Székely Lapok, 1900. november (40. évfolyam, 168-184. szám)

1900-11-01 / 168. szám

XXX. évfolyam. 168. szám. Marosvásárhely, 1900. november hó 1. POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI LAP. Megjelenik: hétfő, kedd, csütörtök —4- es szombaton. -F Szerkesztőség : Régibarom vásár-uréca 1. szám, nova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. . Kéziratok nem adatnak vissza. —Telephon 58. szám. Felelős szerkesztő: Segédszerkesztő: FENYVESI SOMA MA­THÉ JÓZSEF Előfizetés : egy évre 16 kor., félévre 8 kor. negyedévre 4 korona. Előfizetést és hirdetéseket felvesz a .Székely Lapok­ kiadója: Adi Árpád.­­5? Telephon. 10I. szám. 1r— I Memento. A fák lombkoronáját söpri az őszi szél, sárgult levelek zizegve hulla­nak alá a föld porába. Temet a természet. Az emberek borús hangulattal né­zik az elmúlás szomorú emlékét. Minden elmúlik... Tekints csak az élet golgotája felé. A népes temető mit bizonyít? Minden elmúlik. Az elmúlásnak emlék­napja van ma. A részvét melege a ködös, ned­ves temetőbe hajtja az élő­világot. Beszakadt sírok felhantolódnak, az ősz virágaiból koszorúk lesznek. Gazdagok, szegények elszorult szívvel keresik fel a sírhalmokat, melyek alatt elhunyt szeretteik ham­vai pihennek. Itt a temetőben elsimul minden ellentét; megfér az élő holtak vilá­gában : gazdag a szegénnyel egy helyen. Mert urnak és szolgának, hatal­masnak és gyöngének, ifjúnak, agg­nak egy jelszava van ma: Memento. Mindenki megrendül a mély gyász-­­ tól: a gazdagság földi varázsa gyön­­­­gü­l, a szegénység, büszkeség törő­­ hatalmával kibékül az ember, a ha­­­­talom fegyvere kihull kezünkből és­­ gyöngeségü­nk tudatában közeledünk­­ Istenhez, aki egymaga világít be a­­ holtak birodalmába, nyújt vigaszt az elmúlás örök némaságáért, a föl­diektől való elszakadásért — orszá­­­­gában.­­ Népes a temető. Mécsek kisér- i teties világánál járom körül a siro-­­ kát s mikor a sok gyászolót látom, j­­ hálaérzet kell szivemben, a miért­­ nekem még nincs halottam. Amott mély gyászban özvegy asz- I­szony térdel. Fájdalom tükrözik az-­­­­­cáról. Élettársától szakította el a­­ halál. Távolabb serdülő ifjak zokogása kel. Apjuk csitítja, de végre ő is könybefull. Siratják a hitvest, az­­ édesanyát. Árvaság gyásza száll az­­ én szivemre is, részvéttel gondolok­­ siratott veszteségükre. Itt fiatal pár térdel. Szivük remé­nyét, gyermeküket siratják. Veszte­ségük nagy. A­kiért élni akartak, csak a halál birodalmában kereshe­tik föl. Ide vonzott mindenkit az övé. Lám milyen kegyetlenül hatalmas a halál, s fájdalmas birodalmában mégis megkönnyülnek a fellázadt szivek. Mintha levetkőzné itt gyarlóságát az ember s egy más gondolatvilágba szállván, megerősödött hittel sietne levetkőzni gyarlóságait. Hite szár­nyain keresi az élet és halál urának igéiben vigasztalását. És im feltalálja mindenki, a kiért élni kell, hogy halála ne legyen örök, s elmúlásában égi kegyelmet nyerjen. Megjelenik az egyház itt is; vigasztaló szavával enyhíteni a fájdalmat, éleszteni a hitet. Halottak napja van. Mindenütt pusztulás nyomai láthatók. Elmúlik minden, de romjain ismét feltámad az élet. Memento. A tengerész jegyese. . — A Székely Lapok eredeti tárcája.­­ Louis Collas után franciából E. S. (Folytatás.) 4 A­mikor a holttestét a többi elesettek holttestével együtt a közös sírba dobtuk, hol már várta őket az elsülyedt fregatt, pár percig mozdulatlanul állottam a fedél­­­­zeten, s néztem mint csapódnak össze a­­ hullámok a sír fölött, valósággal föl kel­­­­lett ébresszenek merengésemből. Egész után­­ kisért ez; a megölt angol tiszt képe gyak­ran megjelent előttem, s valahányszor­­ visszaemlékezem reá, fájdalmasan gondo­­j­­ok arra a szemrehányásra, melyet sápadt arcából kiolvastam. Valóságos csoda volt, hogy megnyertük a csatát, de hajónk az igaz, hogy tönkre­­ ment. Oldala fölhasadozott, a vitorlák szét-­­ rongyolódva lógtak le az egyetlen égnek , meredő árbocán. Sok pénzbe került a kijavíttatása. Lassan megérkeztünk Saint­­ Melóba, hol leírhatatlan lelkesedéssel fo­­­gadtak, de az ünneplés engem hidegen hagyott, folyton csak arra a szerencsétlen fiatal­emberre gondoltam, kinek én okoz-­t­tam korai halálát. Ha újra kellene kezdenem azt az életet,­­ nem kezdeném olyan könnyelműen , de nem­­ is küzdöttem többet kalóz­hajón.............. ezután csak békés zászló alatt vitorláztam. A „Vulkán­’ nem volt többé használható­­ állapotba, de idejét i­s múlta az ilyen ka­­i landolnak. 1814-ben a császárság megdőlt, !­­ s a béke megköttetett Franciaországgal. !­­ Ezután egy igen kiterjedt tengeri keres- \ I kedelem­ korszaka nyílt meg. A szárazföldi­­ zár igen nagy kárt okozott Franciaország- | | nak, különösen a gyarmat árukban állott­­ be igen nagy szükség s igy kik először­­ szállítottak, óriási nyereményre tettek­­ szert.­­ Ekkor történt, hogy egy magkereskedő i­s megbízott, hogy egy hajó rakománnyal i­s Plymuthba mentek. Egy angol kereskedő­­ részére volt ez küldve, ki a Trafalgári­­­­ ütközetben elvesztette mindkét lábát s igy­­ kénytelen volt kereskedelemmel foglalkozni miből tisztességesen meggazdagodott. Kik háború alatt mint ellenségek küzdöttek egymással szembe, hamar kibékülnek, ha a fegyvert leteszik. Sir Belfast és köztem csakhamar a legjobb barátság fejlődött ki, kölcsönösen elbeszéltük harci élményein­ket arról az időről, mikor mint ellenségek küzdöttünk egymás ellen. Üzlete a Pli­­muth­i kikötőbe volt, de a városon kívül épített villájába lakott, hová engem is meghívott. Épen asztalhoz akartunk ülni, mikor az ajtó kinyílik s egy szép fiatal leány lépett be, kinek arcán meglátszott, hogy valami nagy bánat nyomja­­ lelkét. Merően nézett a semmiségbe, valami bor­zasztó valóról látszott gondolkozni. — Nem láttál semmit, Jenny ? kérdő­zír Belfast. — Nem, atyám, felelt ő lemondástért hangon, pedig épen ma egy éve ment el. — Reméljünk, leányom, hisz tudod, a tengerész élete nagyon alá van vetve a körülményeknek. !

Next