Székely Lapok, 1899. február (39. évfolyam, 10-17. szám)

1899-02-03 / 10. szám

2-ik oldal. Székely Lapok, intelligencziával egyaránt nevetett, s tetszésének adott kifejezést, a helyett, hogy azokat a vad és ne­veletlen pályákat szétugrasztotta volna. Utolsó temetésem alkalmával,­­ vagyonosabb embert temettem és igy nemes oláh szokás szerint bol­dog-boldogtalan kisérte a halottat, a megveréssel fenyegettek a sírnál, mert hát nem engedtem meg, hogy a kisérő oláhok mindenféle, a po­­gányok szokására emlékeztető iga­zán keresztényellenes tempókkal ke­­resztül-kasul kocsikáztassanak a vá­roson engem is, a halottat is. Volt zugás-bugás még szegény magyar híveim között is, kik ilyenkor — ha máskor tűzbe is mennének jó­kedvükben papjukért — a papot is cserben hagyják, csakhogy ellen­kezésbe ne jöjjenek az oláh atya­fiakkal. Jellemző, s ezt akarom az egészből kihozni, hogy a főczin­­kos, a temetkezési­ vállalat birtokossá egy hitehagyott magyar ember volt. Rajtam múlt, hogy nem történt baj. De fájt, szörnyű mód’ fájt sze­­gény magyarjaim ingatagsága, melybe egy lelkes vezető, egy buzgó ma­gyar pap hiánya sodorta őket esz­tendőkön keresztül, s az évekig tartott lelki elhanyagolás, melyről mind politikailag, mind vallásilag véve a dolgot, egész regényeket lehetne írni. Ennek a tudatában éltek és élnek a szegény oláhma­gyarok most is és bennük a csendes elkeseredés, a vallás­ és hazafiság iránti közömbösség bizonyos, szóval meg nem magyarázható állapotot teremtett meg, a mely egyszerűen gyógyithatlan, s melynek előbb-utóbb mindenestől áldozatul esnek az olá­hok nem kis örömére, kik ezt már régen észrevették és ügyesen ki is tudják aknázni. „Parintele, — mondta nekem egy ízben egy gazdag oláh vendéglős, midőn egyszer vasárnap vendéglője előtt elhaladtam, hát nem tetszik betérni. Itt vannak a magyarjai mind. Nálam a magyarok temploma. Mit is törődik annyira velük, csak az ördögé mind.“ S ne gondolja senki, hogy talán csak a szegényebb fajta magyart jellemezte ez az élelmes korcsmáros. Dehogy. Ott van gazdag, szegény, asszony, leány, röviden: rang- és korkülönbség nélkül minden magyar, kinek néhány leánja van a zsebében. A mennyiben megfogyatkozott a szegény oláhmagyarokban a hit- és­­ vallásosság, a jó erkölcs s a magyar nemzeti érzés, úgy megfogyatkozott bennük a kölcsönös szeretet is. Nem­csak Giurgiuban, de Románia minden városában, hol nagyobb számmal vannak a magyarok, híresek arról, hogy folyton egyenetlenkednek, egymás ellen áskálódnak, sőt több, a hol és a­mikor, — elsősorban az iparosok, ■— csak árthatnak egymásnak, ártanak is. Közmondásos az oláhmagyarok egy­másközti békétlenkedése és vesze­kedése. Hogy mennyire árt ez az egész magyarságnak mind anyagilag, mind pedig becsületileg, ha a be­csülésről az oláhok részéről még egyáltalán szó lehet,­­ azt a leg­több magyar sanyarú helyzete, elzül­­löttsége, a magyarság iránt táplált, s tapasztalható bizalmatlanság elég szo­morúan bizonyítja. így vagyunk az oláhmagyarok fel­nőttjeivel, öregjeivel, kiket némikép is megtartani a katholikus hitnek, némikép a nemzeti érzésnek, óriási nehézségekbe, harczokba kerül, mi­lyenekről egy hazai pap fogalmat sem alkothat magának. Hát aztán a tömérdek gyerekekkel mi lesz ?! Elnyomatásról panaszoskodnak a mi oláhaink. Pedig tessék elhinni akárkinek, hogy olyanról itt e hazá­ban, szó sem lehet. A hivatalok telve románokkal, iskoláikban, az elemi­ekben épúgy, mint a középiskolák­ban, az oláh nyelv a tanítás nyelve, nincs különbség politikailag magyar és oláh közt, legfeljebb az, a­mit a román túlzók maguk fejlesztenek. És most nézzük a szegény, Oláh­országba szakadt magyart. Annak ott csak az az általános természetrajzi joga van, hogy így fejezzem ki ma­gamat, hogy élhet, még­pedig elég nehezen, szegényebb részében tel­jesen megfosztva mindennemű­ és rangú politikai jogoktól. Adót kell fizetnie, még­pedig pontosan, mert ott nem teketóriáznak vele. Az oláh törvény értelmében senki idegen nem lehet oláh állampolgár, s leg­­kevésbbé a magyar. Hazája tehát ott sohasem lehet. Innen a hazából kikallódik; ha oklevéllel ment ki, az rendesen elévül, mert nem igen szoktak az illető konzulátusoknál jelentkezni, s igy történik, hogy se künn, se benn nincsen. Essék meg vele a legkissebb baj, hát egyszerűen földönfutóvá lett idegen. Azt mondtam, vallásos csak kevés van. Ennek folytán erkölcse sincs, s igy a házasság az oláhmagyarok legtöbbjénél csak fölösleges valami, melyet csak a legritkább esetben kényszerűségből és akkor is csak, ha arra való fölösleges pénze van, követ el. Azt a szomorú tapaszta­latot szereztem magamnak Oláh­országban néhány évi működésem alatt, mely úgyszólván kizárólag és több városban csakis a magyarság­nak volt szentelve, hogy alig van 18—20 éves fiatal ember, a­ki ne élne már bűnös viszonyban valami jött-ment vászoncseléddel, még pedig a legtöbb esetben nálánál idősebbel. Tehetik bát­ran, ki se háborgatja őket, s úgy beszél róluk a világ, mint a­kik másképpen nem is élhetnek, — te­hát természetes valamiről. — A bűnös viszony szerencsétlen gyü­mölcse természetesen nem marad el: ivadék van elég. De mi lesz ezek­ből a szerencsétlenekből ? Ha mint csecsemő vagy kis­gyermek nem esik áldozatul szülői hanyagságának, bűnös mulasztásainak, az életben párja lesz, kinek mindenféle neve, csak igazi, becsületes neve nincs. Is­koláztatásról szó sem lehet. Hisz jobbmódú magyar szülők is csak ott taníttathatják gyermekeiket, hol va­lami kis katholikus vagy református iskola tengődik. Nagyon meg van nehezítve a magyar gyermekek is­koláztatása, sok pénzbe kerül az, a szegény gyermekeknek pedig sok zaklatásába, mellőzésébe. Pedig ritka magyar szülő fizetheti ötszörös, hat­szorosát annak, a­mit az oláhok gyermekei fizetnek S mit tanulnak ? Ne­­is beszéljünk erről a fejezetről. Aztán katholikus iskola, melyben a magyar gyermekeknek csak vala­mennyire is magyar tanítására oly gondot fordítanának, a­milyent kel­lene, vagy a­milyent csak az a sok subvenczió, a­melyet ily czélból ki­küldettek Romániába, megérdemelne, hol van? Talán Brailában, Craiován vagy Bukarestben ? Ne higgye azt senki. Talán még Plojesten, hol igazán szerény fizetéssel és nagy buzgalommal működik egy Győrből kikerült kántortanító. Máshol csak szegénység a magyar gyermekek tanítása, amolyan „vakult magyar féle.”- De nem is lehet másképpen. Volt ott Bukarestben egy nagy elemi is­kola. Abban a sok osztályú katho­likus iskolában — egyetlen magyar tanító kivételével — mind német meg oláh tanító működött; hát ki hiszi most már, hogy szörnyű gondot for­dítanak a szegény magyar gyerekek oktatására. Most még nagyobb uj iskola van ott, iskolatestvérek fog­ Marosvásárhely, 1899. február hó 2.

Next