Szegedi Napló, 1911. július (34. évfolyam, 156-181. szám)
1911-07-01 / 156. szám
Szeged), szombat, 1911. július 1. Egyes szám ára 10 fillér. LXXIV, illolyim. 156. szim. GEDI NAPI POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS IRODALMI NAPILAP ELŐFIZETÉSI ARA Egész évre . . 28 kor. Negyedévre 7 kor. — Ml. Félévre ... 14 kor. Egy hóra . 2 kor. 40 Ml. SÁFÁR LÁSZLÓ felelős szerkesztő, kiadótulajdonos. ENGEL LAJOS sserkesztőség és kiadóhivatal: TELEFON DOGONICS-TÉR 12. (Szegedi Napló háza). 94. A köztisztaság. Szeged, június 30. Pár napja csak, hogy a köztisztaságról elmélkedtünk ezen a helyen , a téma most ismét aktuális. Ezúttal azonban nem az teszi aktuálissá, ami máskor. Valahányszor köztisztaságot emleget a nyilvánosság, tulajdonképpen közpiszkosságról esik szó mindig. JóZuttal azonban arról van szó, hogy a város hatósága véget akar vetni ennek a közpiszkosságnak , hogy ez a szándéka már a törvényhatóság elé is került. Nagy dolog ez s megérdemli a komoly mérlegelést. Engedelmet kérünk, de a köztisztaságot tartjuk annyira városi szükségletnek, mint az egyetemet. Mert az egyetem nagy dolog, nagy érték, drágaság, ékesség , az a korona egy város fején. De a korona csak annak a fejére illik, aki ahhoz illendően van felruházkodva, a városok ruhája pedig a köztisztaság. S ez mintha előbbvaló volna a koronánál, amelynek hijja miatt még senki sem szólta meg Szegedet, ellenben lépten-nyomon a szemére téritik azt, hogy’’az elemi tisztaságnak is hijjával van. Napról-napra van alkalmunk hallani, hogy az elkeseredés ezt a két kérdést ilyen formán hozza kapcsolatba egymással: — Hogy mer ez a piszokba fulladó város egyetemet kérni ? A kérdések ilyen összekapcsolása talán nem éppen tetszetős, de azt senki se vonhatja kétségbe, hogy az elkeseredés teljesen jogos Mindenkinek el kell ezt ismerni, aki egyszer végig sétál a szegedi utcákon. Nem olyan szélzimankóban, mint a tegnapi, tegnapelőtti, hanem olyan szép szélcsendes estén, mint a mai. Nem a külső részeken, az alacsony házak közt, ahol a bűzös árkok partja döglött macskákkal van kicifrázva, hanem a város legszebb, legpalotásabb utcáin Itt sokkal észrevehetőbb és fölháborítóbb a köztisztaság elhanyagolása, mint amott. A piszkos faluval könnyebb megbepülni, mint a piszkos nagy várossal. A szegény ember szenynyes ruhája szánalomra méltó ; az úriember, aki piszkos ruhában jár, undorító." Ebben a tekintetben Szeged olyan, mint Sztropkó, ez a tót falu, amely most rendezkedik be a hadgyakorlatokon résztvevő király fogadására. Aszfalttal, villannyal, vashidakkal. Soha mióta Sztropkó megvan, még álmában se volt olyan tiszta és előkelő, mint most lesz. És Szeged talán a királylátogatás óta soha még tiszta nem volt, holott azóta mindig van köztisztasági vállalkozója. Nem akarunk most ítéletet mondani a köztisztasági vállalkozói intézmény fölött és főképen nem akarjuk azt tenni felelőssé a város elpiszkosodásáért. A vállalkozók mindig üzletemberek és nem szobrot akarnak kiérdemelni közéleti munkásságukkal, hanem hasznot. Ezt nem is lehet tőlük rossz néven venni. A felelősség sem az övéké, hanem azé a hatóságé, amely, vagy rossz szerződést csinál velük, vagy ha jót csinál, nem tudja azt betartatni velük. Mindezek józan ész szerint való és minden héten elmondott (igaz, mindig hiába mondott) igazságok. Mindezek kapcsán csak arra akarunk rámutatni, hogy ezen a helyen hosszú évek óta követeljük a köztisztaság házi kezelésbe vételét. Azonban egyrészt a legszigorúbb felelősség elvének hangoztatása mellett, másrészt azzal a kikötéssel, hogy a város ne takarékoskodjék a köztisztaság rovására. Ezek nélkül a városi kezeléssel is ott leszünk, ahol eddig voltunk. Mindössze, hogy ezután közvetlenül fogjuk szidni a hatóságot, a vállalkozó kikapcsolásával és mint ahogy eddig a házi kezelést követeltük, ezután a vállalkozót követeljük vissza, mint két rossz közül az úgynevezett kisebbet. Aranylakodalom Írta : CZEEZY MIHÁLY Még csak huszonöt esztendővel ezelőtt is teljesen műveletlen volt ez a szépséges magyar vidék, amelyen most járunk. Buckák és lankák váltották egymást, más-más képet adván naponkint a tájnak, aszerint, hogy milyen kedvében volt a szél, mely egyszer a Duna felől eregette óriás szárnyait, máskor meg valahonnan a jéghegyek irányából jött, csípős hideget hozván magával. Ha nagyon nekibuzdult, olyan buckát varázsolt huszonnégy óra alatt a tegnap még teljesen lapályos helyre, hogy megbámulta a puszták sasszemű embere is, aki pedig gyermekkora óta szokva volt az eféle szeszélyes és sokszor félelmetes változatokhoz. És im’, alig telt be a sárga homokhegy nézésével, már megint megmozdult a nap hevében izzó, száraz, porhanyos föld s előbb pokoli zenebonát csapván a levegőben, elkezdett bomladozni, nyúlni, mint az ég kárpitján a vihart ígérő, sötét felhő. Jött azután egy más fordulat. Az emberek sok esztendei küzködés után lekötötték a földet, az örökkön vándorló televényes homokot s azóta megszűnt ez a hóbortos játék. A buckák helyén növényzet virul, hatalmas tábla gabonák, kukoricák, szőlők, vetemények s a meddig ellát a szem, mindenfelőlről csodaszép ígéret mosolyog a reménykedő ember felé. A céltalan, útvesztő siványban ma már árnyék is van. Egyik községből a másikig magasra nyúló jegenyeakácok sorakoznak sűrűn egymás mellett, melyek kéjes illattal és rejtelmes lombsusogással töltik be a tiszta levegőt. És nagy messzeségből tekintve olyanok, mintha haragoszöld vonal metszené át hosszan, egyenesen a végtelennek látszó területet. A föld természete azonban még mindig a régi. Darcos, engedetlen s a hatalmát kevélyen fitogtató. Csak akkor enged ebből a rossz tulajdonságából, ha hetes eső áztatja meg egykét arasznyi mélyre, egyébként túltesz a fekete föld ragadós során is, mert megnyílik a kerekek alatt s mintha száz keze lenne, úgy leköti lovastól együtt a kocsit. Szinte sír bele a jármű s az állat csak nagy erőfeszítéssel bir benne lépésről-lépésre haladni. A paraszt is megtörli ilyenkor ingujjával a homlokát és panaszosan mondja: — Hát megáradt bátya alaposan a homok. Amerre megyünk mindenütt a fejlődő életet látjuk. Csupa virulás, csupa biztatás minden. A paprikát még csak egy hete, hogy elduggatták s már is vidám. Olyan egyenesen tartja egérfülnyi levélkéit, mint a krumpliszár, amely szintén szép, bokros és most kezdi fehér, virágait öklömnyi nagyságú csokrokba kötni. A kukorica is kicsike még, de már játszik pántlikás leveleivel a szellő és vékonyka kelyhén helyet talál hajnalonkint a permetezve hulló ezüsteső. A búza most kezd virágzani, húsos szára enyelegve hajlong a játékos szellőben. És a rozs, a homokföld koronás királynője, mintha figyelne, csodálkozva áll körülöttünk a mozdulatlan szélcsöndben s csak néha libbenti előre hosszú, gazdag kalászát, hogy megnézze, kik vagyunk, merre megyünk. ... És visszamosolyog ugyanekkor rá a, színével is ingerkedő, szép piros pipacs, mely olyan kacér hivalkodással emeli ki lepkevirágát a lilás szarkaláb közül, mint egy tavasztsejtő, fiatal leány, aki szótlanságával is beszél, tekintetével is kérdez: ugye én vagyok a legszebb valamennyi között? És hát csupa udvariasságból igazat adunk neki. Amíg lassan, keserves erőlködéssel halad a kocsi, belépünk a gyalogösvényre és bokrétát kötünk belőle. Azután mosolygunk reá, talán eközben gondolunk is valakire, de csakhamar szétfoszlik a megelégedésünk, mert negyed lóra se telik bele, a szép piros pipacsvirág ellankad, mint az álomra vágyó gyermekszem és csakhamar bágyadtan konyul le bolyhos szárára. Amíg így csöndesen és kedves szórakozással haladunk, egy-két tanyaház, most épült iskola, omladozó szélmalom, nyárfák, tömpe füzek a semjékek alján, maradoznak el mellettünk, egy-egy bájos képet rajzolva mindegyik a nyárelő ünnepi hangulatába. Azután ez is véget ér. A kocsis balfelé mutat az ostornyéllel és azt mondja: — Itt vagyunk. — Ez a Kun-Baja? — Ez, kérem. A jókarban hagyott szőlők közül is, egyszerre csak kibukkan egy karcsú tornyocska, azután a házak tetejei, egy-két perc múlva meg már embereket is lehet látni. A szélető fás utcába úgy nézünk bele, mint egy messz- Lapunk mai száma 12 oldal