Székely Lapok, 1900. június (40. évfolyam, 85-98. szám)

1900-06-02 / 85. szám

2-ik oldal, hová századok óta eljárnak a hivők ezrei, mindannyi élőpéldái, bizonyítékai ennek. Mint az istenhegy régi lakóinak, az ősi isteneknek eredetét, homály fedi: a szent Bambino szobrának eredete is habár nem nyúlik be a történelem előtti időkbe, mint amazoké —homályos, mithosszerü legenda. Jeruzsálemben egy szent Ferencrendű barát, nem is áldozó pap, hanem laikus fráter faragta olajfából a szent Bambino szobrát. De a jámbor művésznek nem volt festéke, melylyel testszinre fesse a kis szobrot, Is­tenhez fordult s imádsággal, böjtöléssel kérte a mindenhatót, hogy a szobor e hiá­nyait pótolja. Kívánsága teljesült, a szobor csodaszerben festette lön. Midőn a szer­zetes szentföldi hivataloskodásának lejár­tával hazájába, Rómába, az Araceli ko­lostorba visszatérendő, hajóra ült, céljához egészen közel, Livornó előtt hajótörést szenvedett, ő megmenekült, de a szobrot rejtő szekrény a tengerbe úszott valahol. A livornoi barátok várták már a laikusnak és csodaszobrának megérkeztét. A laikus meg is érkezett, tova is utazott, nagy fáj­dalommal vesztettnek hitt kincse felett Rómába. Isten úgy akarta, hogy a livornói­­ barátok végre is kihalászták a tengerből a szobrot rejtő szekrényt s elhozták ren­­­­deltetése helyére, Rómába. A szent Fe­­­­rencrendiek könyvei igy írják. Ez a tizenhatodik század első napjaiban történt. A szent Bambino csodái nagy zajt ütöt­tek, s drága ajándékokat hoztak kincstá­­r­rába, arany, ezüst koronát fejére, drága­­ gyöngyöket, ritka értékű szöveteket ruhá­­­­zatul­ Midőn 1798-ban a tiberis menti köz­­t­­ársaság vezérférfiai az Araceli zárdából a szerzeteseket elűzték, sok kincset fog­laltak le a szent Bambino kincstárában és magán a szobron, melyet egy előkelőbb római polgár vett pártfogásába, elhelyezvén­­ azt a szent Cosima-féle zárdában, hol leánya is az apácák nevelőintézetében lakott. És a szent szobor tizenkét hónapig volt az apácák őrizete alatt. Még korábbi időben is eltávolíttatott a szent szobor az Araceli templomból. Egy igen ájtatos római nő lopta el a jászolkából, hogy haza vigye házi szentül. " De célt nem ért, mert pár nap múlva a szent Bambino hazatért csodamódon — a harangok is az Araceli templomban önma­gukban megszólaltak a hazatérő üdvözle­­t­re ... Ez a szent Bambino története Maga a szobor 60 centiméter magasságú s kezdetleges munka, mint általán a csoda­szobrok s képek egyike sem remekmű Az Araceli templom is római traditio szerint ama helyen épült, hol a Jupiter Capitolinus hires temploma állott. Vájjon a régi istenhegynek melyik ré­szén pompázott a C Jupiter-templom, ott-e, hol most az Araceli templom áll, tehát az északkeleti s magasabb pontján, vagy pe­dig a délnyugatin, a tarpeji szikla felett, hol most a Caffarelli, a porosz követségi palota áll, afölött a rómaiak és germánok vitatkoznak. Ezek a maguk követségének palotáját, amazok az Araceli templomot tartják a római atyaisten egykori lak­helyének, de viszonzásul átengedik egy­másnak a régi arx­ot, a fellegvárat. E vitába nem bocsátkozunk. Csak a régi istenhegyre vonatkozólag rámutatunk, mi­kép teljesült rajta is a cuméi Cibyllának Vergilius könyvében foglalt híres jóslata. K­uraoknak! téged hányan nem érte­nek? hányan vetnek el azért, mert csodás előadásaidat szószerint veszik? Tüzes nyelv alászállása! Lélek­kel megtelés! költői mezben az, mit köznyelven fölbátorodásnak, lelkesült ihletésnek mondanak. De nevezzük bárhogyan­ áldott jelenség, melyből üdv fakadt, mert rendithetlen alapot nyert általa a keresztyén egyház, bátor előharczo­­sokat a szeretet vallása, mi pedig az utódok és még utánunk jövő sok-sok nemzedék édes lelki táplá­lékot, mely csüggedést oszlat és bá­torságot kelt. Édes táplálék a pünkösti emléke­zés fényénél felgyuladó megbizonyo­sodás, hogy az igaz ügynek nincs veszendősége, hogy nagy céltól ki­csiny erő még nem elriasztó ok, mert „jó az Isten, jót ád !“ Ne sújtson hát le senkit csügge­­dés, azaz kit lesújtott, emelje föl a pünkösdi lélek, a bátorodás, ihlett­­ség lelke. Legyen mindnyájunkra, fáradt uta­sokra a jelen ünnep igaz oázis, melynek forrásából, az emlékezésből merítsünk a léleknek uj erőt! B. Józsa Gyula: Levél színészetünk ügyében. Tekintetes Szerkesztő úr! Engedje meg, hogy levelet írjak önnek, lapja számára. Látja, hogy vannak elháríthatlan felada­taink, de nem akarunk azokkal megküzdeni. Itt van mindjárt a színház. Kellett-e, való-e nekünk színház? Valaki azt írta becses lapjában, hogy mi intelligens, műértő, műpártoló s tudja Isten micsoda közönség vagyunk, akik megértjük és méltányolni tudjuk a szépet. Nagyot mondott.. Én megcáfolni bátorkodom. Mert se nem értjük, se nem méltányoljuk. A szinműirodalomnak nincsenek újabb, hosszú életre képes termékei. Egy két előadás után lebukik a feledés örvényébe a mondvacsinált, a jut­almazott pályamű egyaránt. A közönség túlcsigázott idegeit nem képes izgatni „fáradt fantáziák vézna szüleménye“, tehát lekerül a színpadról. Ez más szavakkal azt jelenti, hogy újdonság nincs. Csak egy-kettő tarhat a pártolásra számot, amit a szín­­igazgatók egymással versenyre kelve, külső, drága kiállítással igyekeznek magyarázni, de a közönsé­g azt sem veszi be, félti a jó ízlését, idegeit, idejét, pénzét? Ami a dologban legérdekesebb e „s­z­e­l­­lemtelen kor“ szegénysége közepett, közönségünk alig ragaszkodik az igazi gyöngyhöz, a régi bár, de jó darabokhoz. Nagyzol. Ha újdonságot adnak, azt leszólja: „jobb a régi“, ha ezeket előveszik, unja az „ócskaságokat.“ Hát azt szeretném tudni hogy mi a fenét vegyen elé az a színigazgató? Régi nem kell, új nincs. Valamit csak kell adnia, ha már itt van és nekünk meg kell néznünk, szintén azért, mert itt van. Ám színigazgatók csapásaik közé beírhat­ják a szeszélyt is. Mert nálunk igen érezhetően tapasztalható káros hatása. Igazán bosszantó és felróható ennek a műértő és műpártoló közönségnek, hogy Krecsányival és az ő bárminő korból sze­dett darabjainak kitűnő előadásaival szem­ben — érzéketlen, hideg marad. Az igaz, hogy Krecsányi direktornak a múlthoz képest nincs társalgó szí­nésznője, naivája és subrett primadonnája, ami helyzetét a felso­rolt bajok mellett komolyítja, de látjuk ezen is segít és állandóan olyan darabokat ad, melyekben legjobb erői szerepelnek. Tehát csak ránk hárul a felelősség ódiuma. Miért nem vagyunk, amint kimondatott: intelligens, műértő és mit pár­toló? Vagy ha már nem vagyunk, miért vin­dikálunk magunknak meg nem érdemelt titulusokat ? Az a bizonyos szó, ki a Pallas Lexikon­ban Marosvásárhely várost az intelligensebb magyar városok közé sorozta, illetőleg ki­mondotta, hogy Marosvásárhelynek arány­lag nagyobb intelligenciája van, mint más városoknak, jöjjön ide, menjen be a színházba és konstatálja önmaga, hogy szavainak mily súlyt kölcsönözhet­­ maga. Intelligens ember vágyik szellemi táp­lálék után, hogy a „próza­i“ élet szokott egyhangúságából a szellemvilágba pár órára átszenderüljön. Nálunk máskép van Kártya és boros­asztalok hirdetik rokonszenvünket, nagyra­­vágyásunkat . . . Teljesen igazat adok annak az írónak, ki a múltakban vezércikkben hárított a fe­lelősségből jó adagot színügyi bizottsá­gunkra is. Azonban ezzel a tehetetlen testülettel is úgy vagyunk, mint a mesebeli leány ajándékával: van is, nincs is. Nyomok nem jelölik munkálkodását, ha csak abból a kimondhatatlan közönyből nem következtetünk létezésére, mely a szí­nészet iránt napról-napra nő. Végül nem hagyhatok említés nélkül egy dolgot. „ Egy pár estén teltház volt. Vegye e körülményt fontolóra Krecsányi s ki a színi pályán száz meg száz veszél­lyel küzdött és a magyar színészet apos­tolává tűrés, szenvedés izgalmai közt fel­avattatott : tájékozódjék, hogy az ő nagy repertoárjából micsoda darabokat adhat elé ennek a kényes közönségnek haszonnal Székely Lapok, Marosvásárhely, 1900. junius hó 2.

Next