Székely Lapok, 1898. október (28. évfolyam, 79-87. szám)

1898-10-02 / 79. szám

2.oldal. SZÉKELY LAPOK Marosvásárhelyt, 1898. október hó 2. Hol vagy társadalom? Van-e ben­ned egészséges életképesség? Ha élsz, ha élni akarsz, szent irtó hábo­rút annak az iránynak, amelyen ed­dig jártál: ismerd fel végre, hogy a börtönök és fegyházak szaporítása még egy nemzetet se tett nagygyá; a gazokkal való vétkes engedékeny­ség még egy államnak se szilárditá meg alapját. Hass oda, hogy minden legkissebb helyen jól szervezett népiskoláid legyenek, melyben tisz­tességes kenyérrel ellátott tanítók fáradozzanak a gyermekek nevelé­sében, oktatásában, majd az ő fára­dozásuk meghozza azt a kívánt eredményt, amit milliók árán sem szerezhet meg semmi államhatalom, hogy a kultúra terjedésével, az is­kolák szaporodásával, a művelődés után vágyódás emelkedésével csök­keni fognak a fegyházak és börtö­nök lakói, s elpusztulnak a társa­dalomból a fenevadakkal egyenrangú és jellegű Lucc­enik és Caseriók! Ez lesz az igazi humanizmus, mely nem ront, mikor építeni akar... Nagy Lajos. Arany világ. — Saját tudósitónktól. — E sáppadt érez, melynek leírásáért a föld­­ minden népe töri magát, némelyeknek meg-­­ csillan, örömet okoz csupán azért, hogy­­ annál nagyobb legyen a keserűsége, ha­­ egykor észrevétlen eltűnik nyomtalanul előle.­­ Egyedüli ideálja az emberiségnek ; hal­­­­vány, bágyadt fényével, sejtelmes moso­­l­lyával ingerkedik reánk s mindenikünk­­ csak őt óhajtva, ő érette küzd, fellengzővé leszünk érette, vagy életet oltunk ki bí­rásáért. . . . Ki ne ismerné a Borszéknek vezető utat, melyen messzi idegenből nyáron át zarán­dokolnak üdülést keresni. Kocsin utazva­­ már „Jod“ községnél meglepik az ide- i­gént az óriási sziklatömbök, merészen égig nyúló kőszirtek hangulatkeltő gigászi alakjai, melyeknek lábainál misztikus su­­sogással oson el a Maros, he­lyenként összeszorulva, másutt mély med­rében szétterjeszkedve a lapályos helyeken; fenyők, bükitök hódolnak útjában, s ész­revétlenül egyesül a sok vasas tartalmú, jódos természetű meleg forrásokkal, s méhében elrejtve hordja a nemes fémet tartalmazó köveket. Ha „Ilvába“ ér az ember, megdöb­benti az összeszorult völgy fenséges mi­volta, fantasztikus szirtek folyton felhőket eregetnek az égnek, s e ködgomolyok olykor alakokká fejlődve keringve tánczol­­ják körül a kőórisokat, mintha kaczérkod­n­inak vele . . . Szegény nép lakja e helységeket, alig bír annyit keresni, hogy napról-napra va­lamennyire elélhessen; nincs benne semmi romantika, vegetál mint az útszéli hitvány burján; sivár lelkű, él, de ő sem tudja miért, rideg, mint az őt körülvevő szirtek százai; oláhok, kiknek az írás és betűk­ről halvány fogalmaik vannak, s a „Frank kávé“ színes plakátját — szentképeknek nézve — hálálkodva csókolják, s bár­mennyire is nevetségesnek hangzik ez, saját szemeimmel győződtem meg róla. Egyszer a következő históriát me­sélte egy öreg oláh, halványan emlékezve reá, s szemtanúként erősité annak igaz voltát: „Uram! — kezdi elbeszélését. — Régen volt mikor még mi jobbágyonként dolgoz­tunk az uraságnak, mikor még egy da­rabka erdőnk sem volt, de jobban meg le­hetett élni azért mint most. Volt nekünk marhánk, lovunk, mit az uraság jóvoltából a kövér legelőkön neveltünk, s a mi ter­mett azt magunknak termeltük; hébe-hóba fát vittünk be az uraságnak, s mztintha minden a mienk lett volna, éltünk illő ke­reset mellett, míg most? . . . Volt közöttünk egy igen jószivü paraszt oláh ember aki keveset törődött a marhái­val, de azért napról-napra nőtt a gazda­sága Zsirká­nak hívták, három fia volt neki, s mi el sem képzeltük, hogy honnan telik neki Palota-Ilvára oláh templomot építeni,­­melyben az úr máig is megláthatja olajba festett képmását) papot is tartott, s szükségben minket is segített. — Az öreg Zsirka minden éjszaka elment otthon­­ról kovás puskáját vállára akasztva, s­­ otthon meghagyta, hogy senki se meré­szeljen utánna lesni, vagy őt követni, mert lelövi. — Egyszer a nagyobbik fia mégis megpróbálta, de majdnem életébe került, mivel az öreg Zsirka csakugyan reá sü­tötte fegyverét szerencsére nem talált. Így folyt ez éveken át míg az öreg meg nem halt, s akkor kiderült, hogy átalvetésében minden két-három napba hordta le Szászrégenbe a Frits és Werm­es akkori (1840-es években) családoknak az arany port. . . Utódai máig és élnek a „Zsirka“ nevű községben és Magyarón“. . . Ez igénytelen mesére nem is adtam volna semmit, ha a napokban Fehér János kolozsvári vállalkozóval véletlen össze nem találkozom. Ő ugyanis egy alkalom­mal erre járván, egy paraszt csillogó porszemekkel teli követ adott neki át, hogy nézné meg micsoda kő lehet az? Fehér aztán egy jókora csómót össze­szedett belőle s felküldte Pestre, a kő tartalmának kiderítése végett; az eredmény meglepő volt, mert úgy találták, hogy 100 kilogramm ilyen kőben van 20 gramm arany és 80 gramm ezüst.­­ A terület jelenlegi birtokosa a Br. Bánffy család, s Fehér vele szövetkezve zárt kutatási engedélyt kapva nem kevesebb mint ki­­lencz aranybányára bukkant. Jelenleg egy bánya­tanácsos és két mérnök dolgozik a ter­veken, s még ez évben üzembe veszik az aranybányákat. Ez egyszerű mesét a véletlenül felfede­zett való igazolja tolius fülébe kiáltott: „Hallod-e! Hallod! Ez ám csak a finom, ilyet otthon nem iszol disznóm.“ Ez időtől kezdve az öreg Antonius sehova nem ment a porosz nélkül. Megta­lálta foglalkozását és készen volt boszu tervével, egy ravasz fej boszujával. És az egész rettegő tartomány mulatott, hogy ha a győző háta mögött a Szent Antonius torzképét látható. Kötekedő kedvében nem volt párja! Senki se vetemedett hasonló dolgokra. Naponként karonfogva ment a porosszal szomszédaihoz, a­midőn is, barátságosan vállát veregetve, bemutatta : „Íme disznóm. Nézzétek e jószágot, elég kövér lesz­?“ A parasztok örültek. Nagyon mulatságos kópé volt ez a szent Antonius. — Cäsar, eladom neked három pisztoly­ért. — Megveszem Antonius és meghívlak annak idején véres hurkára. — Hé! Én sonkájából akarok! — Nesze! Tapintsd meg a potrohát. Érezheted milyen kövér. És az egész társaság hunyorított sze­mével, anélkül, hogy hangosan nevettek volna, nehogy a porosz észre­vegye, hogy rajta mulatnak. Antonius, a­ki napról-napra bátrabb lett, czombját megfogva mondta: „Még nem elég kövér“ és hátulját vere­getve­ dörmögte: „Ez mind jó vastag börke.Ilyenkor az öreg óriás, a­ki képes volt egy kovács­üllőt elvinni, felvette kar­­j­­aiba és magyarázta: „Három mázsánál f­­gy lattal se nyom kevesebbet.“­­ Végül szokásává vált, disznaját minde­nütt a­hova vitte, étellel megkínáltatni. Naponta abban telt legnagyobb öröme, hogy mondogatta: „Bármit adhatnak neki, megzabál mindent. És a jó emberek adtak neki vajas kenyeret, burgonyát, hideg fel­vágottat és a disznó mindent megevett. Katonánk egy szeretetreméltón buta ficzkó, el volt ragadtatva ezen figyelmes bánásmódtól és merőben udvariasságból annyit evett, hogy megbetegedett, semhogy valamit visszautasított volna. Teljesen meghízott, egyenruhája már szűknek bizo­nyult és ez véghetetlen örömet okozott Antoniusnak. „Én disznóm, neked még kü­lön lakást kell készítenem“. Különben pedig a világ legjobb barátai voltak és ha az öregnek a környéken dolga volt, a porosz már csak azért is elkísérte, hogy társaságát élvezhesse. Rosz időjárás volt. Ez volt az 1870. évi borzasztóan kemény tél, mely minden ag­godalmat Francziaországra zúdítani látszott. Az öreg Antonius, ki mindenről előre gondoskodott és előnyét a viszonyokból húzta, egyik zavarban levő szomszédjától trágyát vett, mert előre látta, hogy az ta­­vaszszal szűkén lesz. Szekerével esténkint egy-egy fordulóval hazavitt félmértföldnyire lakó Hantes szomszédjának majorjáról. Disznója mindig kisérte és minden nap, melyen ez állatot jól tarthatta, ünnep volt neki. ... Időközben azonban gyanakodni kezdett a katona. Ha nagyon nevettek fölötte, vadul forgatta szemeit, melyekből néha-néha a harag lángja villámlott. Tanulmányi kirándulás a fo­garasi állami ménesbirtokra. Tekintetes Szerkesztő Ur! Helyén­valónak tartom, hogy e lapok hasábjain megemlékezzem a czimzett szep­tember 18. és 19-én megejtett tanulmányi kirándulásról. A marostorda megyei gazda­sági egylet t. i. kieszközölte a magas mi­nisztériumnál, hogy egy kisgazda-csoport tanulmányozhassa fogarasi ménesbirtok min­tagazdaságát. 17-én vettek részt benne, név szerint: Nagyölyvösről Benkő Mihály, Szabó Sándor, Szabó István, Szabó Mihály, Szű­cs Ábrahám; Nyárádtőről: Bálint János,­­ Ma­gyari Pál; Csitszontiványról: Varga Fe-­­­rencz, Bartus Márton, Györfi Pál, Kovácsi­­ Sándor; Mezőpanitról: Kovács Sándor, if­j. I Pete András, ifj. Gál János, Zajzon Pál;­­ Maroskareszturról: Vajda György és Ger­­­­nyeszegről: Csekmo Ferencz. Statisztikai nyelven: két ref. pap, egy ref. tanító s egy rakás falusbiró, vagy fa­­lusbiró-jelölt, mindannyian kisgazdák, kik között egy volt román, egy pedig olyan, a ki többet soha sem ült vasúton. Dósa Sándor gazdasági egyesületi titkár, sok papirossal, sok tanácscsal, sok utasí­tással és sok jó kivonatokkal menesztett útnak. Tanuló fiait majd nem küldi nagyobb töprengések közt kollegiumba, mint minket most Fogarasra Államás-főnök, kapus,­­ konduktor, vonatvezető, mind meg lettek­­ keresve, hogy ugyancsak vigyázzanak re- r­ánk, a minek is legelső eredménye lett egy­­ egészen külön szakasz, mely osztályrészül !­­ Egy estén, midőn már eleget evett, egy falatot se akart többé lenyelni. Fel akart kelni. De a Szent Antonius öklével megfe­nyegette és midőn erőszakos kezeit vállára téve, olyan erélyesen leültette, hogy alatta a szék összetörött. Vad örömrivalgás hallatszott. Antonius arcza ragyogott a dicsőségtől, felemelte disznóját, úgy tett, mintha szirogatná és vezetni akarná és szólt: „Ha már enni nem akarsz, igyál Isten nevében!“ És a csapszékból pálinkát hozattak. A katona boszosan nézett körül, de ivott, a­mennyit csak akartak. A Szent Antonius a körülállók nagy örömére a fejét fogta. A normann, ki oly vörös volt, mint egy paradicsomalma, szilajul nézett a disz­nóra, megtöltötte a poharakat és ürítették annak egészségére. A porosz pedig anélkül, hogy szót vesztegetne, egymásután nyelte a konyakot. Ez volt csak a verseny, egy torna, re­­vanche-ivás! Mire a kupa kiürült, egyik se bírta tovább. De egyikük se volt le­győzve. Kezet fogtak. A következő regge­len folytatni akarták. Támolyogva mentek odább és megindultak a trágyás szekér mellett, melyet lassan húzott két ló. A hó elkezdett esni és a holdvilágtalan és a pelyhek halottfehér színétől szomorú világosságot nyert. (folyt. köv.) adatott a fogarasi expeditiónak és a hol a társaság sült csirkével és tepertyű­s po­gácsával el is helyezkedett. Dósa Sándor bizonyosan még akkor is utánunk tekintett, mikor a vonatunk füttye a caukorgyár füttyével összekeveredett... 18-án reggel érkeztünk meg Fogarasra, a pinzgaui tehenek és Mikszáth városába, hol Szikszai Béla intéző helyettes és Sár­közi Aladár igazgatósági titkár vártak minket uradalmi kocsikkal s vittek be­ az uradalom által előre megrendelt szállá­sunkra, holott is mindjárt közölve lett ve­lünk a már sokszorosított és mindenkinek kézbesített következő programm: 18-án d­­e Érkezés Fogarasra reggel 8 óra 34 perczkor. Reggeli Indulás fél 10 órakor Sárkányba, bivalytehenészet és gazdaság megtekintése, onnan déli 12 órakor indulás vissza Fogarasra. Ebéd d. u. 1 órakor. Délután: Indulás 8 órakor. A fejedelem­­asszonykuti major, ugyanitt a kancza év­járatok, azután a Bukovica köze, betleni és fogarasi tag megtekintése. Este a város megtekintése. Vacsora 7 órakor. 19-én d. e. reggel 10 órakor a pinzgaui tehenészet, utánaa tejház és belső tag megtekintése. Délben 12 órakor indulás alsószombatfal­­vára, itt a ménes megtekintése. Elutazás. Miután ezen kirándulás nem turista ki­rándulás, hanem tanulmányút volt, azt hiszem logikusabb dolog volna tanulmányt írni az eredményről, én azonban mégis csak tudósítást írok, a tanulmányi je­lentést, a gazdasági egyletnek külön meg­küldendő hivatalos jelentés számára tartva fenn. Egész utunk alatt mindig gyönyörköd­tünk, csupán egyszer vetemedtünk egy kis politikára is Mikor a fogarasi havasokat megpillantottuk, két biró között a követ­kező politikai színezetű párbeszéd kelet­kezett : — Tyúk, mekkora hegyek! — Bárcsak Bécstől is ekkorák válasz­tanának el. — A hátamon is meghordanám. — De szívesen segítenék ! Első karaván kirándulásunk Sárkányba volt, hol gróf Delamonte Arthur intéző és Búzás Lajos gyakornok magyarázó ve­zetése mellett az ottani bivaly-tehenészetet és gazdaságot tekintettük meg. Itt láttuk az u. n. tőzeg-bányászatot és annak hasz­nálatát, mely eddig ismeretlen volt előt­tünk. Tanulmányunk eredményeképpen állja­nak itt a következő számadatok : a 60 drb bival-tehén évi tejhaszna átlagban egyen­ként 1420 liter, mely literenként 9 krban értékesíttetik. Egy cseléd évi fizetése készpénz 60 írt, búza 300 kg., rozs 700 kg., árpa 200 kg., tengeri 300 kg.,­­­a hold föld, 12 kbm. fa, 24 kg. hús, 24 kg. só, 200 - öl kert, lakás. Ezen kívül sertést tarthat a mennyit akar, de a pász­­torolást maga fizeti. Külmunkások fizetése: Széna összes munkája holdanként 3 írt, kukoricza feles, s arat érte a munkás 1­/2 holdat; tök, paszuly kender mind az övé. Köré is, ha V3-at beszállít­­/3 az övé. Sarju feles és arat érte félannyit. Aratás holdanként koszt nélkül 4 frt. U­nlorf Irnv H. G. HIH­E K. -- Személyi hin. Mikó Árpád főis­pán tegnap a kisküsküllő völgyi vasút mű­­tan rendőri bejárására Dicsőszentmártonba utazott. Adótiszti vizsga. Walter Kolozs szászrégeni áll. adóhivatali gyakornok f. hó 26-án­­ a helyi pénzügyigazgatóság­nál — az adótiszti vizsgát sikerrel le­tette. — Székely munka Kossuth Lajos megdicsőüléséről. A szé­kelyföldi iparmuzeum háziipari osztályában pár nap óta érdekes agyag­munka látható. Készítője Molnár Dani makfalvi fazekas háziiparos, ki­alakító képességének több­ször adta már tanújelét. Mélázó pásztorait, furulyázó juhászait ismeri már a közönség

Next