Szegedi Napló, 1911. december (34. évfolyam, 286-311. szám)

1911-12-01 / 286. szám

Szigeti, péntek­, 1911 decemb­er­­, Egyes szám ára 10 fillér. UXIV. Milyni. 286. száma INAPL POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS IRODALMI NAPILAP ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre . . 28 kor. Pélévre ... 14 kor. ■ Neggyedévre 7 kor. — fill.­­ Egy hóra . 2 kor. 40 fill. KIADÓTULAJDONOS: 2STC3-­HÍr-4 XI-a-JOS Szerkesztőség és kiadóhivatal: TELEFON DUGONICS-TÉR 12. (Szegedi Napló­háza.) 94. A magunk bűne. Szeged, november 30. Hát ez micsoda hazaáruló beszéd megint ? A magunk bűne ? Hát van nekünk bűnünk magunknak is ? Hát nem a más bűnéért morzsol szét bennünket minden nyomorúság ? Hát nem csupa idegen bűnök áldo­zatai vagyunk ? Hát van olyan is, amelyikre csak magunk mondhat­juk el a mea culpát? Ha nem hazaárulás, tévedés lesz. Minden közbennek megvan a maga gazdája, nemzeti tulajdon nincs kö­zöttük egy se. Degenerálódik az if­júságunk testben-lélekben ? Felelje­nek érte a tanárok. Pusztul a dzsen­tri, a nemzet disze, virága, akit az Isten jókedvében teremtett? A zsi­dók az okai. .Terjed az istentelen­­ség, vagy ami rosszabb annál, az embertelenség ? A szabadkőművesek az okai. Nagy a szegénység? Az osztrák az oka. Sok az üzleti bu­kás ? Sok a csaló kereskedő Sok a kivándorló ? Igen, mert sok a csá­bító, a kivándorlásra bujtogató vi­­géc. Sok a sikkasztás és rablás ? Nem, csak felfújták az újságok. Ret­tenetes a drágaság ? Ó, dehogy, csak felfújta a sajtó, ez a közéleti nagy fújtató, amely sohse akar már ki­lyukadni, vagy szétpukkanni, az átkozott! A sajtó, igen, az sok mindennek az oka, mert mindenbe belemártja magát és az olyan türelmes jószág, hogy minden bűnt rá lehet fogni, aminek más gazdája nem kerül. Úgy tetszik azonban, mégse lehet mindent ráfogni. Van egy pár gyar­lóságunk , igen, csupa bocsánatos gyarlóságunk — amit a sajtó nya­kába varrni semmiféle cérnával nem lehet. Nem felelősek érte a szabad­kőművesek se, de meg kell vallani, nem felelős a római pápa se. A leg­sajátosabb gyarlóságaink, amikben csak önmagunkat lehet elmarasz­talnunk. Ilyen volna például a do­­logtalanság és az urhatnámság is, de azokkal nem igen van bátorsága előhozakodni az embernek. Mert az egyiket nem lehet bizonyítani, a má­sikat meg el lehet tagadni. Látott már va­lki ebben az országban olyan embert, aki nem szeret dolgozni? Nem látott, de ha valaki látott vol­na, annak ki ke­ll szúrni a szemét a nemzeti becsület nevében, amely nem tűri a nemzeti karakter ilyen kis csorbáinak a meglátását. Az úr­hatnámság? Tagadhatatlanul van ilyen irányzat, de az nem szégyen, hanem dicsőség. A haladó kor szel­leme hozza magával az ilyen törek­véseket. A korszellem sokkal lengébb fo­galom, hogy sem vitázni lehetne vele, ámbár szeretné tőle megkér­dezni az ember, hogy miért hozza magával a haladás nevében a nagy kalapok és a kávéházak kívánását a csendes családi tűzhely és a könyvtárak kívánása helyett ? De mivel a korszellem nem felel és nem tiltakozik, hadd cipelje tovább, amit rátukmáltunk, van még egy­két fogyatkozásunk, amivel még a korszellemet se füstölhetjük be. Itt vannak például azok a bizo­nyos „elfüstölt milliók“, amelyekről minden hónapban enyelgő hangon adnak számot az újságok. Éppen ma jelentik, hogy mennyit pipáz­tunk el ez év januárjától szeptem­beréig, mi szegény magyarok. Ké­rek száztizenöt milliót. Szóval akkora összeget, amelynek elham­vasztása majdnem meghaladja a bocsánandó gyarlóság határát Annál inkább, mert ezt még a korszel­lemre se lehet rákenni. Ezért csak a magunk fejét verhetjük a falba, még­pedig háromszor olyan erővel, mint a negyven évvel ezelőtti do­hányos nemzedék. A dohány 1870- ben tizenkét hónap alatt csak negy­venöt millió koronába került. A né­pesség azóta nem kétszereződött meg, de az élvezeti kiadás meg­háromszorozódott. Gergulics inasa,­ kta, FERENC. Hogy, hogyse, kis deákkoromban egyszer azt vettem a fejembe, hogy én beállok könyvke­­reskedőinasnak. — Az is szép mesterség, — bólintott rá a tervemre az édesanyám — de én jobba­­ szeretném, ha generális lennél. — Az nem leszek, mert az leesik a ló­ról — vetettem ellen. — De azt még soh­a hallottam, hogy könyvkereskedőinas esett vol­na le a lóról. Koromhoz mérten elég logikusan gondolkoz­tam, amit anyám méltányolt is, mert mind­járt kézen fogott. — No hát akkor gyerünk el, fiam, Ger­gulics bácsihoz. A mi kis városunkban Gergulics bácsi volt az egyetlen könyvkereskedő. Szögrül-végrül atyánkfia is volt. Azért mondom, hogy szög­rül-végrül, mert azóta megtanultam, hogy a szegény rokonok mindig távoli rokonok. Ger­gulics bácsit pedig nem vetette föl a világi mód. A boltja akkora volt, mint egy kalitka, két asztal egészen betelte. Az egyik asztal be volt terítve mindenféle szép históriás köny­vekkel: az volt a könyves bolt. A másik aszta­lon szép rendbe sorakoztak a mézesbábok, a tükrös szivek, a kivont kardú mézeskalács­­huszárok, a mandulás pogácsák: az volt a mé­­zeskalácsos bolt. — Itt a kellemes, emitt a hasznos — járt­kelt Gergulics bácsi a két asztal közt. — A könyvkereskedőség kedves tudomány, a mé­­zesk­alácsosság hasznos tudomány. Szegény édesanyám nagyon meg volt ille­­tődve ennyi tudomány láttára, és alázatosan megkérdezte Gergulics bácsit, hogy mit néz ki belőlem? Alkalmas leszek-e valamelyik tu­dományra? Gergulics b­ácsi megforgatott előre-hátra, hátba ütögetett, megköhögtetett s akkorát szorított a karomon, hogy belejajdultam. — Nagyon hitvány kis legény, se a kala­pácsot, se a gyalut el nem bírná — mondta megelégedetten — az isten is könyvkereskő­­nek tekintette. De ha jól igyekszik, beletanul­hat a mézeskalácsosságba is. Gergulics bácsi csakugyan nem fösvényke­­dett a tudományával. Ahogy az édesanyám ott hagyott, mindjárt befogott a mesterségbe. El­mondta, melyik a krajcáros, melyik a két­­krajcáros, melyik a háromkrajcáros mézes­kalács. — Hát a könyvek, Gergulics bácsi? — hú­zódtam közelebb a könyves asztalhoz. — A könyvek, fiam, a könyvek? — tűnő­dött Gerplics bácsi. — No azokért nem so­kat nyitják rád az ajtót. Okos ember nem vesz könyvet, csak a vászoncseléd, meg a gyereknép. Az is csak vásárkor, akkor is in­kább lopja. Hanem azért szabott ára van en­nek is. Aki az első sorban van: egy hatos,­­ a második sor két hatos, a harmadik sor há­­­­rom hatos. Érted-e, öcsém? No ezt nem volt nehéz megérteni. Gergu­lics bácsi büszkén nézett körül, hogy ilyen ügyesen bevezetett a tudományokba és any­­nyira a kegyelmébe fogadott, hogy mindjárt rám is­ bizta a boltot. Ő meg kiment a szőlőbe cseresznyét szedni. — Neked is hozok belőle — szólt vissza a boltajtóból. — A­hány garast keresel, any­­nyi szem cseresznye lesz a fizetésed. De hiszen beszélhetett nekem, hallottam is, nem is már én azt. Szinte beleszédültem az örömbe, ahogy a sok szép históriás könyv­vel magamra maradtam. Ott volt "a Ludas Ma­tyi, meg a Fehér lót fia, meg az ártatlan Geno­véva, meg a Sziklához láncolt Gergely, meg a Koplaló Mátyás. Azóta se láttam annyi szép könyvet egy rakáson. Azt se tudtam, me­lyikhez kapjak. Utóljára az egyikre ráültem, a másikra rákönyököltem, a harmadikra rá­tenyereltem, a legvastagabbat elkezdtem ol­vasni. Az volt a Csalóka Péter. Hát alig keveredek barátságba Csalóka Pé­terrel, nyílik az ajtó és bekocog rajta egy magámformájú fiúcska. — Megvan-e itt a Csalóka Péter? — azt mondja, úgy megijedtem, hogy egyszerre elállt a szívem dobogása. -­ Nincsen az — csúsztattam le a köny­vet az ölembe. A fiúcska körülnézett és megakadt a sze­me azon a hétfejű sárkányon, amelyik az Ezer­egyéjszaka tábláján ágaskodott. Borzasztó ér- Lapank mai iiami 12 oidal.

Next