Szegedi Napló, 1895. szeptember (18. évfolyam, 209-231. szám)

1895-09-02 / 209. szám

209­9*. -Szeged, vasárnap Szt.,fcgec­i Napló Lucáciu még négy évig ül a szegedi ál­lamfogházban, fél évig a szathmár-németi fog-­­ házban, Ráliu és Coroianu még másfél évet­­ ülnek, de ők abban bizakodnak, hogy a király az ezredéves évfordulóra megkegyelmez nekik.­­ — Hiszen a Rátiu kisasszonyok atyjuk nevében tiltakoztak a bukaresti Adverul-ban a kegyelem ellen. Kijelentették, hogy az ő atyjuknak nem kell magyar kegyelem. — Akkor még nem volt olyan nyilván-­i­való, hogy kifogyott a liga pénzes zsákja, melyből egykor Krechia nagyon is bőven markolt. — Nem tudja kérem, hogy ismerkedett meg Krechia Lucáciuval ? — Lucáciu akkor fordult Krechiához, mikor látta, hogy nem őt nevezik ki szat­mári főgymnasiumi igazgatónak. Krechia épen agilis embereket keresett. A Lucáciu ismeret­ségének nagyon örült, biztatta, hogy ragadja magához a vezérség gyeplőit, ő megszerzi az ehhez való összes föltételeket. A nagyravágyó pópát, akit viszonyai egy kis falu végéhez kötöttek, elragadták ez Ígéretek. Fejjel ment a falnak s most már azt hiszi, hogy nem térhet vissza. * Mindezekből kitűnik, amire annyiszor fel­­hivta a Szegedi Napló az illetékes fórumok figyelmét, hogy a román mozgalom szabadon járó vezetői állandó összeköttetésben voltak és vannak is minden kigondolható furfangos módon a szegedi államfogházban pihenő már­tír urakkal, akik naponként valóságos családi tanácsot ülnek Szegeden tartózkodó hozzátar­tozóikkal. Ezeknek minden tagja érti és ke­zeli is a liga politikáját. Valamint az is bizo­nyos tehát,, hogy a budapesti nemzetiségi gyülekezés előtt egész csapatosan zarándokol­tak Szegedre és utaztak az államfogház körül legkivált éjnek idején. De kiderült még egy dolog, hogy a nem­zetiségi kongresszus küszöbén bejuthatott a gyűlés vezetője beveszi Pap Györgye Lukácsin­­hoz az államfogházba. Erre a vizitelésre is ravaszsággal fakar­­ták ki az engedélyt. Pap Györgye úr azt bizonyítgatta erősen, hogy neki financziális ügyei vannak elinté­­zendők Lucáciuval, akinek tényleg ekkor már forg­alomba kerültek a váltói és ezen ügyeiben is Pap Györgye volt a bizalmasa. Ezen ürügy alatt aztán tanácskozhatott is a fővezérrel, akit ezúttal szerencsére, nagyon cserben hagyott a számításai­val, kiteremtettetett attillával és a negyed­milliós posztkiszlivel. * De alig hogy Csombor után a starton egy keresztül lőtt fej hosszával első lesz egy magyar gavallér, más favorit tűnik föl a lát­határon, a derék, jeles hazafi, a széles ábrá­­zatú örmény gyerek, dr. Takáts Zoltán. Ecce homo, íme a védelem bátor bajnoka, aki bemegy ugyanazon czellába lakni, melyből a védenczét kieresztik. Milyen érdekes játéka a sorsnak s milyen érdekes panamája a magyar társadalomnak ez itt megint. Valóban, eljöhet az idő, amidőn az ember nem mer kezet fogni embertársával, mert nem tudja, kivel érintkezik. S ennek a magyar társadalmi operettnek, mely méltóbb bizonyára színpadi bemutató előadásra, mint Brenning úr üzleti művele­tei. És ennek az operettnek igen jeles fináléja, hogy bizonyos »Erzsébet Királyné Otthon* * ne­vezetű budapesti jótékony nőegylettől meg­vonja a kabinetiroda az Erzsébet királyné elnevezést, mert tizenötezer forint sikkasztó­­dott az egyletben. Egy másik jótékony egye­sület, mely szegény cselédektől kizsarolt pén­zen élősködött, háromszáz forintot költött az évben jótékony czélra, hatezer forintot fizetett személyi kiadásokra. Ezekkel nézz szembe együttérző magyarom. És fogjon el a büszkeség, amidőn egyesek gúnyosan emlegetik a te­­vidéki* voltodat, a te szögletes állapotodat, szokásaidat, hogy brittanikát szivarzol, mikor a Dragaderos del A zálogházi „diskréczió.“ — A tolvajok lerakodó helyei. — A főkapitány urnak szólána tisztelettel ezen ezúttal rövidre fogott Írásunk a zálog­házak szabados üzelmei dolgában. Az a szabad kéz, amivel a zálogházak legtöbbje dolgozik, valóságos átka a szegé­nyebb néposztálynak, — ez régi, sokszor panaszolt dolog, de ezenfelül a közrendé­­szeti tekin­etből is sok kifogás emelhető a kedves zálogházi „szokások“ ellen. Némely zálogház igen gyakran valóságosan szabadal­mazott lerakodó helye a tisztelt tolvajoknak, mivel — ezt méltóztassék a rendőrhatóság­nak megérteni — ellenőrzésről itt alig van szó. Czifrábbnál czifrább esetek szolgálnak erre bizonyságul és restelhetné bizony ezeket Szeged rendőrsége, melynek slendriánsága és ósdi rendszere gyakran a tehetetlenségig képtelenné teszi. A nyomozásra hivatott rendőrbiztosok, adóhivatali, iskolai stb. írásokat körmölnek egész nap és a nyomozás úgyszólván egyet­len emberre van bízva, a jegyzőre, aki maga is akta-tengerben ül örökkön örökké. Na, aztán olyan is a nyomozás, amilyen a fegye­lem és a rendőrlegények ismeretes megbíz­hatósága, aminek fényes tanúsága merült föl most is egy ese­ben, mely nem kevésbé Non Seleládosra is telnék. És ne akarj négy lovon járni oda, ahova kettő is elvisz és ne találd nyugateurópai mivoltod bizonyítékát abban, hogy Muminót iszol a magad ter­mesztett és senki által nem kevert buczkai helyett. Ne láss nagyra, és ne irigyeld a hir­telen nagyra cseperedett embereket, mert ime azokat végtelen könnyen kicsinyre zsugo­rítja össze egy-egy policzista, vagy egy-egy revolverlövés. Mert te benned, a te­izmu­soktól meg nem vágott lelkedben van az ország lelke, a te serény és izmos karodban az ország ereje és a te megmásíthatlan, való­ságos, egyenes becsületedben az ország be­csülete. czifra világot vet a szegedi zálogházak egy­­részének a működésére. Ma széltében tárgyalták a városban, anélkül, hogy a sajt­ a szájába adta volna ezt a thémát a közönségnek, hogy lopott ékszerek milyen könnyen elhelyezhetők kétes exisztencziák által a szegedi zálo­g­házakban, amint ez a két táblabíró-családtól ellopott ékszerekkel is történt. Némely zálogos ugyanis nagyon furcsán értelmezi a zálogtárgyak elfogadásánál a „diskrécziót“. Ha egy lakatosinas brilliánt ékszerrel jelentkezik, hát a nagyon dúsan jövedelmező „diskréczióból“ nem szíveskednek megkér­dezni a füstös képű fiúcskát: ném­ét méltóz­­tatott szerezni az ékszereket ? A gyöngéd, udvarias zálogosok azt mondják : az főben­járó zálogházi szabály, hogy a megszorult emberek után, akik zálogot küldenek, nem illik puhatolózni. Ez a kényelmes kibúvó aztán nagyon alkalmatos jó üzletek csinálására. A szemér­mes tolvajok persze kitűnő hasznát is veszik ennek a zseniális zálogházi diskrécziónak. A szegény embert, akinek nincs ugyan zálogháza, de azért, néha talán jóhiszemüleg lopott tárgyakat vesz kéz alatt, orgazdaság gyanújába fogják és ha véletlenül jóval na­gyobb az értéke az érette adott összegnél, akkor bizony bírósá­g elé kergetik. A zálog­házak azonban nem szegény emberek. Azokra nincs ilyen törvény, azok a zálogházi dis­­kréczió czímén a lakatosinastól minden gyanú nélkül zálogba vehetnek nagyértékű éksze­reket 20—30—40 perczentek mellett adott zálogkölcsön-összegekért, amik rendesen na­gyon messze állnak a zálogtárgyak értékétől. A rendőrhatóság, ha erre a káros föl­kéri nagyon szépen, a zálogházakat értesí­teni szokta ugyan az értéktárgyak ellopásá­ról az értékek leírásával de ez is olyan pon­ Művészek feleségei. Irta : Daudet Alphonse, Fordította: Schnell Augusta. Prolog. Két barát — egy költő és egy festő - beszélgetett estebéd után, a széles pamlagon kényelmesen elnyujtózva s bodor füstöt ere­getve szivarjukból. A meghitt beszélgetések, vallomások órája volt ez. A lámpa a nagy ernyő alól csak gyengén világított, lángkörét mintegy a be­szélgetés bensőségéhez mérve, alig lehetett megkülönböztetni a szeszélyes fényűzést, a széles, félig vagy teljesen elkészített festmé­nyekkel díszített falakat és fönt a szoba menyezetén az ablakot, melyen át az ég sö­tét kékje tisztán látszott. Csak egy női arcz­­kép, könnyedén előrehajló alak, mintha hall­gatóznék, tűnt ki kissé az őt környező ho- s­mályból; fiatal élénk szemek, komoly, jóin- I­dulatu száj kellemes mosolylyal, mely védeni látszik a férj állását az ostobák és gyávák ellen. Egy alacsony, a kandalló tüzétől távol álló szék és egy pár apró, a szőnyegen heverő kék czipő egy gyermek jelenlétéről tanúskod­nak a házban, és tényleg a szomszédos szo­bából, hova az anya és gyermeke az imént tűntek el, szakadozott, csengő nevetés, paj­zánkodás, egy nyugalomra térő fészeknek kedves gügyögése hallatszott. Mindez e mű­­vészetként a családi boldogság édes, lágy érzületével árasztá el s a költő kéjjel élvezte azt. — Határozottan neked volt igazad ked­vesem, mondá barátjának. — Nincs más mód boldoggá lenni. Csak itt van boldogság, csak itt! Keress nekem is feleséget. A festő: Én bizony nem . . . Háza­sodjál meg ha akarsz; én nem avatkozom bele. A költő: És miért? A festő: Mert . . . mert a művészek­nek nem kellene nősülni. A költő: De már ez mégis csak sok!... Te mered ezt mondani itt, és a lámpa nem alszik ki rögtön, a falak nem dőlnek a fe­jedre ! . . . De gondolkozz csak szerencsétlen, hiszen te velem most két órán át szemléltet­ted, irigyeltetted azt a boldogságot, melytől el akarsz tiltani. Vagy talán azon gazdagok közé tartozol, kiknek boldogságát növeli a mások szenvedése, akik kétszeresen érzik kandallójuk melegét, arra gondolva, hogy van­nak hajléktalan szegény ördögök, kik ily időben a szabadban kénytelenek bolyongani ?... A festő: Gondolj felőlem amit akarsz. Én jobban szeretlek, semhogy segítenék egy helyrehozhatatlan ostobaságot elkövetni. A költő: Lássuk mi van a dologban ? Hát te nem vagy boldog ? És nekem mégis úgy tűnik föl, mintha itt az ember a tiszta boldogságot úgy szívná be, mint a szabad ég levegőjét egy falusi ház nyitott ablakából. 1895. szeptember 1.

Next