Székely Lapok, 1899. február (39. évfolyam, 10-17. szám)
1899-02-03 / 10. szám
2-ik oldal. Székely Lapok, intelligencziával egyaránt nevetett, s tetszésének adott kifejezést, a helyett, hogy azokat a vad és neveletlen pályákat szétugrasztotta volna. Utolsó temetésem alkalmával, vagyonosabb embert temettem és igy nemes oláh szokás szerint boldog-boldogtalan kisérte a halottat, a megveréssel fenyegettek a sírnál, mert hát nem engedtem meg, hogy a kisérő oláhok mindenféle, a pogányok szokására emlékeztető igazán keresztényellenes tempókkal keresztül-kasul kocsikáztassanak a városon engem is, a halottat is. Volt zugás-bugás még szegény magyar híveim között is, kik ilyenkor — ha máskor tűzbe is mennének jókedvükben papjukért — a papot is cserben hagyják, csakhogy ellenkezésbe ne jöjjenek az oláh atyafiakkal. Jellemző, s ezt akarom az egészből kihozni, hogy a főczinkos, a temetkezési vállalat birtokossá egy hitehagyott magyar ember volt. Rajtam múlt, hogy nem történt baj. De fájt, szörnyű mód’ fájt szegény magyarjaim ingatagsága, melybe egy lelkes vezető, egy buzgó magyar pap hiánya sodorta őket esztendőkön keresztül, s az évekig tartott lelki elhanyagolás, melyről mind politikailag, mind vallásilag véve a dolgot, egész regényeket lehetne írni. Ennek a tudatában éltek és élnek a szegény oláhmagyarok most is és bennük a csendes elkeseredés, a vallás és hazafiság iránti közömbösség bizonyos, szóval meg nem magyarázható állapotot teremtett meg, a mely egyszerűen gyógyithatlan, s melynek előbb-utóbb mindenestől áldozatul esnek az oláhok nem kis örömére, kik ezt már régen észrevették és ügyesen ki is tudják aknázni. „Parintele, — mondta nekem egy ízben egy gazdag oláh vendéglős, midőn egyszer vasárnap vendéglője előtt elhaladtam, hát nem tetszik betérni. Itt vannak a magyarjai mind. Nálam a magyarok temploma. Mit is törődik annyira velük, csak az ördögé mind.“ S ne gondolja senki, hogy talán csak a szegényebb fajta magyart jellemezte ez az élelmes korcsmáros. Dehogy. Ott van gazdag, szegény, asszony, leány, röviden: rang- és korkülönbség nélkül minden magyar, kinek néhány leánja van a zsebében. A mennyiben megfogyatkozott a szegény oláhmagyarokban a hit- és vallásosság, a jó erkölcs s a magyar nemzeti érzés, úgy megfogyatkozott bennük a kölcsönös szeretet is. Nemcsak Giurgiuban, de Románia minden városában, hol nagyobb számmal vannak a magyarok, híresek arról, hogy folyton egyenetlenkednek, egymás ellen áskálódnak, sőt több, a hol és amikor, — elsősorban az iparosok, ■— csak árthatnak egymásnak, ártanak is. Közmondásos az oláhmagyarok egymásközti békétlenkedése és veszekedése. Hogy mennyire árt ez az egész magyarságnak mind anyagilag, mind pedig becsületileg, ha a becsülésről az oláhok részéről még egyáltalán szó lehet, azt a legtöbb magyar sanyarú helyzete, elzüllöttsége, a magyarság iránt táplált, s tapasztalható bizalmatlanság elég szomorúan bizonyítja. így vagyunk az oláhmagyarok felnőttjeivel, öregjeivel, kiket némikép is megtartani a katholikus hitnek, némikép a nemzeti érzésnek, óriási nehézségekbe, harczokba kerül, milyenekről egy hazai pap fogalmat sem alkothat magának. Hát aztán a tömérdek gyerekekkel mi lesz ?! Elnyomatásról panaszoskodnak a mi oláhaink. Pedig tessék elhinni akárkinek, hogy olyanról itt e hazában, szó sem lehet. A hivatalok telve románokkal, iskoláikban, az elemiekben épúgy, mint a középiskolákban, az oláh nyelv a tanítás nyelve, nincs különbség politikailag magyar és oláh közt, legfeljebb az, amit a román túlzók maguk fejlesztenek. És most nézzük a szegény, Oláhországba szakadt magyart. Annak ott csak az az általános természetrajzi joga van, hogy így fejezzem ki magamat, hogy élhet, mégpedig elég nehezen, szegényebb részében teljesen megfosztva mindennemű és rangú politikai jogoktól. Adót kell fizetnie, mégpedig pontosan, mert ott nem teketóriáznak vele. Az oláh törvény értelmében senki idegen nem lehet oláh állampolgár, s legkevésbbé a magyar. Hazája tehát ott sohasem lehet. Innen a hazából kikallódik; ha oklevéllel ment ki, az rendesen elévül, mert nem igen szoktak az illető konzulátusoknál jelentkezni, s igy történik, hogy se künn, se benn nincsen. Essék meg vele a legkissebb baj, hát egyszerűen földönfutóvá lett idegen. Azt mondtam, vallásos csak kevés van. Ennek folytán erkölcse sincs, s igy a házasság az oláhmagyarok legtöbbjénél csak fölösleges valami, melyet csak a legritkább esetben kényszerűségből és akkor is csak, ha arra való fölösleges pénze van, követ el. Azt a szomorú tapasztalatot szereztem magamnak Oláhországban néhány évi működésem alatt, mely úgyszólván kizárólag és több városban csakis a magyarságnak volt szentelve, hogy alig van 18—20 éves fiatal ember, aki ne élne már bűnös viszonyban valami jött-ment vászoncseléddel, még pedig a legtöbb esetben nálánál idősebbel. Tehetik bátran, ki se háborgatja őket, s úgy beszél róluk a világ, mint akik másképpen nem is élhetnek, — tehát természetes valamiről. — A bűnös viszony szerencsétlen gyümölcse természetesen nem marad el: ivadék van elég. De mi lesz ezekből a szerencsétlenekből ? Ha mint csecsemő vagy kisgyermek nem esik áldozatul szülői hanyagságának, bűnös mulasztásainak, az életben párja lesz, kinek mindenféle neve, csak igazi, becsületes neve nincs. Iskoláztatásról szó sem lehet. Hisz jobbmódú magyar szülők is csak ott taníttathatják gyermekeiket, hol valami kis katholikus vagy református iskola tengődik. Nagyon meg van nehezítve a magyar gyermekek iskoláztatása, sok pénzbe kerül az, a szegény gyermekeknek pedig sok zaklatásába, mellőzésébe. Pedig ritka magyar szülő fizetheti ötszörös, hatszorosát annak, amit az oláhok gyermekei fizetnek S mit tanulnak ? Neis beszéljünk erről a fejezetről. Aztán katholikus iskola, melyben a magyar gyermekeknek csak valamennyire is magyar tanítására oly gondot fordítanának, amilyent kellene, vagy amilyent csak az a sok subvenczió, amelyet ily czélból kiküldettek Romániába, megérdemelne, hol van? Talán Brailában, Craiován vagy Bukarestben ? Ne higgye azt senki. Talán még Plojesten, hol igazán szerény fizetéssel és nagy buzgalommal működik egy Győrből kikerült kántortanító. Máshol csak szegénység a magyar gyermekek tanítása, amolyan „vakult magyar féle.”- De nem is lehet másképpen. Volt ott Bukarestben egy nagy elemi iskola. Abban a sok osztályú katholikus iskolában — egyetlen magyar tanító kivételével — mind német meg oláh tanító működött; hát ki hiszi most már, hogy szörnyű gondot fordítanak a szegény magyar gyerekek oktatására. Most még nagyobb uj iskola van ott, iskolatestvérek fog Marosvásárhely, 1899. február hó 2.