Székely Lapok, 1900. április (40. évfolyam, 52-66. szám)

1900-04-02 / 52. szám

XXX. évfolyam. 52. szám. Marosvásárhely, 1900. április hó 2. POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI LAP. Megjelenik: hétfő, kedd, csütörtök —4- és szombaton.­­$•— Felelős szerkesztő : Szerkesztőség: Szézibaromvásár­ utca 1. szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. FENYVESI SOMA -SI Telephon 58. szám. IS— Segédszerkesztő: MÁTHÉ JÓZSEF Előfizetés: egy évre 16 kor., félévre 8 kor. negyedévre 4 korona. Előfizetést és hirdetéseket felvesz a „Székely Lapok“ kiadója: Adi Árpád. -K Telephon 161. szám. JS— Itt is van hiba. I­gy neki­mentek a pártok egy­másnak, mintha bizony attól függne sorsa mindenkinek, hogy az össze­­férhetlenség fertőjében megfüröszti a másikat. Ám az elvhűség még nem jelenti­­ az absolute tisztaságot is mindig,­­ aminthogy nem is hagyta ez a kér-­­­dés érintetlenül a közélet terén is szereplő honatyák zömét. A kérdést nálunk is aktuálissá­­ lehet tenni, a városatyák túlságo-­­­san szerény körében. A városatya és­­ vállalkozó egy személyben, nálunk épp­­­oly mindannapi, mint az országban a honatya és vállalkozó. Azért ne higyje senki, hogy benn­­­nünket személyes érdekek vezetnek. Az intenció, mely kezünkbe adja a tollat, a valóban általános közérdek ment még a párt­tendenciáktól is, a­melynek szekerére manapság nálunk túlságos sokan kapaszkodnak. Első­sorban a kis emberek érde­két tartjuk szem előtt, akiknek nincs alkalmuk a fórumon szerepelni, s a­kik némely ember meakulpája után fü­lelvén azt hiszik, hogy immár megtalál­ták a gordeusi csomó nyitját, s kö­vetvén a vezéreket, bejutnak az elv­tisztaság érdek­szennytől ment Pant­­heonába. Minden alkalommal megújuló je­lenség az, hogy tekintélyes, tehetős férfiak, ha mindjárt városatyák is, ha tekintélyes körökkel személyes összeköttetésben vannak, ezt az előnyt minden kínálkozó alkalommal a maguk javára kiaknázzák. Hogy ez nálunk sincs másképpen, s hogy a vállalkozók részéről azzal a nyilvánvaló törekvéssel történik, hogy minél nagyobb jövedelemhez jussanak ezek a tekintélyes, tehetős férfiak — azt a vak is látja. Még a sem titok többé már a kö­zönség előtt, hogy szerencse­vadá­szokkal áll szemben, akik már ki­­játszották utolsó kártyájukat is, egy jobb, egy rang és móddal kecseg­tető szebb jövő reményében. De áttérve az összeférhetlenség­­nek nálunk is konstatálható más je­lenségeire, meg­esik, hogy a vá­ros, község vagy egyéb közhatóság középítkezésre hirdet nyilvános ár­lejtést, mint azt a törvény megkí­vánja. S beérkeznek ajánlatok az ország minden részéből. S bizony ritka eset az, hogy vidéki ember nyerje el a munkát, akinek az ilető városban sem befolyása, sem összeköttetése nincsen. És megesik nem egyszer, hogy a végrehajtott közmunkával nem vagyunk megelégedve, hiányo­kat, bizalmunkkal való visszaélése­ket tapasztalunk a helyi vállalkozó részéről. Persze, akkor már több­nyire későn van, az intéző körök, mintsem hogy odiózussá tegyenek egy ügyet, inkább hallgatnak róla. Elmúlik egy-két rövid esztendő, néha csak egy-két hónap és a köz­épület, melyet fényes ünnepélyes­séggel, a vállalkozó éltetésével ad­­tunk át hivatásának, roskadozni, re- k­ápolna. A sugár­hegy tetejében Mosolyogva hófehéren, Mint égbe szárnyaló madár Mélázva kis kápolna áll. Minden este, minden reggel Hangzik le s fel, szerte-széjjel A lágy szavú ezü­stharang: „Giling galang, giling galang“ ... úgy el tudok én ott lenni, Nem zavar meg senki, semmi; Csak néha hallszik fel oda A világ vásári zaja. — Míg feljö a hegy aljáig Szelid, méh dongássá válik, Abba olvad a kis harang: „Giling galang, giling galang“ . .. Ha vihar száll a tetőre, Csendes eső lesz belőle; S az ég fényes szivárványa Ráragyog a kápolnára, Mint egy szines arany fátyol Angyalkézből, menyországból. Fény, ragyogás fönt és alant, „Giling galang, giling galang“... úgy el tudok én ott lenni, Nem fáj szivem, nem fáj semmi; S a kis harang ezüst szava Sok mindenre tanítgató: Hogy itt örök semmi sincsen, Elmúlás, hervadás minden, Fény, ragyogás fönt és alant. „Giling galang, giling galang“... Kiss Menyhért. Mese a havasi rózsáról. Messze, havas hegyeken túl, ott a­hol a Bucses sziklaoltásai az éggel ölelkeznek, áll a tömösi kastély. Egy kis paradicsom a havasok közt, ezeregy éjszakai keleti pompa, hóboritotta hegycsúcsok aljában. A vándor, kit útja arra visz, csöndes áhítattal élvezi a ter­mészet és emberkéz­e közös csudáját s önkéntelen arra gondol, hogy az édennek, ha létezett, ezen a helyen kellett feküdnie. S ennek az isteni zugnak a koronája, aki szebb és híresebb minden természeti csudánál, a havasi rózsa — Éva grófkis­asszony, Haja ében, csillagszemei kékje ragyogóbb a Cohinoornál, areza lágy bár­sonya a bíbor és tej vegyüléke, termete hajló pálmához hasonló. És zarándokoltak a rózsa erodálására szépek és gazdagok s a rózsát mellére tűzni nem tudta egyik is. * * * Mikor az alkony édes félhomálya ül a tömösi tündérkertre, mikor a Bucsest már hamvaskék köd úszsza körül, időnkint meg­jelenik a legmagasabb csúcson a „Bucses kisértete“, az ide-oda mozgó szellemalak. A vándor keresztet vet és messzi elke­rüli a tájat, a benszülött oláh meghúzza magát kunyhójában s kettős lakatra zárja ajtaját. — Miatyánk ments meg a gonosztól. S ekkor odaül az ablakába Éva, a gróf­kisasszony s imádkozik forrón, áhítattal:­­ Én Istenem, hadd jusson el szeren­csésen — hozzám. Ez az ima elű­zi a kísértetek eltűnik a csúcsról . . Halkkal, zajtalanul nyílik az ablak s betoppan rajta a „Bucses kisértete“, a délezeg Juon. A leány njakára az öröm édes, elfojtott sikolya ül.

Next