Székely Lapok, 1900. május (40. évfolyam, 67-84. szám)

1900-05-01 / 67. szám

XXX. évfolyam. 67. szám. Marosvásárhely, 1900. május hó 1. POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI LAP. Megjelenik : hétfő, kedd, csütörtök —és szombaton.­­Fz Szerkesztőség: s­érfitvarom Vásár-utca 1. szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Telephon 58. szám. Felelős szerkesztő: FENYVESI SOMA Segédszerkesztő: MÁTHÉ JÓZSEF Előfizetés: egy évre 16 kor., félévre 8 kor. negyedévre 4 korona. Előfizetést és hirdetéseket felvesz a .Székely Lapok­ kiadója: Adi Árpád. —K Telephon 161. szám. Oláh pénzintézetek Magyar­­országon, az oláhok, kiket különös elősze­retettel neveznek sokan románoknak, igazi rumánokra valló energiával alkotnak külön, államot az államban és állítanak a „nemzeti ügy” szolgá­latába minden rendelkezésre álló eszközt, mert az oláh mindent feláldoz, mindent megvet és gyűlöl, mindent összehord ahoz a nagy é­­pülethez melynek tervei képzeleté­ben élnek és a melyet úgy fejez ki: „ Cararumunyászka. “ A minden utonmódon megkisér­­lett érvényesülés, szidalmak, kitaga­dások ; titkos és nyilvános szövet­ségekben kidomborodott agitálás, a gyávaságban első helyre vergődött oláhságnak kitartása közben felépült Magyarországban hetven oláh pénzinté­zet. Ebből közelünkbe csak egy esik ugyan, a szász égeui, de azért jól tudjuk, e helyen is sokszor megír­tuk, szomorú adatokkal illusztráltuk, hogy ezek behálózták kölcsöneikkel a magyarságot és szorongatják az immár végkimerült gazdákat könyör­telenül, mert nem volt és nincs más céljuk, minthogy megüttessék a do­bot mennél több magyar gazda bir­toka fölött. Ez az út jó út, a „cara rumunyászka“ eszméjéhez legbizto­sabban vezet, ha nem ébred fel a magyar gazdaközönség. De lássunk egy pár adatot, hogy megítélhessük az oláhok nacionális törekvésének komolyságát és erejét. Az oláhságnak többnyire az álta­luk dominált helyeken 1898-ban 70 pénzintézete volt, a­melyeknek egyik legfőbb törekvése a volt, hogy igye­keztek egymással kapcsolatba lépni. 1898. június 12 én tartottak egy ide­vonatkozó értekezletet, mely nagyon érdekes határozatot­ hozott. Neveze­tesen kimondotta, hogy a számvitel lehetőleg egyöntetűvé tétessék. Szom­szédos intézetek kerüljék az egymás­sal való versengést, azonban tartsák kötelességüknek a társintézeteket, a kölcsönt venni kívánók viszonyairól pontosan informálni. A visszleszámí­­tolás maximuma az alaptőkével egy­séges arányba hozandó. A kamatláb maximuma a betétnél, a kölcsönvé­­teleknél egyöntetűen állapítandó meg. Szükségesnek jelezték, hogy a pénzügyi kérdések megbeszélése, va­lamint az intézetek további fejlesz­tése céljából időről időre értekezle­tek tartassanak. Kiküldtek egy ál­landó bizottságot, a­melynek fela­data a közgazdasági helyzetnek figye­lemmel kísérése, szükség esetén az értekezlet összehívása s az ott tár­gyalás alá kerülő témáknak előké­szítése. Az intézetek kötelezték ma­gukat, hogy a jövedelemnek egy ne­gyedszázalékát egy olyan közgazda­­sági orgánum alapítására fordítják, a­mely a közgazdasági tárgyakat fej­tegetve, hozzájáruljon az oláh közön­ség közgazdasági helyzetének fejlesztésé­hez s a szükséges közvélemény alakítá- Az én lakótársam Furcsa történet a tanítói életből. Ha a mostanában divatozó jubilálás szel­lemének hive volnék, első­sorban is meg­ünnepelném csehi-i tanítóskodásom 6-ik évfordulóját. S miért ne ? Ha egy megyei főispán mint ilyen 10 év múlva jubilálhat, sokkal inkább tehetném én, mint ki a krisztusi erények legnagyobbikából a ke­resztényi türelemből eminens rigorózumot adtam Csehin maradásom öt esztendejével. Mert tudnunk kell, hogy csehin öt évi tanítói hivataloskodás felér legalább is öt­ven esztendei főispánsággal — Heves me­gyében, hol mint tudva van, a legszélsőbalibb érzelmű nép töri a borsot a méltóságos úr orra alá. S esperesem, ki pedig nagyon is szűkmarkú az elismerések osztogatásában, szemembe mondotta egy ízben, hogy ily huzamos ideig Csehiu mai adásommal be­bizonyítottam végre valahára, hogy „be­nőtt már a fejem lágya.“ (Denique: kény­telen vagyok felemlíteni, miszerint egy na­gyon is reális nézetekkel bíró jó barátom a múlt február 11-én éppen az ellenkező­ről biztosított. Pedig ugyanazon napon — nősültem.) Hejh ! nem dicsérte a fejem lágyát ak­kor senki, midőn első izbeni csehi-i taní­tóskodásom 5-ik hónapjában a nevelés te­rén szerzett fáradalmaimat kipihenendő, — egy kóbor directornak falusi reportok­ra szervezett vándor színtársulatához szöktem , hol is legnehezebb szerepek jutottak osz­tályrészemül. Notabene: e „legnehezebb szerepek“ alatt értendő a soha túl nem terhelt ergo­­choleramentesre desinficiált gyomor hordozásán kívül a székek és asz­taloknak színpadra czipelgetése. Hogy azonban logikus legyek, elmondom az én laktársaim történetét, úgy esett meg a dolog, hogy a harangozómnál, a­ki mel­lesleg megemlítve szép talentumainak következménye­képpen egyúttal presbyter, kisbíró, bakter sőt levélhordó is egy sze­mélyben,­­ bérelt ki az egyház egy szűk szobát, mely tanítói lakás és iskola is volt egyúttal. Fiatal gyerek lévén, ketényi emberként roppant „örömdacban“ voltam a felett, hogy lakásom ily zseniális emberrel egy fedél alá jutott, kinek zsenialitását az egy­ház és községben viselt hivatalaitól elte­kintve, leginkább abban találtam, hogy a bírónak testvér sógora. Ennyi speciális tulajdonságnak természetesen tömjénezni akarván, számtalan privilégiummal hal­moztam el őt a többi közönséges halandók felett, mely kiváltságai között első rangú volt bizonyára ama számtalan szivarvég, mit neki gyűjtögettem. Hasonlóképpen ki­váltságai közé tartozott a számomra akko­riban coqutális rendszer szerint hordatni szokott ételneműek azon maradványának „tulajdonjogi bekeblezése“ is, mi az én a Danaidák hordájához éppen nem hasonít­­ható gyomrom által részint nagy mennyi­sége, részint élvezhetlensége miatt fel­emészthető nem volt. Ennyi jelentékeny beneficumokkal természetesen elkapattam az én harangozómat , hogy mily szomorú következményeket vont maga után a ha­rangozás művészetének virtuóz cultiváló­­jában összpontosult eme elkényeztetés, megmutatta nemsokára azon körülmény, hogy egy szép napon a kettőnk között rendszerint folyni szokott tapintatos poli­tikai eszmecsere helyett azon kérdés ke­rült vitatás alá, hogy egy egyházban a

Next