Székely Lapok, 1901. március (41. évfolyam, 19-27. szám)
1901-03-03 / 19. szám
19 .KilH. XXXI. évfolyam Marosvásárhely, 1901. márczius hó 3. Megjelenik: Csütörtökön és Vasárnap. Szerkesztőség: Ev. ref. koll. nyomda (Benkő L.), hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Szerkesztőségi telefonszám 137. POLITIKAI I. A J*. Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos . Dr Szász Károly filégzetes : egy évre 12 kor., félévre 6 kor., negyed évre 3 kor., egy hóra 1 korona. Előfizetést és hirdetéseket felvesz Benkő L. (ev. ref. koll. nyomda.) Kiadóhivatali telefonszám 161. Kivándorlása Székelyföldről. A székelymagyarság mintegy hatodfélszázezer embert számol. Hazájuk Csik, Háromszék, Udvarhely és Maros Torda vármegye, azonkívül Kis-Küküllőböl és Brassóból egy-egy tenyérnyi folt. Ott laknak ősidők óta. Árpád már itt találta őket Az erdélyi magyarsággal összeforradva, szívósan ragaszkodtak a vadregényes hazájukhoz tiz évszázadon keresztül. El-el jártak munkát keresni, fuvarozni, házalni mindenkoron, mert a székely tele van vállalkozási szellemmel s szereti kipróbálni a szerencsét. De szive hazahozza s keresményét s otthon éli fel. És egészen renden van, hogy kicsapongó vágya nem lopja meg hűségét bérezés földje iránt. A Hargita és a keleti hegylánczolatok között a székelységnek hivatása van. Határvédői hivatása van, mint ezer év óta mindig. Ez a szerep sohasem volt könnyű, ma meg éppen nehéz. Nemzetiségek közé van ékelve ez a székely nép s azok a szerencsétlen faji társadalmi küzdelmek, amelyeket felvenni kénytelen, párosulva a természeti mostohaságokkal és elhagyatottsággal betetőzve, kemény próbára teszik szivósságát és hazaszeretetét. Végre is csak muszáj hátrálnia A székely pusztul A közgazdasági bajok vándorbolót adnak kezébe Évenkint legalább 5000 megy ki és reked meg a szomszéd Romániában. Talán több, talán kétszer ennyi ? Ezt megállapítani nem lehet, mert a fekete rigó nem kér útlevelet a bujdosótól s aki visszatér, azt megint semmiféle hivatalos lajstromban nyilván nem tartják. Csak annyit tudunk, hogy a székely munkásoknak és szakképzett iparosoknak nagy raja vonul ki évenkint Romániába s a visszamaradottakból él már ott vagy százezer ember, jobbára elnyomott, kicsúfolt kutyának való életet Azután azt is tudjuk, hogy Háromszék vármegyétől Konstantinápolyig székely leányok sárba tiport pártája jelöli az ember kalmárok útját s Kelet érzékiségének a magyar faj becsülete úgy áldozik, mint ahogy az atheneiek áldoztak a krétai Minotaurosnak. Ez az úgynevezett székelykérdés. Megfogták már ezt a székelykérdést 40 év óta sokan. Pironkodva panaszkodtak, rámutattak a magyarság tehetetlenségére és gyalázatára. Gyűléseket tartottak és programlatokat csináltak. Alapítványokat tettek és egyleteket alapítottak. De a sok felbuzdulásnak kézzel fogható eredménye nem lett. Egyetlen mélyen gyökeredző okát a szélyek bajának meg nem gyógyították. A kivándorlás csak fokozódott e mai napig és László Gyula személyes tapasztalataként csak mostanában írta meg, hogy pusztán Háromszék vármegyéből mintegy 279 kiszökött leány tartózkodik jelenleg Romániában. Aki a botrányokat keresi, annak a székelykérdés hálás tér, aki a beavatkozás sikert igérő módjait keresi, arra nehéz feladat vár. Mikor az OMGE kezébe vette a kivándorlás mozgalmával olyannyira kapcsolatos székelyügyet, akkor nagy fába vágta a fejszéjét. Tanulmányoznia kell a székely kivándorlás gazdasági hátterét, mégpedig a legközvetlenebb megfigyelések alapján. Ahol a tisztes megélhetés feltételei megvannak, onnan az emberek menekülni nem szoktak. Gazdasági bajok indítják meg a társadalmi bajokat s bizonyára igy áll a székelyföldön is. A székelység ipara agyon van nyomva, piacza nincs, mezőgazdasága hátramaradt és egyoldalú. Ezen bajok tárgyalásának egész irodalma van már. Jancsó Benedek, Nagy Imre, Keményfy Katinka és még sokan síkra szállottak már a székelység érdekében és tekintve azt, hogy e maroknyi nép érdekében annyi sok jóravaló buzgalom lángolt fel s annyi avatott szem gyűjtött m vszskr. m — A »Székely Lapok“ tározója. — Romantika. Hét éve koldulom szerelmed, Hét hosszú éve, angyalom. Páradt madárként érte hozzád Hajdanta szárnyaló dalom. Melódiáim már kopottak, A tavasz elhagy, itt a nyár — Kijózanodtunk mind a ketten, Be kár érettünk, ó be kár! Hiába sírtam a tilinkón Én együgyű pásztorgyerek, Te érted eljön a királyfi, Ki nem dalol s nem érzeleg. De rám bohó királykisasszony Többé, tudom, sehol se vár — S szivem be fogja érni mással, Be kár érettünk, ó be kár ! Megverte Isten azt az órát, Amelybe hús fészket rakok, Kemény lesz minden párna nékem, Ha rólad nem álmodhatok, Reám egy elhibázott élet, Reád kettőnek átka vár — De sajna, majd csak elviseljük, Be kár érettünk, ó be kár! Még csak nem is ölelkezik majd Bírunk felett két rózsatő, Amely kettészakadt szivekből Egy éj alatt bimbózva nő. Nem fonja együvé szerelmünk Még az a hant se, mely lezár — Meghalni sem lesz érdemes hát, Be kár érettünk, ó be kár! Makai Emil. Emmuskát viszik. Egy fölvonásnak nemsokára vége, Lehull a függöny, tapsol a tömeg , Lezárul im a bakfislány regénye: Eljön a perez, mitől már rég remeg. Nem nagyítás , nem ráfogás, Való igaz Egy szóigaz És senkit se aggasszon, De — Eramuska menyasszony! Emmus menyasszony — kérdi száz ajak — Hogyan? Ne mondja?! Talán tréfa csak, Amolyan pajzán, ing, farsangi-féle, És bennünket csak ingerelne véle... Ám széjjelfoszlik mind e kis reményünk, Ha Emmuskának kis kezére nézünk: Egy csöpp kis ékszer sok mindent elárul , a nagy titok kipattanik magától. Nem kérdi senki, mi a véleményünk ? ... Csak fogják, viszik Emmuskát előlünk, így zsörtölődünk mi és duzzogunk, Mert volt ő hozzá némi kisjogunk, Elvégre is: mi kurizáltunk néki, (Hogy ez jog ezim, azt mindenki megérti) A bálokba mi tánczoltattuk, a szerenádokat mi adtuk, Föláldoztuk az ifjú szív hevét S a czukerlikre zsebpénzünk felét-