes ran­­dárt, illatos, enyhe légáramot talál ismét

Next