Székely Lapok, 1900. június (40. évfolyam, 85-98. szám)
1900-06-02 / 85. szám
2-ik oldal, hová századok óta eljárnak a hivők ezrei, mindannyi élőpéldái, bizonyítékai ennek. Mint az istenhegy régi lakóinak, az ősi isteneknek eredetét, homály fedi: a szent Bambino szobrának eredete is habár nem nyúlik be a történelem előtti időkbe, mint amazoké —homályos, mithosszerü legenda. Jeruzsálemben egy szent Ferencrendű barát, nem is áldozó pap, hanem laikus fráter faragta olajfából a szent Bambino szobrát. De a jámbor művésznek nem volt festéke, melylyel testszinre fesse a kis szobrot, Istenhez fordult s imádsággal, böjtöléssel kérte a mindenhatót, hogy a szobor e hiányait pótolja. Kívánsága teljesült, a szobor csodaszerben festette lön. Midőn a szerzetes szentföldi hivataloskodásának lejártával hazájába, Rómába, az Araceli kolostorba visszatérendő, hajóra ült, céljához egészen közel, Livornó előtt hajótörést szenvedett, ő megmenekült, de a szobrot rejtő szekrény a tengerbe úszott valahol. A livornoi barátok várták már a laikusnak és csodaszobrának megérkeztét. A laikus meg is érkezett, tova is utazott, nagy fájdalommal vesztettnek hitt kincse felett Rómába. Isten úgy akarta, hogy a livornói barátok végre is kihalászták a tengerből a szobrot rejtő szekrényt s elhozták rendeltetése helyére, Rómába. A szent Ferencrendiek könyvei igy írják. Ez a tizenhatodik század első napjaiban történt. A szent Bambino csodái nagy zajt ütöttek, s drága ajándékokat hoztak kincstárrába, arany, ezüst koronát fejére, drága gyöngyöket, ritka értékű szöveteket ruházatul Midőn 1798-ban a tiberis menti köztársaság vezérférfiai az Araceli zárdából a szerzeteseket elűzték, sok kincset foglaltak le a szent Bambino kincstárában és magán a szobron, melyet egy előkelőbb római polgár vett pártfogásába, elhelyezvén azt a szent Cosima-féle zárdában, hol leánya is az apácák nevelőintézetében lakott. És a szent szobor tizenkét hónapig volt az apácák őrizete alatt. Még korábbi időben is eltávolíttatott a szent szobor az Araceli templomból. Egy igen ájtatos római nő lopta el a jászolkából, hogy haza vigye házi szentül. " De célt nem ért, mert pár nap múlva a szent Bambino hazatért csodamódon — a harangok is az Araceli templomban önmagukban megszólaltak a hazatérő üdvözletre ... Ez a szent Bambino története Maga a szobor 60 centiméter magasságú s kezdetleges munka, mint általán a csodaszobrok s képek egyike sem remekmű Az Araceli templom is római traditio szerint ama helyen épült, hol a Jupiter Capitolinus hires temploma állott. Vájjon a régi istenhegynek melyik részén pompázott a C Jupiter-templom, ott-e, hol most az Araceli templom áll, tehát az északkeleti s magasabb pontján, vagy pedig a délnyugatin, a tarpeji szikla felett, hol most a Caffarelli, a porosz követségi palota áll, afölött a rómaiak és germánok vitatkoznak. Ezek a maguk követségének palotáját, amazok az Araceli templomot tartják a római atyaisten egykori lakhelyének, de viszonzásul átengedik egymásnak a régi arxot, a fellegvárat. E vitába nem bocsátkozunk. Csak a régi istenhegyre vonatkozólag rámutatunk, mikép teljesült rajta is a cuméi Cibyllának Vergilius könyvében foglalt híres jóslata. Kuraoknak! téged hányan nem értenek? hányan vetnek el azért, mert csodás előadásaidat szószerint veszik? Tüzes nyelv alászállása! Lélekkel megtelés! költői mezben az, mit köznyelven fölbátorodásnak, lelkesült ihletésnek mondanak. De nevezzük bárhogyan áldott jelenség, melyből üdv fakadt, mert rendithetlen alapot nyert általa a keresztyén egyház, bátor előharczosokat a szeretet vallása, mi pedig az utódok és még utánunk jövő sok-sok nemzedék édes lelki táplálékot, mely csüggedést oszlat és bátorságot kelt. Édes táplálék a pünkösti emlékezés fényénél felgyuladó megbizonyosodás, hogy az igaz ügynek nincs veszendősége, hogy nagy céltól kicsiny erő még nem elriasztó ok, mert „jó az Isten, jót ád !“ Ne sújtson hát le senkit csüggedés, azaz kit lesújtott, emelje föl a pünkösdi lélek, a bátorodás, ihlettség lelke. Legyen mindnyájunkra, fáradt utasokra a jelen ünnep igaz oázis, melynek forrásából, az emlékezésből merítsünk a léleknek uj erőt! B. Józsa Gyula: Levél színészetünk ügyében. Tekintetes Szerkesztő úr! Engedje meg, hogy levelet írjak önnek, lapja számára. Látja, hogy vannak elháríthatlan feladataink, de nem akarunk azokkal megküzdeni. Itt van mindjárt a színház. Kellett-e, való-e nekünk színház? Valaki azt írta becses lapjában, hogy mi intelligens, műértő, műpártoló s tudja Isten micsoda közönség vagyunk, akik megértjük és méltányolni tudjuk a szépet. Nagyot mondott.. Én megcáfolni bátorkodom. Mert se nem értjük, se nem méltányoljuk. A szinműirodalomnak nincsenek újabb, hosszú életre képes termékei. Egy két előadás után lebukik a feledés örvényébe a mondvacsinált, a jutalmazott pályamű egyaránt. A közönség túlcsigázott idegeit nem képes izgatni „fáradt fantáziák vézna szüleménye“, tehát lekerül a színpadról. Ez más szavakkal azt jelenti, hogy újdonság nincs. Csak egy-kettő tarhat a pártolásra számot, amit a színigazgatók egymással versenyre kelve, külső, drága kiállítással igyekeznek magyarázni, de a közönség azt sem veszi be, félti a jó ízlését, idegeit, idejét, pénzét? Ami a dologban legérdekesebb e „szellemtelen kor“ szegénysége közepett, közönségünk alig ragaszkodik az igazi gyöngyhöz, a régi bár, de jó darabokhoz. Nagyzol. Ha újdonságot adnak, azt leszólja: „jobb a régi“, ha ezeket előveszik, unja az „ócskaságokat.“ Hát azt szeretném tudni hogy mi a fenét vegyen elé az a színigazgató? Régi nem kell, új nincs. Valamit csak kell adnia, ha már itt van és nekünk meg kell néznünk, szintén azért, mert itt van. Ám színigazgatók csapásaik közé beírhatják a szeszélyt is. Mert nálunk igen érezhetően tapasztalható káros hatása. Igazán bosszantó és felróható ennek a műértő és műpártoló közönségnek, hogy Krecsányival és az ő bárminő korból szedett darabjainak kitűnő előadásaival szemben — érzéketlen, hideg marad. Az igaz, hogy Krecsányi direktornak a múlthoz képest nincs társalgó színésznője, naivája és subrett primadonnája, ami helyzetét a felsorolt bajok mellett komolyítja, de látjuk ezen is segít és állandóan olyan darabokat ad, melyekben legjobb erői szerepelnek. Tehát csak ránk hárul a felelősség ódiuma. Miért nem vagyunk, amint kimondatott: intelligens, műértő és mit pártoló? Vagy ha már nem vagyunk, miért vindikálunk magunknak meg nem érdemelt titulusokat ? Az a bizonyos szó, ki a Pallas Lexikonban Marosvásárhely várost az intelligensebb magyar városok közé sorozta, illetőleg kimondotta, hogy Marosvásárhelynek aránylag nagyobb intelligenciája van, mint más városoknak, jöjjön ide, menjen be a színházba és konstatálja önmaga, hogy szavainak mily súlyt kölcsönözhet maga. Intelligens ember vágyik szellemi táplálék után, hogy a „prózai“ élet szokott egyhangúságából a szellemvilágba pár órára átszenderüljön. Nálunk máskép van Kártya és borosasztalok hirdetik rokonszenvünket, nagyravágyásunkat . . . Teljesen igazat adok annak az írónak, ki a múltakban vezércikkben hárított a felelősségből jó adagot színügyi bizottságunkra is. Azonban ezzel a tehetetlen testülettel is úgy vagyunk, mint a mesebeli leány ajándékával: van is, nincs is. Nyomok nem jelölik munkálkodását, ha csak abból a kimondhatatlan közönyből nem következtetünk létezésére, mely a színészet iránt napról-napra nő. Végül nem hagyhatok említés nélkül egy dolgot. „ Egy pár estén teltház volt. Vegye e körülményt fontolóra Krecsányi s ki a színi pályán száz meg száz veszéllyel küzdött és a magyar színészet apostolává tűrés, szenvedés izgalmai közt felavattatott : tájékozódjék, hogy az ő nagy repertoárjából micsoda darabokat adhat elé ennek a kényes közönségnek haszonnal Székely Lapok, Marosvásárhely, 1900. junius hó 2.